Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-23 / 46. szám

6. oldal Horizont 1995. február 23., csütörtök Elgondolkodtató fotótárlat az Ifjúsági Házban A közönséget kell felébreszteni? Az Ifjúsági Ház „I” Galériájá- közi fotók? Ezek is provokál­ban, tehát a profiknak szentelt és fenntartott helyen rendezték meg a Magyar Iparművészeti Főiskola Vizuális Kommuni­kációs Tanszékének fotó-szakkiállítását. A nagyér­demű közönség március I5-ig kaphat bepillantást egy alkotó közösség belső életébe, a fel­sőoktatás egy szakstúdiumát végző-átélő fiatalok szellemi mozaikképébe. tt minden részlet fotó, más és más, az egyéniség, a véle­kedés, a szemlélet, az alapál­lás, a tájoltság, a szenvedélyek, a vonzások és vonzódások sze­rint is osztályozhatóan. A kiállítás anyagához képest is provokatív az esemény kata­lógusa. Nemcsak az, amit Miltényi Tibor szövegben a képek-fotók közé rak. Maga a néhány mondat arra szolgálna, hogy a bámész lai­kust felébressze, abból a kó­dolásából felriassza, ahova a félrevezetések, a szakmai és nem szakmai vélekedések bo­londították. Ugyanis a fotózás hiába százötven éves, hiába vonultatja fel nap mint nap ez a műfaj a maga izgalmasabbnál izgalmasabb, meghökken- tőbbnél meghökkentőbb pilla­natfelvételeit, a jelen mindig is vérszagú, vagy legalábbis vér­illatú döbbenetéiről az általá­nos vélekedés mintha nem en­gedné a művészetek közé be­surranni ezt a lencsés kíváncs- iskodást. így a szöveg a kata­lógusban. És mit árulnak el a szöveg­nak, vagy legalábbis szembesí­teni szándékoznak valamivel, amire nekünk oda kell figyel­nünk? Igen. Tőlünk nem arra várnak választ a fotók, a fotó­kat készítő fiatalok, akik majd diplomát is kapnak tudásuk, technikai felkészültségük, szakmai jártasságuk igazolá­sára, művészetnek képzeljük-e el a fotózást, elhelyezve a ma­sinák mögött a tehetséges mú­zsa személyét az elképzelt rangsorban, ami a klasszikus görög sorrend szerint csak a tí­zen felüliek társaságában fog­lalhat helyet, mivelhogy az ókori kilenc mellé jött a fotó, a film, a tévé, meg sok egyéb más. Több nevesített látványt kí­nálnak fel katalógusban, vita­témául. A címlapon egy artisztikus felvétel villan fel az oszlopok­ról, ahogyan a timpanont tart­ják. Menjünk sorban! Fauszt Pé­ter határozottan szerkeszt, sza­bályszerűen összeadja az elha­nyagolt temetői részletet. A kopott, fehér keresztet a mel­lette álló „oszlopmaradvány- nyal” - ha jól látjuk! -, a mö­göttük húzódó cserjéssel, a lombtalan ágas-bogazással, az előtérben elterülő télies sivár­sággal, de nem hagyhatja ki - hiszen ez a gondolatainak és érzéseinek csattanója - azt a feketébe öltözött nevetős szájú hölgyet, akinek félig nyitott ajkai között hamisítatlan mű­fogsor villog: csak a bal szeme látszik. Az is nevet, mintha azt mondaná: „Fiacskám, maga ide jött témát keresni, hiszen maga olyan fiatal még, maga még nem érett meg, nem is ér­hetett meg arra, hogy mindazt fenntartások és remegés nél­kül, főleg pedig felfogva befo­gadja, ami itt vár ránk. Maga most meglep engem, magam­ról megfeledkezve udvariasan ide állok magának, hogy ellen­téte legyek a látványnak. És magamnak is. Én ide nem azért jöttem, hogy áhítatot zsaroljak azoktól, akik már elmentek előttem, csak a csendet akar­tam beszívni, ide nem jönnek hancúrozni a mai világ eszelő­sen hancúrozó lovagjai. Hogy magamon is nevetnék? Ugyan, csak nem gondolja komolyan! Mi bohóckodnánk csak azért, mert valaki ránk kattint. Mi már nem akarunk szerepelni! Vagy mégis? Miért nevettet engem?” Egy másik fotón itt van a matrónává átváltozott egykori sztár. Akit a szépség a magasba röpített. És ott is marad. Röp­tében öregedett meg. Szépen. Becsesen. Kiszely Krisztián csak annyi fényt bocsát a szobabelsőre, hogy a művésznő homloka, alig rendezett ősz haja és a bú­torok mögül előbújó rejtett fény elpanaszolhassák, mek­kora magány tud összezsúfo­lódni ott, ahol már nem röpke másodpercekben mérik a ka­landot, hanem a várakozást gyakorolják az egyik napszak elől elhúzódva, ha a másik Fauszt Péter fotója (1990) Kiszely Krisztián felvétele naprészlet még nem érkezett meg. A színésznő ellentétele­ként másik ábrán ül felénk nézve, de minket figyelembe se véve a dekoratív, fiús frizu- rás hölgy, a légies törékeny­ség. Hosszú ujjai közt úgy fogja szipkás cigarettáját, mintha egyetlen gondja a nem látható füst megkeresése, fel­kutatása lenne, volna. Szája mellett két árok húzó­dik, mintha szégyellné, mek­kora orral áldotta, verte meg őt az Isten. És mégis szép, és úgy szép, hogy emlékezni fogunk rá, noha jellegzetességeit nem görög minták szerint szabták. A három elmélyülten meg­szövegezett alkotás mellett a keresett artisztikum Vass Ta­másé. A millenniumi emlékmű oszlopsorai előtt cirkuszi mu­tatványos dobálja díszes kari­káit, mintha a kövekben meg­búvó ünnepélyességet igye­keznének nevetségessé tenni. Felindulásaink, háborgása­ink lecsendesítésére Molnár Zoltán erdei felvételét mustrál­hatjuk meg, ahol is a részletek külön-külön tanulmányozást is érdemelnének; a fény elosz­lása-játéka középen, fent, a fák, a bokrok tömege, rajzolata kíváncsivá is teszi a szemlélő- dőt. Hát így. Csak ennyi? Nem, nem, ez csak a kezdet. Mert így, sőt még részletesebben nekiláthat a látogató, hogy be­lebújjon a hogyanba és a van-ba, azaz a tartalomba. Mert akárhogyan is el akart ri­asztani a katalógus fölényes hangneme a tárlattól, azért mi megnéztük, s ha nem is szeret­tük meg minden részletét, de azt maradéktalanul elhihették fotóikkal a fiatalok, hogy ön­nön tartalmukat, tehát őszinte önmagukat nem tudják, nem is akarják megkerülni. Az árul­kodó jelek, az önkényesen vagy önkéntelenül odadobott hangsúlyok - képben? -, a szerkesztés arányai és erényei elárulják, ki és mit, hogyan és miért kattintott le! Harsogjanak csak, így, a szemünkbe is, nem alszunk el miattuk, nem fáradunk el tőlük. Csak alkossanak! A közönség ébren van! Farkas András A stressz, közelről A hétköznapok kihívása lehet hasznos is: akkor, ha a hirtelen bekövetkező szükséghelyzet „riadókészültséget” rendel el az ember szervezetében, és moz­gósítja addig többnyire rejtett képességeit. Ezt bizonyítják a legújabb kutatási eredmények. Bizonyára sokunkkal meg­esik, hogy munkahelyünkön hirtelen teljes összevisszaság keletkezik. A jó idegzetű és ki­pihent (vagy nem túlságosan fáradt) ember szervezete tud válaszolni az ilyen és hasonló élethelyzetekre. A vegetatív idegrendszer akaratunktól füg­getlenül reagál a stresszhely­zetre, s meggyorsítja a szívve­rést, a légzést, majd megfeszül­nek az izmok. Emelkedik a vérben a vércukor- és a zsír­szint. Ennek köszönhetően több energia áll az ember rendelke­zésére, amit a hirtelen jött, fon­tos feladat megoldására fordít­hatunk. A tudósok arra is rájöt­tek, miért lehet a stressznek po­zitív élettani hatása. A vérben kiváló hormonok - elsősorban az adrenalin és a noradrenalin - enyhítik a vészhelyzetből adódható esetleges káros hatá­sokat, és optimális szintre hoz­zák addig talán csökkentett energiabedobásra kapcsolt szel­lemi teljesítőképességünket. Ez homlokegyenest másként történik, ha valaki nem képes úrrá lenni a hirtelen kialakult történések felett. A passzív és negatív hozzáállású ember vé­réből hiányoznak ezek a védő­hatással is rendelkező hormo­nok. Az ilyen ember úgy érzi, összecsapnak feje felett a hul­lámok, míg vérében a szoká­sosnál sokkal több kortizon vá­lik ki. Ez pedig az amúgy is gyengébb ellenálló képességet tovább csökkenti, az illető han­gulatát pedig alaposan elrontja. Ha sokszor megtörténik valaki­vel, hogy felsül bizonyos hely­zetekben, gátlásos lesz, és kó­ros depresszióval előbb-utóbb talán pszichológusnak is kezel­nie kell. A kutatók arra is rájöt­tek, hogyan függ össze mindez azzal, sikeresnek érzi-e magát valaki? Aki helytáll stressz­helyzetekben, annak a vérében a rossz élettani hatású hormo­nokból jóval kevesebb keletke­zik, illetve ezeknek a szintje alacsony marad. Az ember el­lenálló képessége növekszik. Hogyan alhat el este a stresszhelyzeteket általában si­kerrel átvészelő, aktív ember? Nem egykönnyen, mert szerve­zete rendkívül éber. Felesleges energiáját mindenképpen le kell vezetnie. Erre többféle megoldás kínálkozik. Eredmé­nyes, ha munka végeztével ko­cog, úszik, tomászik, teniszezik vagy biciklire pattan. Ha ezekre nincs lehetősége, tanuljon meg jógázni vagy végezzen autogén tréninget! Az izommozgás megnyugtatja az idegzetet. Ha én naplót írnék... A Megyei Művelődési Köz­pontban az Egri Szimfonikus Zeneker operaestet rendezett, ahol fellépett Csordás Klára, a párizsi Bastille Opera mezzo­szopránja. Mozart-, Rossini- és Men- delssohn-nyhínyok hangzottak el, áriák a Figaro házasságából, A kegyencnőből, A sevillai borbélyból és az Olasz nő Al­gírban című operából; Mozart e-moll miséjéből a Laudamus Te... egy Laudamus Te... egy Liszt-fantázia, a Loreley és két Wolf-dal. Eddig volna az újsághír egy egri zenés estéről. Amikor is összegyülekeztek a zenebarátok, mert tudták, hogy Gémesi Géza karmester és áldozatkész társasága alkalmat teremt az elmélkedésre, olyan érzések felgyújtására, feleleve­nítésére, amelyek mára már nagyrészt kimentek a divatból. Divat - mondom -, holott ez képtelenség, ha lélekről és ha művészetről . szólunk.' Mégis vállalom ezt a megállapítást. Mert ez a Csordás Klára, a bá- cjos, csaknem törékeny mezzo­szoprán csokorba gyűjtött itt néhány áriát, dalt, dallamot, amit az ő hangterjedelme át­foghat, amivel fel szokott lépni a pódiumon és színpadon. (Kár, hogy* ez a színes hanganyag alig fért el a valódi énekes szá­mára szűk teremben!) Azt tudtuk, tudjuk, hogy a mezzoszoprán a koloratúrok mögött színpadi drámák-tragé- diák terében ritkán szokott a boldogságról nyilatkozni. Ez a hangszín a mélyebb tónusú, sú­lyosabb lépésű mondanivalók tartománya! Itt gondok feszülnek, szen­vedélyek, olykor cselek, ra­vaszságok, szenvedések, az úgynevezett végső megoldá­sok, azok a bizonyos könnyön- kínon túli lelkiállapotok is fel­bukkannak, amikről manapság nem is beszélünk. Vagy talán fogalmunk sincs, ezért nem akarjuk megszólaltatni, meg­idézni. Donizetti A kegyencnőben megír valamit, amiről ma töb­bet kellene szólnunk, a végzet­ről, azokról az előre nem lát­ható, fel nem fogható és csak megérezhető változásokról, amiket elhárítani képtelenek vagyunk. A mai ember büszke az eszére, és lépten-nyomon meg kell tapasztalnunk, hogy az ir­racionalitás, azaz a kiszámítha­tatlan képtelenség bármely pil­lanatban utolérhet bárkit is. Akárkit is! Vagy itt van a Ros- sini-hősnő, Isabella. Nem fontolja meg, mi vár rá, ha szerelmesének megmentésé­ért elmegy a neki ismeretlen vi­lágba, Algírba, ahol az élet minden mozdulatára másképp válaszolnak, mint az itáliai fél­szigeten. De indulnia kell, cselekednie kell, nem szabad haboznia, a hősiség itt nem feladat, de a lé­leknek olyan kényszere, ami alól nem lehet szabadulni. De honnan a hősiség? Hon­nan a kényszer, amit nem tolha­tunk el magunk elől, aminek feltétlen engedelmességgel tar­tozunk. Itt ugrik be az élmény a dal­lamok mögül, akár Wolf Imád­ságát (Gebet) idézem ide, akár Mozart Laudamusát, vagy Liszt ballada-átiratát - a lassú höm- pölygésű vers másképp jeleníti meg a rajnai szikla mondandó­ját, mint ez a romantikus felfo- kozottság -, vagy ha a sokat megélt, minden sikerült, a bal­sikert is megtapasztalt Rossini zengetését veszem alapul, kiin­dulópontnak, a fiatalság vihar­zásában adódnak könnyed jele­netek, az illanó boldogság méze csurog-csöpög itt-ott, de ki- nek-kinek kijuthat a küzdelem­ből, a csapásból, a megrendü­lésből, ha csak... És itt ismétlem meg a nyo­maték kedvéért: a Csordás Klára által összekötött meló­dia-csokor nekem is szóló okta­tás. Minden korban és mindenki­nek fel kell vennie azt a kesz­tyűt, amit a sors odadob neki. És hogy ezt a kihívást méltó­képpen meg is tudja válaszolni, el kell helyeznie magát abba a rendbe, abba. az időbe és térbe, azok közé a szereplők közé, akiket és amiket a mindenna­poktól kap. Akár segítőként, akár ellen­félként. Mozart Figarója a XVIII. század terméke, Donizetti Ke­gyencnője a középkorból kö­szön ránk, a nagy búcsújáró­hely magasságából, Compostel- lából, hogy a szerelem, a szen­vedély mélyebb vonulatáról meséljen nekünk. Férfi szerzők nőkről, evilági gondok között baj lódók széle­sebb távlatok mezejéről szedik a virágot. Mert az ösztönön és sok ér­deken túl ott lobog a lélek, az evilági érdekek hamuvá portá­nak, amikor az a bizonyos belső parancs megszólal. És még folytatnám, de ennyit talán lehet kivonatolni abból a naplóból, amit egyszer - akár hangversenyekről is - el kel­lene kezdeni. Farsangi gondolat csupán? (farkas) \ i

Next

/
Oldalképek
Tartalom