Heves Megyei Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-100. szám)
1994-04-14 / 87. szám
4 8. HORIZONT HÍRLAP, 1994. április 14., csütörtök Mosolygó múlt „Legyen a Horváth-kertben, Budán...” A nemzet napszámosa Majer István tanító Panasszal kezdeném ezt a mesét, vagy inkább karakterfigurát Olgyai Magdáról. Emlékeim, színházi élményeim között egy időben állandó és bérelt helye lehetett a művésznőnek, mert a Népújság kritikai munkásságában nekem jutott az énekes-zenés darabok bemutatóiról írandó beszámolás: a zenés műfaj, az operettek szereposztásában mindig ott találhattam a derűs egyéniség nevét: énekelt, táncolt, ha valami és valaki a sikert biztosította Egerben és a színházban, azt Olgyai Magdának is köszönhette a társulat. És ez akkor sem volt mindegy ennek az intézménynek. Ezeknek a visz- szatérő, értékes óráknak köszönhetően is be akartam a művésznőt sorolni abba a civil társaságba, akikből most már hosszú évek óta építgetem azt az arcképcsarnokot, ahol arcukkal, életükkel, jellemükkel, helytállásukkal a köznap felett állnak azok, akik ezt a várost, a genius locit megtestesítik manapság. Legalábbis az én szememben. Ahányszor csak rá akartam venni, kitért, hol azzal, hogy édesanyjával kell foglalkoznia, hol mással. Láttam az elérthetetlen gesztusain: rossz „griffel” fogok a közelítéshez. Mígnem egyszer, kissé megvonva a vállát, azt találta válaszolni a sürgetésre: „No, ha egyszer alkalom adódik, de akkor mint színésznőről írjon le egy jópofa mondatot.” Mit tehet ilyenkor egy, a szakmában már nem kezdő pasas? Vár a sorára, azaz az alkalomra. Hát kellett türelem hozzá, mert most megjött! Hogy hogy, miért nem, mi a csuda rágta meg a direktor lelkivilágát, összehoztak egy kabaréműsort. Nagyjából- egészéből azt a korszakot akarták felébreszteni, amikor Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Szép Ernő, Molnár Ferenc írták ezt a műfajt, a slemil-ro- mantikát, a pesti kispolgár lelkivilágából kicsepegtetve azokat az értékesebb magvakat, amikből aztán dallamot, verset, jelenetet lehetett faragni, építeni. A századelő eme szecessziósnak mondott romantikájába a hatos villamos belecsilingelt, az óbudai túrós csusza a hetedik, vagy legalább a hatodik mennyországot idézte, és ha szombat este fél nyolcat ütött az óra, akkor feltétlenül a Horváth-kertben kellett lennie a fiatal szerelmes párnak, mert ott a színkörből a zene szólt ki, és a két szép szem az igazi, a csalás nélküli varázslatot hozta a lombok alá. Ennek a zenés kabarénak a végére tette a színidirektor — kitűnő szimattal — az Olgyait. Mára már ő is modemül, mikrofonnal a kezében kezdte énekelni az örökzöld dallamokat, amiket a maguk idejében a suszterinasok népszerűsítettek a mindenáron világvárossá vedleni akaró Budapesten. És Olgyai Magda negyven foggal mosolygott, a két szemével, az egész testével átdobta a ritmust a rivaldán, a rézsűt leengedett két karján áradt szét az a belső öröm, hogy a színpadon lehet, élő cáfolatául annak a szakmai „marhaságnak”, mely szerint egy igazi színészt, egy testileg, de főképp lelkileg makkegészséges embert nem szabad elküldeni „dologtalan- ságba”, hogy kívülről szemlélje azt, amit ő mindig is csinálni szeretett. (Arról most nem szólnék, hogy kivel és miben vehetné fel ma is a versenyt akár a frissen sikált deszkákon is!) „Olgyás” tíz percig ragyogott, ennyit szabott neki a műsor. Aldobolyi a zongoránál nem verhette olyan gyorsan a fehér-fekete billentyűket, hogy az énekes-színész akár a táncosperdüléssel ne bírta volna. Ahogy elnéztem szőkeségét, ezt a derűs villogást, lekerekített mozgását, a graciőzitást — kell ezt a franciaságot idehoznom, ahogyan egy pillanatra sem ment át szentimentalitásba, de a zenéért, no meg azért, mert tudta, hogy ezek az örökzöld dallamok Óbudáról, a sramliról, az omnibuszról sokakban nosztalgiát ébresztenek, bár sohasem volt módjukban a miliőben élni, azokon a fogatokon furikázni: a képzeletet viszont meg lehet, meg is kell sarkantyúzni. És ez a művész feladata. Hát ez itt az alkalom, hogy Olgyai Magdának visszaköszönjek azokért az estékért is, amikor nekünk, nekem ő volt Egerben az énekes-sztár. És maradt is. Nem ünneprontás, nem a teljesítmény lefokozása akar lenni, ha most e lap hasábjain, a zenés kabaré apropóján beszámolok arról, hogy a Horváth-kert, a színkör, az onnan kiszűrődő zene — régen a múlté. Ma — ott lakom a Horváth-kert fölött, a Krisztinában — a fák ugyan állnak, a színkör volt tetőzeté helyett a galambok ülnek a drótokon, kis játszótéren a gyerekek hintáznak, az öregek sakkoznak, a Haydn-szobor talapzatát a sétáltatott kutyák öntözgetik, fémszűz ül a szökőkútnál, a villamos kielemezhetetlen dallamot duruzsol, vagy nagyon szárazát, a gépkocsiáradat ömlik, a Tabán befüvesített domboldal, ott is kutyákat futtatnak a házrengetegből kiszabaduló gazdik. A templomban, ahol gróf Széchenyi esküdött örök hűséget imá- dottjának, üti az órákat, szaggatja a negyedeket. Az egyháznak szemben, a tér másik sarkában a Zöldfa vendéglő vaksi ablakai porosán bámulnak a szürke-bürke nyüzsgésre, zene és élet nincs benne, mert már a budai polgárok sem a régiek, a pestiek meg Pesten eszik a hamburgert. Ezt az utolsó bekezdést nem azért írtam le, mert a romantikának egyszer s mindenkorra vége lenne. Szó sincs róla. A mai fiatalság egy kissé nyersebb — a felnőttek a hibásak ebben is! —, megmosolyog minket. A mosolyuk is más, mint a miénk volt, vagy ahogyan ma is kiül az arcunkra az érzelem. Olgyai Magda ma nekem Egerben bemérési pont. Ő nemcsak ide szerződött, szezonokra, szerepekre, hanem legalább any- nyira megkedvelte ezt a bükkalji kis fészket, ahogy ennek a városnak a közönsége a szívébe zárta — akkortájt. Ha találkozom vele, érsekkerti sétáim közben látom meg őt kerékpáijával, megállítom, és jobb híján — milyen is a félszeg tollnok — bugyuta kérdéseket nyomok az orra alá. És a művésznő, a hölgy, a Hölgy, anélkül, hogy erre bárki kívülről sürgetné, előveszi előkelőén zárt fiókjából azt a bájos mosolyt, azt a nőiesen hatékony derűt, amivel megtelik a színpad is, amikor belép a rivalda éjé. És ha már egy ember külsejéről, tartásáról valami nagyon fontosat, jellemzőt le lehet írni: mindig diszkréten elegáns, mintha az első randevúra menne, vagy annak a hangulatával érkezne, és még nem felejtette volna, mit is duruzsoltak a fülébe. Lehet, hogy ezért nem óhajtotta portréját a komoly urak közé belopatni? Nézzék az arcát! Farkas András Tősgyökeres hatvani családban látta meg a napvilágot csaknem nyolcvanöt évvel ezelőtt. Életét a szülővárosában élte le nagyobbrészt. Ha máshová vetette a sors, csak a körülmények kényszerítő hatásának engedett. Itt járt elemi és polgári iskolába, aztán azért ment át Aszódra, mert 1924-ben Hatvanban még nem volt gimnázium. Oda a polgári után különbözeti vizsgával mehetett, de különbözetiznie kellett az érettségi után is, hogy Jászberényben tanítói oklevelet szerezhessen. Budapesten a katonai szolgálat miatt töltött tizennégy hónapot. Nem vonzotta a fővárosi élet. Amikor leszerelt, idehaza szeretett volna elhelyezkedni. Csakhogy nem volt az akkor olyan könnyű. Hét éven keresztül hiába vart állásra. 1938- ban kénytelen volt elfogadni a minisztérium ajánlatát, tanító lehetett végre egy falucskában, Istenmezején. Szép is volt a vidék, jók is voltak az emberek, de két év után nagyon megörült, amikor közöltek vele, hogy hazajöhet a belvárosi iskolába. Itt is maradt volna élete végéig, tanítani a hatvani gyerekeket, hanem közben elkezdődött a második világháború. Szép is volt az kezdetben, amikor a magyar bakák élén tiszti egyenruhában fogadhatta a székely lányok virágcsokrait. Aztán jött a feketeleves: 1942 tavaszán ismét behívták a losonci laktanyába, onnan pedig irány a Don-kanyar. Már az utazás sem volt leányálom. A vasút mellett ötszáz méterre ki volt irtva az erdő, mégis megtámadták vonatukat a partizánok. De mi volt ez ahhoz képest, amit a Don-ka- nyarban kellett átélniük a hídfőcsatában? „Egy Sztari Nyikolszkaja nevű faluból indult támadásra a századunk. Az 1942. augusztus tizedi- ki szörnyű nagy hídfőcsatában megsebesültem. A Don innenső partján az oroszok két kis területet tartottak csak meg: a sztoro- zsevojit és az urivit. Nekünk a sztorozsevoji hídfőállást kellett volna elfoglalnunk. A támadásból egy nagy káosz lett. A századparancsnokunk egy vezérkari százados volt, a miskolci származású Pósvai Ede, aki akkor jött ki az iskolából. Felesége és egy gyermeke volt. Ő vette at tőlem a századparancsnokságot. Szörnyű tragédia történt vele. Mi támadtunk, de ez minden volt, csak nem támadás. Minden ösz- szekavarodott. Pósvai Ede együtt volt öt emberével: a legényével, a kürtössel, a küldönccel. Egy akna csapódott közéjük, mind az öten eltűntek a szemünk elől. Nekünk a terep teljesen ismeretlen volt. 2500 holdas napraforgótáblán kellett keresztülvergődnünk. Ez volt az első támadás, amelybe bevetettek bennünket. Támadtak a fejünk felett a ráták, lőttek puskával,^géppuskával, ágyúval, aknevetovel. 180 emberből állt a századunk, ebből harmincán maradtak épen a támadás végére. A hadvezetés nagyon rosszul készítette fel a seregünket, mégis bennünket hibáztattak, bennünket akartak a kudarc miatt megtizedelni. Egy támadó repülőgépről szétlőtték a bal bokámat. Két emberem rögtön hozzám ugrott: — Főhadnagy úr! Ne féljen, kivisszük innen! Egy lapátnyelet kötöttek a lábamhoz, aztán húztak, vonszoltak ki a tűzből. Sikerült elvinniük egy kötözőhelyre, egy falusi iskolába. Az orvosok egész éjszaka műtötték, a szanitészek csak hordták a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket. Több mint negyven év telt el azóta, volt időm gondolkozni rajta, de még most sem tudom megérteni és elfogadni, hogy miért kellett nekünk ezt az egészet csinálni.” Majer Istvánnak szerencséje volt, nemsokára hazakerült. Igaz, sebesülten, kórházban gyó- gyítgatták hónapokon keresztül, de mégis életben maradt. Gyógyulása után már nem ment ki a frontra, a front jött utána. A Dunántúlon, Nemeskéren átöltözött civilbe, mert nem akarta elhagyni a hazáját. Hiába nem akarta, vitték. Belökték egy fogolycsoportba az oroszok, aztán irány Oroszország. Több mint két éven át szenvedett a különböző fogolytáborokban. 1947. október 5-én érkezett haza Debrecenbe. Nem is vágyott ezután külföldre. Igaz, a tanítói fizetéséből nem is nagyon futotta volna. Megnősült, elvette azt a postáskisasszonyt, aki 1942 óta várt rá, és Hatvanban tanított, amíg nyugdíjba nem vonult. A sebesülése, a hadifogság évei nem maradtak nyom nélkül. Ma már bottal tud járni, de a világ dolgait érdeklődve figyeli. Elborzad az emberi gonoszság jelein. Családjában, unokáiban talál örömöt. Türelmetlenül várja régi iskolája jubileumi ünnepét, amikor találkozhat sok régi kartársával és tanítványaival. Németi Gábor Tavaszváró Az elmúlt szombaton ragyogd napsütésre ébredt a megyeszékhely. Bevásárlók és turisták özöne lepte el a belvárost. Kattogtak a fényképezőgépek, imbolygó videósok panorámázták a nevezetességeket. Mások a Népkert csendjét választották. Nemcsak sétára, hanem egy kis mezítlábas szu- nyokálásra. Gépünk is csattogott. íme, néhány pillanatkép. (Fotó: Perl Márton)
