Heves Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-27 / 123. szám

1 1 Hídverők ’95 Lélegzetelállítóan izgalmas pillanatok szemtanúja volt fotóriporterünk, amikor Lágymányoson a Dunán átívelő új közúti híd utolsó elemének beemelését fény­képezhette. Lélegzetelállító volt az esemény, hiszen ekkor derült ki, a sok száz műszaki ember milyen pontossággal végezte munkáját, beleillik-e a hatalmas be­tonszelet a part két oldaláról a folyó fölé ívelő szerkezet elemei közé. Lélegzetel­állító volt, mert maga a fotós is egy ötven méter magasba emelkedő daru kosará­ból fényképezett: először madártávlatból, majd az illesztés precíz műveletét köz­vetlen közelről. FOTÓ: FEB/KAPOSI TAMÁS--------------------------------------------------------------------------­G ál Elemér: Lovarda a temetőben ■ A százados komoran, gond­terhelten vezeti lovasait. Elöl üget, kissé elszakadva |egységétől. Kerüli legényeinek ; szemsugarát. Azoknak ma tisz­tább és erősebb a fényük. A szakasznyi legénység bi­zonyára arra gondol, hogy a százados csak azért lovagol előre, hogy alkalmas terepet derítsen fel a mai mozgáspró­bákhoz, hiszen díszszemlére készülődnek. Aztán megérkeznek a tett­helyre. A százados csodálko­zik, hogy a gyanútlan legé- nyeknek nem tűnik fel semmi. Egy temetőbe érkeztek. Egy elhagyatott, félreeső temetőbe. Nem vezet ide se út, se ösvény. I Se fejfa, se kereszt, semmi jel a halmokon. Ezek jeltelen sírok, titokzatos hantok. Ijesztő, em- berkerülte hely. A legények szótlanok, mélyebb a csend a szokottnál. Más alkalommal ilyenkor zümmög a halk be­széd, most némán, odacöve- kelve, egyenesre merevednek a lovon, mint valami hátborzon­gató fejfák. Nem tekintenek a parancsnokra, de tőle várják a feloldást, hogy mondjon már valamit. Miért hozta őket ide?... A százados, mintha nem is tudná, mit kell tennie, nehe­zen oldódik, tétova mozdulatai vannak, húzza az időt, hogy még ne kezdjék. Hanem a le­gények fejéből kiáll a nagy kérdőjel. Mit kell itt csinálni? Hol itt a gyakorlótér? Miért jöttek ide? A lovak prüszkölnek, resz­ketnek az orrcimpák, kapálják a földet. De hát csak nem lehet estig várni, a százados kiadja a parancsot: - Lóról!... Gyakor­lathoz készülj. A vezényszó hangja elég ér­des volt, a megszokottnál re­kedtebb, de most nem a lovak vetették fel fejüket, hanem a fiúk. Igaz, csak egy pillanatra, mintha a júniusi levegőben meglebbenő ágak más szago­kat hoztak volna. Azért teljesí­tették a kurta parancsot, de nem szóltak egymáshoz. Sze­mük a behorpadt, a furcsa kis hantokat tapogatta. Mintha pú­pok nőttek volna a föld hátára. Igazítottak a hevederen, ló­szerszámon. Elhangzott az újabb parancs, amelyet már jól ismertek. Fél karéjba álltak kettesével, de olyan különös felállásban, hogy minden pár előtt egy sírhant feküdt. Most támadt egy kis nyugtalanság bennük. Sejtették, hogy a kö­vetkező parancs ügetés lesz, a sírokon át. És a parancs elhangzott. Először lépés, majd könnyed ügetés körbe. A lovak lába azonban még csak véletlenül se botlik a sírokba. A százados nyugtalankodik, így kudarcba fullad a parancs, ha nem vál­toztat. Vágtát rendel el. A síro­kat megint csak átugorják. A százados megretten. Meg­fordult a világ? A lovak vették át a hatalmat?... Újabb pa­rancs! Gyors vágta, szédületes, földrengések robaját keltő ir­galmatlan, dübörgő száguldás. Hiába. A lópaták akkor sem sebzik fel a sírokat. Izzadságuk már emberi könny talán, s barna testükön a fehér hab a halál verítéke. A százados agya lüktet, szíve csak szuszog, csurog róla is a veríték, szenved, mint Krisztus a keresztfán, de most ördöggé kell válnia. Eltiporni a hantokat! Ez a parancs... Rá­csap a lovára, hogy mutassa be, miként kell ugrattatni a be­tanított állatot. Paripája meg­lódul, szinte száll - a sírok fe­lett ő is... A legények utána, a lovak megbokrosodnak, őrült kavargásban követik a vezér­lovat. Megbomlik a rend. Utolsó kísérletre szánja el ma­gát a százados. Parancsolja, hogy a lovak farolva hátrálja­nak, ne lássák, mi van előttük... És most a legények erősen szo­rítva térdükkel hűséges lovuk oldalát, hátrálásra kényszerítik. Beleropognak az erős csontok. Most repedeznek a hangok, bomlanak a sírok, egyre keve­sebb a hant, már csak földku­pac, vakondtúrás, elegyenge­tett sima föld az egész temető. A százados mondja, elég. Mintha traktorok szántottak volna, olyan egyenes itt min­den. Gőzölög a föld fekete vére. Befejeződött a borzalmas mű, és a százados fáradt meg­álljt parancsolt. Csak úgy, nye­regben ülve pihent mindenki. A lovak a friss földet szagol­ták, az emberek nézték... Aj százados levette tányérsapká­ját, megtörölte izzadt homlo­kát. Nézte a földet. Ő már tudja, kik nyugszanak ott alul... A lombok közül lelopakodó fény most már korlátlanul süt­heti fejét, látja, hogy egy kis madár száll a feltépett földre, csipeget, azt hitte, hogy tavaszi szántás. Most felemeli fejét a száza­dos, hogy szembenézzen em­bereivel. Mit lát? Mindenki levett sapkával, fehérlő homlokkal, szo­borrá merevedve ül a nyereg­ben, és mélységes csend, mintha tisztelegne a szakasz...

Next

/
Oldalképek
Tartalom