Heves Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 101-126. szám)

1994-05-01-02 / 101. szám

8. oldal Hétvégi Magazin 1994. április 29., péntek „Az én mamám...” A hőst Prohászka Ottokárnak hívják A neves személyiség életútjának ismerete meg­könnyíti számunkra, hogy eligazodjunk átmeneti korunk hétköznapjainak dzsungelében.- Figyeljétek, de szép... - andalodott el anyukám, és kiej­tette kezéből a mosogatósziva­csot, amikor felcsendült Honthy Hanna dala a rádióban. Húgaimmal, akikkel a Rolling Stonson nevelkedtünk, beha­raptuk a szájunk szélét - meg ne bántsuk őt kuncogásunkkal és a szobában kerestünk me­nedéket, hogy ott egymásra ka­csintva kibuggyanjon belőlünk a vihogás. Nyüszítve, szemet törölgetve kapkodtunk levegő után, s nem fért a fejünkbe: ho­gyan lehet ezen elérzékenyülni. Eltelt húsz év azóta, s most újra hallottam Honthyt... Az én mamám sem hordott párizsi ruhát. Rendszerint az alkalmiban nézelődött, s meg­izzadt az eladó, mire kínke­servvel vásárlásra bírta őt. „Az anyag többe lenne, aranyos”, győzködte, de anyu tanakodott, kétszer is visszaakasztotta a ki­szemelt portékát a fogasra, amíg végre bólintott. Némi ala­kítással (egy helyes kis övvel és bizsuval feldobva) valóban csi­nosan festett új szerzeményé­ben. Bubifrizurát? Szomszédasz- szonyával nyírták egymás haját — több-kevesebb sikerrel —, „majd megnő!” vigasztalgatva a kárvallottat. Egyszer láttam őt kifestve. Nyolcadikba jártam, amikor visszament dolgozni. „Emberek közé mégy, Mari­kám!”, mondta neki a barát­nője, hatalmas, lakkretiküljéből (irigylésre méltó darab volt) előkapta piperetáskáját, hirte­len mozdulattal kiborította (ek­kora felhozatalt addig csak drogériában láttunk), és gyors „vakolásba” kezdett. Púdert, arcpírt, szemfestéket, rúzst hordott fel anyura. Nem maradt el a hatás! „Nem erős ez egy ki­csit, Valikám?”, kérdezte bátor­talanul anyu, ismerkedve ma­gával a tükörben. „Aáá..., meg kell szokni!”, válaszolta a ba­rátnő. Még a harmadikon se járhatott vele a lift, amikor az én mamám már a fürdőszobá­ban csutakolta ábrázatját: „Jesszusom, ha ezt Lajos meg­látná...” És mégis szép volt? Ezt sem Két amerikai asztronauta - enyhén szólva — nem ideális kö­rülmények között él a Moszkva melletti orosz űrközpontban - jelentette ki az Amerikai Űrku­tatási Hivatal egyik vezetője. Robert Gibson elmondta a Reuter brit hírügynökség tudó­sítójának, hogy Norman Tha- gard és Bonnie Dunbar, akik arra készülnek, hogy orosz kol­légáikkal a Mir űrállomáson teljesítsenek szolgálatot, nem úgy élnek, mint az orosz koz­monauták, akik az USA-ban állíthatnám határozottan. Ko­rántsem volt olyan mutatós, mint például Szűcs Györgyi mamája, aki még a tornataná­runk szívét is megdobogtatta. Szűcs néni platinaszőke hajko­ronával büszkélkedett, és mindnyájan arról ábrándoz­tunk, nekünk is ilyen lesz, ha megnövünk. „Györgyi anyja parókát hord!” - visított egy­szer Vaskó Erzsi a pad tetejé­ről. A leleplezett kislány elébb elfehéredett, aztán vörösen lán­golt, végül fején találta a szövet - „te pedig szerelmes vagy a Benedekbe!” - Ez az érv hatott, Vaskó bőgve száguldott ki a mosdóba, s ez utóbbi informá­ció jobban érdekelte az osz­tályt, sose tudtuk meg: „bóti ha­jat” visel-e Szűcs anyuka. Az én