Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-30 / 75. szám

HÍRLAP, 1994. március 30., szerda 7. f i i i i i j i ■ i i i A NOKIA 150 egyszerijén egy mobil- telefon. Mert bárhová elkíséri Önt, s néhánjl gombnyomással összekapcsol­ja az ország vagy a világ bármely tele­fonkészülékével. A NOKIA 150 nem csak egyszerűen egy a mobiltelefonok közül. Mert a világ legkisebb 450 MHz-en működő készüléke, mely elfér egy kabát­zsebben, retikülben, övre akasztva is hordható, de ha kívánja, gépkocsiba is szerelheti. Különleges akkumulátora hosszú beszélgetési és készenléti időt tesz lehetővé. A NOKIA 150 több, mint egy mobil- telefon. Mert a skandináv formater­vezés legszebb jegyeit viseli magán. Legapróbb részletei is azt a tervezői szándékot tükrözik, hogy Ön egy ékszer-szépségű formában lehessen birtokosa a ma elérhető legfejlettebb távközlési technológiának. (»)))))) mmimi \NESTEL RÁDIÓTELEFON KFT. MOZGÁSBAN az üzlet.--------------------------------—------­. • #f > Balatonvilágos: M7-es enyingi elágazás Rádiótelefon: 106 601327100 Békéscsaba: 5600 Gyónt G.u.21. Tel.: 1661 447-111 Rádiótelefon :I06 601384000 Budapest: Ilii Karinthy Frigyes út 21. Tel.: 166-9977Rádiótelefon: 106 601327088 Debrecen: 4026 Kálvin tér 2/A. Tel.: (52) 318-038 Rádiótelefon: 106 60) 327800 Győr 9022 Pálfíy Dénes u. I. Tel.: (96) 318-896 Rádiótelefon: 106 60) 327400 Miskolc: 3530 Széchenyi u. 70. Tel.: (46)411-550 Rádiótelefon: (06 60) 351000 Nagykanizsa: 8800 Deák tér 12. Tel.: (93) 310-460 Rádiótelefon: (06 60) 327408 Pécs: 7621 Rákóczi utca 19. Tel.: (72) 445-111 Rádiótelefon: (06 60) 327900 Szeged: 6720 Tisza Lajos krt. 2-4.Tel.: (62) 421-575 Rádiótelefon: (06 60) 327600 Székesfehérvár: 8000 Várkörút 44. Tel.: (22) 328-717 Rádiótelefon: (06 60) 327200 Szolnok: 5000 Baross u. 1. Tel.: (56) 422-232 Rádiótelefon: (06 60) 386001 Szombathely: 9700 Weither Károly u. 14. Tel.: (94) 324-420 Rádiótelefon: (06 60) 377000 Egy névtelen levél nyomában A Tabán utcai 22-es csapdája Elegáns, könnyű, kézbeillő,- és nélkülözhetetlen, mert mobiltelefon. A NOKIA 150-es. Az ablakokat nem a légnyomás vitte ki A névtelen leveleket gonosz in­dulatok vagy félelmek diktál­ják. Hogy mennyire tükrözik az igazságot? Erre csak akkor de­rül fény, ha a címzett utánanéz. Némelykor alaptalan a vád, máskor pedig beigazolódik: ha nem is minden szó, de a tarta­lom zöme igaz. A legutóbb kéz­hez vett írás a hatvani Tabán ut­ca 22-es számú ház pusztulására — és pusztítóira — irányította a figyelmet. A négyemeletes tömbház kül­ső megjelenésében nem sokban tér el a környező épületektől. A kapualjban már siralmasabb a kép: megégett, beszaggatott aj­tajú levelesládák fogadják az ér­kezőt. A lépcsőház boszniai álla­potokat mutat — mintha légnyo­más vitte volna ki az ablakokat, a folyosó falai leverve, összekaris­tolva. Az edzett lakótelepjárót is zavarba ejti ez a barbárság. A levél írója Oláh István csa­ládját, pontosabban az ugyan­csak ebben az épületben élő ve- jének, Csík Lászlónak a gyere­keit teszi felelőssé a látványért, a szagokért, s a zajért, amelyek há­borgatják a ház jobb sorsra érde­mes népét. A vádpontokban az is szerepel: a segélyekkel támoga­tott Csík-famíliának már rég nincs itt keresnivalója. Több éve leadták a lakást azzal, hogy épít­keznek, felvették az érte járó százvalahányezer forintot az ak­kori tanácstól. A pénz persze el­folyt, ők viszont maradtak — a szomszédság elképedésére (ilyet is meg lehet tenni büntetlenül?!) és bosszúságára. Akárcsak a levelező, úgy a la­kók sem hajlandók a nevüket ad­ni. — Tönkretesznek mindent — panaszolja egy asszony, aki egy főnöki-titkán párnázott ajtóhoz hasonlatos alkalmatossággal igyekszik szigetelni otthonát a fentebb említett érzékszervi be­hatásoktól. — Hétköznap még csak hagyján, de a hétvégeken, s különösen ünnepekkor meg le­het tőlük zavarodni. Ha pénzük van, megy a dajdaj, az ajtók elé vizelnek, lármáznak, nkácsol- nak, szemetelnek. Szólni persze egyik lakó sem mer. Túlerővel szemben^ hogyan is tehetnénk ilyent? Úgy gondolom, hogy a tulajdonosnak kellene lépnie. Legszívesebben elmenekülnénk innen, de ki az az őrült, aki haj­landó lenne velünk lakást cserél­ni? Beszéljen, kedves, az önkor­mányzat embereivel! —javasolja búcsúzóul. Megszívlelem a tanácsát, fel­keresem a polgármesteri hivatal­ban a Lakosságszolgálati és Ha­tósági Iroda szociálpolitikusait. Amikor említem a címet és a rendbontó lakók nevét, egyként jajdulnak fel: — Óóóó...! Jól ismerik a családot, gyakori vendégek ők itt, a városházán. Segélyért jönnek, kérvény-meg­írásért folyamodnak a csoport dolgozóihoz. Be kell látnom, mondják, hogy ők szinte napi kapcsolatban állnak Oláhékkal, csak nekik lenne bajuk, ha leír­nám a nevüket. Vegyem olybá, hogy ez a csoport véleménye. — Ha gond van, jön az egész család, s egyetlen ügyben szám­talanszor. Az öreg Oláh István­nal semmi probléma, ő és a fe­lesége végigdolgozta az életét. In­kább a fiatalokra, sióként a gye­rekekre panaszkodnak a szom­szédok. Nem tanulták meg az együttélés szabályait. — Miből tartják fenn magukat Csík ék? — Családi pótlékból, az asz- szony méltányossági gyest kap, a férfi jövedelempótló támogatást. A gyerekek iskolai ebédjét is az önkormányzat állja. Pluszsegélyt nem adunk nekik, csak amennyit a törvény előír. Végül is nem munkából élnek, de a mai viszo­nyok között nehéz állást találni. Varga Ferenctől, a lakásügyi csoport vezetőjétől megtudom, hogy 1987-ben 114 ezer forintot kapott Csík László azzal: három éven belül felépíti házát, s leadja a lakótelepi lakást. A határidő letelt, négy éve hosszabbítgatják a kérelmet. Jelenleg mint jogcím nélküli bérlők élnek ott. Ha visz- szafizetnék a pénzt — amire meglehetősen kevés a remény —, bármeddig lakhatnának a Tabán utca 22-ben. Ha nem, úgy a tu­lajdonos, vagyis az önkormány­zat kezdeményezheti a bírósági eljárást. Hatósági döntés kell ah­hoz, hogy kitehessék őket a la­kásból. Hogy lakbért egyáltalán fizetnek-e? Arra a kezelő tudna válaszolni. Irány a Lakás Fórum Kft. Az egyik cégtulajdonos, Ecseri Jó­zsef megnézeti a nyilvántartást. A papírok tanúsága szerint Csí­kék nem fizetnek. — Mi akkor a teendő? — sze­gezem a kérdést Ecseri úrnak. — Jelezni fogjuk a polgármes­teri hivatal felé... — feleli ő. Visszamegyek a Tabán utca 22-be. A „legilletékesebbék- hez”. — Tessééék... — kiált Csíkné, miután bekopogok az ajtón. (A csengő gombja helyén két kanóc meredezik.) A szobában natúrszínű, kolo- niálszerű szekrénysor. A habos, vakítóan fehér fiiggöny láttán eszembe jut: közeleg a húsvét, ideje lenne már nekem is megpu­colnom az ablakaimat. Az ízlé­ses, apróvirágos tapéta úgy hat, mintha a napokban „csomagol­ták” volna a falakat. A gyerekek, akár a kis fecskék, ülnek a reka­mién, s színesben nézik Dago­bert bácsi kalandjait. A háziasz- szony kétéves forma babát ringat a karaiban. — Ez a nővéremé —mondja, s leteszi a kicsit. — Ő most Pestre utazott, mert a gyerekét műtetni kell. Annyira megfázott az újszü­lött, amikor leszerelték a gáz­órát, hogy beteg lett a veséje. Té­len egy hónapig nálunk sem volt fűtés, de aztán a testvéreim ösz- szeadták a pénzt, így visszakap­tuk a mérőt. Részvét ébred bennem, ahogy elnézem ezeket a gombszemű apróságokat, de megkeményí­tem magam, s rátérek jövetelem céljára. Elmondom az asszonya nak, hogy a lakók nehezen vise­lik a zajt. Megtudom: a gyere­kekkel nincs mit tenni, nem lehet őket állandóan féken tartani. Csíkné belátja, elég hangosak, különösen amikor a nagymamá- ékat felkeresik a többiek is, min­den áldott szombaton és vasár­nap. — Tízen vagyunk testvérek, és mindannyiunknak hat-hat gyereke van. Anyu hatalmas kondérokkal főz, amikor össze­jön a család. Mi szívesen elköl­töznénk, ha kapnánk egy na­gyobb lakást. Alig férünk, lát­hatja, hogy milyen kicsi ez a lyuk... Itt látom elérkezettnek az időt, hogy figyelmeztessem, ko­rábban már kaptak lelépési dijat, több mint százezer forintot. — Az alap el is készült Kará­csondon — bizonygatja Csíkné. — Csakhogy a féljem elrosszult (értsd: más menyecske után né­zett — N. Z.), vissza kellett jön­nünk. — ...és nem lehet azt a házhe­lyet eladni, hogy legalább a pénzt visszafizessék ? — Ki venné azt meg? — kérdi a fiatalasszony. — Mi visszafizet­nénk a kölcsönt, de nincs miből. Semmi támogatást nem kapunk. A gyerekek pedig nőnek, ruház­ni, etetni kell őket. Mi mennénk dolgozni az urammal együtt, csak nincs munka. Most mondja meg, mit csináljak? Én megölöm magamat, ha kitesznek minket az utcára... A cigányszervezetek is csak felveszik a pénzt, beszél­nek, de nem csinálnak semmit. Megérkezik közben a házigaz­da. Neki is vázolom látogatásom okát. Érzem, neheztel, de ural­kodik magán, s csak ennyit mond: — Ha találok valami al­kalmi munkát, mindig elválla­lom. Saját erőnkből nem tudunk innen elmenni. Ha ad a tisztelt önkormányzat egy kertes házat, már itt sem vagyunk... Négyessy Zita tiM, s~ " > Megégett, beszaggatott ajtajú levelesládák fogadják az érkezőt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom