Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-19-20 / 66. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1994. március 19-20., szombat - vasárnap „Temetni viszik a függetlenséget” Száz éve halt meg Kossuth „Az én nevem óramutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönnie kell, ha a ma­gyar nemzet számára még tar­tottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövendőnek neve: sza­bad haza, Magyarország szabad polgárainak...” - a száműzött kormányzó fogalmazta e mon­datot, halála előtt néhány nap­pal. Mielőtt végleg búcsút intett a földi létnek. A centenárium napján ezúttal szorítkozzunk azokra a doku­mentumokra, amelyek Kossuth halálának és temetésének kö­rülményeit dolgozzák fel. 1894. március 30. Öt perc hiányzik a tizenegy órából éjfél előtt, amikor a mel­lékterembe, ahol újságok tudó­sítói szorongva lesik, várják a híreket, a haldokló ágya mellől dúlt arccal kirohan Aulich Nán­dor, a kormányzó titkára: - Meghalt! Szíve utolsó dobbanásával ért csak véget Kossuth munkás­sága. Dolgozószobája íróasztalán befejezetlenül hevernek utolsó dolgozatai, levelek és sürgö­nyök nagy tömege. A Kos- suth-fiúk arra kérik Helfyt, ő ismeri legjobban édesapjuk írá­sait és terveit, szedje össze azo­kat. Helfy tárgy szerint külön csoportosítja az írásokat. Sze­rinte elképesztő ezek tömege. Ha mind közölnék az Ira- tok-ban, . legalább hu­szonöt-harminc kötetnyit ten­nének ki. Az országban napok óta köz­tudomású, hogy Kossuth ment­hetetlen: a gyászhír mégis meg­rendítő hatást gyakorol minden­felé. Hozzuk haza Kossuth La­jost! Hamva nem nyughat ide­gen földben! - hangzik fel or­szágszerte a nemzet gyásza. Hazahozatalát Ferenc József nem akadályozhatja meg, de Wekerle kétszeri kérése elle­nére is azt az utasítást adja, hogy ne állami, hanem társa­dalmi úton intézzék Kossuth temetését. Kéri a nyilatkozat szövegét is, amit Kossuth halála alkalmából a képviselőház tenni kíván: Kossuth Lajost, mint díszpolgárát s a nemzet halottját saját költségén kívánja Olaszor­szágból hazahozatni, eltemet- tetni, s hűlt porai számára dísz­sírhelyet jelöl ki... A miniszterek parancsban tiltják meg az alájuk rendelt tisztviselőknek, hogy a temeté­sen hivatalosan részt vegyenek. Az állami iskoláknak, közin­tézményeknek, a Nemzeti Szín­háznak és Operának megtiltják a gyász nyilvánítását. Legfel­sőbb parancsra semmilyen gyászünnepségen nem jelen­hetnek meg a hadsereg tagjai, sőt a tartalékos tisztek még ci­vilben sem. Az állami intézmé­nyek épületeire tilos gyászlobo­gót tűzni. Hasonlóan intézkedik a katolikus egyház is a katolikus templomok tekintetében. Buda­pest utcáin plakátok jelennek meg: - Nemzeti gyász! Magyar ember ma nem megy színházba! Március 22-én a gyászoló tömeg, elsősorban munkások és az ifjúság tüntetnek a hivatalos Magyarország kegyeletsértő közönyének megnyilvánulásai ellen. Bezúzzák a fekete zászló híján kopárkodó köz- és magánépületek, paloták abla­kait. A kormány "ostromálla­potba helyezi" a fővárost. Az utolsó pillanatban megér­kezik Turinból a Kossuth-fiúk sürgönye. Turin, március 24. - Komoly utcai zavargások hírére felhí­vom, szíveskedjék megfelelő módon tudtára adni a közön­ségnek, miszerint kérve kérjük atyánk szent nevére, hogy min­den további rendzavarástól tar­tózkodjék, mert különben ama kínos helyzetbe jutnánk, hogy a hazaszállításra adott beleegye­zésünket vissza kellene von­nunk... Kossuth Ferenc, Kos­suth Lajos Tivadar. A turini sürgönynek leírhatatlan a ha­tása. Egyszerre megszűnt min­den tüntetés. 1894. március 28-án Turin- ban kezdődnek el Kossuth La­jos temetésének gyászszertartá­sai. A monoki küldöttség hoz egy zacskó göröngyöt, a szívére pedig Rákóczi szemfedőjének egy darabkáját teszik. Magyar kéz hímzi szemfödelét is, a ba­bérleveles fehér selyemleplet, rajta a Kossuth-család címeré­vel. A hazából elmegy a halot­tért a képviselőház és Budapest főváros küldöttsége, a megyék, a városok küldöttei, az egye­temi ifjúság, magánosok nagy számmal, mintegy 2500-an. Olaszország és Magyarország fájdalma egyesül, s együtt gyá­szolják a század nagy szabad­sághősét. Itt vannak Garibaldi vörösinges vitézei is a marsalai híres ezerből. Olaszországban idegen nemzet nagy emberét még nem gyászolták úgy, mint Kossuthot. Halálának fájdalma átnyilall az egész művelt vilá­gon. A washingtoni képviselő­ház is, melynek csarnokaiba 1851-ben oly ünnepélyesen ve­zették az Egyesült Államok tör­vényhozása elé a száműzött Kossuthot, most halálhírét hallva mély részvétét fejezi ki. Különvonaton már du. fél négykor elindulnak Turinból, hogy a magyar határon várják be a Kossuth holttestét hozó vonatot. Ez este 9-kor indul Tu­rinból. Különvagonokban he­lyezik el Kossuthné és Kossuth Vilma koporsóit. Ferenc József saját kezűleg megfogalmazott táviratot küld Wekerlének: - Azt olvasom az újságokban, hogy Kossuth holttestét Fiúmén át hozzák. Remélem, hogy ez a tapintatlanság, tekintettel arra, hogy a német császári pár Ab­báziában van, megakadályoz­ható... Március 28-án éjjel olasz földön halad keresztül a gyász­lobogós, fekete drapériás kü­lönvonat. Gyászlepellel vonják be a vasúti állomásokat. Már­cius 29-én reggel hat órakor Csáktornya az első magyar ál­lomás, amely a hazatérőt fo­gadja, a tízezer főnyi tömeg néma búcsúintésével a vonat továbbrobog. Útja magyar föl­dön, ha gyászban is, de diadal­menethez hasonlít. A Dunántúl valamennyi állomáshelyén gyászfátyolos lobogókkal, fel­iratos szalagú koszorúkkal óri­ási közönség várja és köszönti az elhunytat. Budapesten, ahová a vonat március 30-án du. 3-kor érkezik meg, a Nyugati pálya­udvar előtt óriási tömeg nyü­zsög. Kossuthot április elsején te­metik. Az egész ország itt van, hogy utoljára köszöntse. Az egyházi szertartás végeztével Jókai lép a- ravatalhoz, hogy a képviselőház nevében búcsúz­zék el a halottól. Beszéde csil­logó, ragyogó. Mégsem Kos­suthot temeti. Kossuth gyűlölte és élete végéig harcolt a dualista rendszer ellen, Jókai mégis az­zal méltatja: Fájdalmas hazatér­tével Kossuth láthatja, hogy a szabadelvű szellem, amelynek ő volt a zászlóvivője, nemzetünk minden intézményében diadalát üli... Hazatérted diadalútja a békének, a kiengesztelődésnek. Koporsódnál találkozik az egész nemzet, régi ellenfelek kezet nyújtanak előtte egymás­nak... Kossuth haláláig tartó forra­dalmi és Hahsburg-ellenes sze­repét is feledve arról beszél: - Te egy cipruslombot küldtél Deák ravatalára, és ez a ciprus­ág találkozott azzal a babérko­szorúval, melyet Magyarország legszentebb élő nőalakja, Er­zsébet királyné tett le a kopor­sóra. E két szimbólum találko­zása volt az eszmék, a nehéz idők kiengesztelődése... Áldot­tak legyenek a hamvak, melyek eme kiengesztelődést hazatér­tükkel befejezték, áldottak a vér és könny áztatta haza földjében. Kiengesztelődésről beszél a temetés minden szónoka, még Herman Ottó is, amikor fájlalja, hogy a kiengesztelődés pálmá­ját, amit az udvartól Erzsébet királyné révén Deák megkapott, nem kapja meg Kossuth. „Nemzeted pedig hitt a végső kiengesztelődésben, várta, hogy ravatalodon megjelen a ciprus­ág. Hiába hitt, hiába várta! A nemzet nemes, engedékeny lel- külete hiába borította egykoron a kiengesztelődés fátyolát a népszabadság hőseinek és vér­tanúinak Golgotájára. Nincs vi­szonzás, nincs és nincsen! És a Kossuth név nagyobb hatalom lesz, mint volt vala. Igaz, ez úgy lesz, mert másképp nem lehet.”- Temetni viszik a független­séget... - kesereg Hentaller, Kossuth nagy híve. Sziki Károly Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: „A mezőgazdaság a világ összes államában különös gonddal szabályozott ág­azat, csak Kormányunk engedhette meg magának, hogy érzelmi alapon - el­szakadva az ésszerűség követelményeitől - törvénykezzen. Az ujj áépítés idő­szaka következik, mely nek alapkövei: i rendezett tulajdon, a piacra jutás se­gítése a piaci zavarok elleni védelem, a helyi szakmai önigazgatás, kiszámít­ható és átlátható hitelrendszer, valamint olyan támogatás, ami a termelőt és nem a kereskedőt célozza meg. Egész gazdaságpolitikánkat áthatja annak be­látása, hogy gazdaságunk egyensúlyához nélkülözhetetlen a mezőgazdaság exportképességének megerősítése és az, hogy falvaink biztonsága érdekében minél több embernek biztosítsuk a mezőgazdasági jövedelem lehetőségét." \ SZDSZ ^ H? Hol lakik a bagoly? Egy angliai család kertjében a gyerekek bagolyfiókákat találtak. A kicsiket Madonna névre ke­resztelték. A család egyik hölgytagjának kiszuperált melltartójába költöztek be a kölykök. Úgy tűnik, jól érzik magukat Cserép van a háztetőn Mire a sok mocskos beszéd...?! Az Emberek, évek, életem c. Ilja Ehrenburg-memoárból tu­dom: a költő Majakovszkij ritka pedáns és udvarias ember volt. Szappant hordott a zsebében, s ha olyan emberrel találkozott és fogott kezet, akit utált, a kézfo­gás után a szappanjával tüstént megmosta a kezét. Én egy afo­rizmámban arról gondolkod­tam: a tiszta beszédhez nem elég szájat mosni. Mai napság ezt a gondolatot már úgy variá­lom: Sok embernek fogkrémet és -kefét kéne magánál horda­nia, kimoshatná a száját, mi­előtt beszédre nyitná... Mert sok a mocskos beszéd, dúl divatja a káromkodásnak, a mocskos szóknak. Nemcsak szomszédaim, akik már jó ideje csúnyául élnek és napról napra marakodnak, mint éhes kutyák; nemcsak ők teszik, hogy a lépcsőházban, de laká­suk vékony falain át is gyakorta szétröpítgetik riadt fülembe az értelmező szótár minden rossz­indulatú szavát. De úton-útfélen is ilyesmiket kell halla- nom-hallgatnom. Jártom­ban-keltemben érzem a mocs­kos beszéd áradását. A televízió mozicsatomáján, az HBO-n ve­títik és ismétlik már ki tudja hányszor azt a Ford Fairlane kalandjai c. amerikai ak- ció-filmvígjátékot, amelynek főszereplős szinkronhangjában a pettyes, babos kendős rockze­nekar, a Beatrice frontemberé­nek hangjára ismerek. Milyen tele szájjal bugyogja, mennyi­szer elismétli nagy élvezettel Nagy Feró a film emelkedetten mocskos szlogenjét, hogy: „eszem-fa...om megáll!” Szinte felüdítő a városi busz egyik já­ratán, amikor a reggeli csúcsban a ki tudja, mióta tartó acsargás kellős közepébe csöppenek, s ilyesmiket hallok: „a maga kis­nyugdíjas édesanyját! A kedves kiskegyedes őnagyságát, totáli­san franciázva, orrba és szájba!” „Álljon odébb az ajtó­ból, maga csorba szájú gyászoló vén varjú!” „Heéé, ne lökdö­sődj, te rohadék, mert mindjárt olyat teszek, hogy maga lesz a szökni készülő rab-giliszta!” „Vegye ki a Bergenbelsenben csonttá soványodott könyökét a májamból, mert rögtön szétrú­gom a szikkadt kofferját, mint Muki a desszertes szaloncuk­rot!” Rövid pauzára hazaruc­canva, kikapcsra bekapcs a szo­bamozi. Ifjúsági tévéfilmet su­gároznak, giccses tájak, meg szentimenti líra. A főszereplő korán kifejlett leányka a tsz csöcsös brigádjából. Szép arcú babuka, kész porcelánbébi, amúgy kívánatos, csak régóta nagyon kellett volna már neki valami fogszabályozó. Ritkás fogazató, és két metszője is ob- szájdra mered, néz-néz, egyszer csak les. Jön a lökős fiúja a lánykának még ott a fenekén a tojáshéjszín, de már a szex után komyadozik. Azt mondja a lö­kős fiújának, totál dicsérőn: „Tökjó vagy nálam, segfej... ” „Bírom a bulád!” - olvadoz a dugós parafa-legény. Katt, té­véképernyő azon nyomban zsu­gorba. Két fiatal falja egymást a népkert egyik sűrű sövénye túl­oldaláról, szégyenkezés nélkül ruháikat igazgatják, kétséget se hagyva afelől, hogy itt bizony rigyetés folyt, mert a nagy lo- boncú agancsár éppen az ityegő-fityegőjét igazgatja, amolyan Májk Dzsekszonos le- zserséggel. Hallják, hogy mö­göttük kopogok, mégsem fordí­tanak beszédükön „Nocsak, két numero egy húzómban... de mondd csak, még szűz volt a pincéd léleklyuka?!” „Béna segfej vagy, te voltál erős, öcsi­kém. A beledőléses, kidomborí- tós figurát ugyanis harisnyanad­rággal vettem sikkesre...” No, csattant is erre olyan hejder- ménkős káromkodáscikornya, hogy az alsóbb ágakról néhány sápadt falevelecske is a föld felé pilinkézett szégyenletében. Nem vagyok káromkodós. Ritka lénynek számíthatja ma­gát, aki csak egyszer is hallott volna durva szavakkal, trágár módra szitkozódni, így szaba­dulva feszültségeimtől. Mániá­kus megszállottja, rögeszmése vagyok a tiszta, szép, értelmes és szabatos beszédnek. írásban is erre törekszem. Nem is értem a mocskos be- szédűeket! Édesanyám és anyai Rozália nagyanyám mintaszerűen tiszta magyar nyelvet beszélt, ízesen, képekben változatos szavakat használtak. Emellett rendkívül szemérmesek is voltak. Közön­séges szókat soha nem hallot­tam a szájukból. Ezek a meg­szokások oltódtak belém, a gyermekbe. Férfi létemre undor borzongása émelyegtet, s vi- szolygok, amikor társaságban a nők kocsmázó, beivott, lerésze- gedett kanászoktól, kondásoktól hallott kifejezéseket, nyelvi fordulatokat vegyítenek beszéd­jükbe, a „természetesség”, a „fiúsítás” látszatáért. Azt szok­tam volt mondogatni: kis mű­veltségű emberek a káromkodá­sok, kevés a szókincsük. Engem nyelvi purizmusban neveltek, ezt az adományt édes- és nagy- szüleimtől kaptam, a szülői házból hoztam magammal, örö­költ és örök nyelvi igényként, az anyanyelv szépségének és erejének öntudatával együtt. Olyan környezetű világban cse­peredtem, hogy a véletlenül földre hullt kenyérdarabkát is fel kellett emelni, s a port le­fújva róla, meg kellett csókolni. Azt mondották: „A kenyér a Jé­zuska teste.” Még a morzsáit se dobtuk volna félre. Bezzeg a mostani gyerkőcök mai szűkös, szegény világunkban is szé­gyenkezés, restelkedés nélkül megválnak a szalvétába csoma­golt vajas kiflitől vagy zsemlé­től. Látok ilyesmit eleget. Olyan környezetű világban növekedtem, ahol a fütyülős le­ányokra pirongatva rászóltak, hogy: „Mária sír...!” Vagyis Szűz Mária, Jézuska anyja nem örvendezik, ha füttyösek a lá­nyok. Környezetemben nem beszél­tek pongyolán és gondatlanul a gyermekek előtt. Ha kukorica- fosztáskor vagy fonóbéli társa­ságban a felnőttek beszélgeté­sében olyasmi következett volna, hogy a gyermeki fülek­nek nem való szavak jönnek elő, a felnőttek időben és előre figyelmeztették egymást a vi­gyázatra, azzal a gondos óva- kodással, hogy: „Cserép van a háztetőn...” Ezek után érthető, ugye, hogy miért nem értem: mire a sok mocskos beszéd...? (Részlet egy készülő élet-könyvből: Harmatcseppek gyöngyvirágon Pataky Dezső Űrközpont a tajgában? Az egyre szigorodó környe­zetvédelmi elvárásoknak meg­felelő és a kazahsztáni Bajkonur adottságaival is rendelkező új űrközpontot épít fel Oroszor­szág az ezredfordulóig. Az „orosz Bajkonurt” a Távol-Ke­leten, az orosz-kínai határ köze­lében építenék fel. Az új űrköz­pont létrehozását több politikai és gazdasági tényező is indo­kolja. A Szovjetunió felbomlása után Moszkva a hordozóraké­ták, műholdak felbocsátására alkalmas állomás nélkül ma­radt: a bajkonuri űrközpont Oroszország határain kívül fek­szik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom