Heves Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-307. szám)
1994-12-17-18 / 297. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. december 17-18., szombat - vasárnap / Sata Árpád - milyen is egy színész, ha civil...? Sata a „stílgyakorlatokban” mutatta meg magát...” Sata Árpádot igazán most vettem észre, a Csendes László által rendezett Stílusgyakorlatokban. A New Buda szab- vány-deklamációs szöveg-szövevényében fel se tűnt, hogy epizódként pár pillanatra egy-egy jelenet része volt. Erre szokták mondani: „fedésben volt a figura”. Itt, a Raymond Queneau által megírt, örökzöldnek is mondható blődliben több mint hetven percig talpon és talpra állt, forgott, mint a ringlispil, akarom mondani, mint a körhinta. Bohócruhába, bajuszával és minden idegszálával alakítva hol ezt, hol amazt, még azt a fiatal dámát is, akit az ötös buszon, a nagy nyüzsgésben éppen fogdosnak, talán nem is egyen: de az biztos, hogy a hórihorgas, hosszú nyakú, a fején a paszományos kalappal - az mellette ott volt. Még mindig harsog bennem ez az élmény, amit ő, Sata, Venczel Valentinnel és ezzel a majdnem gyerekszínésszel, de a játék túráját jól felvevő Barátit Zoltánnal összebolondoztak nekünk. Többek között nekem, aki csaknem nyuszi-hosszúra nyúlt fülemmel figyeltem, hogyan és meddig bírják ezek itt, hárman ezt a forró levegőt termelő, izzadá- sig hajszoló tempót. Bírták. Jól. A katarzisig. Az övékéig is! A szerkesztőségi szobában, a kora délutáni órákban ő is, én is a hajszolós munka után vagyunk. O négy órán át a Mágnás Miskában próbált, nekem más irányú gondjaim után úgy adódott, hogy meghívhassam őt. Amikor kimondja, hogy öt- venben született és első két színészi évét Szatmárnémetiben töltötte, már emlékeimet rákapcsolom: említem a hegedűművész Ruha Istvánt, mosolyog, hogyne, Németi éppoly jó töltésű városka, mint Eger, s ha Ruhának itt sikere volt, ez is csak része a hegedűs nemzetközi nagy futamának. Hetvenöttől Kolozsvár következett, ott Harag György és az igazgató Tompa is rendezte őt. Hamlet, Szentivánéji álom, Csongor és Tünde, A lócsiszár stb. Majd Marosvásárhely stb. stb. Szürke, ejtett hangon sorolja mindezt, mintha lexikonból olvasná. Hogy váltsam ezt a „tónust”, magam kezdek el mesélni arról a néhány kolozsvári élményemről, amikor negyvennégyben, szigorlataim ügyében a Központi Szállóban, a mellettem lévő szobába Sárái János, az akkori idők énekes-filmes bálványa (Rózsalevél, elkap a szél - a híres kap-a-dal!) beskálázta magát az én paragrafusi biflázásom aláfestésére. Tudom, hogy ezek a kényszermondatok neki vajmi keveset mondottak, netán unta is, de nem. Amikor hadarom az édes Erdélyről szóló Háry-ádámat, a két szem nem máshol keres szórakozást, nézi az arcomról, hol, milyen hangsúly játszaná túl a szavakat, figyeli, merre kalandozok el, hol akarnám abbahagyni, miért nem végszavazok már, az Istenért, mikor is rekeszti be ez a pasas ezt a locsogást! O, aki azt ígérte nekem, hogy írni akar rólam, mert a Stíl-gyak., ahogy mi csináltuk, az igen, az tényleg remek, a három bohóc ahogyan libikókázik, valahogy úgy, hogy a hintát Venczel Valentin tartja középen, ha már ott lehetett az a Hosszúnyakú is, a paszományos kalappal, meg azokkal a lólé-ftlozófiai mondatfoszlányokkal, amikben ez a queneau istenesen kiröhögted magát, mindenkit, minket is többek között arra ingerelt, hogy bohócoknak öltözzünk, mert már hogy az ember ilyen! A legelmerültebb istenhit idején, amikor mindenki a mennyországot várta, a templomi ima fejében, ott a templomban is, a középkorban is, a legszemérmetlenebbül di- onüszoszi gondolatai és tettei támadtak. Bizony. Nem mondja, pedig tudom, hogy ő most szeretné elmagyarázni nekem, hogyan is jutottak olyan mélyre ebben a stílus- elemzésnek nevezett színpadi maskarázásban. Nem hagyom őt élni, szavalni, mert nem szeretném, ha civilként is játszaná nekem a bohócot, onnan a deszkákról. Majd egy svéd-kanyarodással rákérdezek: mikor született! Ezerkilencszázötven. És én tudom, hogy miatta ezt az évszámot nem írhatom le. Talán latinul? Úgy sem. Tehát ő negyvennégy évesen otthagyja Erdélyt, 1993 decemberében, komoly szakmai múlttal és egy, a szülőföldet üzenő képsorral az agyában átjön a határon. Most már kétszerezve nézem az arcát, vált-e, hogyan, merre kellene még kanyarodnom, hogy az „eljövetel okát” ne kérdezzem, és mégis megtudjam. Tapasztalatból tudom, hogy az ember - életének ebben a már kiforrottnak tetsző szakaszában - nem szokott nagyobb kalandokba bocsátkozni. Hacsak valami külső kényszer rá nem viszi. Vagy a belső? Az inkább. Az apró írás mellékleteként közölt fotó nem árul el semmit mindabból, amit ez az arc tud. E rögtönzött kihívásra nem a szavak válaszoltak igazán. Hanem az arc, ahogyan a felhő hirtelen átsiklott a szemén. Már távolról kapcsolódónak tűnhetett - legalábbis nekem -, emlegetem Méhes Györgyöt, a Harminchárom levél kolozsvári illetőségű íróját, aki már Pesten él, úgy tudja. A beszélgetésnek ebben a szakaszában mintha testének minden porci- kája mozgásba lendült volna. Előbb csak fészkelődésnek tetszett, de kisvártatva kiderült, hogy ezt a művészt, aki embernek is legalább olyan tehetséges, mint színésznek, mélyen és avatatlan kézzel érintettem. A jövés nem megérkezés, csak eltávolodás onnan, ahol még kimérték - kimérhették volna neki a pályát végig is. Akár a Házsongárdig! Sata, a Sata nekem a Stíl-gyak.-ban mutatta meg magát, készségeit, és azt, hogy milyen jól képzett színész. Ez a beszélgetés átfordítva, a belső, a mutogatás visszáját is adta annak, amit a szépség és szenvedély miatt mutat. Ez az efnber itt, Egerben, útban van, valahová. Egy kis időre fészkelje bele magát ebbe az olykor igencsak provinciális allűröket felöltő városba. Ne vegye észre a környezet olykor kisszerűségét, tombolja ki magát az alakításokban! És higy- gye el, hogy a közönség érti, amit jól és jó szándékkal mondanak neki! Amit játszanak, miatta. Többnyire helyette. Mert mégiscsak tükröt mutat ő, a színész, a Sata is, a nézőnek. És önmagának. Olykor fityiszt. F.A. _______GYEREKEKNEK B etlehemesek Tudjátok-e, gyerekek, hogy régen, amikor még Terka mama kislány volt, egész nap tanítottak az elemi iskolákban? Nem is volt semmi baja az egész napos tanítással annak a gyereknek, aki az iskola közelében lakott. Nem úgy ám Terkának, a vízimolnár leányának, az első osztályos vékonyka kis teremtésnek, aki szerint igen messze volt az iskolához az a buta vízimalom. így aztán, amikor délben hazaért, alig volt ideje az ebédelésre, mert máris mehetett vissza, nehogy lekésse a délutáni tanítást. Hát amikor leesett az első hó? Terka alig bírta lábait kiemelni a postakocsi szántalpának nyomából, hogy valahogy mégis eljusson az iskolába. Ilyenkor rettenetesen elfáradt, az izzadtság csak úgy folyt, patakozott egész kis testén. Bizony, talán egyetlen gyerek volt az iskolában, aki egyáltalán nem tudott örülni a leesett hónak. Mi a baj, Terka? Miért nem tanulsz mostanában? - kérdezte egyszer aggódva a tanítónő. A kérdésre keserves sírás volt a válasz.- Nono! Ne sírj! Mondd el, mi történt? - simogatta a tanítónő.- Nem akarok iskolába járni! - zokogta a kislány. Nem bírok abban a nagy hóban ide járni! Ha elolvadna! De nem akar! - ingatta kis fejét Terka.- IgazL- sajnálgatta kis tanítványát a jószívű tanítónő. - Talán a szüleid! Ők segíthetnének!- Nem! Az nem lehet, mert édesapám nem jöhet el a malomból. Édesanyám pedig a beteg nagymamámat ápolja, meg a kis testvéremre, Katira vigyáz.- A tízpercben majd megvitatjuk a dolgot - mosolygott a tanítónő.- Eszembe jutott valami! - lelkendezett Terka kedves pártfogója, amikor egyedül maradt a tanteremben. - Mi lenne, ha délben az iskolában ebédelnél? Nem kellene hazamejtned.- Itt? - ámuldozott Terka.- Igen, itt! Még reggel elhoznád az ebédedet, és itt fogyasztanád el. Engedélyezem, hogy itt várhasd meg a délutáni tanítást. A kislánynak, de még a szüleinek is tetszett a gondolat, és reggelente a mama gondosan berakta az iskolatáskába Terka ebédjét, amit most már nyugodtan fogyaszthatott el. Aztán arra is maradt ideje, hogy a másnapi leckéjét elkészíthesse. Egyik nap éppen ebédelt. Lekváros kenyeret evett, hozzá finom tejeskávét kortyolgatott a kicsi üvegből, amikor csengettyűszót hallott kívülről. Aztán kiabálást:- Jönnek a betlehemesek! Terkának sem kellett több! Kezében a kenyérrel rohant kifelé, az alacsony kőfalhoz, melynek túloldalán az utcára láthatott. Nagy nehezen felmászott a jeges, havas falra, és onnan bámulta a felvonulókat, az arany- és ezüstcsillagokkal teleaggatott fehér ruhás angyalokat, akiknek a fején is fényes csillag ragyogott. Az egyik angyal kezében kis templomocskát látott, amelynek eleje nyitott volt, és benne megcsodálhatta a jászolban fekvő kis Jézuskát. Az angyalok után jöttek a királyok. Hárman voltak, színes palást volt rajtuk, fejükön fényes korona. A menet végén jött görbe botjával és óriási kenderszakállával az öreg pásztor. Terka még sohasem látott betlehemeseket, hiszen a távoli vízimalomba azok nem juthattak el. Az ámulattól még enni is elfelejtett. Csak tartotta kezében a lekváros kenyeret, amit a pásztor is észrevett. Nagy hirtelen kiragadta a kislány kezéből, nagyot harapott bele, majd nevetve továbbállt. A bámészkodók nagy hahotázására felocsúdott meglepetéséből Terka, és kiáltozni kezdett:- Csúnya! Elvetted az ebédemet! Add vissza! Hallod? Add visz- sza, mert ha nem, megmondalak aaa... és körülnézett, hogy kinek is tudná megmondani, hogy mi történt, de bizony teljesen egyedül volt az iskola udvarán. A betlehemesek pedig egyre távolodtak, de azért még hallani lehetett a pásztornak öltözött legény mély, dörmögő hangját:- Jó volt a lekváros kenyér! Jövőre is eljövök, de akkor már szalonnával várjál! Sz.-né Bodnár Mária D. Webb: Legyen sikeres, akarom! Tapasztalható, hogy etikai elmaradásunk még nagyobb a fejlett országokhoz viszonyítva, mint gazdasági hátrányunk. A Harvard Egyetem Vállalatirányítási Karán - ahol menedzsereket képeznek nagyvállalatoknak - az utóbbi években méltó módon végzik az etikai oktatást. Jó ötletek sok ezer embert tettek már sikeressé Amerikában, amelyeket - megvalósításkor - természetesen át kellene tenni a magyar gyakorlatba is. Amennyiben egy-egy ötlet túl egyszerűnek tűnik, vagy több hasonló működik már, nem azzal kell törődni, hanem azzal, hogyan csinálhatom én másképp, mint a többiek... Ez utóbbinak megvalósításához ad gyakorlati segítséget Dominique Webb magyarul most megjelent nagy sikerű könyve. Az igazi gazdagság nem mindenekfelett és kizárólag a vagyon szinonimája. A könyv elsősorban azonban az élni tudásról, egy életszemléletről szól. „Egyedül öné a választás...!” - figyelmeztet bennünket, olvasókat. - Önnek kell meditálnia azon, hogy kijelölje vágyának igazi tárgyát, az elérendő célt, közvetlenül és nem kitérőkkel, tehát lassabban. Döntsön, lelkében és tudatában. Őrizzük meg későbbi életszakaszainkban is lélekben a gyermeki elragadtatást. Jó úton vagyunk, ha álmodozunk, eszményítünk és lelkesedünk. Tevékenységünk nyújtson valódi örömet nekünk. Ragadjuk magunkkal a többieket. A lelkesedés ragadós, és az örömét át tudja adni a szónok a hallgatóságra, művész a közönségére, politikus a párthíveire, az üzletkötő a vevőire, s az újságíró az olvasóira. A mindennapos tevékenységből kell örömet meríteni. A hét napból héten kell boldognak lenni. Ez a Boldogság és a Siker titka. Ezt az elragadtatást nemcsak a művészetben, a sportban és az irodalomban érezhetjük, hanem az élet legkülönfélébb területén. Az számít, hogy ilyen lelki beállítottsággal nézünk a tevékenységre, milyen örömet kapunk tőle. Az eljárásmód: elsősorban életszemlélet. Ki kell tűzni az elérendő célt, és elképzelni, hogy már el is értük. Ettől kezdve már a felébresztett vágyak ragadnak el a beteljesülés felé. A könyv elmondja, hogyan kell belefogni. A sikerét ki-ki úgy fogja értékelni, mintha csoda történt volna. Elmondja, hogy ez miként lehetséges. Az olvasót nagyon egyszerű gyakorlatok fogják erről meggyőzni. Mindenkinek megvan a maga meghatározása a boldogságra, személyisége mélységeinek megfelelően. Amit élete egy adott pillanatában nagyon kívánt, léte mély szükségletének felel meg. Ezt a szükségletet ki kell elégítenie. Egy rendkívüli képesség, amely rendelkezésünkre áll: a szellemi teremtés képessége. Ezt is gyakorlással lehet fejleszteni. Rabelais: „A nevetés az ember sajátja.” A nevetés, a vidámság a tervek kialakítása, majd valóra váltásához szükséges kikapcsolódás. A jó kedély megnyilvánulásai nagy energiát szabadítanak fel. A vidámság átadható. Erőfeszítés nélkül közelít a többiekhez. Vonzóvá tesz. Lehetővé tesz sok mindent, amire igényt tartunk.- Máris legyen boldog és vidám. Mindjárt tegye azt, amit szeret. Szerezzen örömet magának. Vegyen fel egy új szokást, a boldogság szokását. Párolja le napjának minden percét, hogy hozzájusson a boldogság és a siker párlatához - összegezi gondolatsorát a szerző. Majd pedig arra buzdít: - Tegyen úgy, mintha már gazdag volna. Járjon emelt fővel, magabiztosan. Mindenekelőtt szabadabb akar lenni, ki akarja bővíteni mozgásterét, meg akar szerezni mindent, amihez kedve van, nemcsak önmaga számára, hanem azok számára is, akik kedvesek önnek. Azt kívánja, hogy legyen boldogabb életük. A szokatlanul gyakorlatias könyv egésze szinte akaratlanul ráirányítja figyelmünket a mind nagyobb hazai magánvállalkozásokra. Akár azokra is, melyek immár az elmúlt évtized során látványos növekedési pályát futottak be, bizonyítván: Magyarországon sem lehetetlen az amerikai típusú karrier. Szinte nulláról indulva évek alatt milliárdos vállalkozások jöttek létre. Ám a piacgazdaságok természetrajzához azért hozzátartoznak a látványos félrefogások, összeomlások, s látványos csődök is. A könyv kicsengése azonban rendkívül pozitív. Ha elért mindent, nem akar egyedül haladni a virágos és napsütötte úton. Öröme nem teljes, ha nincs egy szeretett lény, akivel megoszthatja a csodákat, melyeket felfedezett. Meg akarja ismertetni a nagy szerelmet is. Sajátos módon kalauzol, vagy inkább „repít” a szerelem sajátos területén. Domonkos János A rokonszenves adócsaló A vidéki asszonykát hajnali háromhúszkor viszi a vonat a városba. Kis állása van a nagyvállalatnál, úgymond ő a Kossuth-díjas portörlő. Tökélyre vitte a takarítást: ha felmosóronggyal remekmű alkotható, akkor ő lenne a lángelme. Holott a főállás a mellékállása. Pénzt itt nem sokat lát. Titokban a takarítás feketepiacán is működik: ő a seprű maffiótája. Óránként annyi tízest keres, ahány milliót az eszes bróker. Ha lakodalomban hajnalig mosogat-felszolgál, de vidámságot játszik, felárat kap. A bús képű mindenest nem szereti a násznép. Kacag tehát, majd kiesik a száján: „nagyszerű”. Azt mondja, a feketemunkában „nem kell fölkelnie a feketevonathoz, le sem fekszem, megyek hatra dolgozni”. Többet gürcöl, mint az ántivilágban a néma cseléd. De neki Kis úr kezi- csókolomoz, Kisnének ő „Erzsiké szívem”, meg karácsonykor párizsi parfüm. („Köll a fenének.” Továbbadja a doktoménak). Megbecsülik, ráhagynak házat, kutyát, kulcsot. Szép gyermekei vannak - és fényes jókedve attól, hogy a nagy munkanélküliségben nem állt le egy percre sem. A zöldségest irigylik - ezt a robotot, gondolta, nem kívánja el tőle senki. Csak a pénzét. Merthogy adócsaló. Följelentették: nem adózik a maszek órabér után. Ahogy a gyermekei iránti sze- retetéből sem ad le az APEH-nek. Na hiszen! Jó is lenne, ha állami zsákba lehetne gyűjteni az emberektől a szeretetet, behordani központi tartalékba, s ínségben kiosztani. Olyan magas élet- színvonal sosem lesz, hogy az államnak fölös tartaléka legyen. Nemhogy szeretetből. Tejből, kenyérből. Az adócsaló azt motyogja: adó fejében majd kitakarítja az APEH-et. Kettesben szegény Békésivel. El is képzelte a pénzügyminisztert pirosbabos kendővel a fején. És kék madarakkal. Elfelejtettem mondani: a nagyvállalat, ahol állása vagyon, a MÁV. S ő nem sztrájkpárti. Azt mondja, járjanak a mozdonyok is porszívózni, a motoros vonatok éjjel feketefuvart vállalhatnának a metróvonalakon, a veszteglő hálókocsikat éjszakánként ki lehetne adni albérletbe. A MÁV is keressen egy kis mellékest... Bodor Pál