mamám molett asszony volt. „Három gyerek után nem lehe­tek olyan karcsú, mint B. B ”, morfondírozott magában, de apu elbeszélése szerint (meg aztán az esküvőjükön készült, sárguló felvételek sem hazud­nak!) lány korában sem lehetett őt tűbe fűzni. „Nem ez a lé­nyeg...”, dünnyögött apu, meg­szorongatta a vállát, s a téma lekerült a napirendről. Az én mamám három lányt bocsátott útjára, s ma sem ér­tem, hogy nem őrült meg tő­lünk. Annak idején, amikor este nyolcig adott kimenőt, ellensé­gemnek éreztem őt, de most már tudom: féltett, aggódott ér­tem. Ma sincs ez másként. Ha sokkalta ritkábban, mint szeret­nék, eljutok hozzájuk, eshet eső, fújhat szél, mindig kikísér a távolsági buszhoz, s addig in­teget, amíg már csak egy pin- durka látszik belőle. Fájnak a térdei, örül, hogy él, mégis, ha ellátja kilencvenesztendős nagymamámat és beteg apu­kámat, villamosra száll, és ki- bumlizik Budafokról Kőbá­nyára és Lőrincre, megnézni az unokáit. Hosszabb utat koráb­ban se nagyon engedhetett meg magának, üdülni is csak Sop­ronban volt. Elmúlt hatvanéves, és már nem akarja látni a ten­gert... Négyessy Zita készültek 1992-ben. Mint el­mondták, két évvel ezelőtt Szergej Krikaljovnak és Vla­gyimir Tyitovnak gépkocsikat és lakóhelyül önálló házat bo­csátottak rendelkezésükre, job­ban éltek még az amerikai aszt­ronautáknál is. A NASA vezetője Oroszor­szág rossz gazdasági helyzetét okolta azért, hogy Thagard és Dunbar kényelmetlen lakásban él. Emiatt még a legszüksége­sebb javakat sem szerezhetik meg maguknak. A magyar sajtóban és a közvé­leményben néhány szerény utalás hangzott el Prohászka Ottokár (1858. október 10. 1927. április 2.) székesfehér­vári püspök közéleti szerepvál­lalásával kapcsolatban, máris egy ellenkező, határozattan kemény hang jelentkezett egy országos napilapban. Kiemelt tőle néhány sort, amikor az oly mozgalmas és nagy viharokat felkavaró időkben, 1918-1920 között ez a nagy hatású szónok véleményt nyilvánított köz­életi politikai kérdésekben. Vi­lágnézete, lelkiismerete sze­rint, értékelve is, elemezve is, amit látott, hallott, megélt. Nem árt, ha ezt a nagyívű pályát, ha pár szóban is, csak az adatokra, a fordulópontokra utalva, a kétoldali csapásokra, a megrázkódtatásokra is rávi­lágítva felidézzük. Nyitrán született, Losoncon, Esztergomban tanul, majd né­hány hasznos esztendő - fel­készülés a valóban óriási fel­adatra - a római Collegium Germanico-Hungaricumban. Azonnal Esztergomban kap beosztást, az egyházi hatalom hazai csúcsánál. Az ottani kör­nyezet sem más, mint amit a liberális Magyarország általá­ban elviselni kényszerül. A tőke fantasztikus mutatványai fejlesztik is, gazdagítják is az országot, de kitermeli azt a képletet - mármint társadalmi­lag, erkölcsileg és gazdasági­lag -, amely csaknem napjain­kig hatóan megnyomorította ezt az országot, belül a Monar­chiában, ahol „minden nagyon szép és minden nagyon jó.” A mély lelkiéletet élő férfi nem­csak naplójának vallja meg gondolatait - már az is vétség­száma ment abban az időben, ha egy papnak világi ügyekben is gondolatai támadhattak -, de az állandó közléskényszer ki­tűnő magyar íróvá és szónokká teszi azt az embert, aki megta­nulta ezt a magyar szókincset és hozzá azt az egész világot, amit