Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-07 / 210. szám

6. oldal Horizont 1994. szeptember 7., szerda A Húsz óra ostorosi forgatásán Fábri Zoltán, a magyar film klasszikusa A közelmúltban hunyt el Fábri Zoltán, a magyar művészeti élet kiemelkedő egyénisége. Nehéz meghatározni tevékenysé­gének területeit, hiszen kiváló díszlettervező, színházi ren­dező, festőművész, s minde­nekelőtt a magyar film tör­ténetének egyik meghatá­rozó egyénisége volt. A második világháború ele­jén még színpadi szerepeket játszott, majd 45 után a Vár- konyi Zoltán nevével fémjel­zett Művész Színház bűvészi hatású díszlettervezőjeként dolgozott. A film azonban el­csábította, és 1952-től három évtizeden át a mozi varázslata elől nem tudott kitérni. Talán „idejétmúlt” mindaz, amit val­lott, talán belső elégedetlen­sége vezetett el oda, hogy tíz éve „letette a lantot”. Azóta a festés tette ki min­dennapjait, s több önálló kiál­lítása bizonyította tehetségé­nek ezt az oldalát is. Néhány hete Egerben is láthattuk volna alkotásait, de az utolsó pilla­natban sajnos lemondta a részvételt, s így utolsó egri útja is elmaradt. Fábri Zoltán az irodalom szerelmese volt. Ma, amikor a rendezők önmagukat akarják megvalósítani, ő szerényen háttérbe szorult, és olyan mű­veket filmesített meg, ame­lyekben az író mindenképpen fontos és meghatározó. Sarkadi novelláiból készült a Körhinta és a Dúvad, Kosz­tolányi Dezső Édes Annáját is filmre vitte; de folytathatnánk a sort Sánta Húsz órájával, Örkény Tótékjának feldolgo­zásával, vagy Balázs József Magyarok című kisregényé­nek adaptációjával. Akárme­lyik fdmjét vizsgáljuk, mind­egyikben közös az, hogy hősei kisemberek, a történelem ál­dozatai, akiket együttérzéssel és sajnálattal láttat Fábri. Ő nemcsak szavakban volt magyar rendező. A vászonról átsüt a magyar kisember tra­gédiája (Húsz óra, Isten hozta, őrnagy úri, Ötödik pecsét). Fábri profi művész volt, ezért a filmkészítésnél is ez az elv vezette. Nem hitt abban, hogy az amatőröktől fog a magyar film színvonala emel­kedni. Színészegyéniségekben gondolkodott. Fiatalokat fede­zett fel - Sós Imre, Törőcsik Mari -, befutott művészeket látott el új és új feladatokkal. Olyanokat, mint például Pá­ger Antal, Latinovits Zoltán, Öze Lajos. Tudta, hogy a néző a tehet­séget ismeri el, annak a ked­véért megy be a moziba, s az nem kopik évtizedek múlva sem. Fábri nagyon szerette Egert és a város környékét. Illés Gyuri bácsi - Eger új díszpolgára - fedeztette fel vele, és több filmjét is erre forgatta. Az ostorosiak ma is emlékeznek a Húsz óra forga­tására, a két hónapos munkára. Életemben nem felejtem el, milyen alaposan készült a film. Egy-egy jelenetet 15-20 alkalommal is felvettek, hogy a legjobb maradhasson benne a kész alkotásban. Szarvaskőben pedig az Isten hozta, őrnagy úr! című filmet forgatta a tőle megszokott lel­kiismeretességgel. Utolsó éveiben úgy élt, mint Arany János az Ószikék ciklus idején. Bebeszélte magának, hogy túlélte önmagát, nem kellenek a filmjei, elhallgatott, és inkább rajzolt. Pedig egyál­talán nem volt igaza. Nagyon hiányzik az általa képviselt irányzat, amely a né­zőt