Heves Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07-08 / 6. szám
1995. január 7-8., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal Óévbúcsúztató Galyatetőn Galyatető Magyarország második legmagasabban fekvő helysége. Itt található megyénk egyik legnagyobb múlttal rendelkező szállodája, a Galyatetői Nagyszálló. Itt töltötte idejének jelentős részét századunk egyik legnagyobb zenei tehetsége, Kodály Zoltán is, akiről a kedvelt kirándulóhelyen sétányt is elneveztek, melyen ma a szálló található. E házban búcsúztatta több száz vendég az 1994-es esztendőt. A nagyszabású rendezvény, mely hagyományosan disznóvágással kezdődött, egész nap tartogatott meglepetéseket az érdeklődőknek. A nagyszerű hangulatról Váradi Lajos és népi zenekara, és a nagyszálló Parafa-duója gondoskodott. (Fotó: Kaposi Tamás) SOLYMÁR JÓZSEF A Mátra aranya Ünneplőbe öltözött a lelkem, és meg kell osszam az örömömet. Hazaüzenek. Messzire jutottam, s talán nem bűn, ha messziről is kezdem. Jó két évtizeddel ezelőtt együtt nyaraltam a szigligeti alkotóházban Nagy Lászlóval, az immár klasszikus költőnkkel, aki akkor még Laci volt. Tudtuk, hogy ki ő, és voltak neki szerzett jogai. Két ladikja volt az alkotóháznak, s mindenkinek egy óra csónakázás járt, Lacinknak viszont kettő. Rossz lába miatt erős felsőtestével a Balaton vizén érezte igazán boldognak magát, de bejárta a Tapolca-patak torkolatánál lévő nádasokat is. A sors úgy hozta, hogy egy alkalommal én meg a feleségem örököltük volna el tőle a csónakot. Késve érkezett, és látszott rajta, hogy nincs nagy kedve a kiszálláshoz, felajánlottam neki, hogy tartson velünk, Laci boldog volt, s mindjárt megígérte, hogy hálából megmutatja az ország legszebb pontját. Jó ötszáz métert evezett, egy kicsit Keszthely felé, s akkor négyszer-ötször megpörgette a csónakot. Valóban, erről a pontról nemcsak a szigligeti vár, a Rókarántó, a Királyasszony szoknyája látszott, hanem a Szentgyörgy-hegy, a Csobánc, a Badacsony, de a Gulács csúcsos hegye is, aztán a Balaton végtelen vize, a túloldali dombjai, megint víztükör, majd a Szép-kilátó. Laci olyan büszke volt, mintha maga alkotta volna ezt a gyönyörű tájat. Nem mertem megmondani, hogy téved. Az ország legszebb pontja ugyanis nem itt van, hanem Mátrabal- lán, a Diák-hegy tetején. Vízmosásokkal tarkított meredek úton lehet ide feljutni, s aztán a hegytetőről bokros legelőkre nyűik a kilátás, hátul pedig ott pompázik a Mátra koporsója, a Galyatető, a dombokon és a völgyekben körös-körül csupa erdő. Oly pontja ez az országnak, ahol turista talán soha nem járt, mi kiskamaszok viszont szinte naponta felszaladtunk ide. Pöfeteggombákkal vívtunk ádáz csatát, mert nem tudtuk, hogy az ifjú pöfeteg még gombacsemege. Mi csak az „igazi” gombát gyűjtöttük, melyet másfelé vargányának vagy tinómnak is neveztek. így ment ez a játék mindaddig, míg egy vén pöfeteggel, amely magába szívta az esővizet is, el nem trafáltam a bátyám vadonatúj térdnadrágját, soha el nem múló foltot ejtve rajta. (Mert akkor még nem hirdette a televízió az egymással versengő mosószereket.) Sajnos, a Parnasszusra hamarább feljutok, mint a Diák-hegy tetejére, így csupán halkan mondhatom el a vágyamat, hogy azt szeretném, ha majd eljön az idő, itt szórják szét a hamvaimat, hátha jobban nőnek a pöfetegek. Ennyivel tartozom nekik. A Mátra völgye, az északi oldal számomra a legkedvesebb. Távolról szeretem ezt a tájat, az embereket. Nem megyek oda, mert az a világ, amelyet ismertem és szerettem, már végleg a múltba süllyedt. Mit jelent Recsk az országlakosoknak? Leginkább az intemálótábort. Ám ez a tábor nekünk, az ott élőknek nem Recsk, hanem Csákánykő volt. Két falumbeli is szenvedett ott: Oláh Miska, meg a Kispál, mindketten rejtegettek - nem politikából, hanem csupán emberségből - egy volt országy- gyűlési képviselőt, aki bujdosásra adta a fejét. Ha Recskre gondolok, nemcsak az intemálótábor jut az eszembe. Majd minden vasárnap délután ide utazott a család, hogy Krupa úr filmszínházában (amit bátyám Krupa Műveknek hívott) megnézzük a Csortost meg a Latabárt a legújabb magyar filmekben. Ilyenkor mi gyerekek fagylaltot is kaptunk, apám pedig sört ivott a Fazekas vendéglőben. Mivel apám vasutas volt, állomásfőnök Mátraballán, meleg nyári napokon is elindultunk mi gyerekek, és gyalog tettük meg az utat Párádra, hogy megmártózzunk a strand hideg vizében. Nem voltam később hálátlan, azt hiszem, sikerült hozzájárulni a Károlyi-féle Cifra-istálló megmentéséhez. Útközben egyébként lestük a recski ércbánya barlangszerű bejáratát, és gyermeki fantáziánkat erősen megmozgatta az a tudat, hogy odalent aranyat is találunk. Nem ez ám ennek a vidéknek az egyetlen csodája. Ott volt a Cse- vice-forrás, amit az ország csak parádi vízként ismert, s amelyen felnőttem, mert Mátraballán ugyanez a víz jött kéretlenül az állomási kútból. Jó gyomromat ennek köszönhetem, talán ezért tudtam minden idegességet egy életen át kártékony következmények nélkül elviselni. De ott van Párád és Mátraballa között Mátraderecske, ahol meg mindenféle titokzatos gázok törnek elő a pin-' cékből, s amely falu nemcsak Kanázs váráról, a hajdani rablófészekről, de meleg vizű strandjáról is nevezetes lehetne, ha volna pénz ebben az országban kincseink kiaknázására. És a nép, az istenadta nép! Kevesen tudják, hogy a néphagyomány talán itt őrződött meg legtovább, itt tették le utoljára a népviseletet. Bodonyban, Mátraderecskén és Mátraballán élt legtovább a nagycsaládos település, amikor nemcsak három generáció lakott együtt, de a tágabb família is egyetlen nagy udvarban tanyázott. Ezek voltak a hadak. Sz. Morvái Judit könyvet is írt az Asszonyok a nagy családban címmel, amelyre Csanádi Imre, a költő hívta fel a figyelmemet. El is zarándokoltam hozzá, de túl sok mindent nem tudtam meg, mert a férje - Diószegi András - a nagy hírű sámánkutató volt, s hamar átvette a szót: máris ott voltunk az őshazában! Otthon érezhettem magam, hiszen a palóc vidékünk is - főleg disznóölés táján, amikor a hurka meg a kolbász megfeküdte a gyomrot - éjszakánként teli volt jó, megrontó szellemekkel. Dudás Marci bácsi, falunk éjjeliőre, rendszeresen híradással szolgált róluk. Az emberek talán csak Székelyföldön tudnak úgy mesélni, mint itt. Amikor Mátraballán dokumentumfilmet csináltunk a falu szépéről, pontosabban arról, hogy az egymást követő „bandákban” hogyan alakult a legszebb lány sorsa, elvittem egy csapat filmest a faluba. Barátaim nem hitték el, hogy egyetlen kicsi kocsmában ilyen sok jól miséző ember összegyűlhessen. Minden nap lestem-vártam tehát a híradást, hogy egyszer majd bebizonyosodik: csodák völgye-e a Mátra völgye? Es lám, nem vártam hiába. Megjött végre az üzenet, hogy a geológusok sok-sok kibányászásra érdemes aranyra leltek. Ettől ünnepi a kedvem, és remélem, mások is tovább kutatnak.
