Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-12 / 188. szám

Az egyik egri műemlékvédelmi kiállítás megnyitóján A kollégák, az ismerősök, a tisztelők népes hada nem feledte Mendele Ferencet, az Országos Műemléki Felügyelőség egy esztendeje elhunyt hajdani igazgatóját. A megbecsülés jeleként nemrégiben életmű-kiállítást rendeztek a szervezet budai székházában. Ez nem afféle sablonos fő­hajtás volt, hiszen bensőből fa­kadt. Erről beszéltek az érintettek, akiknek egy részével nemrég találkoztam. Sztorikat idéz­tünk, olyan történeteket, ame­lyek jó részének főszereplője lett. Szeretettel szóltak róla a ta­nítványok. Azok, akik előtt soha nem játszotta a Mestert, pedig megtehette volna, hiszen akadt mivel büszkélkedni. A beremendi kőműves fia azonban soha nem feledte el, hogy honnan indult. Otthonról hozta a munka, a hivatás iránti alázatot, s azt az óhajt, hogy bizonyítson, igazolja: nem ér­demtelenül ívelt pályája olyan magasra. A szülői ház öröksége lett a közvetlenség, a szerénység is. Olyannyira, hogy néha elfedte a rangos kincseket is. Évtizedek impressziói kötöt­tek össze minket. Nem első­sorban a zsurnaliszta érdekelte őt, hanem az a közös hajtóerő, amely mindkettőnket cselek­vésre inspirált: az elődök tes­tamentuma iránti szinte máni­ákus rajongás. Ezért kerültünk közel egy­máshoz, s emiatt segített önzet­lenül bármikor. Bábáskodott első ilyen te­matikájú kötetem megjelené­sénél. Hozzáértő lektort szer­zett, olyan szakértőt, akit a lé­nyeg izgatott, az, hogy népsze­rűsítek az egykorvoltak kö­vekbe, bútorokba, öltözé­kekbe, használati tárgyakba, könyvekbe kódolt üzenete. Akkortájt a megye irodalmi folyóiratát, a Hevesi Szemlét szerkesztettem. A sajtóorgá­num galériája természetesen forinthiánytól sanyargattatott. Panaszkodtam neki, s ő rögvest lépett. Felajánlotta, hogy esz­tendőnként egyszer komplett tárlatot szállít hozzánk. Termé­szetesen teljesen ingyen. Sőt arra is vállalkozott, hogy meg­nyitót mond, hogy szólhasson soha nem szűnő szerelméről, az értékmentésről. Arra egyszer sem utalt, hogy neve messze fénylő. Másoktól tudtam meg: az építészmérnök akkor kezdett az OMF-nél, amikor az arculatát kereste. Mintha megsejtette volna, hogy ez az a porond, amelyre rendeltetett. Nem restkedett, nem tétlen­kedett. Ritka kitartással elsajá­tította e sajátos terület ezernyi fortélyát. Nem feleslegesen szorgos­kodott, hiszen hamarosan fi­gyelemre méltó megbízások­hoz jutott. A próbákon ügyesen túljutott. Nemsokára univerzálissá vált: kutatással, felméréssel, helyreállítással egyaránt fog­lalkozott. Azért, hogy vissza­álmodja azt a már nem létező nagy Égészet. Leghíresebb munkája a hol­lókői együttes újjávarázslása. Nem véletlenül babonázták meg a népi épületek, hiszen az ősei újrateremtett ritmusát ren­delte beléjük. Azért, hogy hassanak, hogy tanítsanak, s okuljon belőle nemzedékek sora. Nem okoskodott, hanem adomázott, ekként szerezve holtán tűi is ragaszkodó „ híve­ket" . Készségesen nyilatkozott lapunknak Eszébe se jutott, hogy kizá­rólag ily módon élhet tovább bennünk, akik továbbvisszük, gazdagítjuk tanítását, s me- mentóként intjük majd az utá­nunk következőket: ne feled­jék, mert kincshordó karakter. FOTÓ: NÉMETH ISTVÁN Abban a korban munkálko­dott, amikor jó néhányszor meg kellett alkudnia. Nem vo­nakodott, de csak addig, amíg elveit nem érte sérelem. Ebben az esetben sebzett oroszlánként reagált, nem na­gyon törődve semmiféle társa­dalmi protokollal és illemmel. Hogy aztán megint moso­lyogjon, vicceket meséljen, s az összhangra emelje poharát. Konfliktusoktól is gyötörte- tett. Akadtak, akik - miért lett volna éppen ő kivétel - némi­leg félreállították, megkeserí­tették utolsó éveit, heteit. Ta­lán olyanok is, akiknek szárnypróbálgatását megköny- nyítette. Nehezen viselte a bejelzett csakazértis nyugdíj hírét. Mindnyájan sejtettük: szenved, kínlódik. Mégsem háborgott, nem ki­áltotta szerte: másra számított, mást érdemelt volna. Akadt azért vigasz is, hiszen átvehette az Európa Nosztra- érmet, amely keveseknek lett osztályrésze, neki viszont du­kált, hiszen azt a hollókői munkát a világörökség része­ként nyilvánították. Ritka méltatás még akkor is, ha elmaradt az ilyenkor dukáló honi elismerés. A gyógyír viszont hatott: egy szűk kör szeretete. Az az érzés, amely bennünk él, még­hozzá létünk fogytáig... Pécsi István Bennünk élnek a régi barátok Egész életét az értékmentésre áldozta Légi sas^olt - ruhakölteményeket álmodott Almai égi vitorlázók szárnyain mini Lász­lóra, aki méla undor­REPÜLÉS1 NAPLÓ .nOTOKNÉUtCl.l 81*0BTRÉPÜLÖK SZÁMIJA A tükrös szekrény tetején kétmotoros repülő nikkele- zett modellje lendül a ma­gasba. Ez a pillanat van fémbe öntve. Az erő, a felfelé ívelő akarat jelképe is. Le­győzni a gravitációt, elérhe­tetlennek látszó magassá­gokba emelkedni, kitörni a középszerűség álmos szürke­ségéből, légi sasok szemével tekinteni le a földre a kék messzeség boltozata alól, hogy többet lássunk a nagy egészből, ami élet. Szép, em­beri feladat, és még csodála­tosabb, ha erre egy nő vállal­kozik, persze, Egerből. Szökő Károlyné Csizmadia Mária otthonában derül ki egy álmokban gazdag élet, amely­nek derűje, borúja próbatétel volt, a lélek nagy vizsgája. Ahogyan életéről mesél, úgy tűnik, mintha Eger történelme is közeledne a húszas évektől; mindenkivel találkozott, akik cselekedtek valamit Eger kul­túrájáért, a polgárosult élet­formáért. Már hatéves korában repülőgépbe ül, az iskolában „nem magol”, de tanító se akar lenni, 18 évesen vitorlázó re­pülő, kiváló varrónő lesz, szín­házi szabó, ruhatervező, ott fo­rog a társadalmi élet centru­mában, bájos humorral forgatja a tollat, napilapokban jelennek meg írásai a színház, az élet eseményeiről, amelyekkel szembesült. Most, nyugdíjas­korában se fáradt, még mindig vannak álmai, hogy írni fog Tóth Kázmér gyógyszerészről, aki kortörténeti értéket mentett meg a pusztulástól, de tervében szerepel még számos rendezet­len dolog, amit végre a helyére kell tenni. És mindezt Egerben - Egerért. Hiába, hű lányaid vannak, Eger, ezért fiatalodsz szüntelen, mert mindig akad­nak olyanok, akik helyére tesz­nek egy hiányzó követ törté­nelmedből. Csizmadia Mária a polgári iskolában dolgozatírásaival tűnt ki, percek alatt írta meg, és volt lelke, hogy az ötletszegé­nyeknek még 28 változatban továbbadja. Sohasem biflázott, mélyen odafigyelt, főleg a hu­mán tantárgyakat kedvelte, de már 8 éves korában csoda­számba menő babaruhákat varrt. Alig 15 éves, amikor egy hétfő reggel bejelenti, hogy többé nem megy iskolába, képzőművészeti pályára vá­gyik. Édesapját megszólalásig lerajzolja ’35-ben, de Liszt Fe­renc arcképe is kiforrott ke­zekre vall, mégsem lesz kép­zőművész, mert a jól menő műbútorasztalos édesapa em­berfeletti vállalásából a csalá­dért neki, a gyönge lánynak is ki kellett vennie a maga részét. Hála is kötelezte erre, mert édesanyja szülés után lebénult. az apára hárult, hogy lányának és fiának felhőtlen gyermek­kort biztosítson. Varrónőnek tanul, de már minden tud előre, és Fischer Ferenc első osztályú nőiszabó-szalonjába kerül. Éz határozza meg későbbi pályá­ját, hogy csodálatos ruhaköl­temények kerüljenek ki a tű és cérna Varázslása nyomán, te­remtő ujjai alól. A Fischer csa­lád nem tér vissza a haláltá­borból. Mária iparengedélyt vált ki és kisiparosként dolgo­zik varrodájában, nem alkal­maz senkit, mégis minőségi munka hagyja el jó nevű egy­személyes vállalatát, és innen ment nyugdíjba is, de munka­szeretete és a közügy szolgá­lata nem ismer ilyen korhatárt. Sóhajtva mondja, hogy ké­sőn ment férjhez, mert a 28 éven át beteg édesanya külön szolgálatot követelt, és a fele­lősség nem engedélyezett töb­bet a magánélet boldogságá­hoz. Szökő Károlyt, a férjet is örök hála fűzi nejéhez, aki egy életen át társa volt gondokban- bajokban, és hozzásegítette az esti tagozat elvégzéséhez is, mert a minőségi munkát felmu­tató feleség mellett ő sem akart lemaradni, és közgazdasági ta­nulmányai után a Berva-mű- vek laboratóriumában szakel­lenőrként dolgozik, innen vo­nul nyugdíjba. Máriában talált méltó társat, vagy őt, vagy sen­A Pipis-hegyen a Segelben kit alapon vette feleségül, együtt járják a természetet, nagy túrázók, társaságukban egyenlő természetimádóvá vá­lik orvos, tanár, kőműves, gép­lakatos, hogy egymást segítő emberré olvadjanak össze a meghitt közösségben. Károly- nak meg nem valósult álma: haditudósító szeretett volna lenni, harci naplóját haza­küldte, de tudósítások helyett kórházi ágya mellől is humo­ros leveleket írt Máriának, hogy azokat másoknak is fel kellett olvasni. Ma is szórakoz­tatják egymást emlékeikkel. Csizmadia Máriának volt még két szerelme, a vitorlázó repülés és a színházi jelmez. Ma is emlékszik a gyöngyösi repülőklub oktatójára, Guel­ax egyesület pecsétje ís elnökének i aláírása. A megsárgult lapokból álló repülési napló gife mprlótáiéak készülő nőt, de hiába esett ki a gépből 18 mé­terről, mégis talpon ért földet egy kiadós bokatöréssel, de ’41-ben azért is levizsgázik Sá­rospatakon vitorlázórepülés­ből. Guelmini örült, hogy meg­szabadult az akaratos nőtől, aki a 6. női pilóta az országban, de titokban büszke volt rá, hogy nőtanítványa mégsem gyáva nyúl. Másik szerelme a jelmez­tervezés volt Máriának, amit a véletlen hozott. Rácz Ilona színházi szabó beteg lett, he­lyette varrta meg Don Carlos jelmezét, ami hozta a kosztü­mök, ruhaköltemények és jel­meztervek sikereinek egész so­rozatát. A színház embereiről cikkeiben emlékezik. Csizmadia Máriának van egy gyermekkori álma is, ami már nehezen valósul meg, el­zarándokolni Napóleon szülő­földjére, Korzikába, Ajacció- ba. Nem tudja miért, de 13 évesen lerajzolta Napóleon szülőházát, és akkor megfo­gadta: „nem halok meg, amíg nem látom”. A gyermeki foga­dalom szent, és Máriában él a bizakodás, hátha a remény örök szárnyain felszáll a gép afölé a sziget fölé, mert aki már járt ott fönn a magasban, annak sikerül itt lenn is... Gál Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalom