Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-26-27 / 72. szám

HÍRLAP, 1994. március 26-27., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 15. A 85 esztendős tudós Nemrégiben ünnepelte 85. születésnapját a francia etnoló­gus (összehasonlító néprajzku­tató) és szociológus, a strukturá­lis antropológia atyja, Cla- ude-Levi Strauss. A tudós sze­rint a véletlen igen nagy szere­pet játszott egész életében. Brüsszelben született, ahol apja, egy francia festő éppen munkát kapott. Az első világháború ki­törésekor a család visszatért Franciaországba az anyai nagy­apához, aki Versailles-ban rabbi volt. 1934-ben Strauss, aki a Sorbonne-on jogot és irodalmat hallgatott, szociológiai katedrát kap Sao Paulóban. A hely szel­leme meg is „fertőzi”: szakterü­letéhez kapcsolódva, a brazíliai indiánokat is tanulmányozza, és saját, valamint mások felfede­zéseit ötvözve, megteremti a strukturális antropológia tudo­mányát - írja a tudósról a DPA.- Ma már öregember vagyok, és megengedhető nekem, hogy a művészetről, amely egyik kedvenc témám, úgy írjak, hogy ezért ne kerüljek a kritikák ke­reszttüzébe - nyilatkozta az idős tudós, amikor 20. könyve Olvasni, meghallgatni és látni címmel megjelent. Strauss már 1955-ben, a Szomorú trópusok című sikeres könyvében - amely egyébként a dekolonizálás idején jelentős szerepet játszott a „primitív né­pek” kultúrájának átértékelésé­ben - úgy nyilatkozott, hogy „a világ az ember nélkül kezdő­dött, és az ember nélkül fog vé­get érni”. Az AIDS-gyógyítás legújabb eredményei Az amerikai Advanced Bio- teraphy Concepts Inc. kutató- csoportja arról számolt be, hogy a Nebraska állambeli Omah egyetemén befejeződött az AIDS gyógyításának egyik fon­tos kísérletsorozata. A gyógymód abban különbö­zik az eddigiektől, hogy nem a vírust próbálják elpusztítani, hanem a rendellenes alfa inter­feront, amely nem teljesíti „ví­rusölő feladatát”, és így nagy szerepet játszik a betegség kifej­lődésében. Az új terápiánál a páciens vérplazmáját egy anti­testeket tartalmazó berendezés segítségével átmossák, ahol az antitestek „kifogják” és semle­gesítik a rendellenes interferont. A kísérletet négy, súlyos ál­lapotban lévő AIDS-betegen végezték el. A terápiát követően két betegnél lényegesen alacso­nyabb volt a plazma vírustar­talma, a másik kettőnél pedig jelentősen csökkent a HIV-ví­rust aktiváló anyag. Ez az új gyógymód lehetővé teszi, hogy ne közvetlen be­avatkozással gátolják meg a ví­rus szaporodását, hanem a sza­porodáshoz szükséges reakciós láncszem kiiktatásával. A kísérletet végző orvoscso­port szerint ezáltal lehetőség mutatkozik arra, hogy az alfa interferont a vizsgálathoz szük­séges mennyiségben gyűjtsék össze. Lennon és McCartney Két legenda egy valamikori legendás csapatból. De csak egyikük járhatja most a világot, másikukat csaknem másfél év­tizede örökre elnémította a re­volvergolyó. Egyiküket a dél-amerikai stadionok csápoló közönsége ünnepli, a másikuk már csak az éteren és hanghor­dozókon szólhat rajongóihoz, akiknek száma azonban aligha kevesebb az élő bálvány hívei­nél. Igen: Paul McCartney-ról és John Lennonról van szó. A Beatles szétválása óta bebi­zonyosodott, hogy korántsem édestestvérekként pengették és püfölték együtt hangszereiket. Minden saját Beatles-dal Lennon-McCartney szerze­ményként került a köztudatba az együttes közel egy évtizedes fennállása alatt, noha mint kide­rült, már a kezdeteknél is kife­jezetten egyéni-egyedi darabok­ról volt szó. John is elismerte egyszer: az igazi dallamot Paul „hozta”, ő eleinte a ritmust, majd az idő múlásával az elvont gondolatokkal telített líraiságot adta e szerzeményekhez. Paulé volt a Yesterday, a Michelle, az Oh, Darling, a Let it Be, hogy csak néhányat emeljünk ki a sorból. Johnnak „jutott eszébe” a Strawberry Fields Forever, a Revolution, az Im The Walrus - s a sor itt sem ér véget. S amikor lezárult a „gomba- fejűekről” szóló fejezet, csak hangsúlyosabbá vált a különb­ség John és Paul zenei ízlése között. John saját, külön pályája kezdetén zenélt együtt többek között rhythm and blues-zené- szekkel (Eric Claptonnal, Klaus Voormannal), avantgarde mu­zsikusokkal (az elhunyt Frank Zappával), ami még nyilvánva­lóbbá tette, hogy igazából mi­lyen zenei világot is érez közel magához. John a szétválás pil­lanatában lezárta a Beatles-kor- szakot, Paul viszont gyakran nosztalgiázott, kereste és meg is találta az alkalmat a régi siker­számaik előadására. Zenekara, a Wings is jóval „poposabb” volt, mint bárme­lyik formáció, amelyikkel va­laha is Lennon együtt zenélt. A szakírók sokat foglalkoztak a két fiú viszonyának megromlá­sával, s gyakran jutottak arra a következtetésre, hogy az egész Yoko Ono, Lennon második feleségének számlájára írható és írandó, csakúgy, mint az egész Beatles-korszak befejezése. John több alkalommal is vi­lágossá tette, hogy számára a közös zenélés megszűnésével véget ért a Beatles-korszak. George Harrisonnal ugyan al­kalmanként még voltak közös „megmozdulásaik”, de állandó együttes alakítására már vele sem volt hajlandó. S hogy milyen volt John ze­nei világa, annak jellemzésére megint csak sorakozzék néhány dalcím: Give Peace a Chance (Adj esélyt a békének), Power to The People (Hatalmat a nép­nek) Happy Xmas (Boldog ka­rácsonyt), Woman is The Nig­ger of The World (Az asszony a világ négere), vagy az ír tragé­diának szentelt Sunday, Bloody Sunday (Véres vasárnap). Paul végül is soha egyetlen dalában sem jutott túl a slágertémákon, amiért John egy dalában meg is feddte (How do You Sleep?). A memoárírók e dalnak később túlzott jelentőséget is tulajdoní­tottak, pedig John, azon túl, hogy már nem tudott közössé­get vállalni Paul új dalaival, nem is haragudott rá, csak a kö­zös zenélésből nem kért többé. Örök kérdés marad már, be- szállna-e Lennon egy olyan, közös múltjukkal foglalkozó, élő vagy stúdióprodukcióba, mint amilyen a BBC jóvoltából szerveződött. Mindennek Paul sem tulajdonított nagy jelentő­séget. Nemrégiben megmondta, amit mindenki úgyis tud: „nagy” dologról (értsd: Beatles) többé már nem lehet szó. De az­zal, hogy egyik nyilatkozatában vállalta John békéről, szeretet- ről és szerelemről szóló dalai­nak üzenetét, az áthatolhatatlan falon keresztül békejobbot kí­nált egykori társának. Nem az olajszennyezés a fő veszély Mentsétek meg a bálnákat! Akadályozzátok meg az olaj- szennyezést! Állítsátok le ké­miai anyagoknak a tengerbe ju­tását! Ezek mögött a drámai jel­szavak mögött van egy más igazság is, az, hogy a világ óce­ánjait csendesebb, de sokkal komolyabb veszélyek fenyege­tik. Ezt állapította meg nemré­giben kiadott jelentésében az amerikai Worldwatch Institute. A földi élet történetének 90 százaléka a sós vízben játszó­dott le. Az óceán felbecsülhetet­len értékű készlet- és erőforrás. A tengeri élőlények adják a leg­több állati fehérjét. A tengerek­ben található anyagokból szá­mos fontos gyógyszert állítanak elő. S ezt most veszélyezteti a halászat indokolatlan növeke­dése és a partról és a légi közle­kedésből származó szennyezés. Lester Brown, a Wordwatch elnöke így fejezte ki magát, amikor AP amerikai hírügynök­ség tudósítójával beszélt: „Ami az óceánokkal történik, az egész földünkkel történik”. A partmenti lakosság lét­száma gyorsabban növekedik, mint a belső területeké. A százmilliőnyí turista fele az óceánok mentén nyaral. A világ 10 legnagyobb városa közül csak Mexikóváros nem fekszik a parton vagy a part közelében. Az építkezés, a turizmus és az ipar elpusztította a sót tar­talmazó partszakaszokat, a mangrove mocsarakat, a korall­zátonyokat és más ökológiai rendszereket, amelyek létfon­tosságúak az óceáni élőlények fennmaradásához. Ehhez hozzá­járul a gátlás nélküli halászat. A jelentés megállapítja, hogy az évszázad kezdetén kihalászott 5 millió tonna mára 80 millió tonnára növekedett. Csak gazdaságos halászat oldhatná meg a problémát - szögezte le az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete. A gazdaságosság hiányát mu­tatja, hogy a halászok évente 15 millió tonna halat dobnak a szemétbe, ha azokat nem talál­ják eladhatónak. Az orosz címer története: a kétfejű sas Jelcin orosz elnök nemrégi­ben rendeletet adott ki Orosz­ország új címeréről. Ennek alkalmából az ITAR-TASZSZ hírügynökség visszatekintést közölt az orosz címerről, illetve arról, milyen szimbólumok jelentek meg a történelem során ezen az állami jelképen. A kétfejű sas Bizánc­ból „repült át” Oroszország cí­merébe, amikor ÜL Iván (1462-1505) feleségül vette Szofja Paleologot, az utolsó bi­zánci császár unokahúgát. 1583-tól az állami pecséten a kétfejű sas hátán egy lovas ül, aki kopjájával egy sárkány ellen küzd. 1645-től a kétfejű sas föl­ött három korona jelenik meg. Nagy Péter cár idejében to­vábbi változásokon ment át a címer: a sast egy lánccal a nya­kában ábrázolták, amelyen Szent András-érdemrend füg­gött. A 18. századtól a 19. szá­zad első feléig az orosz címer nem sokat változott. A sast áb­rázolták három, máskor egy ko­ronával, kitárt vagy leeresztett szárnyakkal. I. Miklós cár korá­ban a sast címeres pajzzsal a szárnyán jelenítették meg. A 19. század második felében létezett egy úgynevezett nagy címer is, amelyen a pajzsot tartó kétfejű sas mellett arkangyalok, Alek- szandr Nyevszkij sisakja, egy palást és feudális címerek is he­lyet kaptak. A februári forrada­lom után visszaállították az ere­deti, III. Iván korabeli címert, amely egészen a szovjet címer bevezetéséig érvényben maradt. Az orosz címeren addig sze­replő tárgyaknak külön-külön is szimbolikus értelme volt. A há­rom korona egyes értelmezések szerint a hit, a remény és a sze­retet jelképe, más kutatók sze­rint az orosz birodalom három fő területét jelképezi, de semmi esetre sem lehet a monarchia szimbólumaként értelmezni. A jogar felfogható a szuverenitás védelmének jelképéül, az or­szágalma az egység és a területi épség szimbóluma. (MTI) Az értelmiségiek helyzete az arab világban A tavalyi évben tizenkét író, orvos, egyetemi tanár, újságíró és orvos vesztette életét Algéri­ában, amiért nem hagyták ma­gukat megfélelmíteni az iszlám fundamentalisták fenyegetései­től, vagy egyszerűen azért, mert a népnek ahhoz a felvilágosult rétegéhez tartoznak, amely - gyilkosaik szerint - az ország minden bajának forrása. Mind több algériai elit értelmiségi adja fel a harcot és költözik Tu­néziába, Marokkóba, Kanadába és főként Franciaországba. így a történelem tragikus iró­niája próbára teszi a bonyolult francia-algériai kapcsolatokat: több mint harminc évvel a mindkét fél számára súlyos se­bekkel járó algériai háború be­fejezése után algériai értelmisé­giek keresnek Franciaországban politikai menedéket, ami jogi­lag nem is olyan egyszerű, hi­szen a menekülőket nem a poli­tikai rendszer üldözi. Az algé­riai kormány ugyanakkor meg­könnyebbülten veszi tudomá­sul, hogy Franciaország a legújabb gyilkosságok, ember­rablások után már nem kergeti vissza honfitársait, hanem óva­tosan maradásra bátorítja őket. Algériában szaporodnak a fundamentalistákon végrehaj­tott halálos ítéletek. így az erő­szak egyfajta ördögi köre ala­kult ki, ami egyre inkább a tönk szélére sodorja az országot. Az értelmiségiek helyzete napról napra nehezebb: a korábbi rend­szerben bebörtönözték, egyes esetekben megkínozták őket, ma gyakran életükkel fizetnek az iszlám fundamentalistákkal szemben álló magatartásukért. Rasid Mimuni La Malédiction (Átok) című regényében egyet­len kiutat jelöl meg: meg kell szakítani az erőszak ördögi kö­rét; szót kell érteni az iszlámis­tákkal. A nehézséget azonban az jelenti, hogy nem tudni pon­tosan, kivel is állunk szemben. Az Iszlám Üdvfront (FIS) kö­dös képződmény - magyarázza Mimuni. Mióta betiltották - és illegalitásba kényszerült -, az­óta még megfoghatatlanabbá vált. Többé-kevésbé erőszakos csoportok alig szervezett keve­rékéből áll. Az elvakultak mel­lett mérsékeltek is tartoznak hozzájuk, akik a januári válasz­tások lefújása után úgy érzik: kiforgatták őket jogaikból. Többnyire olyan fiatalok tar­toznak az Iszlám Üdvfronthoz, akik kudarcot vallottak az isko­lában. A Nyugattal szembeni gyűlöletük nem más, mint a csodálatot követő csalódottság. Jólétet és társadalmi felemelke­dést reméltek, megrekedtek azonban az elővárosok kilátás­talan nyomornegyedeiben, és fogékonnyá váltak a minden bajra orvosságot hirdető szaúd-arábiai és más, közép-ke­leti „térítők” tanai iránt. Sok ér­telmiségi szerint nem kevés fel­elősség terheli ezért a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) bu­kott rendszerét. Mint mondják: a FIS az FLN tekintélyelvű és korrupt beltenyészetének sarja. Egyes tagjait azzal gyanúsítják: közük volt Boudiaf algériai el­nök meggyilkolásához. Mindazonáltal az algériai ér­telmiségiek tiltakoznak az ellen, hogy országuk két táborra osz­lana, hagyományőrző, arabul beszélőkre és világi szellemű francia nyelvűekre. A valóság ennél bonyolultabb. Amikor Algéria francia gyarmat volt, 1830-cal kezdődtek a történe­lemkönyvek, a függetlenné vá­lás után az ötvenes évekkel. Mindig kirekesztőek voltak, és elhallgatták azt a sok-sok ha­tást, amely a rómaiak óta a tér­séget érte. A fundamentalisták most új kirekesztésre tesznek kísérletet, amikor az iszlám önazonosságra hivatkoznak. Ez új történelemképzethez vezet. Bár a függetlenség harminc esz­tendeje alatt csupán akadozva haladt előre a modernizálódás, az ország mégis alapvetően megváltozott: a csaknem kizá­rólag arabul beszélő vidéki né­pességből a nyugati életmódot jól ismerő, városi lakosság lett. Ugyan a Koránnak ma is élő szerepe maradt a nemzeti öna­zonosság megőrzésében, de a fundamentalistáknak radikális irányvonalukkal sikerült elér­niük, hogy a lakosság elidege­nedjék az iszlámtól. Egy neves újságíró, Guy Sitbon szerint, ha a FIS hatalomra kerülne, elve­szítené azt a még meglévő ro- konszenvet, amelyet mint ellen­zéki erő élvez. Az értelmiségiek nem akar­ják, hogy szabadelvű, teljesen világias társadalommodell és fundamentalista államvallás között kelljen választaniuk. Az. iszlámisták és a politikai rend­szer közötti kompromisszum számukra ma kívánság és reál­politikai egyszersmind. Sok arab értelmiségi borúlátó a nyugati demokráciát, egyéni szabadságot és liberalizmust il­letően. Ügyanakkor Kirgizisz- tántól Iránon keresztül Algé­riáig és Marokkóig több mint száz arab költő, tudós és mű­vész fejezte ki szolidaritását Salmon Rushdie-val, akit Sátáni versek című könyve miatt Irán vallási vezetői halálra ítéltek. Az együttérző támogatást kife­jező alkotásokat Párizsban gyűj­teményes kötetben adták közre. Még ha megoszlanak is a véle­mények a Sátáni verseket ille­tően, a kötet valamennyi szer­zője egyöntetűen elítéli a Rush­die ellen meghirdetett „fatvát”. Ez azonban nem zárja ki számukra a Nyugat bírálatát. Saját hangjukat akarják hallatni. Az egyik legélesebb bíráló, az iraki Sauki Abdelamir arról vall, hogy mindig félelem tölti el, ha a nyugati pártfogók ösz- szefognak, mert ezt - mint írja - hátsó gondolatokkal teszik, és csak olyan esetek mellett köte­lezik el magukat, amelyek beil- lenek elképzeléseikbe. Felteszi a kérdést: miért hallgatott a Nyugat, amikor 1992 szeptem­berében Szaúd-Arábiában is­tenkáromlásért lefejezték Szá­dok Melallah költőt. Más szer­zők több, hasonló példát emle­getnek. Az iszlám világnak ma meg­vannak a maga galileiei és bru- nói - írta a palesztin Emile Ha- bibi, és megjegyezte: mivel a sztereotipiákban gondolkodó Nyugat nem veszi észre ezt a valóságot, ezért sok arab sze­mében elveszíti hitelét. Salmon Rushdie zavar ben­nünket - írta a marokkói Drissz el-Dzsazimi -, arra kényszeríti az arab világ elitjét, hogy olyan kérdésben foglaljon egyértel­műen állást, amely máig sem tisztázott, mégpedig az elvilági- asodottság kérdésében. Köny­vének legjobb részei azok, ahol az irodalmi képzet és az erköl­csi érzékenység kapcsolatával foglalkozik.- Művészi alkotás szabadság nélkül nem lehetséges, el kel­lene ismernie ugyanakkor a tár­sadalomnak ahhoz való szabad­ságát, hogy reagáljon rá - írja egyebek között a Nobel-díjas Nagib Mahfúz. SPÓROLJON AZ IDŐVEL! Március 7-toUatos&frapröhirdeteset a Hews Megyei H^lapbarTELEFONONisféladhatja! Tudn- Lakos- Hívásúi- Ezt köve ellenőrzik a- A pénzt három napon belül piros Eger, Barkóczy u. 7. Tarifáink (I sor=35 karakter) ;i apró állást, eltartót,! szuperexpressz Hírhp-hirim, Sí htjf tltrtltpjtnl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom