Heves Megyei Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-03 / 129. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. június 3., szombat Genf, a világváros Genf a konferenciák, a kaszinók, a nemzetközi szervezetek és a gazdagság városa. Ennek ellenére nem jellemző e gyönyörű városra a rohanás, az ideges tempó. Nyugodt, kiegyensúlyozott, mosolygós embereket látni mindenütt. A világváros a hatalmas tó mellé épült, amely fiataloknak, időseknek és turistáknak nyújt felejthetetlen, üdítő látványt. (PERL MÁRTON FOTÓI) Háromszáz éve hunyt el Jean de La Fontaine A francia irodalom nem szűkölködik mostanában évfordulókban. Tavaly ünnepeltük Voltaire születésének tricentenáriumát, jövőre lesz a jeles XIX. századi költő, Paul Verlaine halálának centenáriuma. Az idei esztendő is kínál néhány alkalmat a megemlékezésre: az idén ünnepeljük az egyik legnagyobb egzisztencialista író, Jean-Paul Sartre születésének 90. és a XVII. századi nagy mesemondó, La Fontaine elhalálozásának háromszázadik évfordulóját. Jean de La Fontaine 1621. július 8-án született Cham- pagne-ban, a Reims és Párizs között körülbelül félúton fekvő Chateau-Thierry városkában, nem messze attól a helytől, ahol kortársa, egy Dom Pérignon nevű szerzetes a pezsgőkészítés titkára rájött. La Fontaine jómódú családból származott, apja erdő- és halászati felügyelő volt. La Fontaine, aki Reimsben folytatott tanulmányokat, előbb papi pályára készült, de felhagyott ezzel, s inkább apja mesterségét folytatta szülővárosában. Apja valószínűleg jobban örült volna annak, ha fia megmarad ennél a mesterségnél, ám az ifjú La Fontaine úgy határozott: költő lesz. Már első próbálkozásai ígéretes költőt sejtettek, írói karrierje azonban akkor kezdődött, amikor nagybátyja bemutatta XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Nicolas Fouquet-nak. Fouquet a kor egyik legnagyobb mecénása volt, olyan híres írók voltak lekötelezettjei, mint Moliére vagy La Rochefoucauld. Amikor Fouquet kegyvesztett lett, s XIV. Lajos száműzte, La Fontaine-nek is más mecénás után kellett néznie. Ettől kezdve élete végéig más-más pártfogóknál élt, hivatalát, családját (időközben ugyanis megnősült, gyermeke is született) végleg otthagyta. Jó ideig élt Bouillon hercegnőnél, majd 1672-től 20 éven keresztül a nála 20 évvel fiatalabb Madame de La Sabliére- nél, ennek halála után Madame d’Hervart-nál. 1684-ben az akadémia tagja lett, annak ellenére, hogy XIV. Lajos nemigen kedvelte, s akadémiai tagsága útjába is igyekezett minél több akadályt gördíteni. 1695. április 13-án hunyt el. La Fontaine-t nemcsak nálunk, hanem a világban másutt is ma a legtöbben csak állat- mese-íróként ismerik, pedig írói munkássága igen sokrétű volt. Ókori szerzőket fordított franciára, színműveket, verseket, sőt eposzt és regényt is írt. Ezenkívül fennmaradt tőle 70 sikamlós elbeszélés és novella is, amelyek témáit főképp Boccacciótól és Ariostótól vette. Népszerűvé, világhírűvé azonban állatmeséi tették. Ki ne ismémé a farkas és a bárány, a tücsök és a hangya, vagy a holló és a róka történetét? Hogy állatmeséket írt, ez azért is figyelemre méltó, mert a XVII. századi francia klasz- szicizmus nemigen kedvelte e műfajt. Nicolas Boileau, a kor nagy teoretikusa ars poeticájában még csak meg sem említi. La Fontaine állatmeséi - kevés kivétellel - nem eredetiek, témájukat a világirodalom több ezer éves mesekincséből vette: Aiszóposztól, Phaedrustól, Horatiustól, az indiai Bidpaitól vagy népmesékből. Meséit azonban mégsem lehet egyszerűen fordításoknak tekinteni. 1664 és 1694 között megjelent körülbelül 245 fabulája - Defoe Robinsonjához vagy Swift Gulliverjéhez hasonlóan - nem gyerekeknek íródott, hanem a korabeli szalonok közönségének. Meséi rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy rövid időn belül számos kiadást értek meg. La Fontaine meséit Pé- czeli József (1750-1792) fordításai révén a magyar közönség is hamar megismerhette, de nemcsak a XVIII., hanem a XX. század olvasója is rokon- szenvvel fogadta költeményeit Vikár Béla, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Rónay György és mások átköltésé- ben. M i volt sikerének titka? A költői remeklés, a műfaj Aiszóposz, Phaedrus utáni újjáteremtése, szövegeinek a máig ható üzenetértéke. La Fontaine-t ma méltán tekintjük Corneille, Racine, Moliére mellett a XVII. századi francia irodalom egyik legnagyobb költőjének. Lőkös Péter
