Heves Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-307. szám)
1994-12-10-11 / 291. szám
1994. december 10-11., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal Restaurátorok • •t Felvételeink a Dobó István Vármúzeum restaurátor-műhelyében készültek (Fotó: Perl Márton) Az ősgyerek nyomában Régi adósságomat kellene tör- lesztenem egy kérdésre váró válasszal, amely már harminc- három éve késik... Ötéves korában tette fel a kérdést a kisfiam: - Apu, a tudósok miért beszélnek csak az ősemberről, és az ősgyerekről soha? Nem volt ősgyerek? A kőkofszakban nem voltak gyerekek? Az ősember először nem gyerek volt? Hát akkor kiből lettek az erős ősemberek? Fogas kérdés, amire akkor nem válaszolhattam felelőtlenül, de ma sem tudom a pontos választ, csak feltételezett elképzeléseim vannak erről. Azért mégis megpróbálom. Persze, először döntenem kellett, hogy az evolúció vagy a teremtés tanára helyezkedem-e? Segített a döntésben az az egybeesés, hogy mind az evolúció, mind a teremtés tanítása csak érett emberről, illetőleg emberpárról beszél. Egyik- felől - ősember, másikfelől Adám és Éva. A megközelítés így már egyszerűbbnek látszik, mert egyik oldalon sincs szó gyerekről. Egyből férfiként jelenik meg az ősember, és felnőttként az első ember. Hát most kereshetem a gyereket, az ősgyereket... ...Fiacskám, látod, mennyit kell helyezkednie egy felnőttnek, míg válaszol egy ilyen egyszerű kérdésre, ami csak egy gyereknek juthat eszébe. Különös, hogy mindig csak ti, gyerekek tudjátok feltenni a legnehezebb kérdéseket, amire könnyedén okos feleletet vártok. Hát a válasz nem lesz könnyű, de súlyos. ...Tudod, kisfiam, az úgy lehetett, hogy az ősember gyermekeivel ülte körül a tüzet, és az ősapa sütötte a mamut húsát. Amikor jó ropogósra sült, a kiálló csontot marokra fogta, és rágta róla a húst. A gyerekek csak nézték. Kíváncsi szemekkel követték az apa minden mozdulatát, meddig zabálja még a húst, vajon marad-e nekik? Amikor az apa jóllakott, a csontot kölykei közé dobta, hogy rágják le ők is a maradékot. Akkor ez volt a törvény. Az apa ejti el a zsákmányt, övé a legnagyobb falat, mert ő kel fel legkorábban, hogy másnap ismét vadászni menjen. ...A gyerekek egymást ütik le, lökik félre, hogy a legígéretesebb falatokhoz jussanak, még az anya se tud igazi rendet tartani, de közben ő is le-lecsíp egy-egy falást. Az élhetetlen gyerekek félresodródnak, éhesen maradnak, és ha ez így ismétlődik, lassan elhullanak, mint az éhező állatok. ...Iskola nem volt akkor, de kegyetlen tanításban részesültek. Meg kellett tanulniuk, honnan szerezzenek száraz gallyakat a tűzre, néha messzire merészkedtek a barlangtól, és nem egy gyerek esett áldozatul a kardfogú tigris karmainak. A gyermek halála nem okozott nagy fájdalmat szüleinek, legfeljebb azt fájlalták, hogy egy- gyel kevesebb lett a rőzse- gyűjtő, de azért halvány öröm is vigasztalta őket, hogy kevesebb közt kell elosztani a koncot. ...Néha az ősember olykor ideges, szeszélyes is lehetett. Önkívületében sokszor nem is tudta, mit cselekszik. Amikor már nem bírta a családfenntartás terheit, dühbe hozta a sok kölyök látványa, és a fölösleges létszámot lekaszabolta. Valószínű, hogy az ősember nem is tudott háromnál tovább számolni, és ami ezen felül volt, azt már soknak tekintette, ami fölöslegesnek számított, és ebből is lehetett irtani. Egyszerűen idegileg nem tudta elviselni a sok éhes száj látványát... ...Az ősember azért a maga módján szerette gyermekeit. Az erőset maga mellé választotta, vele ment vadászni, mutatta, hogyan kell elejteni a vadat, és ha sikerült, nagy lakomát csaptak. A kiválasztott fiú is kapott egy külön combot, ezzel már nagynak számított, és ő is a kölykök közé dobhatta a csontot... ...A gyenge testalkatú gyermekeit nem kedvelte, őket csak gyűjtögetésre kergette, mindig haragosan nézett rájuk, fogait vicsorgatta, ha kevés gallyal tértek haza... ...Egyedül az anya nyalogatta, ápolta levélborítással a nyílt sebeket, csak ő hajolt gyereke fölé, és szomorúan nézte a lázas, beteg gyermekét, ilyenkor legördült egy könnycsepp csupasz nyakán, de nem tudta, miért, csak fájt valami ott belül, aminek nincsen sebe... ...Az apa helyettesítette az iskolai nevelést. Kölykeit zord fegyelemben tartotta. Aki egyet vakkantott, amikor ő beszélt ugató hangján, az halálfia lett egyetlen csapása alatt. Ezért is rettegtek apjuktól, lesték minden mozdulatát, ki akarták találni minden kívánságát, hogy azonnal teljesítsék. Féltek haragjától, ami nem ismert határt. Élet s halál ura volt... ...A lányok az anyjukkal együtt készítették el a fekhelyeket lombokból és állati bőrökből. Az anya tanította meg őket, hogyan szövik sásból, levelek szálaiból a ruhának valót. Inkább csak szoknyaféléket tűztek össze, állati csontok töltötték be a tű szerepét, tövishegyekkel lyukasztottak, esetleg varrtak. Cérnát, fonalat növényrostokból sodortak, de ügyesen használták az állatok hosszabb szőrét is. Az anya megtanította lányait különböző gyógylevelek elkészítésére, szakácskönyv nem volt, külön főzőcskére nem tanított az anya, mert nem edényekben főztek, a növényi eredetű termést nyersen fogyasztották, főleg magvakat rágtak, ami nem követelt nagyobb tudományt... ...Gyermekjátékok nem léteztek. A fiúk kisebb állatokkal mérték össze erejüket, a súlyosabb harapásokat kölcsönösen viszonozták, az állatgyermekekkel jól megértették egymást, amíg nem hördült fel a féltékeny anya haragos moraja. Talán csak ennyi hasonlított az idillikus paradicsomi állapotokhoz. Ebben a játékban is csak az erő volt a szép. Ekkor még nem ismerték a mosolyt, a kacagást, a sírást, mert lelkűkbe nem volt beleírva, hogy a zabáláson kívül van még valami más... ...Amikor aztán valakinek eszébe jutott, hogy a barlang falára rajzolja le a bölényt, a szarvast, a mamut rettenetes alakját, akkor jelenik meg a félelem. rettegés mellett a diadal érzete, a győzelem öröme, hogy a félelmetes erejű ellenfelet közös erővel le tudják győzni. Ezzel kezdődik az emberiség hajnala, és valójában csak ekkor születik meg igazán az ember. Talán ettől az időtől lehet számítani a gyermekek történetét is, amikor megtanulnak kacagni, és érzik, hogy van szépség is a földön, aminek lehet örülni. Néha azért feltámad bennünk az ősember, de érezzük azonnal, hogy mennyire idegen az a világ. Szörnyűség az ősember gyermekének lenni, amikor csak félelem, rettegés kíséri a vadon gyermekét éjszaka és nappal, összerezzen az ágroppanásra, mert úgy érzi, most fogják meg, hogy tépjék szét ebédre, vacsorára. Nos, fiacskám, mit tegyünk a te ősgyerekeddel? Mondhat- juk-e, hogy volt gyermekkora? De voltak-e szülei? Hát szülők voltak azok, akik felfalták saját gyermeküket, és pusztulásukat is csak azért sajnálták, mert kevesebb lett a rőzsegyűjtők száma? Szomorú családi élet zajlott akkor. Nem a szeretet fűzte össze a családtagokat, hanem a mindenáron létezés rideg törvénye. A zabolátlan vadság kora volt ez, ha egyáltalán átesett ezen is az emberiség, hiszen az éhség érzete, a gyomor követelése uralta az embert. A gyermekre nem figyelt fel senki, ő vadon nőtt magától, és ha telt erejéből, akkor részese volt a kemény küzdelemnek, vállalt a felnőttek harcából az élelemszerzésért, és így vált ő is felnőtté, hogy ő se törődjön a gyermekkel. Csak miután felfigyelnek a gyermekre, akkor lesz a családnak is lelkisége, belső tartalma, amit átörökít a következő nemzedéknek. így lesz hagyománya a szeretetnek, összetartozásnak, a közösségi szellemnek, ami utat nyit a lelki kultúra felé. Fiam, ma szégyelljük magunkat, hogy az emberiség magára vállalta a vadság korát. Nem voltak akkor erkölcsi értékek, mindent csak a pillanatnyi jóllakás irányított, sápadt korszaka volt az embernek, amikor minden gondolatot az foglalt le, mit lehet megfogni, hogy megegye. Az a világ, amelyik csak arra tud berendezkedni, hogy a lét- fenntartást biztosítsa - csak az éhhaláltól menti meg embereit -, az belülről pusztul el, mert nem gondol a szellemi, etikai, erkölcsileg is motivált továbbvivő erőkre. És ez a lélekben rejlik. Erre kell építeni, hogy emberi dolgok fennmaradjanak... És hogy emberi dolgaink fennmaradjanak, úgy kell bánnunk a gyermekkel, hogy az folytatója legyen mindannak, amit az emberiség elkezdett felemelkedése útján: vigye tovább a tudást, kultúrát, a lélek örök szomját a boldogulásért, és tudjuk megvédeni magunkat attól, hogy ne térjen vissza a vadság kora, az értékek leront-> bolója. Gál Elemér
