Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-06 / 105. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. május 6., szombat A színbontás az egri Prémium Repro Kft. műhelyében készült. A fáraók nyomában A Nílus menti hajdanvolt kultúra emlékei FOTÓ: MAJOROS TAMÁS Nagyi Z súrra készülődtünk. Ösz- szehajtogatott papírlapból csipketerítőt vagdostunk, málnaszörpöt töltöttünk likőröspoharakba, háztartási kekszet tördeltünk apró darabkákra, azzal vártuk horpadt fejű Rozi babám látogatását. Ez a legelső emlékem nagyanyámról. Korábbi emlékeim is lehetnének, pólyásként - míg anyukámat hosszú hónapokig szanatóriumban kezelték — ő gondoskodott rólam. Szerettem nála lenni. Nagyiék háza manók és tündérek tanyája volt, csuda dolgok történtek ott. Kora nyáron cseresznyefürt csüngött az almafa ágairól, celofánba csomagolt puszedlit hagytak a törpék a homokvárban a pompás éjszakai menedékért. Esténként, miután Nagyi lecsutakolt bennünket a lavórban, körülültük a konyhaasztalt, s ő felolvasta nekünk Lassie kutya történetét. Nyáron kitelepedtünk a ház elé, a lépcsőre, lestük a hullócsillagokat, és igaz meséket hallgattunk Nagyi kislánykoráról. Háromévesen vesztette el édesapját, de akkor lett igazán árva, amikor édesanyja férjhez ment egy kétgyerekes özvegy- emberhez. Aztán született még egy kisfiú.- Négyen voltunk háromfélék - mondogatta Nagyi. — Amikor nyaralni indultak, kitettek engem az apai nagyszü- leim házánál, meg sem várták, hogy valaki kijöjjön értem, elporzottak a homokfutóval. Zö- römböltem, vertem a hatalmas deszkakerítést. Nagyanyám az öklét rázva tárta ki a kaput: „Mit keresel itt? Azoknál a helyed!” Nagyapó vett pártfogásba: „Gyere be, Szentem! Biztos éhes lehetsz...” Kacsasültet vett elő a ládából, de én nem mertem hozzányúlni, csak amikor már elment nagyanyám csalánt szedni a libáknak. Tizenkét éves voltam, amikor már dagasztottam. Alig értem fel az asztalt, mégis az én kenyerem lett a legszebb. Azt mondta a pék, ahová sütni vittem, „száz közül is megismeri”, és megsimogatta az arcomat. Ahogy cseperedtem, Nagyi lett a titkos bizalmasom. Neki bármiről lehetett mesélni a rózsalugas alatt. Arról is, hogy egy szőke, zöld szemű, nevetős fiú biciklivel vette üldözőbe a 35-ös buszt, és több megállón át követett. Nagyikám nem pirított rám: „a tanuláson járjon az eszed!”, ehelyett inkább a kántortanítóról beszélt, aki gyönyörűen énekelt.- Egyedül a templomba engedett el a nevelőapám. Nem mehettem el még egy táncmulatságba sem, mert „a lánynak itthon a helye”. Szerettem misére járni. Ott egy hétre való erőt kaptam a Szűzanyától. Egyszer odajött hozzám az a csodálatos hangú fiatalember, illendően bemutatkozott, és megkérdezte, hazakísér- hetne-e. De én nemet mondtam. Aztán egy temetésen megázott szegény, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyapátokat évekkel utána ismertem meg. Hatalmas rózsacsokrot küldött. Azóta se kaptam tőle semmit. Nagyi koromnak megfelelően csöpögtette történeteit. Felnőttként hallhattam asz- szonysorsáról.- Úgy fogadott az anyósom: „ha meghalt volna a fiam, se fájna úgy, mint hogy egy szegény lányt vett feleségül”. Sose bocsátotta meg nekem, hogy csak a tisztességem volt a hozományom. Akkor se állt mellém, amikor már nagyok voltak a gyerekek, nagyapátok pedig Zamárdiban kapott üdülővezetői állást. Hetek teltek el, és nem jött tőle levél. Gondoltam egyet, meglátogatom. Rosszkor érkeztem. Hosszú időbe telt, mire megjött az esze... Kutya-macska barátság volt nagyszüleim házassága. Évtizedes sérelmek tolultak fel nap mint nap. Gyerekként nem érzékeltük ezt, csak később, amikor nagyapa nyugdíjas lett. A dolgos, szorgos ember leeresztett, úgy gondolta, húzott ő egy életen át, megérdemli a kiszolgálást.- Hát én nem dolgoztam? - perelt nagyanya. - Vezettem a háztartást, műveltem a kertet, etettem az állatokat, neveltem a gyerekeket, beosztottam a pénzt! Bármennyit is civakodtak, nem bírtak meglenni egymás nélkül.- Ezt nézd meg, Aranyvirágom! - dugott elém Nagyi egy levelet. - A Margit írta..! Margit nagyapám gyűrűs menyasszonya volt. A szülők úgy tervezték, Margit fűszerüzlete és Feri (nagyapa) húsboltja szépen festene együtt. Egy darabig Ferinek is tetszett a dolog, de aztán meggondolta magát. „Nagyanyátok százszorta szebb volt, mint Margit”, ábrándozott a vesszőből font karosszékében. Az eljegyzés felbontása után több mint ötven évvel Margit néni tollat ragadott, néhány, reszketeg betűs, végtelen magányt árasztó sorban ajánlatot tett nagyapámnak: „Ha esetleg maga is egyedül élne, Feri...” Nagyanya ragaszkodott a párjához. Hallani sem akart róla, hogy kórházba vigyék az öreget, aki a vége felé már egy percre sem hagyta el az ágyát. Nagyi rendületlenül gondozta, s hogy erőt merítsen, be-beka- pott egy-egy kupica Hubertust. Egy alkalommal elkísért hozzájuk atyai barátom, öreg kollégám. „Gyors elmúlást kívánok nagyszüleidnek”, mondta, mikor eljöttünk tőlük. Úgy éreztem, mintha arcul csapott volna. Ágybavizelősen, pityókásan is az enyémek voltak, szükségem volt rájuk. Amikor nagyapa örökre elaludt, Nagyit magukhoz költöztették anyuék. Néhány éve még kézimunkázott, csilla- gocskákat horgolt, mert „olyan mutatósak”, öt éve még olvasott is, történelmi regényeket, útleírásokat. Sose lépett ki a Sió utcából, de bejárta az Alpokat, Japánt és Indiát. Most már semmit sem csinál. Üldögél a televízió előtt, gyűrögeti zsebkendőjét, és kuncog, ha neki tetszőt lát a képernyőn. Anyu ilyenkor a válla közé húzza a fejét, értetlenkedik: „mi volt ezen mulatságos?”. Nagyi mellé ülök, próbálom felidézni az emlékeket, amikor nevetve szedtük az esőben a babot, amikor libajátékozás közben úgy kacagtunk, hogy kipottyant a szájából a műfogsora, amikor barátfülét készített nekünk hatalmas lábossal. Nem reagál. Pislog csak maga elé. Tudja: valahonnan ismer, de arra már nem emlékszik, honnan. A legutóbbi karácsonyra kék pettyes csuprot rendeltem neki, ráírattam: „Nagyi”. Lekuporodtam a lábaihoz, és átadtam a csomagot. Bütykös, viaszsárga ujjaival óvatosan oldotta ki a masnit, vigyázva tekerte le ajándékomról a színes papírt. Előbújt végre a bögre. Nagyi forgatta, nézegette, olvasta a feliratot:- Köszönöm, Aranyvirágom! - tette fejemre kezét. Forróság ömlött szét bennem. Arany virágomnak szólított kislánykoromban is. Négyessy Zita