fontosnak tekinti, társnak, és a rendezőt pedig a nézői igény kiszolgálójának. Hernádi Ferenc Hétezer hallgató a Miskolci Egyetemen A Miskolci Egyetemen meg­kezdődött az 1994—95-ös okta­tási év, amely az egyetem tör­ténelmének 249., Miskolcra te­lepülése óta pedig 55. tanéve. Az egyetem első évfolyamán hat műszaki és humán karon rekordszámú, a nappali tagoza­ton 1800, levelező tagozaton pedig 470 elsőéves hallgató kezdheti meg tanulmányait. Mint Farkas Ottó rektor el­mondta: a hat karon belül új szakok előkészítése is megtör­tént, így a jövőben mérnök­menedzsereket és mérnök-ma­tematikusokat is képeznek majd. A gazdaságtudományi és műszaki karok összefogásával pedig mérnök-közgazdászokat is oktatnak. Az állam- és jog- tudományi karon igen nagy az érdeklődés a külkereskedelmi jogászképzés iránt. Ugyancsak bebizonyosodott, hogy az univerzitás szellemé­ben helye van a Miskolci Egye­temen a bölcsészképzésnek is. A rektor elmondta, hogy a nagyarányú hallgatói létszám- növekedéssel a Miskolci Egye­tem csatlakozott az ország leg­nagyobb felsőoktatási intézmé­nyeinek sorához. Az öt évfo­lyamon jelenleg több mint hét­ezer hallgatót oktattak. Hány fokozata van a katarzisnak? A kérdés akkor vetődött fel bennem, amikor bementem az egri református templomba, ebben a kánikulai júliusban még, hogy meghallgassam a Poriból, Eger testvérvárosából érkezett finn kamarakórust. Már jártak itt, most is szeretet­tel fogadták őket, ezek a kedves és lelkes dalosok most is eléne­keltek jó néhány finn népdalt; a férfiszólamok nem sepegtek, mint hazai barátaik szokása, ki­eresztették meglévő hangúkat és színesen-gazdagon érzékel­tették azt, ami a szerelemben és a szerelemért létezik ebben az északi világban. Keverték műsorukat az 1400-as évekből származó itá­liai - nem olasz - dallammal. A barokk időkből Paisiello Ave Máriájával, Mendelssohnnal, Sibeliussal, időtlen afrikai fo­hásszal, Viitanen-, Piiprainen-, Kankainen- és Simojoki-szer­zeményekkel. A kórust jól tar­totta kézben Anna-Marie Grundsten, a szólista Esa Simo­joki bájos egyéniség, duót Le- ena Rosenberg és Jouni Kivi- maa vállalt. A finn egyházi énekek, a népdalai, dallamai összefonódtak, egységgé vál­tak. Nemcsak attól, ahogyan előadták azokat. Mástól is. Mert ennek az estének, ennek a programnak az adott különös­séget, hogy a kamarakórussal együtt fellépett egy kilenc sü­ketnémából álló csoport is. Ezeket a közreműködőket a sü­ketnéma jelrendszer törvényei szerint egy tanámő-karvezető dirigálta. Ahogy a kamarakórus Anna-Marie Grundsten beinté- sére elkezdték a dallamot meg­szólaltatni, ők, a szaktanár azo­nos iramú vezénylése mellett, a siketnéma-jelekkel, a ritmust, dallamot betartva-tisztelve, mindkét kar és a tíz ujj fegyel­mezett mozgatásával-ringatá- sával érzékeltették, hogy ők is benne vannak a zenében, nem­csak mutogatnak a szívükre, a szemükre, az agyukra, de köz­vetítették azt a tartalmat is, amit a kórusművek, a kórusművek alapjául szolgáló szövegek árasztottak a hallgatóság felé. A nekünk szokatlan „együtt- hangzás” - belelátás, a mozdu­latok és a hangokból kikandi­káló összhang, dallam, ritmus, harmónia olyan meglepetést váltott ki, hogy iskolás módon azt mondtam magam is ma­gamról: tanár úr, én most nem készültem. És akkor elkezdtem a kuta­tást a megfelelő szavak után, hogy majd beszámolhassak ol­vasóimnak erről az eseményről. Itt a hallók és a nem hallók együtt zenéltek, ki-ki a maga „rendszerével” tájékoztatott ar­ról, mit érez, mit gondol, jólle­het, az egyik csoport, a kilenc tunikás semmit sem hallott ab­ból, amit a kamarakórus elő­adott. Megfejteni nem tudom, mi mehetett végbe bennük, a ki­lenc siketnémában, de követ­keztetek abból, amit láttam: ezek az emberek óriási lelkese­déssel, az arcukon látható örömmel vettek részt a produk­cióban. Nem először élik át, hogy szeretik őket, hogy befo­gadták őket, megértik őket, benn maradnak, maradhatnak egy velük szolidáris közösség­ben, a szeretetben, az elfoga­dásban, hogy embernek, egyenértékűnek ismerik el őket, nem meghagyják, hanem meg­emelik emberi méltóságukat azzal, ahogy^ közös munkára hívják őket. És közös sikerre - az országhatáron túlra is. Tudom, hogy a katarzis... az a megtisztulás, állapot a néző­ben a görög tragédiák lepergése után. A közösség megtisztul a látott-hallott gondok gyötrel­meitől, és tisztábbá, gazda­gabbá válik - korábbi önmagá­hoz képest. Ezt az érzést ko­moly hangversenyek után sok­szor hazaviszem. Most mélyen megrázott, felkavart engem ez a program. A finn szavak lejtése, dallamossága rabul ejtett: aho­gyan áradtak ezek a dallamok, úgyszintén megzsongították a fülemet és a szívemet. De az, hogy ezek a süketek beleka­paszkodtak ebbe a harmó­nia-sorba, amiket nem is hallot­tak és a dallamokról szóló él­ményüket kiadták nekünk, az ál­taluk ismert jelrendszerben, de a zene szabályait ismerve és nagy-nagy fegyelemmel be­tartva - hatványozta azt a ka­tarzist, amire vártam. Hát ha még elkezdeném ra­gozni azok szeretetéről a sza­vakat, akik ezeket a némaságra született árvákat így befogad­ták! Hány iránya, megnyilvánu­lási formája lehetséges a szere­tetnek? Mit ismerünk mi úgy, igazán az emberi élet mélysége­iből? Hány tragédiából lehet megtisztulást szerezni? Kinek? Hogyan? Van válasz? Farkas András Hosszú út Hevestől San Franciscóig Elég kicsi a valószínűsége annak, ha valaki rövid időre „beku­kucskál” San Franciscóba, hogy ott Heves város szülöttével ta­lálkozik. Ezen a szokatlanul meleg, különös augusztusi napon a gondosan felállított matematikai képlet nem igazolódott. Mindezt legkiválóbban és leghitelesebben Mogyoródi Miklósné (Bálint Veronika) tá­maszthatja alá, akivel férje tár­saságában beszélgettem a Csendes-óceán partján - kar­nyújtásnyira az Alcatraz bör­tönszigettől.- Hevesen születtem, és itt éltem a Gyöngyösi út 48. alatti házban, 18 éves koromig. Elő­ször a református iskola padjait koptattam, majd az apácazárda felső tagozatába kerültem. Ez­után a Háziipari Szövetkezetnél folytattam tanulmányaimat, ahol Tompa Béláné elnöknő keze alatt a kézi szövést sajátí­tottam el... Tizenhét éves ko­romban történt aztán, hogy di­vatbemutatót tartottunk az OKISZ-ban, és a labor akkori igazgatója további lehetősége­ket ajánlott számomra. Szüleim és az elnökasszony azonban mereven elzárkóztak attól, hogy „népi manöken” legyek... Erre válaszul Budapestre költöztem, és beiratkoztam az Egészségügyi Szakközépisko­lába. Csecsemő- és gyermek- gondozóként Miskolcra kerül­tem, s az egyik bölcsődében dolgoztam. Munka mellett el­végeztem az esti gimnáziumot is. Röviddel ezután férjhez mentem, és két szép lányt szül­tem. Míg a gyermekeket nevel­tem, elvégeztem a közgazda- sági technikumot, s ezzel egy időre hátat fordítottam az egészségügynek. A Borsodi Vegyi Kombinát üzletkötője lettem, majd ismét Budapestre költöztünk, s az ODV-gyárban, ahol férjem főmunkatárs volt, üzletkötőként dolgoztam újra. A kissé mozgalmasnak tűnő élet azonban csak nem akart csillapodni. Előmeneteli-politi- kai gondok miatt céltudatosan vásároltunk egy jegyet Ausztri­ába. 1987-et írtunk ekkor. Min­den olyan kilátástalannak tűnt, egyikünk sem hitte volna, hogy Magyarországon a kommunista nyomás valaha is megenyhül. Német barátaink segítségé­vel 1989-ben Hawaiiba kerül­tünk, de csakhamar kiderült, hogy férjem gépészmérnöki szakmájában nem tud előre­lépni, ezért összecsomagoltunk, és San Franciscóba költöztünk, ahol úgy érzem, most jó időre megállunk majd. Én maradtam, illetve visszatértem az egész­ségügyi szakmába, s most ép­pen az angol nyelv mind tökéle­tesebb elsajátításán ügyködöm. 1992-ben mentem haza elő­ször nővéreimhez, akik közül kettő Hevesen, egy pedig Kompokon él. Nekem most kétfelé is honvágyam van. Sze­retem, és nincs nap, hogy ne gondoljak Magyarországra. Nehezen viselem a távollétet. Mára kicsit megnyugodtam, de fontos számomra, hogy bizo­nyos időszakonként újra haza­menjek. A páratlan élmények, melyeket az elmúlt időben Amerikában szereztem, kárpó­tolnak némiképp a többéves bujdosásért, de a Gyöngyösi út 48. még újra és újra ébred... Sziki Károly Akit háromszor ítéltek halálra (VIII/7.) K. Józsefet N. Ilona jelen­tette fel erőszakos közösülés kísérlete miatt. E jegyzőkönyv még a sértett nő személyi ada­tait sem tartalmazta. Ennek alapján K.-t mégis már aznap letartóztatták. Az indoklás sze­rint a férfi N. Ilonát a földre te- perte, fogdosta, s ruhája is sá­ros lett. Nem tudni, hogy eze­ket az eseményeket honnan vették, hiszen minderről a lány nem tett említést. Dr. S. tanácsa beszerezte L. Gyuláné bűnügyének iratait is. Ezekből kitűnt, hogy az eljárás egy ismeretlen e.-i lakos beje­lentésére indult. Ez a névtelen beadvány gépírással készült, s azt állította, hogy L.-né orkán­kabátot lopott. A levelet a rendőrségen 1969. március 31-én iktatták. Az ítélkezők előtt is rejtély maradt, hogy j hogyan hallgathatták ki gyanú­sítottként L.-nét már két nappal korábban, azaz március 29-én. A bíróság leszögezte, hogy a cellatársak kivétel nélkül bün­tetett előéletűek voltak, ketten közülük notórius bűnözők, s hogy valamennyien hajlamo­sak a hazudozásra. Ezeket fi­gyelembe véve arra következ­tettek: a vádlottaknak e tanúkra tett észrevételei nem tekinthe­tők teljesen alaptalannak! A különösen hosszú tárgya­lás vége felé idézte be a bíró a nyomszakértőket. Nem kisebb feladat várt rájuk, mint annak eldöntése, hogy a P. Sándorék- nál rögzített homloknyomok vajon a vádlottól származ­nak-e, vagy sem. Dolgukat ne­hezítette, hogy Magyarorszá­gon addig effajta azonosítás nem fordult elő. Ennek ellenére a szakértők a majd öt év során számtalan ha­tározott véleményt adtak, csakhogy ezek egymással szö­ges ellentétben álltak. Koráb­ban a határozottságot respek­tálták, míg kételkedni csak ez a bíróság kezdett. Erre jó oka volt. Az először kesztyűnyom­nak vélt alakzatok egy részéről később azt állították a szakem­berek, hogy az E. Simon orrá­ról került oda, majd pedig azt, hogy a másik vádlott homloká­tól ered. Volt példa arra is, hogy egyikőjük az adott nyomból messzemenő követ­keztetéseket vont le, másikuk viszont vizsgálatra alkalmat­lannak tartotta azt. Akadtak még egyéb kétsé­gek is. Dr. S.-éknek fejtörést okozott, hogy miként kerülhet­tek H. Györgyné homlokának rajzolatai abba a magasságba, amelyet a rendőrségi jegyző­könyv rögzített. A leselkedést lejátszatták, s abból kiviláglott, hogy ehhez a vádlottnak ter­mészetellenes pózt kellett volna felvennie. Bár az ügyész elképzelhetőnek tartotta, hogy a magasságot korábban rosszul mérték, ám a bíróság meggyő­ződésén ez mit sem változta­tott: az ellentétes, önellent­mondó vélemények bizonyí­téknak nem tekinthetők. Az a nap sem ígérkezett iz­galommentesnek, amelyen E. Simon alibijét kellett igazolni avagy cáfolni. A fantázia te­remtette bűnügyi históriáknak is kedvenc kérdése, hogy ott volt-e, ott lehetett-e a gyanúsí­tott a tett színhelyén.- Bíró úr! - magyarázott széles mozdulatokkal E. Si­mon. - Már csak azért se vé­gezhettem én velük, mert akkor este a háromnegyed tízes vo­nattal K.-ról a szomszédba, a szülőfalumba utaztam. Tanúim is vannak!- Nevezze meg őket!- Ott van V. István, aki a k.-i állomáson látott az indulásom előtt. Aztán meg R. Márton. Vagyis inkább Mátyás.- Maga korábban többször is azt állította, hogy egyetlen ismerőssel sem találkozott...- Nem jutott eszembe rög­tön, pedig higgye el, rengete­get gondolkodtam rajta. Dr. S. beleszólt az asztalán lévő mikrofonba, s V. Istvánt rendelte be.- V. István tanú! Hová ment maga 1968. október 12-én este a k.-i vasútállomásról?- Ezt már többször is el­mondtam. A h.-i munkahe­lyemre igyekeztem.- Látta-e ott ekkor az I. rendű vádlottat?- Biztos vagyok benne, hogy nem.- Hol várakozott a vonatára?- Végig a váróteremben vol­tam, ki sem mozdultam onnét.- Akkor nem is láthatott, bíró úr - háborgott az érintett ­én ugyanis egész idő alatt a pe­ronon várakoztam... R. Mátyás ennél valamivel többre emlékezett:- Tisztelt bíróság! Valóban együtt utaztam Simonnal a vo­naton. Még én vagy ő meg is kérdeztük a másikat, hogy mi az, öreg, te is most jössz.- Ez október 12-én történt? Egészen bizonyos ebben?- Száz százalékig, merthogy aznap a h.-i vasútállomáson szolgálatot teljesítettem.- Melyik vonat volt ez?- Az, amelyik H.-ból 19.58-kor indul.- Az nem lehet, mert S. Béla - aki magát jól ismeri - azt állí­totta, hogy ön nem volt akkor ezen a vonaton.- Az lehet. Akkor határozot­tan kijelenthetem, hogy a 21 órásival jöttem el, és azon fu­tottunk össze E. Simonnal. (Folytatjuk) Stanga István Magyar Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom