Heves Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 101-126. szám)

1994-05-12 / 110. szám

6. oldal Horizont 1994. május 11., szerda Alte Musik: a téma időközben változik Hangversenyre hívtak az egri Megyei Művelődési Köz­pontba. Kezembe is nyomtak egy kétnyelvű - német és fran­cia - programot az 1992 óta létező együttesről, amelyről azt se tudtam, van-e híre vagy hamva. Azaz, hogy nem az együt­tesről, hanem arról, hogy az elmúlt korok muzsikájára sza­kosodtak (Alte Musik — biztos, hogy jó ez a kifejezés?), és fő feladatuknak tartják a magyar zenekultúra hagyományainak az ápolását. Már ez is megra­gadta a figyelmemet, hiszen már ismerek egy ilyen társa­ságot, amely - az Agostonék — - az udvari zene felcsendíté- sére szervezkedett. Most itt áll ez a hattagú tár­saság. Mikorra ezek a sorok megjelennek, útban vannak Brüsszel felé, mert két német és két belga közönség előtt játszanak majd. Nos, ez így rendben is lenne, a tények mögött azon­ban akad más is. Két tanár - Kovács István és felesége - négy, tizenéves tanítványukkal hozta létre ezt a kamarazenélő társaságot. Hangszereik a blockflőtétől a klarinéton, gi­táron, a triangulumon és egyéb korszerű és korszerűtlen szer­kentyűkön át felvisz a spiné­tig, a pianóig. Osztják a kottát egymás között, hol szólóznak, hol párosban indulnak neki a reneszánsz és barokk idők táncainak. Most leginkább magyar em­lékeket vettek fel műsorukba, egy Ugrását a XVL, három „Choreát” a XVII. századból, egy Báthory-táncot, majd töb­beket a Vietoris és Kájoni kó­dexekből, annak bizonysá­gául, hogy ritkás nyelvemléke­ink mellett azért akadnak fel­fedezhető zenei értékeink is a vészterhes időkből. Innen már csak egy macskaugrás, bele a XX. századba, itt is Weiner- hez, a Leóhoz, aki németes neve ellenére kiválóan értett a magyar zenéhez is. Sőt, mert Kovács Istvánnak élményei származnak az elmúlt évekből, megszólalt ezen az estén Zempléni László Rapszódiája is. Maga a zenélés, a témakör okából, a bonyolultság miatt sem jelenthetett fogós felada­tot a két kitűnő zenepedagó­gusnak és a négy fiatalnak. Le is írjuk a nevüket, hátha a 2000 utáni annáleszekben majd találkozunk velük a la­pok hasábjain: alfabetikum szerint, hogy sértődés ne es­sék: Bisztricki László, Gulyás Éva, Martinovics Eszter és Németh Janka sorakoztak fel a produkciókra, amikor vezető­jük, Kovács István lelkileg is felkészítette őket a teljesít­ményre. Nos, itt ütött be nekem az első szokatlanság, ez a kelle­mes meglepetés, a tanárok ta­nítványaikkal egy sorban lép­tek a pódiumra, és vállalták egymást. Jó vicc, a diák egy ilyen mutatványba szívesen belemegy. De rá is ébredhet, mekkora kockázatot vállalnak, ha kiderül - mondjuk a tech­nikai megoldásokban - ez meg amaz. A két felnőtt is vál­lalta őket. Ezt az egyenlő esélyt a produkcióban! Végig is gondoltam: mai állása en­nek a magyar pedagógiának hány ilyen esetet sorolhat fel, amikor több és másabb a „vi­szony” a katedra és az iskola­pad lakói között? Nagyon tet­szett. Az különösen, hogy Kovács István nemcsak zenepedagó­gus, a gyerekek értője, hanem született menedzsernek is kell tartanom. Nem kis meglepeté­sünkre elősorolta, kikből olva- sott-imádkozott ki pénzt ah­hoz, hogy a nyugat-európai ki- ránduláshoz-utazáshoz (turné­hoz?) a pénzmag összecsurog­jon? Mondaná valaki: no, igen, ez szemlélet és kitartás kérdése. Én inkább más olda­lára fordítanám ezt a nem tu­dom hány oldalú kockát: előbb meg kell teremteni a felmutatható értéket, aztán le­het kérni. Nem egészen ilyen egyszerű azért, mert akarhatta volna - mondjuk - tíz eszten­dővel ezelőtt a jámbor kotta­olvasó ezt az álmot előterjesz­teni XY et-nak, megkapta volna a magáét, mivelhogy nem volt a programban szocia­lizmus, meg miegyéb. Még hogy a Kájoni kódex? Pap írta? Ph.! Arról már csak igazán záró­jelben kellene írnom: mit je­lent ennek a négy gyereknek és környezetének a „kitekintés a világba”, ahol más ritmus­ban, de nagyjából azonos lelki gondok között élnek-vívódnak a németek is, a belgák is. De minden más, ha az a barátság szintjén, légkörében, a zene hullámhosszán folyik, gyarap­szik, épül egy jellem. Netán egy karrier? A jegyzetíró sosem biztos a dolgában előre, hogy mit tud megírni utólag! (farkas) Pincegaléria: a magányosság képei Az jutott az eszembe, ahogy mentem a Pincegaléria felé: milyen furcsa is, hogy egy ilyen város, mint amilyen Gyöngyös, szinte évtizedek óta küszködik egy megfelelő kiállítóhely, egy galéria megteremtésével. Volt már itt sok-sok próbál­kozás, de egyik sem vált be. Az idő elsodorta a szándék megva­lósítását, az ígéretes tervekből - sajnos — nem lett semmi, annak ellenére, hogy valamennyit nagy várakozás előzte meg. Maradt a Pincegaléria. En­nek sincs nagy múltja, és létre­jöttét a Mátra Művelődési Köz­pont igencsak lelkes, műértő és a képzőművészetért rajongó népművelőinek köszönheti. A következetes tenniakarás keltette életre itt a kamarajel­legű programokat, amelyeknek egyik állomása most Bodrogi Delma képeinek bemutatása. A fiatal művész a város szülötte, ma is itt él és itt lakik. Volt le­hetőségem figyelemmel kiérni életét, művészi tevékenységét, munkásságát. Ezért merem állítani, hogy a mostani tárlata egyfelől fejlő­déséről ad bizonyságot, másfe­lől viszont arról árulkodik, hogy sokat változott felfogás­ban, ábrázolásmódban, de még színválasztásban is. Ez utóbbi természetes következménye annak, hogy a változott téma változott külső megjelenést is magával vonz. Számomra két feltűnő vonás állt be Bodrogi Delma művészi életében. Az egyik: eluralkodott rajta a szimmetria, a kockák világa. A kék, sárga és narancs színű kockák jelzik ezt a vonzalmát. A másik: feltűnő vonása lett a jelkép használata. Ahogy a Sarki róka sem csak róka, és ahogy a Fekete macska sem igazából macska, hanem egé­szen más, annál sokkal több, sokkal szorongatóbb érzés megjelenítése. Ide tartoznának, ebbe a sorba valónak érzem a Mandolin című képet is a maga hidegkék és fátyolosán szürke színeivel. A már tetten érhető magá­nyosság az Elhagyott ember szívderítőén megrázó portréjá­ban és a Lány című képében szinte sikolt egy társat ígérő, feléje nyúló kézért. Absztrahálásának legjele­sebb példája a cím nélkül kiállí­tott festmény, aminek tartalmát talán nem is lehet egy frappáns szóval kifejezni. Bizonyára ezért nem talált neki címet? A művésznő technikai meg­oldásai is változatosak. Koráb­ban a gazdagon felvitt festék volt rá jellemző. Ez a megoldás ma is fellelhető nála, de csak úgy „ilyen is volt” alapon. Bodrogi Delmát még sokáig fogják úgy emlegetni, mint szü­lővárosának, Gyöngyösnek bő termésű festőjét, jeles szemé­lyiségét. (g. mól-) A színházban ragadt rám az a becenév, hogy „Erein"... Névnapi beszélgetés Kibédy Ervinnel- Az Ervin különleges, szép keresztnév. Szereti?- Beletelt negyven évbe, míg megszerettem. Kicsi gyerek­ként azért idegenkedtem tőle, mert túlságosan előkelőén hangzik, és germán eredete is erősen érződik rajta. A szüleim adománya, ezért el kell fogad­nom. Ma már nem bánom...- Különösen az Ón szakmá­jában hálás a ritka név. Becézik valahogyan?- Általában nem szoktak, de a színházban mégis rám ragadt az Erein.- Nem tűnik valami fantázia­dúsnak.- Nem is az, hanem egy vé­letlen eredménye. Fiatal színész koromban „felajánlottak” ne­kem egy fegyelmit. Talán egy próbáról hiányoztam. Akkori­ban komoly tárgyaláson hozták meg az effajta vétségekért járó büntetést. A fegyelmi elnök a kezében lobogtatta a próbaki­írást annak bizonyítására, hogy nekem ott kellett volna lennem. Mire én is elővettem egy máso­latot belőle, és közöltem, hogy ezen papiros szerint csak Ki­bédy Ercinnek kellett volna megjelennie, így őt kell meg­büntetni súlyos mulasztásáért.- Valószínű, hogy a gépíró keverte össze az egymás mellett lévő c és v betűt...- így történhetett. Azóta így hívnak a kollégák.- A gyerekek pedig Ervin bá­csinak szólítják?- Nem szeretem, ha bácsiz­nak. Csak az évek száma gya­rapodik, én mindig gyerek ma­radok, az a kisdiák, aki voltam.- Hogyan szokott ünnepelni?- Az idén zajosra sikeredett. Ajándékként megkaptam a Vi­dám Színpad örökös tagja, az Operett Színház örökös ven­dége címet negyvenévi „szolgá­lat” után. De jobban szeretek az állataimmal ünnepelni.- Most hányán vannak?- Csak ketten, a kutyám és a papagájom, aki igen beszédes tud lenni, ha olyan kedve van. Nem is kellett tanítani. Fülel, és azokat a mondatokat, amiket leggyakrabban használunk, magától megtanulja. Rá is rára­gad.- Kevesebb állat mellett több ideje jut a versírásra.- Szabadidőm, hála istennek, kevés van. Aki az én szakmám­ban nem dolgozik, az meghalt. De a versírásra kell, hogy jus­son idő. A tervek szerint ősszel jelenik meg a következő köny­vem, ami a zenéről szól.- Kíváncsian várjuk. Addig is kívánjon valamit névnapja alkalmából, hátha tudom telje­síteni.- Köszönöm, de nem hi­szem, hogy magán múlik. Sze­retnék sokáig dolgozni még. Békét kívánnék a világnak is, magamnak is, és sok időt, hogy írhassak. És hogy az állataim között lehessek. Bozsó Bea A tartós munkanélküliség problémája Az utóbbi időben - a Heves Megyei Munkaügyi Központ statisztikai felmérése szerint - tovább tart a nyilvántartott ál­lástalanok számának csökke­nése, ennek ellenére szembe kell nézni a tartós munkanélkü­liség problémájával. Az egy évnél régebben mun­kát nem találók száma megha­ladta a 14,5 ezret. Jórészt olya­nokról van szó, akik kikerülve az ellátási rendszerből, jövede­lempótló támogatásban része­sülnek. A régiók közül továbbra is a hevesi térségben a legkritiku­sabb a helyzet, ahol egy év alatt szinte elhanyagolható a válto­zás, míg például Pétervására és Füzesabony körzetében három­százat meghaladó, a gyöngyö­siben 400, a hatvaniban 900, az egriben pedig több mint ezerfős csökkenés mutatkozott az egy esztendővel ezelőtti állapothoz képest. A munkaerőpiacon a pálya­kezdők esélyei romlottak, ará­nyuk mára már kilenc százalék. Az utóbbi hetekben alig több mint ezer állást kínáltak fel a megye vállalatai, vállalkozói, s ennek is közel felét az egri kör­zetben hirdették meg. A feldol­gozóipar igénye volt a legna­gyobb, s viszonylag magas volt a kereskedelem, a vendéglátás és a szolgáltató szféra felvevő- képessége is. Az egészségügy­ben, a közigazgatás és az okta­tás területén főként a köz­hasznú munkások iránt volt ér­deklődés. A megyei munkaügyi köz­pont közel tizenháromezer ál­lástalan ellátásáról gondosko­dott az elmúlt időszakban. A já­radék havi bruttó átlaga 10.124 forint volt. A munkanélküliségi ráta az országos átlagot megha­ladva 15,4 százalékot mutatott, de a hevesi régióban elérte a 24 százalékot. Egyéni és csoportos képzés­ben összesen 1670-en vettek részt, tizenegy tanfolyam befe­jeződött, míg például Füzes­abonyban mezőgazdasági kis­termelői vállalkozó kurzust in­dítottak, s a megyében egyéni tanulásukhoz több mint negy­venen kaptak támogatást. * • Sikeres bemutató után: ha egyszer az Ordögszekér elindul... Ahogy közeledtem a gyöngyösi Kolping-ház nagyterme felé, egyre inkább elcsodálkoztam. Bolgár szöveg és bolgár zene ütötte meg a fülemet. Rossz he­lyen járok? - kérdeztem ma­gamban. Hát nem az Ördögsze­kér Néptáncegyüttes próbál most itt? Ahogy benyitottam az ajtón, egy embercsomóval találtam magam szembe, amelynek kö­zepén megláttam Tömöri Gá­bort, az együttes vezetőjét, aki elmondta: a következő, egész estét betöltő műsorukat bolgár tánccal akarják színezni. Tömöri Gábor '82 óta foglal­kozik a gyerekek néptáncokta­tásával. De a mostani nagy­együttes egész rövid múltra te­kint vissza. A nyári táborozás alkalmával válogatták ki a tag­jait.- A pályafutását a Vidrócz- kiban kezdte, ugye?- Tizenkét évig táncoltam a Vidróczkinál. A néptánc előtt egy társastánc-tanfolyamon olyan partnerem volt, aki „fel­fedezett”. A csárdást tanultuk éppen, s megállapította, hogy az úgynevezett „ridalépéseket” egészen jól csinálom. Éz a vé­lemény sokat számított nekem, mert az illető a Vidróczki tagja volt. És egy életre eljegyezte ma­gát a néptánccal. S hogy med­dig csinálja még? A felelet túl „egyszerű”: amíg bírja testi és lelki energiával.- Mi kell ahhoz, hogy valaki vezetője lehessen egy néptánc­együttesnek?- Először is több éven át kell táncolnia, hogy érezze: mi az, amikor egy estét végig kell iz­zadni, amikor nem akkor mehet ki, amikor akar, amikor nem akkor ihat, amikor nagyon jól­esne... Később aztán jöhet a szakmai képzés. De egy bizo­nyos idő elteltével szükség van egy idegen koreográfusra, mert végül csak önmagát ismétli az ember. Ahogy elnéztem próba köz­ben Kis szőlősi Szánt hó Beátát, filigrán termetét, fiatal arcát, nem hittem volna, hogy ő a női tánckar vezetője.- Amiből megélek, az a fod­rászat, amit szeretek és a kedv­telésem, az a néptánc.- De a néptánc nem valami üdítő szórakozás. Eléggé igénybe veszi a művelőjét, nem...?- Igen, de én már ezt csiná­lom hatéves korom óta. Úgy­hogy már belenőttem, nekem már nem fárasztó.- Mit szeret a legjobban tán­colni?- Mondjuk a bonchidai tán­cokat.- Abba tudná hagyni?- Volt egy három esztendeig tartó szünet is már, de vissza kellett térnem, mert nagyon hi­ányzott a tánc és a társaság. Juhász Erikáról is nehéz el­hinni, hogy már tizenegy éve táncol. Az Egri Közgazdasági Szakközépiskolában tanul.- Anyu nem mondta még, hogy minek ez az egész tánco­lás?- De, emlegette már. Szeren­csére a barátom is táncos, a Vidróczkinak a tagja. Ezért az­tán megértjük egymást.- Mi adja a legkellemesebb élményt ebben az együttesben?- Talán az, hogy olyan jó tár­saság jött itt össze. Annyit még hozzátett, hogy ha valaki néptáncos akar lenni, gondolja meg jól, mert erős ki­tartás kell hozzá. Prokai Balázs a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium és Szakközépiskola diákja. El­sős. Nyolc éve táncol, de a ta­nulással soha nem volt gondja. A most következő nagy műsor­ban kilencszer fog szerepelni. Ez testvérek közt is mínusz két kiló súlycsökkenést jelent...- Úgy lettem néptáncos, hogy anyukám elhozott az együttesbe, most meg már nem hagynám abba semmiért. Molnár Agnes még csak álta­lános iskolás, de már hét éve táncol. Eleinte nem volt „va­lami nagy” táncérzéke. Aztán kedvet kapott, és maradt.- A tánc összehangolja az ember mozgását. Érzékelhető ez a mindennapi életben is?- Méghozzá nagyon: sokat erősödtem például, nagyon vé­kony kislány voltam. Ma már a testnevelés is jobban megy. Morvái Zoltán közli, hogy ő nem rokona a kazánkirálynak.-Te is úgy kerültél az együt­tesbe, hogy anyuci fülön fogott, és azt mondta: „Itt maradsz!” ?- Nem, nem. Az úgy volt, hogy a 6. számú iskolában, a negyedikben bejött egy kis, ba­juszos férfi, és közölte, hogy je­lentkezni lehet fiúknak táncta­nulásra. Később kiderült, hogy ő volt Tömöri Gábor. Nem figyeltem oda, hogy csak fiúkat hív. Én szerelmes voltam egy lányba, azt gondoltam, milyen jó lesz együtt táncolni vele. De ebből nem lett semmi akkor. A kis­lány „elmúlt”, de megmaradt a tánc „örök szerelemnek... Egyszóval: ilyen ez az Ör­dögszekér Néptáncegyüttes, amely első, teljes estét betöltő, önálló műsorát április 16-án mutatta be a Mátra Művelődési Központ Színháztermében. Lám, meggyőződhettünk, milyen jó kis társaság. G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom