Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30-31 / 178. szám
Sok a fejfájos Europaban Évente 11,7 milliárd dollárjába kerül Európának a fejfájás a munkahelyi hiányzások, illetve a kezelési költségek miatt - állapítja meg az Európai Fejfájás Szövetség (European Headache Federation), amely nemrégiben háromnapos konferenciát tartott Liege-ben. A betegség, mivel nem számít komolynak, nem kap kellő figyelmet a kutatók részéről, holott 90 millióan szenvednek tőle szerte Európában, csaknem minden negyedik embert megkínoz rendszeresen, vagy hébe-hóba. A szövetség arra is panaszkodott, hogy mindössze 80 kezelő- és kutatóközpont foglalkozik a fej-, avagy főfájás problémájával. Ezek megoszlása is egyenetlen, 13 Németországban van, s a maradék 67 jut Európa többi részének. Ezek a központok sem kapnak azonban elegendő pénzt ahhoz, hogy áttörő eredményeket érhessenek el. A fejfájást országonként eltérően kezelik, ám szinte mindenütt a tabletták a fő főfájásellenszerek. Ezekből - egy főre számítva - Nagy-Britanniában fogy a legkevesebb. Az EHF univerzális gyógyírt nem tud ajánlani, viszont javasolja: vezessünk fejfájási naplót egy későbbi orvosi diagnózis pontossága kedvéért. (Té)vétlen gyerekek... A világ legjobb gyermekei Szent Ilona szigetén élnek, és valószínűleg azért nagyon jó magaviseletűek, mert még sohasem néztek tévét. Rövidesen azonban megszűnik televíziós elszigeteltségük, igaz, nem annyira szórakoztatási, hanem tudományos okokból. Négy éven át fogják folyamatosan figyelni azt, hogy milyen hatással lesz rájuk a tévéműsor, amelyet brit és dél-afrikai program- repertoárból állítanak össze. A sziget világhírét annak köszönheti, hogy ott halt meg száműzöttként Napóleon 1821-ben. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy az utóbbi 173 évben hatalmas technikai fejlődés induljon rajta. Még mindig nincs repülőtere, egyetlen kompjárat jelenti az összeköttetést az 5500 lakosnak a világgal, az is estik hathetente egyszer közlekedik. A gyerekek még nemigen láttak autóbuszt, vonatot, de mozit, sőt, képregényt tartalmazó magazinokat sem. Feltehetően a rendkívül nyugodt élettempó miatt tartoznak a világ legkiegyensúlyozottabb lelkületű gyerekei közé. A pszichológiai vizsgálatok alapján mindössze 3,4 százalékos körükben a viselkedési problémákkal küszködök aránya, ugyanakkor Nagy-Britan- nia nagyvárosaiban minden negyedik gyerekkel komoly magatartásbeli gondok vannak. A kísérlettel természetesen nem az a cél, hogy a Szent Ilona-i aprónép is többet rosz- szalkodjon - mondja a vizsgálatokat vezető pszichológus. Az emberek hajlamosak a tévének csupán a rossz oldalát „nézni”, nevezetesen az erőszak látványa miatt az agresszív hajlam felerősödését, holott a televízióból sokat tanulhat is a gyerek, és hogy áldjuk vagy átkozzuk a készüléket, az nagyrészt a műsorok szelektálásától függ. Utóbbi miatt a felmérésben résztvevő 12 tudós nem csupán a gyerekeket figyeli majd, hanem azt is, hogy hány szülő „cenzúrázza” a műsort. Jaj a sanghaji ebeknek! Helyi lapjelentések szerint a sanghaji városi hatóságok eltökélt szándéka kutyák százezreinek elpusztítása, hogy gátat vessenek a veszettség elterjedésének Kína legnépesebb városában. A sanghaji újgazdagok körében kedvenc hobbi lett a háziállatok tartása, ám a statisztikák arról tanúskodnak, hogy 1989-hez képest több mint négyszeresére nőtt a kutyák által megtámadott emberek száma, és kilencen haltak meg veszettségben. A Reuter tudósítója által idézett sanghaji alpolgármester szavai szerint „a legnagyobb eréllyel véget kell vetni az engedély nélküli kutyatartásnak, és ezért a helyszínen kell elpusztítani az ilyen ebek százezreit”. A múltbeli, hasonló kampányok idején a kínai városokban külön erre a célra alakított brigádok járták az utcákat, és a kétségbeesett gazdik szeme láttára verték agyon vasrudakkal a „papírral nem rendelkező” kutyákat. Közben Sanghajban tucatjával nyíltak az állatkereskedések, amelyekben kutyakozmetika mellett külföldről becsempészett törzskönyvek is kaphatók jó pénzért. A jómódúak asszonyai pedig örömest mutatkoznak a nyilvánosság előtt jólfésült ölebeikkel. Amikor az ember a Hold felszínére lépett... Ed Hengeveld űrhajózás-történész festményén a 12 - a Holdon járt - űrhajós látható. A kép az esemény 25. évfordulója alkalmából készült Immár 25 éve annak, hogy 1969. július 21-én - Neil Armstrong személyében - az ember a Holdra lépett. Azóta felnőtt egy olyan nemzedék, akinek semmi közvetlen élménye nincs a holdutazásokról. Az Apolló-program - három év után - 1972-ben véget ért. A Satum rakétákat szétszedték, az alkatrészeket gyártó gépsorokat leállították, a szakembergárdát elbocsátották. Ma is sokakat foglalkoztató kérdés, miért fordult el az érdeklődés ilyen hirtelen a holdutazásoktól? Az egyik oka az volt, hogy a NASA nem kapta meg a pénzügyi támogatást a további expedíciók folytatásához, amiben szerepet játszott az a szomorú tény is, hogy a politikusok számára a program csak addig volt fontos, amíg el nem érték a Kennedy elnök által kitűzött célt: 1970-ig embert juttassanak a Holdra. E nézőpontból a holdutazás egyértelműen presztízsprogramnak indult - vajon kik jutnak előbb „fel”, tíz amerikaiak vagy az oroszok? De a szakemberek elszánt fellépésének köszönhetően tudományos program is született, amelynek létrehozásához az anyagi erők egyesítése vált szükségessé. (A költségek elérték a 25 milliárd dollárt.) Három év alatt hat leszállást hajtottak végre, az asztronauták összesen 80 órát dolgoztak a Hold felszínén, csaknem 100 kilométert tettek meg a Roverrel, és 382 kilogramm- nyi kőzetet hoztak magukkal vizsgálatok céljából. Az Apolló-11 útja 1969. július 16-án kezdődött hosszú évek kísérletezésének és munkájának csúcspontjaként. A Satum-V nevű rakéta 110 méternyire tornyosult ki alapzatáról, készen állt az indulásra. A startra - a helyszínen - több mint 1500 ember összpontosította figyelmét. Ez a vállalkozás egy nagyon régi álom megvalósulása volt - olyan régi, mint maga az emberiség -, sóvárgás, amióta az égboltra néztünk. A történelmi jelentőségű űrutazás parancsnoka Neil Armstrong volt, aki Edwin Ald- rin, a Sas nevű Holdkomp, és Michael Collins, a Columbia nevet viselő parancsnoki kabin pilótája társaságában vágott neki a nagy útnak. A sikeres start után az űrhajósok begyújtották a Satum rakéta második fokozatát, és rátértek a Hold felé vezető pályára. Óránként 38 ezer kilométeres sebességgel az úticél felé tartva az űrhajó már különvált a rakéta harmadik fokozatától is. Útközben a parancsnoki egység összekapcsolódott a Holdkomppal, csak akkor váltak el ismét egymástól, amikor Hold körüli pályára értek. A hosszú úton rengeteg teendő akadt: ellenőrzések, navigáció... Július 19-én értek Hold körüli pályára, s 24 óra alatt 12-szer kerülték meg égitestünket. Végül felkészültek a leszállásra. A Holdkompot leválasztották a Columbiáról. Collins az anyaűrhajóban maradt, Armstrong és Aldrin pedig a Sas nevű leszállóegységgel megkezdte a leereszkedést. Az egész világ a két űrhajóra figyelt. Elliptikus pályára álltak, és mintegy 15 kilométeres magasságban a Sas pilótája úgy fordította a járművet, hogy annak radarjai pontosan bemérhessék a felszín távolságát. Már 2500 méteres magasságtól kezdődően a Sas úgy dőlt meg, hogy a lábaival legyen legközelebb a Holdhoz. Az utolsó pillanatban - kráterek és sziklák felé érve - Armstrong kézi irányításra tért át. Az izgalmas pillanatok addig tartottak, amíg sima leszállóterepet nem találtak. Közvetlenül a felszín „érintése” előtt a rakéta hajtóművei felverték a Hold porát. A földi irányítóközpontban feszülten várakozó műszakiak nemsokára Armstrong hangját hallották: „A Sas leszállt.” A várva várt kiszállásra csak július 21-én kerülhetett sor, addig csak kis ablakjukon szemlélhették az idegen világot. A Holdkomp koromsötét árnyéka a légüres világ poros felületén torz ábrákat rajzolt. Másnap 3 óra 56 perckor - egyenes közvetítésben - legalább egymilliárd ember feszülten figyelte, amint Armstrong óvatosan lépdelt lefelé rövid létráján a Hold felszíne felé. Hangja kissé visszhangzott a sisakon belül - „Most pedig lelépek a Holdkompról” -, majd így folytatta: „Egy kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiség számára.” Nemsokára közölte a központtal, hogy a felszín szilárd - csak 3 milliméter mélyen süllyednek be a porba -, a leszállóhely ideális. Aldrin 20 perccel később - az irányítók utasítására - csatlakozott társához. Teljes felszerelésével együtt a Földön 174 kilogrammot nyomna, de ott csak 30 kilogrammot. A Sast úgy alkották meg, hogy azt csak az űrben és a Holdon lehetett használni. Könnyű létrája meggörbülne vagy eltörne egy teljes öltözetű asztronauta alatt a Földön. Aldrin kipróbálta a földinél hatszorta kisebb gravitációs térben, hogyan lehet járkálni, futni és ugrálni. Mutatványait a leszállóegységtől 30 méterre lévő televíziós kamera egyenes adásban közvetítette. Tudományos vizsgálataik során felállítottak egy szeizmo- métert a Hold rengéseinek regisztrálása céljából, üzembe helyeztek egy lézerreflektort a Hold és Föld távolságának pontos meghatározásához. Kifeszítettek egy napszél-analizálásra alkalmas alumíniumfóliát, amelyet vissza is hoztak a Földre. Végezetül 22 kilogrammnyi kőzet- és pormintát gyűjtöttek a leszállóhely környezetéről. Két és fél óra alatt annyi minden tennivalójuk akadt, hogy idejük sem volt elgondolkodni azon, hogy az emberiség történetében még nem volt két ilyen teljesen magára hagyott ember, akiket közben mégis milliók figyeltek. A kiszabott feladatok elvégzését követően, július 21-én, 18 óra 54 perckor a visszatérő egységgel szerencsésen startoltak; felemelkedve maguk mögött hagyták járművük leszállószerkezetét. Rajta egy plakett a következő felirattal: „A földi bolygó emberei itt tették lábukat először a Holdra 1969 júliusában. Békében jöttünk, az egész emberiség nevében.” Ugyan a hajtóművet számtalanszor minden elképzelhető körülmények között kipróbálták, mégis megjegyezte később az egyikük: - Nagyon örültünk, amikor tényleg jól működött! A Csendes-óceánon július 24-én hajnalban már minden készen állt fogadásukra. Boldog pillanat, amelyhez visszatérésük szolgáltatta a tűzijátékot. Nixon elnök megérkezésük alkalmából a helyszínen fogadta őket. A parancsnoki kabin sikeresen landolt az óceánon, Hawaiitól délnyugatra, 17 kilométerre a rájuk váró Hőmet repülőgép-anyahajétól. Az űrhajósokat speciális védőöltözékben szállították az anyahajó fedélzetére, egy előre kiképzett karanténba. A húsznapi, szigorú orvosi megfigyelés célja az volt, hogy az esetlegesen a Holdról származó baktériumokkal ne fertőzhessék meg a Földet. Három hét elszigeteltségben bőven volt elfoglaltságuk: telefonon feleségeikkel, gyermekeikkel beszélgethettek elkülönített lakhelyükön. Elmondták minden egyes részletét az általuk véghezvitt nagy, történelmi tettnek. Az Apolló-expedíciók alkalmával összegyűjtött kőzetek jelentős részét ma az USA-ban, a Planetáris Anyagok Laboratóriumában száraz nitrogéngázban, acélkamrában őrzik. Az atomerőműhöz hasonlító laboratóriumba csak különleges védőöltözékben lehet belépni. Tehát a holdkőzetek titkát - 25 év múltán is - kutatják. Az Apolló-11 űrhajósai még azt is elmondták, hogy utazásuk a Holdra az egész emberiség győzelme. „Lábnyomunk ezen az égitesten arról tanúskodik, hogy semmi sem esik túl az ember szellemi képességei határán.” Az Apolló holdexpedíció kora lejárt. De ritkán ébredünk annak tudatára, hogy a dicsőséges események óta az ember iség helyzete megváltozott. Legszebben erről Carl Sagan, a neves amerikai csillagász írt: „Van egy generáció, amely számára fiatalkorukban a bolygók elképzelhetetlenül távoli fénypontok voltak, és a Hold az elérhetetlenség szimbóluma. Ugyanezen emberek felnőttkorukban látták embertársaikat gyalogolni a Hold felszínén; idősebb korukra valószínűleg látni fogják, amint emberek a Mars poros felszínén vándorolnak, miközben útjukat a Phobos viharvert arca világítja meg. Az emberiség tízmillió éves történetében csak egyetlen generáció élt meg ilyen átmenetet. Ez a generáció él ma.” V. Tana Judit Titkosügynök volt-e a német „irodalmi pápa”? Titkosügynök volt-e Marcel Reich-Ranicki, a német „irodalmi pápa”? A vitát annak idején az ARD televízió „Kul- turweltspiegel" (Kulturális világtükör) című műsora indította el, s Reich-Ranicki most nyilatkozott az ügyben.- A háború utáni első években együttműködtem a lengyel titkosszolgálattal - erősítette meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung című napilapnak köz- J lésre átadott nyilatkozatában. Reich-Ranicki esszék, bírálatok közlésével, antológiák kiadásával éveken át mértékadóan befolyásolta az NSZK irodalmát és irodalomkritikai kultúráját; tagja volt a Gruppe | 47 nevű, legendás hírű iro- | dalmi csoportosulásnak, 1960 j és 1973 között a Die Zeit című j hetilap irodalomkritikusa, 1973-tól 1988-ig a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi rovatát vezette, s e lapban napjainkban is sokat publikál. Máig szerkeszt külön versrovatot. 1974-től a tübingeni egyetem előadója. Manapság az ARD vetély- társánál, a ZDF-nél lép fel harmadmagával a mainzi televíziós állomás „Irodalmi kvartett” című rendkívül népszerű műsorában. Könyvújdonságokról beszélnek, könyveket ismertetnek, illetve szednek ízekre. Ilyenkor a megtárgyalt könyv biztos siker; másnap a könyvesboltok kirakataiban virítanak az előző este ledorongolt művek. A műsorban a „koponya” és a résztvevők korelnöke Reich-Ranicki, a szemüveges, kopasz öregúr. Mondhat bárki bármit, az utolsó szó, a verdikt - nagy tekintélye folytán - mindig az övé. Reich-Ranickiról az említett tévéműsorban azt állította Tilman Jens, az irodalmár és akadémiai elnök Walter Jens fia, hogy londoni konzul korában lengyel emigránsokat beszélt rá a hazautazásra; otthon börtön várt rájuk. Reich-Ranicki 1920-ban Lengyelországban, zsidó családban született; 1929-től családjával Berlinben élt. 1938-ban kitoloncolták Lengyelországba; 1940-től a varsói gettóban élt. 1943-ban feleségével, Teofilával megszökött. Életét egy nagyszerű lengyel embernek és a szovjet hadseregnek köszönhette. Reich-Ranicki eddig sem tagadta, hogy - a túlélés élményétől megmámorosodva - 1945-től 1950-ig kommunista volt. 1958-ban került ki Nyu- gat-Németországba. A pártból- KB-határozatban - „ideológiai elidegenedés” címén kizárták. Előzőleg a külügyminisztériumból elbocsátották, és két hétig még őrizetben is volt. A „Kulturweltspiegel" műsora után természetesnek nevezte, hogy a negyvenes évek végén, londoni konzul korában kontaktusoknak kellett létezniük közte és a titkosszolgálat között, az ellenkezőjét csak operettszínházi naívák hihetik- mondta. Reich-Ranicki most azt mondja, hogy kapcsolata a titkosszolgálattal 1950-ben lezárult. „Attól kezdve nem volt vele dolgom, ami egyébként nem nagy hőstett, én sem érdekeltem őket”. Továbbra is tagadja - és e vádakat légből kapottnak minősíti -, hogy bárkit is valaha besétáltatott volna lengyel börtönökbe. Ilyen esetről soha nem hallottam - olvasható nyilatkozatában, amelyben azt is hangsúlyozza: Semmit sem bánok, amit akkor tettem, és semmi okom a mentegetőzésre. Az epés kedvű öregúron, Fontane, Storm, Heinrich Mann és Hermann Hesse lengyelországi megismertetőjén most egynémely ellensége igyekszik elverni a port. Egyebek között dogmatikusnak minősítik, mert az ötvenes években Fontanéről olyasmit írt le, hogy Marx egyetlen művét sem ismerte - ami mellesleg igaz: Fontanét nem érdekelte Marx. Hitler módszerei célravezetőek...? Hitler választási stratégiáját ajánlja az olvasók, elsősorban az újraválasztásuk előtt álló helyi képviselők figyelmébe az egyik japán könyvkiadó, amely a Harmadik Birodalom vezetőjének módszereiről jelentetett meg könyvet. Több társadalmi szervezet és az izraeli követség tiltakozására a könyv forgalmazását beszüntette a kiadó. A japán konzervatív, Liberális Demokrata Párt egyik képviselője, Ogai Josio állította össze a művet, amelynek a „Biztos választási győzelem bibliája” címet adta. Néhány ezer példányban jelentették meg a könyvet, hogy tanáccsal szolgáljanak a „modem politikai életben is alkalmazható módszerekről”, arról, hogyan lehet populista nézetekkel megdolgozni a közvéleményt.
