Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-14 / 242. szám

1994. október 14., péntek 7. oldal „Itt élünk tovább, holtunk után is...” (Antall István: Oravecz Attila fotói alá) Háborús utazás ötven éve, 1944-ben Nagyon szép nyárutói nap volt. Ötven éve, 1944 szep­temberében Egerben vártam, hogy történjék valami az egye­temen. Teljesen bizonytalan volt, hogy megkezdődik-e a tanítás. Pesti barátomtól el­lentmondó híreket kaptam. Elhatároztam, hogy Pestre utazom. A kora délutáni órák­ban indultam a vasútállo­másra. Nem mehettem be: lé­giriadót jeleztek. Az előírások szerint valamelyik közeli pin­cébe kellett volna húzódnom, én azonban ott maradtam az állomás előtti útkeresztező­désnél, a Deák Ferenc utca sarkán, egy fa alatt. Engem nem bántanak az amerikaiak, elmélkedtem, nem vétettem nekik. Egy idő múlva fém csillo­gását láttam a gyönyörű tom­pakék szeptemberi égen. Jött az amerikai légikötelék dél­nyugat felől. Máig nem tu­dom, merre tartott. Nagy magasságban szállt, mégis meg tudtam számolni, mert hatalmas gépek voltak. Száznegyvenen. Ezek valami­lyen kemény rombolást vé­gezhettek. Célba vehettek volna engem gépfegyverrel, állítólag előfordult ilyesmi, de nem tették. Vagy véletlenség- ből kioldódhatott volna egy bomba... A Gondviselés vi­gyázott rám - csak az, mert én nem vigyáztam magamra. Legfeljebb háborúellenes tiszta lelkiismeretem lehetett volna még a védelmem. A városnak nem lett semmi baja. Többórás késéssel aztán elindult a vonat. Alkonyatkor érkeztünk a hatvani pályaud­var bejáratához. A szerelvény megállt, a személyzet közölte, hogy ki kell szállnunk, és át­gyalogolnunk a hatalmas pá­lyaudvar túlsó végére. Hamarosan láttuk, hogy másként nem lehetett. Minden égett, az állomásépület, a va­gonok, a berendezés. Száz és száz méter hosszúságú láng­sor. Mintha itt fogant volna meg Arany János verssora: „Körötte ég földszint az ég”. A több száz utas az állomás- épülettől legtávolabbi sínpár mellett gyalogolt, döbbenten, zaj nélkül. Tudtuk: azok az amerikai gépek jártak itt, ame­lyeket én Eger fölött láttam. Hatvan az egyik fő náci után­pótlási vonal csomópontja volt, német hadianyag pusztult el vagy akadt meg az amerikai bombáktól. Azt hiszem, ezt a tűztengert még negyven kilo­méternyire is látták ott, ahol a terep nem fedte el. Halottak­nak, sebesülteknek nem láttuk nyomát, de biztosan voltak. Egy idős parasztasszony jött velünk szembe, zokogva, jaj­gatva. Mellettem gyalogoló útitár­sam öklét rázta a pár méter­nyire előttünk menetelő német katona felé: „A pokolba vele­tek, ezt miattatok kaptuk!” (Meg azok miatt, tettem hozzá, akik fogadták őket. Amíg magyar ember, Kállay Miklós volt a miniszterelnök, az országra egyetlen amerikai bomba sem esett, az idegenek kormánya vonzotta ide a hulló gyilkot, mint mágnes a vasat.) Sehol senki, aki oltani pró­bált volna. Időnként hatalmas dörej hallatszott. Robbanások. A lángok elértek egy lőszeres kocsit vagy üzemanyagot szál­lító vagont. Örültem a néme­tek kárának, de nyomasztott a gondolat, hogy ezért magyar javak és esetleg magyar életek pusztulásával kellett fizetni. Ám így van ez, ha egy ország azokért harcol, akik megszáll­ták... Az állomás Pest felőli kijá­ratánál, ahol már csak két sín­pár volt, személyvonat vára­kozott ránk. Gondtalanul pö­fögött a mozdony. Beszáll­tunk, kezdődött az éjszakai utazás, a kanyarok mögött el­tűnt a tűzrakomány. Baj nélkül érkeztünk - a Nyugatiba, mert a Keleti pályaudvar bombata­lálat miatt pillanatnyilag hasz­nálhatatlan volt. Ma is tiszte­lettel gondolok azokra a hat­vani vasutasokra, akik ilyen szörnyű esemény után meg tudták szervezni az utasszállí­tást. Dr. Bán Ervin Svájci ajándék baranyai németeknek Egerben ismerik, sokan szere­tik, „az Antall István névnek becsülete van” - mondják. És nemcsak szülei kapcsán! Té- velygett Szabolcsban, örök ba­rátságban a Nyírség legegysze­rűbb embereivel és „megszál­lott” értelmiségével, örökre megpecsételten Ratkó József barátságával: pillanatok alatt lakta be a Magyar Rádió és Te­levízió folyosóit, stúdióit, vá­gószobáit, és ha csak tehette, százéves Ladájával célba vette Egert is. így cselekedett ezen a hétvégén is, amikor Oravecz Attila fotóművész kiállítását megnyitotta a Gárdonyi Géza Színházban a Csábító naplója bemutatója előtt. Jó érzés volt látni, amint a premier amerikai, kanadai, né­met és horvát vendégei „sza­vakra szomjúhozó uzsorásként” hallgatták őt. Ezért mostani igyekezetem is, hogy Antall István mondatait eljuttassam az olvasókhoz. Vattába csomagolja a tájat az ősz... Csomagolnánk a világot mi is költészetbe, ha hagyná magát. Csiszolnánk sarkait, rontanánk éleit, űznénk árnyékait, s ha­zudnánk szerelmet bele, hátha lakhatóbb lenne az egész. S a kegyes hazugságok városában bolyongva oly jó az ébrenlét álma, a szerelem csöndes má- konya. Az a fajta, tablettában nem kapható, por alakban sem ismert métely, melyet nem old a víz, sem semmilyen folyadék sem, s mégis újból és újból mámorral áld és mámorral ver meg. Amely aggastyánként is újból kamasszá tesz. Kimon­dani sem merjük, mert hozzá nemcsak érzések kellenek, nem­csak vágyak kellenek, de bátor­ság is. Vagy inkább vakmerő­ség. S mint tudjuk, a szerelem­hez igazán a serdülök lelkiálla­pota, vak bizakodása, előítéle­tet nem ismerő, mindent el­söprő vadsága való... Szegény ember az, kiből túl korán kihull a vágy. Ki csikófogaival együtt elhullatja eszeveszett vágtatá- sainak izzadtságcseppjeit, s vénségére már bolond sem mer lenni. A józanságtól óvjon min­ket az Isten... Emigyen irigylésre méltó Oravecz Attila barátunk. Irigy­lésre méltó, hogy szerelmes természetének megőrzésére szánta el magát. Lepkegyűjte­ményt készítve, kipreparálva minden színt, szárnyat, hím­port, hogy olyan legyen, mint az élő. Olyan legyen, mint a va­lódi, vagy valamivel még annál is olyanabb. Csak látszólag engedelmes eszköze e halálosan komoly já­téknak a fotográfia. Mert ki­számíthatatlanul mozog az anyag, lüktet a vér a testben, csillan a fény, mozog a vegy­szer, s a hívófélbe, a fixírbe be­lefulladhat a képi költészet. S akkor még ott van a lát­vány. A pőre test. Körötte por, hulló levél, agyag és sár, szo­borrá dermedt fa, mirelit dra­péria. Közhelyek tára a világ. „ Csakhogy aki aktot nem fest, az hülye” - egyszerűsítette a festészet törtjeit Modigliani. S a közös nevező, az emberi test nem korrodál. Nem pusztítja a pornográfia, nem rontja film, nem emészti videó, nem öli, csak torzítja a vegyi anyagok hada, s a fura ízlés nevében emberi tenyészet... Nem romlik az, ami percen­ként, pillanatonként pusztul? Nem hal meg a test? Nincsenek romos emberi vonások, for­mák? Hát nem emészt el minket maga a Föld? Dehogynem! Csakhogy itt maradunk a ké­peken. Itt maradunk a figyelő ember jóvoltából. Itt élünk to­vább holtunk után is néhány száz négyzetméteren, vásznak négyzetméterein. Oravecz Attila a legnehezebb dolgot választotta. Közhelyek­ből, képi közhelyekből épít ka- tedrálist. Fotózza az ezerszer fotózott aktot, fotózza a női tes­tet, emeli szimbólummá, cso­magolja lágy költészetbe a da­rabos valóságot. Előveszi, megrendezi, rögzíti azt, amit már ezerszer láttunk. Előveszi, megrendezi, és újból és újból megfigyeli, s újból rögzíti a legkisebb rész-szépség meg­rendítő újdonságáért. Mert Oravecz Attila a kor Kolumbu­sza. Úgy kél új kalandra, hogy ki sem mozdul a fotóművészet látszólag zárt, s a végletekig meghatározott világából. Es mégsem egy tiszta laboratóri­umi kísérlet nála a képi cseve­gés. A hatvanas-hetvenes évek­ben kibontakozó kísérletező magyar fotóművészet technikai bravúrjai itt már idézőjelek. Aki komolyan veszi őket, csatlako­zik. Aki észreveszi a szépség át­változásait, a lágy formák mélyhűtött kékjét, a rozsda ősz enyészetét, a mozgásban fölol­dódó formákat, az tudja: az összegzés elkezdődött. Oravecz Attila katedrálisá- nak tetőszintje már áll. A fiatal fácska zöldje már kitűzve tün­tet. A zárókövek faragása, az ácsok kopácsolása kész müvet, megoldott feladatot, lezárt so­rozatot ígér. Ami után új utakra szánja majd el - bizonyára - magát a művész. Meg nem va­kíthatja ma már a zsarnok meg­rendelő, az építtető, a mecénás. Látó szemmel kell új utakat ke­resnie, s bizonyára talál is. Sziki Károly Svájcból kapott több mint hat­millió forint értékű könyvaján­dékot és könyvtári felszerelést három, németek lakta Baranya megyei község. Palotabozso- kon és Nagynyárádon csütörtö­kön adták át, Ujpetre könyvtára pedig szombaton kapja meg a nyolcszáz-nyolcszáz német nyelvű kötetet, továbbá könyv­tári polcokat, bútorokat és ki­egészítő berendezéseket. Az ajándékot a Svájci Államszö­vetség kulturális hivatala és a Svájci Könyvtárellátó Szolgálat adta a svájci állam Kelet-Eu- rópa Alapjának támogatásával a német anyanyelvű kisebbség kulturális ellátásának javítá­sára. A szállítást a Máltai Sze­retetszolgálat végezte. Tartható NEZZE MEG AZ ÜJ CÍMKE TÜLOLDALAT EGYMILLIÓ FORINTÉRT! Z^Ssssg! 1^. fv-Kumm Ha a legismertebb magyar sört, a Kőbányai Világost választja, nemcsak egy könnyű, friss és finom italhoz jut hozzá, hanem részt vehet egy fantasztikus nyereményjátékban is. Miután kellő hőfokra hűtve elfogyasztotta a pompás, aranysárga nedűt, áztassa le az új köntösbe öltözött üvegről a címkét, és kitöltve, 1994. november 30-án 12 óráig juttassa el a megadott címre! így Ön is eséllyel pályázhat a 20 nyeremény egyikére. Minden visszaküldött címke egy-egy külön esélyt jelent! 1. díj: bruttó EGYMILLIÓ Ft 2. díj: bruttó 500 000 Ft 3. díj: bruttó 200 000 Ft 4-10. díj: bruttó 100 000 Ft 11-20. díj: bruttó 60 000 Ft FRISS, VILÁGOS KŐBÁNYAI - MINDEN PALACKBAN W*OR- Kom.ó *9«2;.23,3k

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom