Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-27 / 123. szám
1 1 Hídverők ’95 Lélegzetelállítóan izgalmas pillanatok szemtanúja volt fotóriporterünk, amikor Lágymányoson a Dunán átívelő új közúti híd utolsó elemének beemelését fényképezhette. Lélegzetelállító volt az esemény, hiszen ekkor derült ki, a sok száz műszaki ember milyen pontossággal végezte munkáját, beleillik-e a hatalmas betonszelet a part két oldaláról a folyó fölé ívelő szerkezet elemei közé. Lélegzetelállító volt, mert maga a fotós is egy ötven méter magasba emelkedő daru kosarából fényképezett: először madártávlatból, majd az illesztés precíz műveletét közvetlen közelről. FOTÓ: FEB/KAPOSI TAMÁS--------------------------------------------------------------------------G ál Elemér: Lovarda a temetőben ■ A százados komoran, gondterhelten vezeti lovasait. Elöl üget, kissé elszakadva |egységétől. Kerüli legényeinek ; szemsugarát. Azoknak ma tisztább és erősebb a fényük. A szakasznyi legénység bizonyára arra gondol, hogy a százados csak azért lovagol előre, hogy alkalmas terepet derítsen fel a mai mozgáspróbákhoz, hiszen díszszemlére készülődnek. Aztán megérkeznek a tetthelyre. A százados csodálkozik, hogy a gyanútlan legé- nyeknek nem tűnik fel semmi. Egy temetőbe érkeztek. Egy elhagyatott, félreeső temetőbe. Nem vezet ide se út, se ösvény. I Se fejfa, se kereszt, semmi jel a halmokon. Ezek jeltelen sírok, titokzatos hantok. Ijesztő, em- berkerülte hely. A legények szótlanok, mélyebb a csend a szokottnál. Más alkalommal ilyenkor zümmög a halk beszéd, most némán, odacöve- kelve, egyenesre merevednek a lovon, mint valami hátborzongató fejfák. Nem tekintenek a parancsnokra, de tőle várják a feloldást, hogy mondjon már valamit. Miért hozta őket ide?... A százados, mintha nem is tudná, mit kell tennie, nehezen oldódik, tétova mozdulatai vannak, húzza az időt, hogy még ne kezdjék. Hanem a legények fejéből kiáll a nagy kérdőjel. Mit kell itt csinálni? Hol itt a gyakorlótér? Miért jöttek ide? A lovak prüszkölnek, reszketnek az orrcimpák, kapálják a földet. De hát csak nem lehet estig várni, a százados kiadja a parancsot: - Lóról!... Gyakorlathoz készülj. A vezényszó hangja elég érdes volt, a megszokottnál rekedtebb, de most nem a lovak vetették fel fejüket, hanem a fiúk. Igaz, csak egy pillanatra, mintha a júniusi levegőben meglebbenő ágak más szagokat hoztak volna. Azért teljesítették a kurta parancsot, de nem szóltak egymáshoz. Szemük a behorpadt, a furcsa kis hantokat tapogatta. Mintha púpok nőttek volna a föld hátára. Igazítottak a hevederen, lószerszámon. Elhangzott az újabb parancs, amelyet már jól ismertek. Fél karéjba álltak kettesével, de olyan különös felállásban, hogy minden pár előtt egy sírhant feküdt. Most támadt egy kis nyugtalanság bennük. Sejtették, hogy a következő parancs ügetés lesz, a sírokon át. És a parancs elhangzott. Először lépés, majd könnyed ügetés körbe. A lovak lába azonban még csak véletlenül se botlik a sírokba. A százados nyugtalankodik, így kudarcba fullad a parancs, ha nem változtat. Vágtát rendel el. A sírokat megint csak átugorják. A százados megretten. Megfordult a világ? A lovak vették át a hatalmat?... Újabb parancs! Gyors vágta, szédületes, földrengések robaját keltő irgalmatlan, dübörgő száguldás. Hiába. A lópaták akkor sem sebzik fel a sírokat. Izzadságuk már emberi könny talán, s barna testükön a fehér hab a halál verítéke. A százados agya lüktet, szíve csak szuszog, csurog róla is a veríték, szenved, mint Krisztus a keresztfán, de most ördöggé kell válnia. Eltiporni a hantokat! Ez a parancs... Rácsap a lovára, hogy mutassa be, miként kell ugrattatni a betanított állatot. Paripája meglódul, szinte száll - a sírok felett ő is... A legények utána, a lovak megbokrosodnak, őrült kavargásban követik a vezérlovat. Megbomlik a rend. Utolsó kísérletre szánja el magát a százados. Parancsolja, hogy a lovak farolva hátráljanak, ne lássák, mi van előttük... És most a legények erősen szorítva térdükkel hűséges lovuk oldalát, hátrálásra kényszerítik. Beleropognak az erős csontok. Most repedeznek a hangok, bomlanak a sírok, egyre kevesebb a hant, már csak földkupac, vakondtúrás, elegyengetett sima föld az egész temető. A százados mondja, elég. Mintha traktorok szántottak volna, olyan egyenes itt minden. Gőzölög a föld fekete vére. Befejeződött a borzalmas mű, és a százados fáradt megálljt parancsolt. Csak úgy, nyeregben ülve pihent mindenki. A lovak a friss földet szagolták, az emberek nézték... Aj százados levette tányérsapkáját, megtörölte izzadt homlokát. Nézte a földet. Ő már tudja, kik nyugszanak ott alul... A lombok közül lelopakodó fény most már korlátlanul sütheti fejét, látja, hogy egy kis madár száll a feltépett földre, csipeget, azt hitte, hogy tavaszi szántás. Most felemeli fejét a százados, hogy szembenézzen embereivel. Mit lát? Mindenki levett sapkával, fehérlő homlokkal, szoborrá merevedve ül a nyeregben, és mélységes csend, mintha tisztelegne a szakasz...
