Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-16 / 40. szám

1995. február 16., csütörtök Hatvan És Körzete 5. oldal Csányban végre birtokukba vehették a gyerekek a tornatermet. Hétfőn volt az első alka­lom, amikor - közel kétszáz kisdiák - visongva szaladhatott a gyönyörű sportlétesítménybe. A kivitelezés költségeit egyrészt állami támogatásból, másrészt önkormányzati pénzből, to­vábbá a .lottónyertes” asszony adományából fedezték. fotó : perl Márton Srácok Európa hósipkás tetején Ha egyszer négy huszonéves valamit a fejébe vesz, aligha lehet eltántorítani őket a szándékuktól... így van ez rendjén. Mikor próbálna ki az ember a saját bőrén különféle dolgokat, ha nem ebben az életkorban? Az vesse rájuk az első követ, aki annak idején nem akarta megváltani a világot. Piros néni a jég hátán is megél Parlamenti képviselő lőrinci fogadóórája Ma délután 13 és 15.30 között Érsek Zsolt, megyénk 4-es számú választókörzetének szo­cialista párti országgyűlési képviselője tart fogadóórát Lő­rinciben. A Közösségi Házban található pártirodában várja mindazokat, akik ügyes-bajos gondjaikkal, kéréseikkel, ötle­teikkel hozzá fordulnának. Gazdák figyelmébe- a finanszírozásról „Mezőgazdaságunk finanszíro­zási lehetőségei 1995-ben” címmel tart előadást dr. Villá­nyi László agrárközgazdász. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanára ma este 17.30-kor érkezik Hatvanba, az Ady Endre Városi Könyvtárba, ahol a Nagyváthy János Gaz­daképző Egyesület és a TIT fel­kérésére találkozik a helyi Gazdaképző Egyesület tagjai­val is. Hatvanban hálóznak a független kisgazdák Lesz ott citeramuzsika, nótázás, jókedv, minden, ami egy jó mu­rihoz szükségeltetik. A hatvani Daliban rendezi meg a Függet­len Kisgazdapárt helyi cso­portja az idei batyusbált február 25-én, 16 órai kezdettel. Az eseményen közreműködik a Naplemente nyugdíjasklub, Szalai Árpád, Káló Antal, va­lamint Mezei Gyula és népi ze­nekara. A rendezők gondos­kodnak a tomboláról és a vil­lámtréfákról. „Az én családom”- rajzverseny kicsiknek Ismét lemérhetik kézügyessé­güket a 6-10 év közötti gyere­kek Hatvanban. A Városi Mű­velődési Központ ugyanis rajz­versenyt hirdet számukra, melynek témája: a család életé­nek bemutatása, közös időtöltés közben. Az alkotásokat - ame­lyek tetszőleges technika al­kalmazásával készülhetnek - február 24-ig kell eljuttatni a rendezőiknek. Kérik, hogy a munka hátoldalán tüntessék fel a gyermek korát, óvodája, isko­lája címét, és a felkészítő peda­gógus nevét is. Persze, ez utóbbinak rengeteg módja van. Akad, aki „skalp­vadászatban” éli ki kalandvá­gyát, gyűjti a lányok trófeáit, képzeletbeli vagy valós note­szében sorra húzza a strigulá­kat. Mások inkább alkotnak: verseket, prózát írnak, hétről hétre újabb hadszíntéren bizo­nyítják rátermettségüket, hogy aztán idővel lehiggadjanak, s évek múltán ők nézzék sanda szemmel az új trónkövetelőket. A virtus kifejezésének a fen­tiek mellett egyéb módozatai is léteznek. Mert mi van például, ha négy fiatalember elhatá­rozza: olyat visz véghez, ami­vel eddig földrészünkön keve­sen, szűkebb pátriánkban pedig úgyszólván senki nem dicse­kedhet? Nemes egyszerűséggel el­döntötték: megmásszák Európa legmagasabb csúcsát, a Mont Blanc-t. Vajon mi késztethette erre a hatvani Szelei Andrást és három - budapesti, illetve miskolci - társát, Földes Andrást, Bandócz Tamást és Filagits Gézát? Szelei Bandival teljesen vé­letlenül találkoztunk a hatvai polgármesteri hivatal „várako­zójában”. Farkas Kálmánnét kereste, támogatást remélve az útjukhoz. Míg az alpolgármes­ter asszony sort kerített a talál­kozóra, természetesen „lecsap­tam” a srácra.- Az a legpocsékabb, hogy pénz után kell futkosnunk - kö­zölte a halk szavú, szakállas be­szélgetőtársam. - Jelenleg is mind a négyen úton vagyunk, hogy megteremtsük az anyagi feltételeket. Az iskola adott ugyan néhány ezrest, de ez nem elég. Alapítványok, önkor­mányzatok jöhetnek szóba. Összesen körülbelül százezer forintra lenne szükségünk, ez nagyjából fedezné az útiköltsé­get és a kaját. Ám ez nem min­den, hiszen például a mentő­szolgálati kaucióra is kellene némi tőke.- Bakancs, kötél, mászóvas, s az egyéb, a túléléshez nélkülöz­hetetlen kellékek a rendelkezé­setekre állnak?- Igen, de ezek csak részben a sajátjaink. A többit a HSE-től - iskolánk hegyisport-egyesüle­tétől - kaptuk kölcsön. Fejen­ként huszonöt kiló cuccal vá­gunk neki a túrának,-Avass be a részletekbe, kér­lek!- Autóval megyünk a fran­cia-olasz határnál lévő város­káig, Chamonix-ig. Innen a csúcs még körülbelül húsz ki­lométer. Terveink szerint egy gleccser mentén haladunk, szik­lamászásokkal, szakadékokkal megspékelve a feljutást. Erre télen három napra van szükség, visszafelé elég kettő is. Kedve­zőtlen időjárás esetén azonban az időpontok jelentősen módo­sulhatnak... Tulajdonképpen a magam­fajta alföldi ember már akkor légszomjjal küzd, ha a padlásra kell felkaptatnia a szalonnáért. Épp ezért érthetetlen szá­momra, miért kell még azzal is nehezebbé tenni az akciót, hogy nem várják meg a tavasz bekö­szöntél?- Ha március végéig sikerül teljesíteni célunkat, mászásunk a nehezebb kategóriába soroló­dik, azaz „téli túrának” minő­sül. Ha kihívás, legyen kihívás.- Magyarok voltak már oda­fent?- Télen először 1992-ben ju­tott fel hazánkfia a Mont Blanc-ra. Azóta ez csak keve­seknek sikerült.- Gondolom, tréning nélkül azért nehezebb lenne...- A Magas-Tátra ideális fel­készülési terepnek bizonyult. Még a Himalájára készülők is ott gyakorolnak, már csak a klíma miatt is. Igaz, a szintkü­lönbség jelentős, de hát ez van, évente többször is megfordul­tunk ott.-Nem féltek? András nevet.- Ez inkább az anyák jellem­zője... A barátnőink talán ag­gódnak egy kicsit, de azért biz­tatnak. Persze, nem kell külö­nösebb rábeszélés.- Zászlót vagy egyéb ereklyét visztek magatokkal?- Ha találunk egy szponzort, aki adományaival segíti vállal­kozásunkat, az emblémáját szí­vesen lefotózzuk Európa leg­magasabb pontján. Igaz, sietnie kell, hiszen egy hét múlva útra kelünk. Tari Ottó Rendkívüli asszony - magasz­talta az ecsédi polgármesternő Piros nénit, Vízkeleti Ferenc- nét. - Ha szükséged van vala­mire, ha tanácsot vársz, ha egy jó történetet akarsz hallani, őt kell keresned. Sikerült is Bóta Lajosnénak bogarat tennie a fülembe, meg sem álltam az idős asszony há­záig.- Tíz kiló csigát rendeltek tő­lem egy lagzihoz - szabadko­zott Piros néni, és leültetett a konyhában, a hokedlira. Beszélgetésünk alatt csipet­kéket illesztett a bordára, büty­kös ujjaival ellapogatta a tész­tát, a fémhuzalra tekercselte, majd a centinél nem nagyobb „művet” a lisztes abroszra pöc­cintette. Hetvennyolc éve - most szombaton lesz a születésnapja- látta meg a napvilágot. Húsz­éves koráig itt lakott a faluban, aztán érte jött Kiss Mihály, be­kötötte a fejét, és magával vitte Jászfény szaruba. Vincellérek voltak, szőlőből éltek.- Megbeszéltük az urammal, csak a szüret után jöhet a gye­rek. Ezért a karácsony előtti csütörtökön feküdtünk össze. „Úgy is maradtam”, szeptem­ber 18-án született meg a kislá­nyom. Sajnos, a férjemet köz­ben elvitték katonának, s mire hazajött, meghalt a gyerekünk. A második babát szintén meg­terveztük, az is szeptember 18-án érkezett. Ezt a lányomat is egyedül hoztam a világra, mert akkor meg, ’42-ben, a Donnál volt a párom. A harma­dikkal, egyetlen élő fiammal sem találkozhatott Mihályom, mert 1944-ben elesett a fronton- emlékezett vissza a néni, s kézfejével elmaszatolt egy út­jára eredő könnycseppet.- Harctérré vált az a terület, ahol laktam, így az egy hóna­pos babával felköltöztettek minket Budapestre. Egy cse­csemőotthonban kaptunk me­nedéket, azzal a feltétellel, ha vállalom két kis árva etetését. Sokszor vizet vittem a szám­ban, hogy többnek tűnjön a tej, amit lefejek, nehogy kidobja­nak a menhelyről. Nemcsak ez volt ám a feladatom. Választa­nom kellett: kimosok naponta 1700 pelenkát, vagy pedig az összes nővérköpenyt. Az utób­binál maradtam.- Amikor onnan végre haza­kerülhettem, nem akartam teher lenni az édesanyám nyakán. Mondta a komám: „Piros! Nyugodtan meghúzathatod Miskáért a harangot, elmondha­tod érte a misét, és férjhez is mehetsz, mert ő már nem jön vissza többé.” Én azért még vártam rá, de aztán később ösz- szeköltöztem egy emberrel. Neki négy családja volt. Nem bántam meg, igen jó gyerekek.- Megállapodtunk az uram­mal: amit a közös együttélé­sünkből szerzünk, az mind az enyém lesz. Potyára nem dol­gozom. Hízókat, bikákat tartot­tam, jártam napszámba. A két­szer leégett házunkat újraépítet­tem. Ha nem kötöttem volna időben egyezséget a rabiátus urammal, semmim se lenne.- Még most is kapálok a sző­lőben. Biciklivel járok té- len-nyáron, egészséges vagyok. Én azt mondom, akit nem ítél­nek halálra, az nem hal meg. A mese még tarthatott volna, de elfogyott a csipetke. Tétle­nül pedig nem lehet trécselni. Piros néni! A századik szüle­tésnapján ismét felkeresem. Négyessy Zita Míg Piros néni mesél, készülnek a csigák Közügy-e a közöny? Az elmúlt hét péntekjén folyta­tódott a hatvani könyvtárban „Az AlDS-helyzet alakulása” című sorozat, amelyet a TIT és az ANTSZ helyi irodája szerve­zett. Az esemény előadója dr. Fritz Zsuzsa biológus, a buda­pesti Fazekas-gimnázium igaz­gatója volt. Igazán akkor lett volna hasz­nos a kezdeményezés, ha a több mint 300 névre szóló meghívó, s a közétett híradások ellenére nem tizenketten jelennek meg a rendezvényen. Sajnos, ez im­már nem először fordul elő... Úgy tűnik, korunk fő ártal­mai - az alkohol, drog, do­hányzás, AIDS - mellett a kö­zöny az egyik legnagyobb ve­szélyforrás. Viszont csipetnyi szeretettel4 megértéssel, odafigyeléssel ez a kór könnyen gyógyítható. (pádár) Újra sütnek Hatvanban A Heves Megyei Sütő- és Édesipari Vállalat hatvani 29. számú egysége 1988-ig - több éven át - nemcsak a kör­nyékre, de Nógrád megye számos településére is szállí­totta termékeit, a ropogós ke­nyereket, péksüteményeket, a lakosság legnagyobb megelé­gedésére. Volt idő, amikor a Pest megyei Túra és Gödöllő, vagy a Szolnok'megyei Jász­berény közönsége élvezhette a hatvani pékek remekeit. Később a felsorolt telepü­lések önellátókká váltak. Sorra létesültek a sütőüze­mek, így a Zagyva-parti város más piacok felé nézett. A ’80-as évek végén - különö­sen a mártott ostyaféleségek­kel - „betörtek” Csehszlová­kiába és Bulgáriába. Kovács István, aki ismét a sütőüzem vezetője lett, örömmel újságolta el azt is, hogy a napokban a kenyér­gyár bejárati kapujánál egy éj­jel-nappali üzletet nyitottak, ahol mindenféle földi jóval, kaláccsal, süteményfélékkel és száraztésztákkal, sőt még tejjel és tejtermékekkel is vár­ják az odalátogató vásárlókat. Az üzemvezető - akinek gyermekkori álma teljesült azzal, hogy pékségben dol­gozhat - bízik abban, hogy kínálatukkal elégedettek lesz­nek a fogyasztók. Igaz, hogy a mostani létszámuk kisebb, mint néhány évvel ezelőtt, ám a szaktudás, a dolgozók felké­szültsége számottevően ja­vult. Szűcs Ferenc A szűcsi pincesoron a hordók apadása is jelzi: közelít már a tavasz fotó: perl marton

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom