Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-17 / 64. szám

HÍRLAP, 1994. március 17., csütörtök HATVAN ÉS KÖRZETE 5 A daganatok fejlődésük korai szakaszában is felismerhetők, s akkor még jó eséllyel gyógyítha­tók. Ezért a hatvani Albert Schweitzer Kórház szakorvosai rákszűrést szerveznek. Kérik a 30 év feletti felnőtteket, hogy aki élni kíván e lehetőséggel, jelent­kezzen háziorvosánál Kesédre várják a tűzoltókat Szombaton délelőtt 10 órától Ecséden tartja küldöttgyűlését a Heves Megyei Tűzoltó Szövetség. A találkozón Bóta Lajosné, a szövetség elnöke számol be a múlt évi munkájukról, valamint ismerteti az idei költségvetési- és munkatervet. Vasutas cukorbetegek klubja A napokban ismét összejöttek Hatvanban a cukorbeteg vasuta­sok. Klubjuk tavaly alakult, s azt tervezik, hogy a jövőben rend­szeresen találkoznak. Meghív­nak majd szakorvosokat is, akik erről a betegségről megelőzésé­ről és kezeléséről tartanak elő­adásokat A klub leendő tagjai a MÁV Művelődési Házban Sas- vári Bélánál, illetve az állomáson Laczkóné Kassa Máriánál je­lentkezhetnek. Munkalehetőség Lőrinciben Már megszokott, hogy a lőrin- d polgármesteri hivatal munka­lehetőséget biztosít az állástala­noknak. Ezúttal közmunkások jelentkezését várják a város- gondnokságnál végzendő fel­adatok ellátására. Szavalóverseny Hat és tíz év közötti gyerme­keknek hirdetnek szavalóver­senyt a hatvani művelődési köz­pontban. A nevezők március 19- én délelőtt 10 órakor mérhetik össze tudásukat. Bezárták a dögkutat A herédi polgármesteri hivatal értesíti a község lakosságát, hogy a dögkút üzemeltetése szünetel. A későbbiekben az elhullott álla­tokat a Tamota-pusztai telepen található konténerben kell elhe­lyezni. Múzeumává tás Szűcsiben Nemzeti ünnepünk alkalmá­ból felavatták Szűcsiben Bajza József emlékházát A múzeum ezentúl nyitva áll a nagyközön­ség előtt, így bárki megismer kedhet az író életével, munkás­ságával. Kossuthra emlékeznek Kossuth Lajos halálának 100. évfordulója tiszteletére március 19-én 18 órátóla /wr warn Damja­nich János Szakképzési Intézet­ben megemlékezést tart a Fidesz. Az előadók között lesz Németh Zsolt, a párt alelnöke, ár. Marói­én György, nyugalmazott alezre­des, hadtörténész, ár. Barcza Bé­la, történelem szakos tanár, evangélikus lelkész és Nagy Gyula, a Fidesz hatvani országy- gyűlési képviselő-jelöltje. A gyöngyöspatai Jesse-fa oltár előtt A Pávakör munkája és tervei Csizma sincs, pénz sincs A Mátrai Egyesült Pávakört három falu — Szűcsi, Gyöngyös­tarján és Gyöngyöspata— dalo­sai alkotják. Negyvenötén tagjai az együttesnek, vannak köztük tizenévesek, de idősebb emberek is, akik már túl vannak a nyolca­dik X-en. Legfőbb támogatóik: s községek önkormányzata, a Mátra Energia Trans Kft., vala­mint a Gyöngyszöv ÁFÉSZ. A pávakör vezetője, Németh- né Süveges Zsuzsanna elmondta, hogy93-ban 22 alkalommal lép­tek színpadra, szerepeltek az Attila című rock-operában, részt vettek egy nagysikerű erdélyi körúton, s meghívást kaptak egy filmforgatásra — a Móricz Zsig­mond művéből készült Fáklya című filmben láthatja majd őket a közönség. Pályázatukat elfo­gadták, s ennek köszönhetően húsz perces hanganyaguk meg­található a magyarországi ha­gyományőrző együtteseket be­mutató magnókazettán. Hazai fellépéseik közül szívesen emlé­keznek vissza a feldebrói és az egri bemutatkozásokra, továbbá a gyöngyöstarjáni országos mi­nősítő találkozóra. Az énekes asszonyok maguk varrják és tisztítják jelmezüket, ami — népviseletüket ismerve — nem kis dolog. Vezetőjük elpa­naszolta, hogy hiánycikk a vas­tag harisnya, s a tagok tíz százalé­kának nincs fellépő cipője és csizmája, ami a nemzetközi ver­senyeknél elég kínos. Az idei elképzeléseikről meg­tudtuk — szerepelnek majd a •SzücHÖe/r megrendezésre kerülő Bajza-napon és szeretnének el­jutni Gyulára, az országos feszti­válra. Ez az esztendő az erőgyűj­tés éve is lesz, ugyanis már most vannak elkötelezettségeik, például — a 96-os Expó­ra. Kívánságuk csak annyi: meg­tudni, hol lehet pályázni, mert tavaly — véleményük szerint — csak az „ismerősök” kaptak pénzt az ország kincstárá­ból. A horti dinnyések Csak a napszámosnak fáj a dereka Csalókák a feliratok nyár de­rekán a dinnyekupacok tetején. Ugyanis az, hogy „csányi” vagy „horti” nem mindig a méregzöld »ágyúgolyók” illetőségét jelöli, hanem — sok esetben — kerté­szük szülőfaluját. Horton az idevalósiak többsé­ge már kora gyermekkorában belekóstol a dinnyenevelés tudo­mányába. A földterület azonban véges, így aztán aki ezt a tevé­kenységet választja hivatásául, tavasszal felkerekedik, s az or­szág különböző tájain üt tanyát. Az Ambruzs család immár 21. esztendeje nomádkodik, Kapos­vártól hét kilométerre, Órában találták meg számításukat. Ko­rábban a Somogy megyei téesz- től bérelték a földet, s a termés 60 százalékával fizettek érte. Most már sajnos mindenért külön kapják a számlát, kevesebb a ha­szon, de meg sem fordul bennük, hogy visszatérjenek eredeti szak­májukhoz. A férj, Árpád kőmű­ves, az asszony, Irénke a cukor­gyárban dolgozott, nagyobbik fi­uk autószerelő, a kisebbik most áll a pályaválasztás előtt — me­zőgazdász lesz, „akárki meglás­sa.” Ambruzsnétól megtudom, a dinnyetermesztés családi fel­adat. Bizonyos fázisait — magve­tés, palántázás — kizárólag asz- szonykéz végezheti. A gyeptég­lát — amibe a mag kerül — a fér­fiak szállítják, s később a termés betakarításának oroszlánrésze is az övék. Ennek a kívánatos gyümölcs­nek nem felel meg akármilyen föld, vegyszerezett talajba nem ültethető. Lehetőség szerint olyan helyre tanácsos telepíteni, ahol előzőleg gabona nőtt — osztja meg tapasztalatait velünk az asszony. Ambnizsék nem félnek attól, hogy a téesz-földek privatizálása után nem találnak területet — városi embernek aligha akaró- dzik majd megdolgozni a földet. Családjuk 10-13 hektárnyi táb­lán munkálkodik, s az időjárás függvénye, mekkora lesz a ter­més. ósi titok, hogy az öntözött dinnye sosem olyan édes, mint az, amely a természettől kapja a vizet. Aki maga műveli a földjét, an­nak nem fáj annyira a dereka, mint a napszámosnak — hallom a másik bölcsességet, s hajlamos vagyok rá, hogy el is higgyem. Irénkén nem látszik éveinek szá­ma, s kétkedve fogadom, hogy a karjában tartott kisbaba az uno­kája. Menyük Őreiből való, s ó is kétlaki életet él. Télen mindnyá­jan Horton laknak — ezt a közsé­get vallják az igazi hazájuknak — márciusban pedig irány Somogy. Felpakolnak a teherautóra, s ha majd egy napos zötykölódés után megérkeznek, már ott van- nakotthon. (négyessy) A boldogi önkéntes tűzoltó, mint... A hivatásos vőfély A boldogi Budai Zoltán duci ember. Idegenek is feltételezhe­tik: „számtalan tál töltöttkáposz­tát leeregethetett a torkán”. S ez így is van. Budai urat — szakmai ártalomként — aranyló levesek, ízes főtt és sült húsok, cubákos káposzták, habos torták kísértik, ó ugyanis a környék hivatásos és megbecsült vőfélye. A 39 éves férfit magas vérnyo­mása miatt rokkant-nyugdijaz- ták, ezért csak napi négy órában végez karbantartói munkát a he­lyi polgármesteri hivatalban. Ha néhanapján tűz üt ki a faluban, oda is riasztják — ő az önkéntes tűzoltók alparancsnoka. De legérdekesebb foglalatos­sága a vőfélység. Pályafutása alatt csaknem háromszáz lako­dalomban látta el a ceremónia­mesteri teendőket. A forgató- könyvet — 22 gépelt oldal — be­téve tudja. Találkozásunkkor rögtönzött előadást tart: „Örömmel virradt ránk e mai szép reggel, / örömmel üdvözlöm ártatlan szivemmel. / Szerető szí­vemet most bánat fogja el, / mert a házas élet útjára lépek fel * A boldogi lakodalomban — tudjuk meg Budai úrtól — a vő­fély beszél az ifjú pár helyett, ő mond hálát a szülőknek, vezeti az esküvői menetet, s vezényli a zenekart A dínom-dánomnál is ő a hangadó, versel a leves, a bor, a marhahús tálalásakor. Felada­tai különösen azóta szaporodtak meg, amióta külön a lányos- és külön a fiúsházaknál is szórakoz­tatnia kell az egybegyűlteket. A vőfély kötelessége a vendégek zsebéből kicsalogatni a szakács­nőnek valót, s az újházasok útra- valóját a menyasszonytánc alkal­mával... A vőfély nem egyenlő a násznaggyal. Az utóbbi — rend­szerint a keresztapa — „felada­ta” mókázás helyett a pénztárcá­ba nyúlás. Manapság minimum egy konyhabútor vagy egy fa­gyasztóval kombinált hűtőszek­rény dukál. A jól sikerült lagzik hajnalig, másnap délig tartanak. Már hó­napokkal előtte készülődik a A ceremóniamester, nélkülöz­hetetlen kellékeivel család. Ilyenkor felkeresik Budai Zoltánt, s ő sárguló füzetébe jegyzi a pár adatait, s az esküvő dátumát. Immár 17. esztendeje vezeti a listát, s ha netán elveszne az anyakönyvvezető naplója, még mindig lenne egy bizonyí­ték: kik és mikor esküdtek örök hűséget egymásnak. Budai Zoltán húsz éve kötötte be felesége fejét, házasságukból egy lány született Büszkeségük kis unokájuk. Roland aprócska még, de máris látható — nagyap­jára ütött. Budaiék nem bánták meg, hogy annak idején Péter bácsi az oltár elé vezette őket. Nem úgy, mint azóta néhány, akiket főszereplőnk kormány­zott... Történt egyszer, hogy az ifjú férj eltűnt a mulatság forga­tagában. A buszmegállóban érte őt utói hősünk: „Most már hiába mennél vissza Hatvanba! Meg­esküdtetek...” — terelte vissza a szökevényt. Ha végleg megrom­lik egy kapcsolat, a vőfély már semmit sem tehet. Talán csak any- nyit: felidézi a hajdan volt szép napot... Négyessy Zita Szemétdomb A szemétdombok telhet etlenek:\v& valahol esélyt látnak a gyarapo­dásra, úgy élnek az alkotómmal, hatalmassá duzzasztva mindent be­fogadó bendőjüket S amikor kinövik önmagukat, osztódással szapo­rodnak, akár a papucsállatkák. Arra készülnek, hogy egyszer ellepik az egész világot... Ma még nem sok van belőlük. Persze több, mint mondjuk Német­országban vagy Svájcban, de kevesebb, mint a Balkánon. Azért így is lépten-nyomon beléjük botlunk. Elég, ha csak Wertóirányából autó­zunk Hatvanba és körülnézünk az autópályán átívelő híd lábainál, vagy a Petőfibányát Selyppel összekötő út cukorgyári szakaszán. Nem valószínű, hogy a látványért a cukorgyár, esetleg a felüljáró tar­tozik felelősséggel. Maga a szemét sem — mivel nem „önjáró”, vala­kinek oda kellett szállítania. „A szemétdomb a szemét otthona" — énekelte Illés Lajos majd negyedszázaddal ezelőtt. De hol van a szemétdomb otthona...? (-rí) Nincs gőz, bezár az üzem Egy gumigyár végnapjai? Néhány évvel ezelőtt szerencsésnek mondhatták magukat a Selypi- medence lakói. A környéken számos munkalehetőség akadt, min­denki számára elérhetővé téve a — ha nem is fényűző, de biztos — megélhetés lehetőségét. A gazdaságot és ezen belül az ipart érintő problémák azonban ide is eljutottak, nem kímélve az addig úgy- ahogy talponmaradt vállalatokat sem. Üzemek sora zárt be, kény­szerült létszám-leépítésre, dolgozók ezreinek a sorsát téve bizony­talanná kényszerből vagy racionális érvekkel indokolva. A folya­matnak — úgy tűnik — koránt sincs vége. A napokban felröppent a hír bezárja kapuját a Dunaplast Műanyag és Gumiipari Szövetke­zet lőrinci telephelye, vagy ahogy a köznyelv nevezi — a gumigyár. Nem tették ki a város végét jel­ző táblát, pedig jócskán a prérin járunk már. A Mátravidéki Erő­mű — lágerpalánkra emlékezte­tő, szögesdrótos — kerítését el­hagyva, aszfaltúton haladunk még egy darabig, mire elérjük úticélunkat. Innen tovább már csak az egykori hűtőtóhoz meg a pemyehányóra vezet keskeny ösvény, de ezek a helyek az itt élők többségének is a világ végét jelentik. Maga a gumigyár nem tartozik a település legismertebb vállala­tai közé. Az aug harminc eszten­deje létesített üzem első látásra a mülenniumi idők iparát idézi rozzant épületeivel, a fekete gu­miporral, temérdek rozsdájával. Szűk utcácskák vezetnek a ba­rakkok között, imitt-amott egy munkás tüsténkedik. Az udva­ron hajdani termelőeszközök rothadnak, a környéket benőtte az elburjánzó gaz. A portás nem kérdezi, ki va­gyok, talán tudomást sem vesz érkezésemről. Bennfentesnek tűnő alkalmazott vezet készsége­sen az irodába, majd magamra hagy, boldoguljak egyedül... Megtalálok szinte mindenkit, aki számít, aki érdemben informál­hatna. Mégsem tudok meg sem­mit A gumigyárnál ugyanis hír­zárlat van! Senki nem nyilatkozhat a szö­vetkezet budapesti elnöke, Brosch Tamás engedélye nélkül, s ez alól a helyi vezető sem kivé­tel. Az elnök pedig elérhetetlen, külföldön tartózkodik. Elgondolkodtató ez a titokza­tosság, a legtöbben az okát sem értik. Arra jó csupán, hogy bi­zonytalanságban tartsa azt a csaknem ötven dolgozót, aki a korábban alkalmazott ezer em­berből mára még itt maradt hír­mondónak. A legtöbben sejtik már a környéken, hogy az üzem sorsa megpecsételődött: az erő­mű a fűtési szezon végén meg­szünteti a gőzszolgáltatást, lehe­tetlenné téve ezzel a folyamatos munkavégzést. Márpedig ha nincs munka, el kell bocsátani az embereket. Egyetlen megoldás­ként talán szóba jöhetne a saját gőztermelés — amire évekkel ez­előtt lett volna mód —, ám a mai körülmények között erre nincs pénz. Ki gondolta valaha, hogy így alakulnak a dolgok? Valaha? Még néhány hete sem tudták, mi vár rájuk. Volt egy szerződésük az erőművel, amely ennek értelmében folya­matosan biztosította a technoló­giához szükséges 6-8 Bar nyo­mást, a vulkamzálás alapfeltéte­lét. Áz egyezséget szükség sze­rint megújították, egészen az idei év elejéig, ám ekkor egyszerre húzni-halasztani kezdték az alá­írás időpontját. Január végén az erőmű vezetése küldött egy ud­varias levelet, amelyben elnézést kértek a kellemetlenségért. A „kellemetlenségért”, melynek következtében a gumigyár mű­ködését meg kell szüntetni... Köztudott, hogy az erőműnek is megvannak a maga gondjai. Az egykor jól menő cég ma Vi- sontához tartozik, áramot már rég nem termel, tevékenysége ki­merül a hőszolgáltatásban. Pa- tócs István, a vezérigazgató meg­bízottja elmondta: munkájuk 75 milliós ráfizetéssel jár évente, s ezt a részvénytársaság már nem tudja vállalni. Mindez érthető, ám a módszer, amellyel „hely­zetbe hozták” a tőlük függő gaz­dálkodó egységeket — az önkor­mányzatot és a gumigyárat is — nem kevés kívánni valót hagy maga után. Az utóbbi esetében egyenlő a kegyelemdöféssel. A dolgozókat persze elsősor­ban az érdekli, hogyan tovább. Lélekben már leszámoltak az il­lúzióval, hogy valamilyen csoda életben tarthatja az üzemet. Az sem valószínű, hogy más munka­helyre irányítják őket, miután a szövetkezet többi telepén egé­szen más profilú tevékenységet végeznek, s különben is telített a létszám. Abban bízhatnak csu­pán, hogy tisztességgel eresztik szélnek őket, a törvény szerint já­ró végkielégítéssel a zsebükben. Elszomorító ez az egész... Napjainkban sem megszokott eset, hogy az ember testközelből látja egy valaha életerős gyár agóniáját. Van, aki szerint ennek a félszáz embernek a sorsa már csak egy csöpp mindazok tenge­rében, akiket az elmúlt évek re­cessziója közvetlenül is érintett. Valóban így van, mégsem tudok megnyugodni Veszem a tele­font, hívom a szövetkezet buda­pesti központját. A főnök tény­leg házon kívül van, helyette a főkönyvelő, Dejczőné Czirják Éva jelentkezik. Amikor meg­tudja, miért keresem, udvariasan visszautasít Nem nyilatkozik, mert még minden bizonytalan. Ha már segíteni nem tudunk — mondja —, legalább ne ártsunk. Számomra ez egyértelmű be­széd. A kérdés csupán annyi: ki az, aki ebben az ügyben tényle- gesenártott? TariOttó

Next

/
Oldalképek
Tartalom