itt kell megélnünk, Kö- zép-Európában. Sorra jelennek meg kötetei: Isten és világ, Föld és Ég, A háború lelke, Kultúra és terror, 1903-ban a nagy vallomás, a Diadalmas Világnézet. Országos hímév övezi, idézik, hatása végigvib­rál a hazán. Magányosságában a Végtelen és az Isten proble­matikája árnyékként kíséri. Sokan emlegetik személyisé­gével kapcsolatban Szent Ágostont, átfogó gondolat­rendszere miatt Newmann bí­borosra utalnak, szónoki telje­sítményét a híres franciáéhoz, Bossuet-jéhez mérik -, és nem véletlenül keresnek, találnak hasonlatosságot Assisi Szent Ferenc és Prohászka, valamint Savonarola és Prohászka kö­zött. Nem tudott és nem is akart hallgatni. Amikor a minden­napi élet tapasztalatait meg­élte, és nemcsak észrevette az égbekiáltó különbséget a tár­sadalom „rendszeretettsége” és a krisztusi tanácsok között. Gondoljuk meg a nagybirtok­ban ülők, a történelmi kivált­ságosok - és ez alól akkor a magyar klérus felsőbb része sem kivétel - ünnepeken, mozdíthatatlanul uralják mindazt, ami állítólag a népé is lehetne. Szociális érzékeny­sége, igazságszeretete, mi több, lázongása szavakban és tettekben egyaránt világossá válik. Mit is ír 1899-ben: „Ha valakinek az Isten erdővédig méltóságig, vagy pláne zsan- dárságig felvitte a dolgát, tud-e más hangon beszélni a népről, mint kutya paraszt vagy ron­gyos paraszt? Az úgy látszik, itt minálunk a műveltséghez tartozott. Megvetés és utálat a nép iránt - ez jellemzi az ér­zést, kegyetlenség, szívtelen­ség adja a tempót, önkény, erőszak, basáskodás sugal­mazza a közigazgatást. Finy- nyás, kényes, duzzogó úrhat- námság áll a koplaló, szegény, elnyűtt paraszttal szemben (Az ütött-kopott paraszt. 1899. jú­lius 23.) De még nincs negyvenéves, amikor - 1897-ben az alábbi okfejtés fogalmazódik meg nála: „A főpapoknak nem le­het a főpapság kiváltságos rendjének korlátái mögé hú- zódniok... a néppel együtt nem érző, bajaiban, küzdelmeiben részt nem vevő papság ellen mindenütt nagy ellenszenv tá­mad, mely az egyház működé­sének az idegeit is átmetszi... A baj azonban az, hogy a feuda­lizmusba belemerevedett egy­ház... mindig csak visszavá­gyik s visszasír a visszahozha- tatlan múltba, s a jelen igé­nyekhez alkalmazkodni nem tudott. A császár kegyelméből élt, s nem kereste fel a népet. A nép minden törekvésével szemben hideg és fönséges szfinx maradt... a püspökök megszűntek a nép emberei lenni, s lettek az udvar, a csá­szár szolgái... jól mondja Pal- lavicini a kardinális tridenti zsinat történetében, hogy a „szegényeket vasláncokkal, a gazdagokat aranyláncokkal szokás béklyóba verni...” (Az egyház demokráciája, 1897.) Akik ma Prohászka Ottokár nevét fintorogva tűzik tollúk hegyére, mert elítélte a kom- münt, sok mindenért bírálta, felhányják neki, hogy 1920-ban felkérték őt kormányalakításra. Nem értik a személyiségét, nem ismerik a kor lázadásra ingerlő motívu­mait. És főleg azt nem, hogy az arra rendelt sorsú emberek mindig is megnyilatkoztak, és éppen akkor, amikor azt szük­ségesnek tartották. Nem illik elfeledkezni arról, hogy mennyire komolyan és felelősségteljesen vette célba mindazt, aminek már régen j meg kellett volna változnia \ akkor is ebben az országban. Az akkor hatalma teljében lévő egri érsek, a bíboros Sa- massa nem is állhatta ezt az iz- j gágaságot, és nem nyugodott addig, amíg Prohászka Otto­kárt Rómával indexre nem ra­katta. (A mai olvasónak felvi­lágosításul: az index a tiltott művek jegyzékét tartalmazza.) A harcot ilyen megtorlás elle­nére sem adta fel. Járta az or­szágot, volt olyan év, hogy nyolc városban tizenhárom lelkigyakorlatot tartott. És szónokolt, és meg akarta győzni az embereket igaza felől. Egy korban, amikor az elzsírosodott hatalmasok min­denféle alkut megkötöttek, megköthettek a nyomorgó nép feje fölött. Annak pedig nem maradt más választása, mint kitántorogni az amerikai bá­nyákba. A közéleti püspök pontosan fogalmazott 1919 augusztusá­ban, a proletárdiktatúra bukása után: „Erőszakos elemek ma­gukhoz ragadták a hatalmat, s rögeszmék megvalósítására adták fejüket. Képtelen elméle­teket s csillogó jelszavakat készpénznek véve, máról hol­napra paradicsommá akarták változtatni a siralom völgyét... meggyöngült népünk pedig szinte aléltan és tehetetlenül nézte, s szenvedte e tatárjá­rást... aki e rettenetes időket átélte, az közvetlenül meggyő­ződhetett arról, hogy minde­nekelőtt a hitet s a hitből fa­kadó erkölcsöl, mint minden életnek és rendnek alapját kell megvédenünk. Nem véletlenül idézzük em­lékezetbe a közéleti Prohász- kát. Nem szándék nélkül sarkí­tunk, mert a századelő táján le­írt és elhangzott mondatok — megfelelő hangsúlyozással - ma is kegyetlenül aktuálisak. S ha ezt a publicisztikai írásomat méltatlan folytatásnak is tar­tom ahhoz képest, amit dr. Koncz Lajos teológiai tanár eddig Prohászkáról írt és mon­dott, a lelkiismeret és az igaz­ság keresésének vágya kény­szerítette ki megszólalásomat, remélve azt is, hogy korszak­nyitó éveinkben lesz bátorsá­gunk példaként felemelni ke­vés nagyjainkat. Eszméiket, emléküket. Még akkor is, ha értük nemcsak a diktatúra emberei ellen, de a tekintélyét vesztett és igencsak tisztázatlan társadalmi megíté­lésben szenvedő klérus egyes elemeinek magatartásával és állapotával szemben is fel kell vennünk a kesztyűt. Jól mond­tam: kesztyűt! Farkas András Elégedetlen amerikai asztronauták Helyes, ha megkíséreljük kimondani a kimondatlant... Zsigmond Dezső dokumentum- film-rendező... Zsigmond Dezső fiatal(?) rendezőgeneráció tagja... A rendező. Játékfilmes egyénisége sajá­tos hangvételével, témaválasz­tásaival... Azt hiszem, nem ne­heztel érte, ha a továbbiakban sem minősíteni, sem beskatu­lyázni nem szándékozom. Édesanyja gyermekkorom­ban kedves tanárom volt. A sors ritka ajándékaként adódnak találkozási pontjaink. Hosszú évek után a gyön­gyösi Hazalátogatók... sorozat­ban találkozhattam ismét vele. Újraismerkedésünk tükre az alábbi beszélgetés.- Egy filmrendezőnek az a legfontosabb, amit lát, és amit ebből láttatni tud. Gyöngyösről indulva, mire emlékszik, amit később láttami tudott?- Este, amikor mentünk az utcán, egy-egy figurát láttam kibukkanni a ködből. Megőriz­tem, visszatértek később új életre kelve. A mi hegyünk - az Üveghegyen születtem Gyön­gyösön - tényleg úgy nézett ki, mint egy üveghegy: átláttam rajta. Téli estéken - csak én - láttam az akkor és ott láthatat­lan szivárványt. A gyermekkor igencsak befolyásolt. Képek tömegét őrzöm. Ha valaki va­laki látta az Andersen-álmok című hatrészes tv-filmemet - hát, az az én gyermekkoromról szólt. Talán ott sikerült megfo­galmazni azokat az érzéseket, amelyek Gyöngyöshöz kötnek.- A következő állomás Hat­van. Ide köti az Indián tél című filmjének eredete, annak fő­hőse, aki szintén valós személy. Filmje nyomán egyfajta tilta­kozás szimbóluma lett.- Ott középiskolás voltam. A hiányzó szabadságunkat, a diá­kok hiányzó szabadságát - az én egyedi hiányzó szabadsá­gomat - pótolta szinte jelkép- szerűen Gecse Tamás, ez az egyedi hatvani ember. Ő, akit nagyon sokan megmosolyogtak - talán hülyének is tartottak. De azért mindannyian irigykedtünk rá, mert számunkra ö - rejtet­ten - a szabadságot szimboli­zálta. - Hogyan látja, mennyire fogalmazza meg egy korosztály életérzését ez a hatvani indián - egyáltalán az indiánság?- Ezt én nem tudom... Min­denesetre csak úgy sikerült megfogalmaznunk, hogy a saját élményeink alapján is fogal­maztunk.- Kik fogadták jobban a fil­met: a felnőttek, vagy a fiata­lok?- A mai fiatalokhoz nagyon közel áll ez a téma. A mi be­szélgetéseink - a közönségta­lálkozókon, és máskor is - ezt támasztották alá. A fiatalok ta­lán már nem mosolyogják meg a mi indiánunkat - a hatvani in­diánt - vagy ezt a jelenséget. A középgenerációtól vagy az idő­sebbektől talán picit távol áll. Én úgy gondolom, hogy vala­hol... valahol mindannyian na­gyon szerettünk volna egyko­ron indiánok lenni... Az embe­rekbe természetes módon épül be a szabadság hiányérzete - az indiánság érzete.- Lépjünk túl az indiánsá- gon. Mi a következő megfo­galmazandó mai világunkról?- Prousttól kölcsönzött cím­mel, Az Eltűnt idő nyomában - filmünket négy évvel ezelőtt forgattuk. Véleményünk szerint a legsikeresebb dokumentum­filmünk - még ha nem is kap­tunk rá olyan díjakat, mint eset­leg más dokumentum-, vagy egyéb filmjeinkre. Ennek most folyik a játékfilmre dolgozása. Bálint József - Fábri Zoltán forgatókönyvírója, jól ismert író - dokumentumfilmünk alap­ján először novellát ír, majd ebből közösen forgatókönyvet írunk. És a téma! 1957-ben, a megtorlások idején, egy 1956- ban - idézőjelben - nem jó he­lyen álló paraszti származású katonatiszt végső kétségbeesé­sében a saját kacsaólja alá ásott sírgödömyi helyre bújik el. Er­ről a drámai helyzetről - és környezetéről - próbálunk egy drámai filmet készíteni. Az eb­ben a sírgödömyi helyben és helyzetben eltöltött évekről.- Zsigmond Dezsőnek e műve mai világunk védekező indiánságról, kacsaól alatti em­beri katasztrófákról... vagy mi­ről szól? Mit fogalmaz meg megélt élményeiből?- Ahogy az indián, úgy a ka- csaól-helyzet is bennünk van. A tudat alatti kacsaólak, az el­múlt évtizedek elhallgatásai - a ki nem mondott szavak. 1956- ban születtem. Ettől az időszak­tól - politikailag, emberileg bármilyen oldalon is volt ez az ország — nem úszhatta meg a kacsaólságot! És ennek a mára is vannak hatásai, meghatá­rozza a jelenünket. Attól tartok - és ezt nagyon komolyan mon­dom: nagyon szomorú vagyok - sajnos, még egy ideig más ge­nerációk életét is meghatároz­zák! Ki kell mondani, ami ki­mondatlan! És akkor talán-ta- lán valamivel kevesebb ellen­ségeskedés lenne ebben az or­szágban. (P. Bruder Áron)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom