Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-25 / 251. szám
6. oldal Horizont 1994. október 25., kedd Pozsgay Imre „politikai bombája”: - ellenforradalomból népfelkelés... A bejelentés 1989. január 28-án, szombat délután hangzott el a Kossuth rádióban. Pozsgay Imre nyilatkozott a 168 óra riportereinek arról, hogy az MSZMP pártprogramot előkészítő bizottságának történelmi albizottsága befejezte kutató-feltáró munkáját. „A történelmi albizottság tanulmánya alapján, a feldolgozott tapasztalatok számításba vételével ki keli mondanunk, hogy 1956. október 23—ától Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le.”- Miért pont azon a szombat délután, ,v miért éppen a Kossuth rádióban hangzott el ’56-ról a párttagság számára sokkoló hatású deklaráció?- Sem az időpont, sem a fórum nem volt véletlen. Roppant nagy volt a tét: a bejelentés gyökeres szakítást jelentett azzal a korábbi történelemhamisító képpel, amely október 23-át kívülről irányított és belső reakciós erők által szervezett ellenforradalomként akarta feltüntetni. Éppen az ellenforradalommá minősítés volt az eszmei alapja az 1956. november 4-i szovjet beavatkozásnak, amely eltiporta a magyar forradalmat, és létrehozta az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormányt, azaz a Nagy /mre-kormány leváltására az úgynevezett Kádár-kormányt.- A bejelentés időpontját, hogy úgy mondjam, ki kellett taktikázni. Ügyelnem kellett arra, hogy olyankor történjék, amikor Grósz Károly nincs az országban, mert megeshetett volna, hogy megriadnak a rádió vezetői egy ilyen nyilatkozattól, és fölhívják a párt főtitkárát...- A 168 órára azért esett a választásom, mert el kellett érnem: a történelmi albizottság megállapítása megszólalásommal a hatalom egyik képviselőjétől és a hatalom egyik nyilvános intézményén - vagyis ne a Szabad Európán vagy az Amerika Hangján - keresztül jusson el a köztudatba.- Kikből állt a Történelmi Albizottság, és mi volt a megbízása?- Az MSZMP Központi Bizottsága 1988 júniusában a párt programjának előkészítésére vezetésemmel bizottságot hozott létre, s ennek a testületnek egyik albizottsága kapott megbízást történelmi tanulmányok folytatására, az 1945-1988 közötti korszak elemző feltárására. Sikerült előbb magamnak, majd az albizottságnak jogot szereznem az addig elzárt és titkolt dokumentumok megismerésére. Vezetője Berend T. Iván akadémikus, az Akadémia akkori elnöke volt, s tagjai között volt - hogy csak néhány nevet említsek - Ormos Mária, Horn Gyula, Balogh Sándor, Tőkei Ferenc. Az albizottság 1988 decemberére készült el munkájával, s összegező anyagában ’56-ot már népfelkelésnek minősítette.- Lényegében mi érlelte meg az új értékelést?- Az addig előttünk is zárt iratanyagokból sok minden kiderült. Én magam is azokból, akkor ismerhettem meg például a megtorlással és a Nagy Imre-perrel kapcsolatos dokumentumokat. Számomra is megdöbbentő hatású volt, milyen iszonyatos arányokat öltött a megtorlás, amely 1963-ig tartott; látni azt, mennyire kimódolt és koncepció-gyanús volt az egész Nagy Imre-per, amit nem lehetett kizárólag a nemzetközi nyomás következményének tekinteni.- Volt ilyen nyomás, ezt nem tagadom, de ma is meggyőződésem, hogy a legnagyobb zsarolás és nyomás ellenére sem kényszerült a Kádár-rendszer arra, hogy kivégeztesse Nagy Imrét és harcostársait. Ellenállhatott volna az akkori pártvezetés, de az indulatok okán és az ország pacifikálása érdekében ezt olyan szükséges politikai eszköznek tekintették, amit alkalmazni kellett.- Horn Gyula, Szűrös Mátyás és mások is többször utaltak arra, hogy Kádár János a Nagy Imre-ügyröl szinte soha nem beszélt, ez afféle tabu téma volt.- Valószínűleg így volt, én azonban mást tapasztaltam. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy amikor négyszemközt voltunk, a beszélgetés végén valamilyen módon rá ne tért volna a Nagy Imre-ügyre. Ezt szinte soha nem mulasztotta el. Annak idején még mondtam is családi körben: micsoda macbethi tragédia, hogy ettől a lelkiismereti problémától nem tud szabadulni... Ezeken a személyes beszélgetéseken az önigazolás szándékával újra és újra kitért arra, kik a felelősek azért, hogy Nagy Imre nem adta be lemondását, s arra, hogy a tárgyaló küldöttségek, amelyek kimentek Romániába, Snagovba hozzá, alkalmatlanok voltak ennek az ügynek az elintézésére. így aztán végső soron a felelősséget Nagy Imre nyakába varrta, hogy nem adta meg magát: hiszen ha hivatalosan lemond, nem történik meg, ami bekövetkezett. Lehet, hogy csakugyan így gondolta, lehet, hogy önmagában sokakat felelőssé tett, de mindebben azért benne volt a lelkifurdalás.- Visszatérve 1989. január végéhez: az ’56 rehabilitálását követő napokat Ön hogy élte meg?- Davosból hazatérve Grósz Károly számon kérte az ügyet; addigra a pártszervezetektől megkapta a hangulatjelentéseket, a megyei pártszervezetek telexen megküldték az összefoglalókat. A jelentéseket ösz- szemarkolva elém dobta az asztalra; „Olvasd... ez a közvélemény...’’ Az üzenetek egytől egyig elítélőek voltak velem szemben. Azt válaszoltam, hogy ez a telex-tulajdonosok közvéleménye; a nép minden bizonnyal másképp gondolkodik. Erről egyébként hamarosan meg is győződhettem; például Hódmezővásárhelyen, ahol a sportcsarnokban ezrek felállva, tapsolva üdvözöltek. Vitathatatlan, hogy kockázatos volt a rádió mikrofonja előtt kimondani a kulcsmondatot: ’56 október 23-án népfelkelés zajlott le Magyarországon.- Miért vállalta?- Volt személyes okom is rá: 1956 után magam elfogadtam és sokáig meggyőződéssel vallottam a hivatalos álláspontot. Később viszont azt tartottam becsületesnek, ha kockázatos körülmények között, hitelesen törlesztek, és nem alkalmazkodásból.- A jövendő politikai egyeztetés szempontjából fontos volt átlépni ezt a torlaszt. Nyilvánvaló volt, hogy az akkor éppen másként gondolkodóknak nevezett ellenzékkel nem teremthető meg a kapcsolat, ha annak útjában áll egy akadály: az ellentét és az ellentmondás 1956 értékelésében. A pártban egyébként már régóta voltak tisztességes érzelmű, tájékozott emberek, akik a Nagy Imre-pert mindenképpen javasolták volna újragondolni. De addig nem merészkedett senki a párton belül, hogy 1956-ot is szükséges újraértelmezni. 1988-89 fordulóján azonban ez már elkerülhetetlen volt. Véleményem szerint, aki a továbbiakban politizálni akart, az szükségszerűen válaszút elé került.- El kellett hárítani az útból ’56 akadályát, hogy békés természetű legyen az átalakulás: a párt közhatalmi szerepe, funkciója csökkenjen, nimbusza megszűnjék, s ne keletkezhessen polgárháborús helyzet az országban.- S volt olyan szándékom is - amit talán legnehezebben ismert el a párttagság nagy része -, hogy ’56-ért a valódi felelősséget és e felelősség képviselőit le kell választani a párttagság tömegeiről. Hogy a párttagság nagy része szabadnak érezhesse magát, és ne szemlesütve, sunnyogva kelljen belépnie az új rendszerbe. Azt hiszem, elvileg és erkölcsileg ez sikerült is. Elismerem, mindezt nem volt könnyű megérteni olyan harminc év után, amikor mást sulykoltak a pártban. Bajnok Zsolt (FEB) Dr. Gál István: ...a festészet nekem akkor jelent igazi boldogságot, ha képeimmel kelle mes perceket tudok szerezni másoknak" Negyven év múltán ismét ecsettel... Találkozásunk ezúttal nem a megszokott módon zajlott. Ezúttal egy különleges, színes világba vezetett be dr. Gál István, az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola nyugalmazott főigazgató-helyettese. Beszélgetésünk helyszínén, a jókora hallban egymás mellett álltak a farostlemezre festett szebbnél szebb festmények.- Annak idején Hanza Tibor rajztanár figyelt fel rám, az órákon mindig külön ültetett a többiektől, és személyre szóló feladatot adott. Aztán amikor a rajz elkészült, leült velem, és megbeszéltük, mi a jó és mi a rossz a munkámban. Végül is ő vezetett be a festési technika rejtelmeibe... Középiskolás koromban már olyan jól rajzoltam, hogy amikor műsoros délutánokat rendeztünk, nekem mindig rajzolni kellett. A közönség elé kitettek egy jókora táblát, s amíg a zenekar eljátszott egy jól ismert slágert, addig szénnel rajzoltam meg az együttes karikatúráját. Mondanom sem kell, hogy óriási sikerem volt.- A későbbiekben hosszú évekig megszakadt a kapcsolata a képzőművészettel.- Szerettem volna továbbtanulni, a Képzőművészeti Főiskolára fel is vettek, de pénz híján nem ment. így Egerben a főiskola magyar-történelem szakára iratkoztam be, s szereztem tanári diplomát. Ezután a gyakorlóiskolában dolgoztam, mint szakvezető tanár, bevezetve hallgatóimat a tanítás tudományába és szépségeibe. Innen dr. Némedy Lajos főigazgató bevitt az irodalom- történeti tanszékre. Később, munkásságom utolsó tizenöt évében főigazgató-helyettes voltam. Tevékeny esztendők hosszú sora után, amikor 65 éves koromban nyugdíjba mentem, felvetődött a kérdés: most mi tévő legyek? Gyermekeim - két fiam - előszedték a gyermekkori rajzaimat, festményeimet, és azt mondták: „Édesapa, festenie kell!” A nagyobbik fiam a legközelebbi alkalommal névnapomra egy kis csomagot nyújtott át, melyben olajfestékek, ecsetek voltak. Nem volt mit tenni, gyermekeim kéréseit mindig is teljesítettem, így negyven év szünet után elkezdtem ismét festeni. Az első időkben kissé gátlásosán és félve, elgondolkodva azon, vajon sikerül ez nekem? Az első képeimet megmutattam Munkácsi-díjas kollégáknak, akik azt mondták, hogy nemcsak kell, hanem kötelező csinálni. Ez egy kis erőt adott, és még nagyobb biztatást a munkához. Miután húsz-egynehány képet megfestettem, ’93 őszén az Ifjúsági Ház vállalta fel az első kiállításom megrendezését, melynek nagy sikere volt.- Mi adja ennek a munkának a szépségét?- Nagyon szeretem a természetet, és a pillanatnyi benyomások roppant hatással vannak rám. Ami csodálatos ebben a munkában, azt szavakban nem is lehet megfogalmazni: teljesen megszűnik a külső világ minden olyan hatása, amely az embert bántja és sérti. A negatív hatásoktól távol az ember elmerül egy érzésben, egy gondolatban, és ezt próbálja színekbe, formákba öntve egy kompozíció igényével megfogalmazni, ecsettel kifejezni. Mintha egy teljesen más világban élnék.- Milyen tárgyak, dolgok ragadják meg leginkább képzeletét?- A víz nagyon vonz és olyan fényhatásokat kelt, ami mindig különleges hangulatot, érzést indít el bennem. Megragad egy erdőrészlet, tanyai vagy egy tiszai táj, egy pipacsmező, máskor a hegyek adják az ihletet. A csendéletek közül legtöbbször a magam készítette virágkompozíciókat festem meg.- Melyik a legkedvesebb munkája?- A Szülői szeretet című kép. Egy anya és egy apa keze egymás mellett, s a kezek bölcsőjében egy kicsiny gyermek. A kompozíció jól tükrözi a hangulatomat, érzéseimet, azt, hogy milyen aprólékos és mindenre kiterjedő a szülői szeretet. Itt arra törekedtem, hogy az ujjak mozgása és az óvás erősen kifejeződjön.- Bizonyára sok-sok szép elképzelést dédelget még magában, milyen tervei vannak?- Természetesen továbbra is szeretnék festeni... Már kialakult bennem, hogy milyen stílust tartok követendőnek. Nagyobbik fiam azt tanácsolta, próbáljak új, modem stílust kialakítani. De ez a váltás nem olyan egyszerű, érlelődni kell annak még.- Mit jelent az Ön számára az alkotás?- Boldogságot, különösen akkor, ha kellemes perceket vagy pillanatokat tudok szerezni vele másoknak. V. Tana Judit Grafománia és küldetéstudat - Joseph Goebbels: Napló A nácipárt egyik leghírhedtebb vezetője, Németország propagandaügyi minisztere, Joseph Goebbels, 1945. május 1-jén - a felelősségre vonást megelőzendő - megmérgezte öt gyermekét, s végezetül feleségével együtt öngyilkos lett ő is. De ezzel nem pusztult el minden, maradtak a beszédes dokumentumok: filmre rögzített gondolatok, naplórészletek és feljegyzések számos helyen rejtegetve. Mindezek az elmúlt években előkerültek, és tudományos feldolgozás, bemutatás célját képezve nyomdákba vitték őket. A Duna Könyvkiadó gondozásában is megjelent Napló címmel egy válogatás, melyet Goebbels 20 évig írt - mintegy 2186 nyomtatott oldalból álló - feljegyzéseiből válogatott Rátkai Ferenc. Rögtön előrebocsáthatjuk: ez egy különleges csemege inkább, s nem egészen hű tükre a propagandavezér életének, sokágú gondolkodásának. E „szerény terjedelműnek” mondható 457 oldalas könyv a nagyon is izgalmas, 1925-től 1930-ig terjedő éveket - Goebbels személyes élményein túl - sajátos szemlélettel mutatja be, s a népnevelési és propagandaügyi miniszter náci ideológiáját emeli ki elsődlegesen. S ebben a konstellációban nem hiányozhat a magyarnémet kapcsolat sem. Aki először olvassa Goebbels Naplóját, joggal hiheti: Magyarország majdnem világalakító tényező volt a ’40-es években, így alakul át az ajtó előtti lábszőnyeg, a „living-room perzsájává”! De hogyan is került a Napló az érdeklődő világ szeme elé? A háborús káosz-finisre közelít ez a kérdés mindenekelőtt! Az országégés - öngyilkossághullám, dokumentum-megsemmisítés - lázában szinte csoda, hogy az elásott mikrofilmeken, kézírásokban, gépelt változatban, másodpéldányban is rögzített Napló anyaga nem lett az enyészeté, s mindenekelőtt a jól kifejlesztett-tenyésztett kémhálózatnak köszönhető, hogy az amerikai és szovjet megszálló csapatok kezébe kerültek a dokumentumok, de a müncheni Institut für Zeitgeschichte (Jelenkor-történeti Intézet) és az Orosz Föderáció kormánya között is megállapodás született, melynek értelmében a szovjet megszálló hatóságok birtokában lévő mikrofilmek másolatát átadják tudományos célok szolgálatára. így került az olvasók kezébe az addigi legteljesebb példány. Goebbels grafomániájának, exhibicionizmussal kibélelt küldetéstudatának köszönhetően „testközelből” érezhetjük azt a gondolkodásmódot, mely az össznémet és az akkori európai állapotokra egyaránt érvényesek voltak. A szegényes család tehetségesnek kikiáltott gyermeke, aki testi hibája miatt csak az elméletek területén buzgólkodha- tott, a nehéz tanulóévek, mellőzéssel átélt fiatalság után 35 évesen már a Népművelési és Propaganda Minisztérium főnöke, a kormány tagja. A nemzeti - judaizmus nélküli - szocializmus partjain kötött ki, a nácik balszámyán. Kezdetben még ellenezte Hitler terveit: „Szörnyűség - mondta -, majd pár év múlva így nevezi a führen: „zseni, messiás, próféta, barát, atyai mentor, ösztönző emberem." Naplójának hangneme is így sodródik a végkifejlet irányába. Az első időkben (1917— 1926-ig) a lelkiállapot - személyes élmény - s a szerelmi hullámzás kavargott a lapokon, mely 1928-tól gyökeres fordulatot vesz, mikor is a Der Angriff című náci lap szerkesztője lesz. Hangja egyre erősebb, gyűlölettel teljes. A weimari Német Köztársaság kapitalistáit, birtokosait, reakciós politikusait, zsidóit veszi célba, így sodródik egyre közelebb Hitlerhez. 1930-32-ben jelentősége, személyes varázsa megerősödik, Hitler propaganda-zseniként üdvözli őt. Ez az egyre erősödő kapcsolat vezethetett oda, hogy 1945. április 30-tól május 1-jéig ő állt a Hitler által kinevezett kormány élén Hitler végrendeletének értelmében. Ez az utolsó felvonás - még ha bunkerszínpadon is - nagy elégtétel volt számára a kezdeti statisztálásokért. 1925. október 26-tól 1945. április 9-ig írott naplójának mondatai is e csodálatos eufóriára készültek. Ezt a válogatást mindenképpen érdemes kézbe venni, mert értékes, érdekes olvasmány. Sziki Károly
