Heves Megyei Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-25-26 / 148. szám

1994. június 25-26., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal f Tudományos hírek- Alexander Wolszozan amerikai , tudós két bolygót fedezett fel \ egy idegen naprendszerben, , adta hírül a német Bild am "I Sonntag az asztronómiai szen­zációnak számító eseményt. Ez eddig ugyanis még egyetlen csillagásznak sem sikerült. A bolygók egy olyan csillag körül keringenek, amely körülbelül 1300 fényév távolságra talál­ható a Földtől. A brüsszeli Euro-bizottság orvosi szakvéleményekre hi­vatkozva be akarja tiltani a nik­kel felhasználását fülbevalók­hoz, és meg akarja szabni, hogy mennyi ártalmas fémet tartal­mazhatnak a karórák is. A nik­kel ugyanis nem ürül ki a szer­vezetből, hanem felhalmozódik, és az utóbbi időben ugrássze­rűen megnőtt a nikkel által ki­váltott allergikus bőrreakciók száma. Olaszországban például minden ötödik ember nikkel-al­lergiában szenved. Az új nik- \ kel-előírások valószínűleg • 1996-tól lépnek életbe. Az olyan kisbabák, akiknek dohányoznak a szülei, gyak­rabban betegednek meg később krónikus bélgyulladásban. Kü­lönösen a vékonybélben kez­dődő Crohn-betegség kialaku­lását segíti elő a csecsemőkor­ban való passzív dohányzás, de ! colitis ulcerosa, a vastag bél- ! gyulladás is a következmények • között lehet, állapították meg | amerikai tudósok, amint arról a ] német Bild am Sonntag című I lap beszámol. ! I Városmentő drótkötél A pénzügyi nehézségekkel küszködő Frankfurt városa menteni igyekszik, ami ment­hető: miután a minapi kötéltán- cos-mutatvány 2,5 millió már­kájába került, most a mutat­ványhoz használt eredeti drót­kötél feldarabolásával és a 30 centiméteres darabkák eladásá­val próbálja feltölteni meg­csappant kasszáját. Az elhatározást tett követte, és az érdeklődők 25 márkáért megvásárolhatják a 30 centis drótkötéldarabokat. A minap még a Paulskirche tornya és a Dóm között kifeszített 300 mé­teres drótkötél első darabját - szuvenírként — Andreas von Schoeler, a város szociálde­mokrata főpolgármestere vásá­rolta meg. Az ominózus napon mintegy 300.000 ember nézte végig, amint Philippe Petit francia kötéltáncos a viharos szélben 80 méter magasságban végigsétált a hüvelykujjnyi vas­tagságú drótkötélen a Paulskir- chétől a Dómig. A neves artista, aki már a New York-i World Trade Cen­ter két tornya között is végigsé­tált 435 méter magasban, 30 perc alatt tette meg a két frank­furti templom közötti utat, mégpedig biztosítókötél nélkül. (MTI) Kedves régi-régi Barátom a múltból! A francia és a külhoni üdülők álma a napfényes Cote d’Azur, ahol könnyű el­mélkedni a másutt élők sorsáról. Jelzőkkel ékesítetten rám ripa- kodtál. Utaltál arra, hogy ese­dékes leveleimet sokadjára nem indítottam útnak, nem ér­ted hallgatásomat, felszólítasz engem két színes levelezőla­pon: a Cote d’Azur látható raj­tuk, az egyiken szállodasor, majd csalogatónak a tengerpar­ton áll ellenszélben egy szőke szépség. A másik fotó is ha­sonló. Ott nyaralsz, június ele­jén Hyeres-ben. Bizonyára jól érzed Magad, nem gyötörnek a napi gondok, a német állam ál­tal folyósított nyugdíj, vagy minek nevezzem a Neked szóló ellátmányt, szerényen, de fedezi életed fenntartási költségeit. A levél, amire most már válaszolnom kell, vagy il­lik, ekképpen hangzik: „Ked­ves, kiváló, Mélyen Hallgató Barátom (itt a diákköri nevem áll)! Miért (a kérdőszó kétszer pirossal aláhúzva) hallgatsz, hisz most üt a bitangok utolsó órája, nem fognak tudni ha­talmukkal mit kezdeni! (Majd feketével folytatja:) Most kell otthon is lerohanni e „rabló- gyilkosokat"! Elég volt a ga­rázdálkodásból! (Itt megint egy piros mondat:) Nem a NÉP a hibás! (Majd feketével nyomdai rutinnal kiemelve szavakat:) E hülyeségeket csak áruló MDF-esek, KDNP-sek, vagy kommunisták (cca. 320 a Parlamentben ül) terjesztenek tökfilkók részére. írjál! Egy szívélyes üdv! Itt mindig süt a nap! Otthon is kisüt egyszer! Kézcsók, ölel: Guszti.” Hát, kedves Guszti, most írok. A két lapot megköszö­nöm, és mert borítékba zártad őket, még diszkréciódat is ér­tékelem. A Te jókedvedet és életerődet is híreli nekem. De küldtél itt egy sokszorosított újságkivágást is, a Le Monde véleményét Horn Gyuláról, abból az aktuális alkalomból, hogy most már ő a magyar mi­niszterelnöki szék váromá­nyosa. Horn itt megkapja a magáét. Nemcsak Tőled, az új­ságtól is, amely francia. Rövid részlet a szövegből: „Egy ka­méleon megirigyelhetné ennek az úrnak köpönyegforgató, ál- nok-cseles ravaszságát, ször­nyű ambícióját...”. „Ez a hosz- szú távú kommunista és harcos apparatchik már 18 éves korá­ban, 1950-ben elérte fénypont­ját, stb„ stb...”. Hogy ezt az új- ságkivágatot és hevenyészett magyar fordítását, majd rátűz­delt buzdításokat nemcsak ne­kem postáztad, az a sokszoro­sítás tényéből is kitetszik, meg abból a tényből is, hogy itt az aláírás nem Guszti, hanem von T...y - Elnök. No, itt kezdtem el újból végigorsózni a Te poli­tikai szenvedélyedet. Ezen a von-on fennakadva. Az ipszi- lon, az rendben van a neved végén, az egykori belügymi­nisztériumban az ilyen, a ro­konságból átváltott neveket meg lehetett szerezni. De ami a magyar nemesség jele, az ip- szilon alkalmasint, az nem azonos értékű a németeknél használt von-nal. Kevesebb is, másabb is, ahogy vesszük. A németek és különösképpen az osztrákok előtt a „von” jól jön. Nálunk már nem annyira. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy most új céltáblád alakult, a tör­ténelem szeszélye, vagy a na­gyon is logikus pszichológiai szabályok következtében olyan új helyzet alakult szá­modra, hogy át kellett válta­nod: eddig az Antall-kormányt bolsevistáztad le eget verő har- sonázással, fordultál Stras- bourghoz és a jó ég tudja, ki­hez, csak hogy a magyar jog védelmét elláthasd. Leminősí­tetted a sárga földig az Alkot­mánybíróságot, régi barátaidat, akiknek bármi szinten bármi közük volt az elmúlt négy esz­tendő alatt ez országban fenn székelő hatalomhoz, mert nem jutottak eredményre, kellő megértésre filippikáiddal. Nincs ebben semmi rendkívüli. Kinn ülsz foteledben, vagy utazol a francia tengerpartra, és közben eszedbe jut, hogy itthon, nálunk nincs rend, olyan, ami ott Neked az újság­híreket olvasva ideálisnak tűn­nék fel. Vagy legalábbis kívá­natos lenne. Szeretnéd, ha a mi gyerekkori időnkben Téged körülvevő atmoszféra ébredne Rád egyszer-egyszer, vagy végleg, amikor hazajössz: a Deák Ferenc utcai villa, a száz méterre lévő Érsekkert, a strand, ahová le lehet menni úszkálni vagy csevegni, mert mindenhez az anyagi és a tár­sadalmi feltételek éppúgy biz­tosítva vannak, lehetnének, mint anno dacumal. Nincs így, nem is lehet, azaz úgy nem le­het, mert időközben elmúlt négy kemény évtized, Te sem vagy már harminc alatt, a Deák Ferenc utca is megváltozott, amint azt Magad is láthattad, amikor hazalátogattál. Hogy a házak és az utcák hogyan ala­kultak, fotózható. Hogy mi, Te meg én, vagy Mi, Ti, Ők ho­gyan formálódtunk, formálód­tatok, formálódtak - minden csak ragozás kérdése! -, nem állapítható meg ilyen egysze­rűen. De azt különösebb erőfe­szítés nélkül biztosra lehet vennem, hogy Te — innen nézve - idegenné lettél. Nem abban, hogy rosszul artikulál­nád a magyar szavakat; kitű­nően fogalmazol. Amikor itt­hon, 1989-ben némi filozófiá­val vegyes csevegést folytat­tunk, tapasztalhattam, hogy a sajátos közép-európai ember észjárását, a logikának ezt a rendkívül finom árnyalatát, amely csak ránk, itt élőkre jel­lemző, mintha elvesztetted-el- hagytad-leszázalékoltad volna. Hűvös, áthallott, máshonnan szerzett szövegekkel elegy ok­fejtésedet, vitatott, vagy rosz- szul előadott Isten-képedet kérdőjeleztem is, a vendégnek kijáró tapintattal. Mára már ezt is ezzel a „vorí’-nal kísérlem meg magyarázni. Ez a nép most így döntött. A nagy igent mondta a Hómra, a nagy nemet az MDF-re, a KDNP-re és mindenre, amit rosszul szövegeltek neki. Mert ezek a vesztes figurák a négy év alatt - tisztelet a kevés kivé­telnek! - csak magukat látták, úgy szavaltak, hogy csak a sa­ját szájuk mozgására figyeltek, meg felpuffasztottak egy vé­kony réteget, a kliensi hadat. Koppasztó gépezetté emeltek egy felfuvalkodott réteget, akik bombasztikus jelszavak­kal akarták igazolni cinkelt kártyáik hitelességét. Ez a já­ték nem megy, nem mehetett így tovább. Most megjött a vál­tás órája. Te most előre szidod Horn Gyulát meg a többieket. A múltjuk miatt. Hányán van­nak itt, e szűkösen széles ha­zában, akiket nem lehet szidni, mert úgy meg tudnak bújni a kapcsolatok védőernyője alatt, a pénz és a gazdasági hatalom birtokában, no meg az ismeret­lenség, vagy a túlontúl tisztelt uniformis árnyékában — itt most nem katonai egyenru­hára, hanem papi talárra gon­dolok! -, hogy sunyiságuk, fel nem tárt vétkeik súlyát titok­ban hordva fölényesen játsszák meg nem létező emberi méltó­ságokat! Ezt itt mi látjuk és megszenvedjük! Te Guszti, hagyd most ezt a hangot! Légy egy kis türe­lemmel! Addig legalább, amíg az első bakit elköveti ez a kormány. Addig bocsásd meg Horn Gyulának, hogy a néme­teknél nem áll rosszul, ma is tapsolnak neki. S ha elhisszük, hogy Gorbacsov eltüntette a CCCP-t, azaz a Szovjetuniót, mert megbeszélte azt a történe­lemmel, vagy az Öreg Idők Szellemeivel, abban a folya­matban ez az éppen jó helyen álló fiatalúr is tett valamit. Legalábbis közreműködött. Adjunk egy esélyt a nemzet kinyilvánított akaratának. Ez­úttal ne a személyt nézzük, ha­nem azt, mit mondott a nemzet nagyobbik része. És akkor já­runk igazán a helyes válasz út­ján ebben a tragikusan nagy je­lentőségű kérdésben, ha együt­tesen esélyt látunk a ki­alakulásra. Mert álláspontom szerint ez a meglepetés nem­csak sokkolni fogja Horn Gyu­lát és társait, hanem el is gon­dolkodtatja: neki kell levezé­nyelnie egy folyamatot, aminek előképe még csak nem is adód­hatott. Neki nincs főnöke most, csak a saját lelkiismerete. Mint ahogyan Antalinak is csak az a lelkiismeret súghatott, amit felnevelt számára ez a kö­zép-európai gyötrelmes szá­zad, ez a „leégési sorozat”. Ne tagadjuk meg tőle előre a bi­zalmat személyes elfogultsága­ink miatt - főleg a határon túl­ról -, ha a nemzet felhatalma­zását megkapta. Ez így ildo­mos. Ha balfogásokkal, igazta­lan lépésekkel, „törlesztéssel” bajlódnék, a nemzet észreveszi azt. Ez a nemzet négy év alatt rühellte már, mennyi fél-anal­fabéta játssza a politikát, amely a legbonyolultabb mes­terség kerek e világon! A nem­zet megérzi, ha bajba viszik, ha bajba engedik sodródni. Tesz is ellene, ha tud. Ne borzoljuk mi is az idegeit! Persze, mindez levezethető más logika szerint is. Össze lehet gyűjteni érve­ket, mozzanatokat más menet­rend alapján is. De most fogad­juk el az induló játék induló kártyáit. Kedves Guszti, nem lettem bolsi, sem szocialista, még csak ünnepi demokrata sem. Gondolkodásomat, ítéleteimet neveltetésem, a szerzetesektől szilárddá alakított önfegyelem zárja tartássá és tartóssá. Kato­likus vagyok, tudom, hogy Hóm korábbi pártja mit tett etikánk, szemléletünk, értéke­ink ellen. Hogy miattuk van a katolikus klérus és a laikusok milliós tábora olyan alapállás­ban és állapotban, ahogyan most leledzik mindennapjai­ban. De nincs más esélyünk je­lenleg. Utólag örülök viszo- lyogva fogadott két lapodnak és a borítékba tömött mellékle­tednek. Mert ugyebár felinge­reltél, hogy vitázzak Veled, kettőnk javára. S ha lehetősé­gem adódott, annyi haszna is lehessen, legyen kettőnk ösz- szecsapásának, hogy részt kapnak mások is ebből a ve­szekedésből, láthassanak bele az erkölcsi érdekek kavargá­sába, ahogyan az értelmiségek, e furcsa emberfajzat egyes elemei megélik-megvallják azt a tragédiát, amit rövidesen életnek, netán bohózatos já­téknak is neveznek. Hogyan kell ezt igazán méltósággal el­viselni? Ez itt a kérdés. Ölel: Farkas András (cisztergimnáziumból) „A természettel szoros, teljes összefonódásban éltünk” Engem gyermekkoromban a családban szüleim arra nevel­tek, hogy tiszteljem, csodáljam és oltalmazzam is a természe­tet, szeressem az erdőt. S fon­tosnak tartották ugyanezeket tágabb környezetemben kun-palóc falum azon öregjei, akik útravaló tanácsok, bölcs gondolatok nehézségeivel pa­kolták meg életbe indító tarisz­nyáimat. Mi a természettel szo­ros, mondhatni, teljes összefo­nódásban éltünk. Ezért is szülőfalum szá­momra ezerszer megszentelt hely. Itt fakadtam az első szókra; ezek a szók bár eredetre j emberiek, egy másik világgal is | rokonságban levők, minthogy a ! költészet, a mesék ízeivel, szí­neivel is átitatódtak. A beszéd mellett itt van meleg ölelő -I fészke az éjt s napokat átrohanó falánk olvasások emlékeinek. És innen való a tapasztott pa- csitfalú nyári konyha kemencé­jéből kisugárzó kenyér illata, mely ma is hálára csiklandja a szívem. S itt kapott el a tüzes szél, hogy csikó-szerelemmel ledöntsem földieprek, nagy szemű szamócák illatozó csok­rai közé az első leányt egy fü­ves suvadásban. Ó, mennyire éles megkülönböztetéssel érez­tem az illatok keveredése fölött a leány forrón lüktető nyaka mellett a rövid szárú, tömpe fü­vek nap-pörkölt szagát... De kanyarodjunk csak vissza a gyermekkorhoz. Mai napig szerelmem az erdő. És elmond­hatom: gonosz szándékkal soha nem mentem még erdős tájra, és ellenségként nem tettem a lábamat sem az erdőbe soha... Ahogy múlnak az évek, a múlt, a volt dolgok külső for­máit is lassan elfelejti az ember. Ami volt, megfakul s elillan... De vannak, amiket nem lehet felejteni. Ha az ember szeretné is, nem tudja. Előtörnek a többi emlék közül, akár a víz az alá­mosott gát alól. Ilyenek például a fák, amelyek személyes isme­rőseimmé váltak. Tölgyek, cserfák, gyertyánok, aztán nyí­rek, fenyők, mézgás „könnye­ket” - kolduscsipákat - bugy- gyantó cigánycseresznye és barkóca is... Legkedveltebb gyertyánomat - a társaitól elütően egyenes törzsű volt ez a fűrészes levelű, legkeményebb faanyagú, szép latin nevű carpinus - még mag­korában ismertem meg. Sziklák kőmarkában lelt hideg szelektől védett enyhelyet, valami madár csőréből pottyanhatott oda. Gyűszűnyi földje, talaja lehetett tán. A mag szinte szemem lát­tára bontott csírát és megka­paszkodott, növekedésnek in­dult, és nyújtózni kezdett az ég felé. Gyökereivel megrepesz- tette a kemény sziklát... Nem messzire tőle sűrű tenyeres-tal­pas fenyők sorakoztak. Ha csak rájuk néztem, úgy rémlett: mindjárt dübörgés, sivítás hal­latszik, és megjelennek az erdei szellemek. Hauff meséjéből az öreg, álszent Üvegemberke a maga apró jótéteményeivel és sok kicsiny, de biztos hasznával vagy a gonosz és szemtelenül tolakodó Hollandus Mihály, aki emberi szíveket gyűjt... Szelíd, lankás hegyoldalon forrás csörgedezett. félig meg­bújva a lombok sűrűjében, egy sekély, mohával borított mé­lyedésben. A forrás lélegzett. A víz hol megemelkedett a gödröcske al­ján - fürge buborékokat hányva -, hol meg elapadt. Ha rám jött valami világfáj­dalmas bolond óra, ha valami miatt nem éreztem jól magam, csak elballagtam ide, és minden rossz elmúlt belőlem. Csodála­tosan felfrissültem. Megmos­tam az arcom, ittam a forrás hi­deg kristálytiszta vizéből, és az­tán hosszan figyeltem, hogyan lélegzik a víz. Már apró gyermekkoromban elgondoltam, hogy milyen szí­vesen elüldögélnék a forráságy mellett, térdet átkulcsolva és ütemesen ringatózva, elnéze­getve akár ítéletnapig is az ele­ven buzgást a zöld-puha moha­keretben, hallgatva a vékony vízsugár szűnni nem akaró cso­bogását. A bájos forrás szomszédsá­gában bukkantam a barkó­cákra. Nagy izgalom tört rám, élénk szívdobogás kíséretében. Szinte dongott a bordám, majd kiugrott a szívem az örömtől. A lelet ritka kincsnek számított. Nemcsak a várható és ehető, ízletes gyümölcster­més miatt. Leginkább azért, hogy csakis barkócából nevel­het a pásztorok irigyelt rangos botja. Be kellett vagdalni a kérgét bicskával, hogy rücskökre ki­forrja a sebezést. Ha aztán ki­forrottak a rücskök, s a törzs megvastagodott, következhetett a bot kivágása. A kérgétől le- hántott meztelen botot aztán jó időre oltott mészbe kellett dugni, hadd érjen. Végül a nap­tól, a széltől és a markolásoktól lilásvörösre, rőttes piros színűre cserződött, s így nyerte el igazi értékét, patináját. Pataky Dezső (Részlet a „Har­mat cseppek gyöngyvirágon” című készülő életkönyvből) m a

Next

/
Oldalképek
Tartalom