Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-18 / 42. szám
1995. február 18., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal AmUu-c. YVjíhJCkvk^JI, -ßto CjxJlaAu.y ß trtjttt ^7rvclC/ivji> olt r>-C*vJ-a-rJ" «U fca^>*.46L_'qpu£. /|kímjt|' «LCctAovöíto Ä bnu> . fUÁ$6vUl*íl Elnöki ajándék... Francois Mitterand Franciaország köztársasági elnöke tisztelete jeléül Shateau-Chinon kisvárosnak adományozta politikai pályafutása alatt neki ajándékozott tárgyakat. Képeink a gazdag gyűjteményből adnak ízelítőt. FOTÓ: PERL MARTON Sütő András: M a egyedül róla mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő - Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve - sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdéseivel, mint ő.” A fajtájával - nem faji alapon. A nemzetével - nem nacionalista elfogultsággal. A mindig csak egynek kijáró jelzőt adományoztuk neki: Ily- lyés Gyula a par excellence nemzeti költő. A fogalomnak mai és korszerű értelmében. Aggodalmaskodó fészkelő- dést, jobbra és balra vetett fülelést mindenkor tapasztalni körülötte: nemzeti költő, de nehogy meghallja valaki. Az csak természetes, hogy másnak legyen efféle pátriárkája. A tiszSorok Illyés Gyuláról tesség vagy jószomszédság okán kalapot is emelünk előtte. Előttük. Mert van hely, ahol úgyszólván minden poéta a nemzet költőjének vallja magát - Kosztolányi értelmében is. Tehát nem csupán hovatarto- zandóság, vérségi kötelék dolgában, mindennapi penzumával is. Igen, hát az más. A legyintéses tudomásulvétel a történelmi fejlődés egyenetlenségeire figyelmeztet. Petőfi Nemzeti dalának milliónyi mai változata: kényszerű késések őszi kikeletje. Anakronizmus? A jelenség kívülről való megítélése módfelett kockázatos. Kívülről és felülről, például a mai nyugati avantgárd költészet nemzetek fölötti „magaslatából” nézelődve minden egyes nép házába, párnája alá nehéz bepillantani. Hát még a párna alá rejtett gondot, netán illúziót meg is érteni! Könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál nehezebb kötésig, nyakig bennük lenni. Ebben az állapotban, melyet nem választ a költő, mert sorsának csak választottja lehet, a gyermek is észlelheti: neveztessék bár a nemzeti sors-problema- tika őszi kikeletnek, korunknak, a huszadik század végének világszerte hullámtomyos jelensége. Nem születésnapi sorok lehetősége e jelenség Gondarcát elválasztani. Fanatikus arculatától a kényszerűleg megkésett nemzeti eszmélet vonásait elválasztani a faji mítoszok újabb kori dervistáncától. Illyésről szólva: a szocialista humánum, a nemzeti és nemzetközi dialektikájának természetességében fogant fajta-gond indokolja az egyetlennek kijáró jelzős főnevet: nemzeti költő. Az egyetemes rábólintás persze: magyar' csoda lenne. Egyetértés a csontvelőbe tokosodott sorskérdésekben. A Duna-parti viták pengevillanásai az emlékeim között. Hagyomány és újítás a költészetben. Múlt századi ódonsá- gok, örökös megkésettség az esztétikai széljárásokban, népszolgálat, provincializmus. Népi-urbánus ellentét, világ- irodalmi becsvágy s az otthonnak konok vigyázása, és minden érvek legerősebbike: Illyés. A nemzeti költő. Nemzeti? A jelzőtől némelykor azok is megszabadítanák, akik mesterüknek tekintik őt. Párizsi indulásának avantgárd korszakára való tekintettel. Sóhajok, találgatások. A hazatérés nagy fordulata, hangváltása. Mert lám, egy Chagall... Mivé lett volna, ha serkedő szárnyát mint fehér hegedűtokot a hóna alá fogva visszatér Vityebszkbe új színeket munkálni. > Ha nem búcsúzik el a provincia csillagaitól: „Szegény csillagok, ne haragudjatok rám, amiért otthagytalak benneteket egyedül a szédítő magasságban.” Illyés Párizs csillagaitól kért szíves elnézést: ne haragudjatok... Amiként Ábel is New York felhőkarcolói alatt. Azért vagyunk a világon... Amiként egy Misztótfalusi csomagolta össze Hollandiában metszett betűit s hozta haza Kolozsvárra. Pedig elmehetett volna velük PétervSrra is: a cár kegye várta. Valamivel barátságosabban, mint Illyést a fehérterror Magyarországon, Ady betelt jóslatainak helyén, cserepeire hullott álmainak véres terein; egy napba öltözött illúzió földre zuhant tetemén - a változatos nemzetiségű szuronyokkal hátba döfött Tanácsköztársaság emlékvilágában. Ahol mégis Ady maradék álmainak vásznaiból kellett felhúzni az új vitorlákat. Mert ugyan ki tagadná, hogy Sziszüphosz-kövét a magyar költészet onnan, arról a helyről mozdította tovább, ahol Ady a szemét lehunyta. Nem idevágó feladat e sziklának feszülő költői vállat külön-külön értékelni. Hogy melyik mozdulat volt a tovább munkáló forradalomé, melyik a tüntető „tiszta költészeté”, melyik a szelíd bánaté. Hagyomány és szakítás dialektikájában az Adyval századok mélyéről jövő hullámverés folytonossága a fontosabb a vele legellentétesebb hangvételek életművében is. M agára nézve is vallja Illyés Gyula: „Nemzedék dolga, hogy ezt a mély és megrendítő hatást át tudják váltani, nem Ady nyelvére, ami egy korszakhoz van rögzítve, hanem amit örök erővel a magyar problémákból kifejezett.” Az átváltás lehetősége: végtelen. (Részlet az „Évek - hazajáró lelkek" kötetből)
