Heves Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-307. szám)
1994-12-13 / 293. szám
1994. december 13., kedd Nyugdíjasok Fóruma I 7. oldal Együtt a pályán, együtt nyugdíjban (Fotó: Perl Márton) Szeretet nélkül nincs igazi nevelés Miként enyhítsük, oldjuk a gyász keltette fájdalmat? Kevesebb aligátort „Népességkoriátozást" kellett elrendelni Kínában a korábban kihalással fenyegetett jangcei aligátorokra - jelentette az Új Kína hírügynökség. A Jangce középső és alsó folyásán őshonos kínai aligátort az ENSZ 1973-ban a veszélyeztetett fajok listájára vette, mert csak mintegy ötszáz egyede maradt meg. Az élő kövületként emlegetett, sok millió éves faj szívósságát is kikezdte az ipar terpeszkedése és a környezetszennyezés. Mostanra azonban a mesterséges tenyésztés olyan sikereket ért el, hogy az Anhuj tartományban létrehozott aligátortelep tavaiban 4000 „élő kövület” éli világát. A tenyésztőtelep vezetői már sokallják is a védett lények számát, legalábbis a kormánytól kapott támogatás összegéhez képest. Egy-egy ilyen hüllő táplálása évi 4000 jüanba (kb. 470 dollárba) kerül, a 4000-es állomány tehát 16 millió jüanba (kb. 1,9 millió dollárba). Nem ismeretes, hogy menynyit ad az állam erre a célra, de az bizonyos, hogy nem eleget. A telep vezetői ugyanis most engedélyt kértek az illetékes nemzetközi hatóságoktól néhány példány levágására és „kereskedelmi hasznosítására”, hogy az így szerzett pénzt a megmaradó egyedek táplálására fordíthassák. A hagyományos kínai gyógyászat néhány gyógyfőzetének fontos összetevője az aligátor, s a levágott egyedek bőrének eladása is gyarapíthatja a kosztpénzt. Az Új Kína jelentése szerint már meg is jött a nemzetközi engedély, de a telep vezetői kivárnak, mert nem kaptak még igazán előnyös ajánlatot a potenciális felhasználóktól. Hogyan eddzük testünk, lelkünk? Meglehetősen nehezen elviselhető korunkban igen sok a nekikeseredett, a kiábrándult, a fogódzót nem találó polgár. Számukra ígér mentőövet, segítséget a Chi-Kung néven ismert, Kínából származó test- és lélekedző módszer, amelynek egyik ismert hazai képviselője a Budapesten élő és munkálkodó Kulcsár Gábor, aki csontkovácsként is tevékenykedik. Vele találkozhatnak az érdeklődők - az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében - december 14-én, szerdán délután 4 órakor az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium ebédlőjében (Ifjúság u. 2.). A vendéggel Pécsi István, lapunk olvasószerkesztője készít nyilvános riportot, amelynek során nem maradnak el a gyakorlati bemutatók sem. Az egyesületi tagok arcképes igazolványuk felmutatásával juthatnak be. Új jelentkezőket a helyszínen is fogadnak. Bála László nyugdíjas tanító Egerben. Nem látszik rajta a 75 év súlya. Aki ránéz, nem hiszi, hogyan bírta ki ez a törékeny termet azt a nagy terhet, amit rá mért a sors. Mélyen ülő meleg, barna szeméből mondja a töretlen fény, hogy volt hite, amely hazahozta őt a nagy világégésből, hogy folytassa ott, ahol félbeszakadt élete - az iskolánál. Megpróbáltató, félelmek között ingázó élet volt az övé. És a boldogság felé vezető út mindig az iskolához mutatott. Kérdezem tőle, hogyan tölti megérdemelt nyugdíjaséveit, de ő átlép a kérdés fölött, csak a múltról beszél. Egy elmúlt életet akar jelenné varázsolni, mert - úgy látszik - nem volt ráérő ideje elgondolkodni saját életén. Most felszakad belőle az emlékező múlt, és kellemes tenor hangján mesél:- Az egri érsekség 1940-ben Borsodszemerére (Mezőszemere) nevezett ki próbaszolgálatot teljesítő se- géd-kántortanítónak. Csak másfél év múlva lettem kinevezett tanító... Amikor hazamegyek, még ma is megsüve- gelnek, megbecsülés vesz körül, de nem ezért tettem... A fronton 1944-ben haslövést kaptam. Amerikai hadifogság után 1947-ben tértem haza Szemerére... Hatan voltunk pedagógusok (I-VI. osztályig), mind beiratkoztunk a Szociáldemokrata Pártba, de kántor is voltam. Az állapotokra jellemző, hogy a pártgyűlésen felálltam, és elnézést kértem, elvtársak, kezdődik a litánia, várnak a hívek. Az iskolák államosítása után az „elvtársak” már szigorúbban tették fel a kérdést: melyiket választom, a kántorságot vagy a tanítást? A tanítás mellett maradtam. Közben megnősültem, tanítónőt vettem feleségül, akivel együtt mentem nyugdíjba 1980-ban, és úgy látom, akkor jól választottam. Csak azt nem, ami ezután következett. Apósom ugyanis kovács volt, de váratlanul „előléptették ku- láknak”, kisöpörték a portát, az állatokat elvitték, és következett a meghurcolás. Kérdeztem, miben vagyok bűnös? Első vádpont: kuláklányt vettem feleségül, második: apáca rokonom van, ez anyósom testvére; de a harmadik a legsúlyosabb: hogy disszidált sógorom is van. Erről még nem tudtam, hogy mérnök sógorom disszidált volna. Kértem, vizsgálják ki az ügyemet, és a megye megállapította, hogy a tanácselnök hibázott, és ha még egy ilyen feljelentés érkezik, akkor ő fog repülni. Többé nem zaklattak... ’56-ban megválasztottak munkástanács-tagnak, ekkor a párttitkár nálam cigarettázott reggelig, amíg lecsendesedtek a lázongó indulatok. Ezután megint vizsgálták a forradalmi ténykedésemet, de hibát nem találtak, és 1960-ban annyira tisztultam, hogy a megyei művelődési osztály szakfelügyelője lettem földrajz és rajz szakból. Ekkor szakosították az alsó négy osztályt.- Hogyan vélekedsz saját nevelési módszeredről? Másoknál könnyen meglátod a hibát, hát a te munkádban? Hogyan néz vissza a múlt?- Három esetben vertem meg gyermeket. Először, amikor a tanácselnök fia sértő módon szemtelenkedett tanárnőjével, de az apa azzal nyugtázta, hogy hasonló esetben duplán adjak neki. A másik két eset közül az egyik neveletlenből, Jóskából éppen pedagógus lett.- Mit hiányoltál nevelésrendszerünkben, miből kellett többet adnod az osztályban?- Miből többet? A szeretőből. Ebből hiányzott nagyon sok. A főiskola szakmailag kiváló embereket ad, de nem oltják be gyermekszeretettel, hogyan kell bánni velük, nem érzik Gárdonyi szavait: „Ismerd meg benne a korán szenvedőt,/ öleld magadhoz és csókold meg őt”. Szeretettel közeledjünk a gyerekhez, többet fogadjon el tőlünk, mert csak így követelhetünk tőle.- Újra kérdezlek, mégis mivel töltőd nyugdíjasnapjaidat? Már tizennégy éve nyugdíjas vagy, mit mentettél át tevékeny korszakodból?- Elfogadhatóan festettem, néhány képem ott a szobám falán, sokat elajándékoztam, de már remeg az ecset a kezemben, verseket azonban még írok... Beköltöztem vidékről, 41 évi pedagógiai tevékenység után, hiányzik a levegős vidék, csak azt sajnálom, hogy a Vörösmarty utcáról kivágták a szép fasort, amely legalább emlékeztetett Szemerére... Fáj Bóta László szépséget óvó lelkének a kivágott fasor, de emlékeiben ott állanak mélyen gyökeret eresztve tanítványai, akik már túl vannak jóval az ötvenen, és ma tanárok, orvosok, főtisztek, becsülettel dolgozók, és most rajtuk a sor, hogy adják tovább, amit egykori tanítójuk rájuk bízott. Gál Elemér A befelé forduló, csendes, fényre áhító decemberi napokban, amikor az élet moccanó jele sem látszik a fagy alatt; megfordul az ember fejében, hogy egy kis fény maradjon utánam, ha... - nem leszek! 1. Mert bár tudván tudom, hogy eljön az idő, amikor életem fáklyája kioltódik, mégis vágyakozom arra a bizonyos, utánam maradó és remélt kis fényre. Amíg szabad a küzdés, a pálya; az alfától az ómegáig, az értől az óceánig, az éhezéstől a jóllakásig, a sírástól a nevetésig, gazdagságtól a szegénységig, és még ki tudja, mitől, meddig, mi minden belefér életünkbe, amely a másokkal való közösségre és szolgálatra teremtetett! 2. Ezért mindig különösen megrendítően kemény dolog az, ha élete párját veszíti el az ember. Mivel az életszövetség legbensőségesebb kifejezője a házasság, éppen ezért kirívóan fájdalmasan nagy veszteség, ha a hosszú évek meghitt - vagy akár esetenként zsörtölődő - kapcsolatnak vége szakad. Különösen, ha az élet sodrában úgy egymáshoz csiszolódtak, mint a patakkövek. A halál nyomában rögvest beköszönt a másik hívatlan vendégpáros: a magány és egyedüllét. Bevonulásuk az itt maradó hitvestárs életében igen nehéz, megpróbáló szakasz kezdetét jelenti. Búskomorság, kedélybetegség, keserű könny, vagy befelé sírás, álmatlanság, tépelődés környékezi az immár özvegyet. 3. Kétségek, lázadások és megnyugvások vibrálóan váltakoznak. Eközben az élet megy tovább; születnek és halnak, s bár jól tudjuk, ez így van rendjén - így kerek a világ -, mégis saját élmény szinten a legmegrázób- bak egyike. A halál lopva jön, mint a tolvaj, a legváratlanabb időben. Lehet tél vagy nyár, a körforgás szakadatlan. Ha a nyilvánvaló fájdalmak után az egyedülmaradás még anyagi nehézségekkel is jár, akkor kétszeresen nagy csapás éri a még ittmaradót, s annál nagyobb szükségét érzi az együttérző segítségnek. A tengernyi fájdalomban enyhet a gyermekek, unokák élő lelke adhat. Már akinek megadatott az a kegyelem, hogy az övéi vegyék körül. 4. Aki egyedül maradt, arra a biztos tudatra van szüksége, hogy sorsában mások is osztozni akarnak, szó szerinti részvéttel vannak iránta, beszélgetnek vele, hogy gondolatait kicserélhesse, mert különben csak önmaga és nagy vesztesége körül kereng-bolyong. Joggal várhatja, hogy ismerősei, jó barátai, munkatársai, közösségek tagjai keressék a vele való kapcsolatot. Természetesen ezt épp önmaga indíthatná el a legjobban. Vegyük figyelembe, hogy eleve vesztes pozícióba került, s már csak pusztán ezen az alapon is gyakran félénkségbe, visszafogottságba, bátortalanságba, el- veszettségi érzésbe csap át, épp ezért nem szabad hagynunk, hogy az ilyen érzelmek felerősödjenek benne! Körültekintő tapintatossággal körül kell vennünk őt érdeklődő szerete- tünkkel, és minden elképzelhető, szívből jövő segítségünkkel. Ugyanakkor azt is biztosan meg kell éreznünk, hogy mikor van szüksége az elcsendesülésre. Tudván tudva, hogy ilyenkor minden emberi szó kevés a vigaszhoz, de meg kell próbálni igazi érző, Jobbik” lényünk, belső emberünk, élő lelkünk legjavát adni, és akkor majd lassan oldódik, enyhül - mintegy magától - a szív fájdalma. S ez a magától, ez már a kegyelem, ami csakis a teremtő Isten élő lélek leheletétől való gyógyír a megtört szívű gyászoló özvegynek, ha ez a kegyelem áradhat rá. Hatására kisarjad és újjáéled a remény - ez egyben vigasz visszatér az élet- és munkakedv. Mert bár az élet feltartóztathatatlanul halad, de a szaporodó évek nem a halálhoz, hanem a kegyelmet adó Teremtőhöz visznek közelebb. Az út végén Ő áll, mint reménységünk szilárd bástyája, és minden rossztól, sanyarga- tottságtól megvéd. Ezért ne csüggedjék senki, mert működik a „ne félj, csak higgy!” 5. Aki elmegy a magányoshoz, ne gondolja, hogy hősiesen cselekszik pusztán azon az alapon, mert a feladat nehéz! Lehet, hogy a látogatás csak a panaszok hallgatása lesz. Ne felejtsük el azt sem, hogy a magányos embernek legelőször könnyíteni kell a lelkén. Hadd öntse csak ki a panaszait, mindazt, ami nyugtalanítja, aggasztja, és ha megértést tapasztal, a bizalmas beszélgetés után ritkulnak, vagy el is tűnnek a panaszok. S a beborult égbolton ismét felragyog a nap, éltető melegét sugárzóan árasztva. Az élet megy tovább... A szeretetben elköltözött hitvestárs emlékét kegyelettel megőrizzük. Patkós Attila Fazekasból sajnos, már csak egy akad Gyöngyösön A gyöngyösi piacon rakja ki áruját Soltész László fazekas kisiparos, aki már csak szokásból is fordul egyet kocsijával, hogy szellőztesse a köcsögöt, cserépaljat, fazekat, virágcserepet, csirkeitatót, mert minden áru kelendő, ha vevőre talál. Csakhogy manapság éppen a régi fazekasmester áruira nem akad vásárló.- Jaj, kérem - mondja a mester -, a legtöbben elszoktak a cserépedényekről, legyen az köcsög, fazék, pedig nem tudják, hogy ebben áll el legjobban a tej, tejfel, túró és egyéb. Bizony, a cserépedényt is agyonütötte a műanyag. Ebből van elég, és olcsó is. Ezért vele helyettesítik az én cserepeimet, de azért csinálom.- Miért áll ki mégis a portékával?- Azt sosem lehet tudni, kinek mikor nyílik ki erre a pénztárcája. És akinek áruja van, annak mindig helyén kell állnia, mint nekem. Valóban nem mozdul helyéből a régi fazekas, akiből már csak egy van Gyöngyösön, de érdeklődők se nagyon tolonganak a sorakozó edények előtt, egy fiatalasszony is inkább a szemével mustrálja a kínálatot, de nem választ, tovább áll.- Ha már nem annyira kelendő az áru, legalább azt árulja el, amit a fazekasságról tud, gondolom, nem titok. Bár szakmai titoktartásra számítok, mégis csalódnom kell, mert a legnagyobb igenléssel vállalja, sőt valóságos életrajzot tár fel kérdéseimre. Soltész László 62 éves nyugdíjas, Cs. Kiss Lajos mesternél volt inas. Először csak az agyag előkészítését gyakorolta, leste tanítómestere minden mozdulatát, hogy amikor a korong mellé ül, kezének, ú jainak legyen fogása. A cserépalj formázásával kezdte, mert az a legegyszerűbb. Amikor már jól összeszokott a kéz és a láb irányított mozgása, akkor került agyag a korongra, hogy igényesebb munka legyen belőle: köcsög. Csak homokmentes, kiszűrt agyagból lehet jól formázni. legyen az sárga vagy kék, engedelmeskedjen az uj- jaknak. Nedves agyag nem alkalmas, mert nem veszi be a vizet formázás közben, csak a szárazabb... Azért mondja el a titkot, mert úgysem tudják, milyen száraz kell legyen az agyag... Miután felszabadult, jól ismerte a szakma csínját-bínját, hét évig dolgozott Pesten, a porcelángyárban. Visszatért Gyöngyösre, és bizony időbe telt, amíg megtalálta a korongnál régi formáját. Karapancsik Árpád fazekasműhelyében dolgozik, majd mestere halála után a műhelyt is átveszi. Ma ebben a műhelyben képviseli Soltész László Gyöngyösön a fazekasmesterséget, ő az egyetlen és utolsó képviselője ennek a nagyon régi mesterségnek. Soltész László köcsögei, korsói, edér nyei, csak belül festettek, zo- máncosak, kívül eredetien égetett. díszítése is hagyományos, csíkozással látja el a külső felületet az uralkodó piros színnel, és innen is kapja nevét - veres köcsög. Valójában nem is a csíkozás módja dönti el megnevezését, mert nem ez a névadó motívuma, hanem az egész alak természetes, égetett vöröskés színe, enyhén öblös, kissé karcsúsított megformálása, ami arányosságával könnyedséget, finomságot, emelkedettséget fejez ki. Ezért nem készülnek ebből nagyobb méretű, puffadó külsejű korsóféleségek. A nagyobb méretű edények már kilépnek a köcsög kategóriából, és tároló jellegű alkalmatosságokká válnak, díszítéstől mentes tárgyak, csupán a liszt, bab, lekvár megtartására szolgálnak, elveszítve minden ornamentikát. A csirkeitatót is csak módjával látja el kevés fehér pöty- tyel, de a cserépalj nélkülöz mindenfajta ékességet. Egyetlen szerepet szolgál, felfogni a cserépből kicsepegő vizet. Mégiscsak megkérdezem, hogy éldegél mégis ez a kihalófélben vánszorgó tisztes ipar minden konkurencia nélkül? Mert különös, hogy ma már csak azt tituláljuk, nevezzük tisztes iparnak, ami nagy múltra tekint vissza, ma is kézműves jellege van, de nem lehet belőle megélni, és mégis becsülettel áll ki mellette az ember. Talán ezért is van becsülete? Vagy csak szánalom tartja fenn, amit az elnéző vásárló megbecsülésnek akar érezni? - Kérem, ebből nem nagyon lehet megélni, de a közmondás szavával élve, ha nem csordul, cseppen. Igen, kihalófélben tengő mesterségnek mondják, pedig csak az ember hal ki mellőle, de a fazekasság megmarad, ■ hátha megint eszébe jut valakinek. (GÁL)
