Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-07 / 31. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1994. február 7., hétfő

így lát egy vándorszínész

„Hamm, bekaplak, Amerika!”

A Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában, egyidejűleg Békés Pál New Budájának ősbemutatójával rendezték mej» azt a fotókból és diavetítéssel fűszerezett kiállítást, amelynek anyagát Sziki Károly, a színház művésze, amatőr fotós hozott haza többmenetű, többrétű, immár évtizedre kiterjedő ÚSA-beli vándorlásaiból. A közönségre rákiabál a címben is hallható-olvasható nekirugaszkodás, vörös betűkkel, hogy nagyobb legyen a hatása. De mert csak figyelemfelhívó móka az egész „hamm”, mi sem bizonyítja jobban, hogy a reklámszöveg fölött egy mosolygós Sziki néz szembe az igazságosnak tartott Mátyással, a király- lyal, mintha azt beszélnék meg, mit is láthattak-tapasztalhattak vándorutaikon. Mátyás hatalma teljében talán csak az igazságot, a színész romantikus lelke, rokonkeresése, mai tennivalója szerint azt a szenvedélyt, azt a sorsot, azt regényes-keserves valóságot kutatta, amely a magyarok által „kint” épített templomok, elom- lott, hamvadó és elő közösségek, a roskadozó sírkövek árnyékában lelhető fel. Miközben rádöbben: amit ő az arcokban keres, megfigyel, észrevesz, bemér, azonosít vagy elidegenít — már azzal is, ahogy lefotózza őket, azokat, mai környezetükkel —, a mai Amerikát nyűjtja át nekünk. Felhőkarcolóival, betonrengetegével, tavaival, folyóival, sziláival, távolságaival, méreteivel. No és természetesen embereivel, a maiakkal. Azokkal, akik lekat- tinthatók, mert hisz a pillanat minden esetlegessége benn fészkel az arcokban, ez az egyetlen kapaszkodó ma és mindenkor: az arc, akár fiatal, nagyon szép, üde, néger lányé, akár elnyűtt fehér öregemberé, akár Marilyn Monroe-é(1926-62), aki még A. Millerrel is elhitette, ezzel a közép-európai lelkületű drámaíróval és szerelmes férfivel, hogy tényleg halhatatlanná válik, mert bálványozott amerikai istennőnek született. Sziki sem állhatta meg, hogy az utcasarkon található reklámfotó — hamisítatlan harsogással — ide kerüljön a szemünk elé, és minket is figyelmeztessen a világ elmúlásának a dicsőségére. Vagy egy lelkileg be- mérhetetlen világra!

A néhány fotonál többet, jóval szélesebben mesélnek a van- dorfotós-színész diái. Érdekli őt,

mélyen foglalkoztatja minden, talán azért is, mert színészként és elsősorban az ott verbuválódó magyar közösséghez ruccan ki meghívásai kapcsán. Kutatásra, vándorlásra, utánajárásra serkenti őt az a múlt és félmúlt, ami a magyar emigráció meg nem írt történelmét illusztrálhatja. A magyarok első nagy és jelentős elszoródása 1849-cel, Kossuthtal és híveivel ment végbe. Törökország, Anglia, Olaszország, Mexikó és különösképpen Észak-Amerika sírhantjai, Keresztfái, feliratai a köveken vallanak arról, hogyan is indult útnak Közép-Európa népe, a szabadságharcokból is, az Újvilág, az álmok, a légből-hírefeből ácsolt tervek ismeretlen birodalma felé. Mára elnyugvó fájdalom, kíméletes legenda, hogy a nemzet legjobbjai a Kárpát-medencében átélt életüket, múltjukat, külső és belső tartásukat vitték el oda, ahol a kíméletlen rengeteg, a szűzföldek, a töretlen es a számukra csaknem betörhetetlen őstermészet is lerohanta-felőröl- te őket, testüket, idegrendszerüket. Emberi céljaikat, álmaikat azzal az idegenseggel és érzéketlenséggel tették tönkre, amely a hatalom ormairól lenéz. Ha a múlt század második felében épült magyar templom, amelynek formája, díszítése, „lelke” még itthonról származik, ma négerek gyülekezőhelye, mert a templom mögül „az alapító atyák” kivándoroltak a temetőbe, vagy még életükben odábbáll- tak, az odalátogatóknak lehet szívfájdító, lehet elgondolkodtató, mégis eleven valóság. A feltoluló sajgást a fotós is érezte, mi is birtokoljuk itt, elmélkedünk rajta egy ideig. Főként azon, hogy a történelem vak és kegyetlen logikája szerint mindig a legjobbak fizetnek életükkel — mert a fu- tásba-lázadásba bele lehet őrülni és bele lehet halni —, akik a nemzetet, mint a legszentebb tudati értéket hordozták magukban. Mindig is a nemzet éltető és vezető szelleme csorbul, ha — mint ’45-ben, ’56-ban és később, más kényszerek hatására — éppen azok mennek el, akiknek itthon kellene maradniok.

Egy kiállítás belső világáról, tartalmáról írtam néhány sort, és arról, hogy ezt a képsort innen is lehet nézni.

Farkas András

Diákok és az üzlet

Tavaly szeptembertől vesznek részt Egerből két középiskola, a Közgazdasági Szakközépiskola és a Neumann János nevét viselő oktatási intézmény diákjai az Amerikában meghirdetett Junior Achievement világversenyén.

Ez már egy jól bevált oktatási forma, ahol különböző szintű és nehézségű programokat kell megoldaniuk a tanulóknak az üzleti élet mindennapjairól. Ezáltal a fiatalok játékosan kapcsolódnak be az eladás és a piaci haszon rejtelmeibe.

Felvételünkön a másodikos közgazdaságis diákok egy vezetési és gazdasági szimulációs feladat megoldása közben.

(Fotó: Szántó György)

Egy otthontalan ember kesergője

A füzesabonyi vasútállomáson nem először jött hozzám egy kis emberke, szakadozott, gombtalan télikabátban. Már szinte ismerősként üdvözöltük egymást, pedig eddig egyetlen szót sem váltottunk az elmúlt évek során. Most egy hatalmas, szmes Széchenyi-plakát alatt üldögélt otthontalannak tűnő társával együtt. A plakát és négyő- jük kontrasztja filmbe ülő, tömör kép napjaink tavaszvárásáról.

Négy kopott vaíjú és egy hangos poszter aranyozott betűi:

„Merjünk nagyok lenni!”

A kis öreg, akit említettem, hogy szinte ismerős, feltápász- kodik a pádról. Újra tömör és célratörő.

— Néhány forintot, ha tud, adjon, legyen szíves.

Szemébe tekintve átadok öt forintot.

— Most csak ennyi van? — kérdi, és simogatja a fémdarabot. — Nem lenne kicsit több?

— Lenne, de csak ha megmondja, mire kell!

— Persze hogy megmondom. Még azt is elmondom, amire nem kíváncsi. Mondjam?

— Igen, mondja — biztatom, s egy-egy közbevetett kérdéssel

megszakítva, nyolc év pokla borult a váróterem kövezetére. Ha összefoglalom, kevesebbet ér, de nekem nagyon kedves így is.

„Juhász László vagyok, nézze, ide van írva a személyimbe. Tudom, többnek nézek ki, de én már nyolc éve élek így. Nézze, itt a nyugdíjpapírom, itt a feleségem, akit nyolc éve temettem el. Es ez vagyok én, még fiatalkoromban. Határőr tiszt voltam. Ugye, milyen szép ember, látja ezt a gyöngysoros mosolyt? Most meg nézze, egy fogam sincs. Kiverték, amikor a házamból kirúgtak, mint a kutyát. Szállást adtam valakinek a Rákóczi úton, aztán kirúgott. Törött arccsonttal kezdtem új életem, az utcán. Kőműves voltam, belerokkantam, most már nem tudok dolgozni. Itt élek a füzesabonyi állomáson. Jó itt, mert legalább éjszakára nem záiják be az ajtót. Egerben nem engedik az otthontalanoknak, hogy a pályaudvaron töltsék az éjszakát. Kint pedig hideg van, megpróbáltam, de hideg van. Néha, amíg észre nem vettek, a WC-ben aludtam, de már ott sem lehet. Az esti vonattal azért mindig átutazom Egerbe, egy kis pénzt kérni, mert ott

jobban adnak. Aztán all órási- val visszajövök ide, társam, Imre mellé. Hívtak már azok, akikkel együtt látott, Kömlőre, voltam is ott egyszer, de nem szerettem. Egerben, a menedékházban sem szerettem. Sok ott a bűnüző. Egyszer elmentem kanálért, hogy megvacsorázzam, s ez idő alatt megették az ennivalómat. Azóta oda sem kívánkozom. Fürdőbe annál jobban! Már egy hónap telt el, hogy nem füröd- tem. Egerszalókra, a forráshoz szoktunk járni, de nem akar senki elvinni, pedig szeretem azt a meleg vizet. Én bízom abban, hogy visszakapom a lakásomat, aztán megint lesz hol fürödnöm naponta. írtam az Igazságügyi Minisztériumba is, most pedig várom a válaszukat, hogy ide adják azt, ami az enyém.

Várok. Addig az emberek jóságában hiszek, hogy adnak pénzt, és így 60-80 forintból tengetem napjaimat. Nem haragszom azokra, akik visszautasítanak, csak kicsit rosszulesik. Aztán más emberekhez lépek, hiszen élni kell valahogyan!”

Lejegyezte: Sziki Károly

Segítség a súlyos betegeknek

Európában egyedülálló kezelésmód mestere a lyoni Michel Carayon, aki fülöp-szigeteki és indiai tanulmányai, valamint született adottságai révén mintegy húsz esztendeje gyógyítja eredményesen a hozza „zarándokló” daganatos, belgyógyászati, immunrendszeri bajokkal birkózókat, köztük azokat is, akik már másképp nem számíthatnak felépülésre.

A Hevesi Napló, az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület, a budapesti Életfa Egészségvédő Egyesület, valamint az MMK szervezésében vele találkozhatnak az érdeklődők február 9-én, szerdán délután fél négykor a Megyei Művelődési Központ I. emeleti dísztermében. A vendég nemcsak filmet vetít a szabad kézzel végzett operációkról, nemcsak munkásságának állomásairól beszél, hanem az előadás után minden résztvevő számára ingyen készít diagnózist, biztosít konzultációt.

Az egyesületi tagok fotós belépőikkel juthatnak be. A többiek még naponta reggel nyolctól délután öt óráig beiratkozhatnak a rendezvény kezdetéig az MMK-ban, s fényképes igazolványaikat a program előtt vagy után át is vehetik.

Emlékek és tények

Válasz Sebestyén Teleki Istvánnak és Sziki Károlynak

Csak most olvastam a Keserű emlékeim Egerből útijegyzetet (Heves Megyei Hírlap 1994. I. 10.). Késve válaszolok rá. De a visszapülantás is három hónappal követte az eseményt, az egri Erdély jelene és jövője tanácskozást. Talán ezért térnek el benne annyira az emlékek és a tények.

Sebestyén Teleki István arról panaszkodik ez alkalommal Sziki Károlynak, hogy nem szerepelhetett a kétnapos tanácskozáson. „Rövid előadást” szeretett volna tartani — állítja. Később bevallja, hogy „tanulmányomon fél évet dolgoztam,... bemutattam volna Égerben.” A szervezők már júliusban felkérték az októberi tanácskozás előadóit, 25-30 percet szabva meg számukra. Sebestyén Teleki István az előadások közben jelentkezett, ragaszkodva a terjedelmes szöveg 50-60 percig tartó felolvasásához. Ehelyett azt ajánlották neki, hogy a hozzászólások 5-10 percét megtoldva, 15 percben foglalja össze mondandóját. Nem vállalta, megsértődött, távozott. Ezt mindnyájan sajnáltuk.

Ha elment, legalább ne minősítené a nélküle zajló további folyamatot. „Annyira akarattalan volt ez a tanácskozás, hogy a végére alig maradtak nénányan, akik a nyilatkozat aláírásánál tüsténkedtek” — így az úiabb állítás. Lássuk a tényeket. Október 17-én nem egy, hanem három közleményt fogadtak el a résztvevők. Egyiket sem kellett aláírni. Ismertetés után az Erdélyi Szövetség elnöksége bocsátotta ki őket. A 144 erdélyi vendégből még a búcsúvacsoran is 129 ült asztalhoz; nem „néhányan maradtak.” Hogy az „akarattalan” mit jelenthet, az a szerzők titka. Netán arra gondolhatunk, hogy „kelletlen”. Ezt azonban a fenti tények mellett az is cáfolja, hogy 8 ország magyaljai közül 53-an szólaltak fel.

Kevésbé tárgyiasan mérhető a „keserű emlékek” bírálata a tanácskozás szellemiségéről. A

nyitó előadást „langyosnak” érzékelte, a „stratégiai posztokon terpeszkedőket” sommásan „kommunista érzelmeken nevelkedett embereknek” hitte Sebestyén Teleki István. Ugyanez a szellemiség viszont roman, szlovák, ukrán lapokban és politikai nyilatkozatokban „irredentának”, „szélsőségesnek”, „támadónak” mutatkozott. „Kommunista érzelmek”? Ez bizony akár jó, akár rossz értelemben önkényes feltételezés a tanácskozás meghatározó személyiségeiről, többek között Ágoston Andrásról, Bárki Éváról, Bodó Barnáról, Durav Miklósról, Dupka Györgyről, Murvay Sámuelről, Páskándi Gézáról, Rajkai Zsoltról, Tempfli Józsefről. A halmozottan tévés besorolás okán maf

amról csak annyit, hogy 1956- an a Debreceni Forradalmi Bizottmány, 1986-ban az Október 23-a Bizottság, 1987-ben a Maf

yar Demokrata Fórum, 1988- an az Erdélyi Szövetség alapítói közé tartoztam.

Szellemiségben és magatartásban legfőbb mércéül egyébként végig Sebestyén Teleki István szerepel az útijegyzetben. Önjellemzésül azt mondja tollba, hogy ama „stratégiai pontokon terpeszkedőkker szemben „radikális”. A tollforgató „kemény fiúnak, igazi csíki székelynek’^ úja le — ezek szerint szegény nem „igaziak” rovására. Egyikük őszinteségében sem szabad kételkedni. Csak hát a tények más következtetést is megengednek. Sebestyén Teleki István 1989 után települt át Erdélyből Svájcba. Erdélyben akkortájt már működött a magyarok politikai érdekszervezete, a legnépesebb romániai párt, működtek a nyíltan beszélő magyar lapok, folyóiratok. Cselekvő radikálisokra, igazi vagy inkább céltudatosan közösségi csíki székelyekre ott várt és vár nemzetmentő, nemzetépítő feladat. Nem a személyes döntés illetékességét, csak a kihívó szembeállítás keretét érintik ezek a tények.

Egy idevágó értelmezéssel zárom a válasz erdemi részét. Meglehet, „langyos” ez az értelmezés, de többnyire kiállja a próbát. Nos, a másokért is felelős politikában a radikalizmust együtt kell vonatkoztatni a szükségességre és a lehetőségre. Radikális az, aki a szükségességet a lehetőség végső hataráig érvényesíti. Egészen addig, de csak addig. A lehetőség végső határán túl más kezdődik, nem a radikálisság. Tekintsük ezt tapasztalati történelmi ténynek. Egerben erre is vigyázva tanácskoztunk Erdélyre!. Megítélés kérdése persze, hogy milyen eredménnyel és hatással.

De az például egyszerűen tények dolga, hogy a tanácskozást az Erdélyi Szövetség rendezte, nem a SMIK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör — rövidítése helyesen SMIKK.) Ezt és a pontos adatokat Szíky Károly, az egri lakos Egerben is megtudakolhatta volna zürichi utazása előtt vagy után. Ellátogathatott volna a tanácskozásra is. Könnyebb elkerülni ugyanis, hogy közös ügyekben az egyetértést ne árnyékolja be félreértés, mint félreértésből ismét egyetértésre jutni. De ha már itt így történt, okuljunk belőle.

Székelyhídi Ágoston az Erdélyi Szövetség elnöke

Kedves Guszti!

Nézd el nekem, hogy még mindig így szólítalak, mint egy évtizeden át Debrecenben tettem, közös találkozásaink pontjain. Azokra az időkre gondolva nem tudnálak Ágostonnak, de még leveled olvastán sem jönne a számra Székelyhídi Úrnak nevezni téged. Pedig az aztán igazán Székelyhídi Uras!

Háromoldalas elemzésed — vagy ahogyan te nevezed: munkád— olvastán magam is készültem egy terjengős válasz megfogalmazására, de szerencsére már az elején elmosolyítottam magam, magamon. Attól cidriztem ugyanis, hogy nem bírnám humorral, és bekeményednék, mint ahogyan te is tetted, miként az asztal másik oldalán ülők szokták tenni. — Hol vannak már azok a könnyed debreceni esték? Többször is átolvastam 3 flekk- nyi munkádat, s ildomosnak, no meg üdvözítőnek is tartottam volna, hogy hajszálnyira annyi — még ha kicsit vastag is! —, ugyanannyi sor közlésére kérjem meg a Főszerkesztő Urat, mint ellenmunka motívum bepréselése (400 forintért oldalát). De aztán elálltam e kérelemtől, mert hiányzik több elemem: nincs szép pecsétem és fejléces papírom, mint neked, telefaxom, fogadónapom és telefonom sincs. Pedig milyen jó lett volna, ha megcsörgeted, egyszerűen csak feltárcsázod egri számom, onnan Pestről, a Szoboszlai u. 2-4-ből (Pf. 369, H-1445), és elégedetlenséged rám zúdítod, s ha még magyarázatra is adsz lehetőséget, már nem első indulatból fogalmazod

régi-új stílben kirobbannó kirohanásod, s amolyan új-régi stílben rögtön a főszerkesztőnek, hogy aztán „nyekk”, és fejét vesz- szük! Ilyen olcsón azért nem gurul.

Ára is van a nagyerdei kirohanásnak.

Egyelőre csak annyi, hogy munkád — elemző munkám közlésétől egy sikula-sóhajnyi időre elállók. Mert ilyen a fiile: elálló. Ezt pedig csak kellő igény esetén „sapkátlanítom”. Bár szívesen szurkálnék, hencegnék, kioktatnék én is, hely(zet) kérdése csupán, hej! Úgy hiszem, a vészharang fülsüketítő zaja, mely az „írás sok tévedése, félreértése, nem éppen megfontolt feltételezése” miatt hallatszik, no meg azért is, mert „sérti az Erdélyi Szövetséget”, aligha áll másból, mint egy K-val írtam a SMIKK-et (ahogyan egy betűvel te is módosítottad az én nevemet

— ennyi!) Másik hibám az, hogy elfogadtam egy Svájcból érkező ember véleményét, aki másként értékelte a tanácskozást, mint azt hallani szeretitek. „Egy ember”

— mondom! De azért ne hallgassuk el, hogy ő az Erdélyi Világ- szövetség zürichi elnöke.

Sebestyén Teleki István valótlant mondott volna? Akkor talán vele kellene tisztáznunk mindent, és nem gondot okozni egy jó szándékú lap főszerkesztőjének és szerkesztőinek.

Kedves Guszti! Indulat-má- zod alól is a vég előtt mégis kikapnék valamit, következő válaszodig, elménckedés céljára. Mindezt vegyék ajánlásnak a

„háttérmunkások” is, kik idegeid tollát felborzolták! Mégpedig azt a tényt, hogy valaki nem jutottszóhoz. Az Érdélyi Világszö; vétség zürichi elnöke nem jutott szóhoz! Ezt azért nehéz megmagyarázni. Valaki megérkezik 1100 kilométerről, és masok eléje tornyosulnak. Elképzelhető ez? Igen, egyre gyakrabban hallunk, látunk ilyet. Pedig mit is mond András Sándor, a washingtoni költő?

„És most jelentkezem. Én, tömegbázis és ember.

Vagyis a nagyok közt is legnagyobb hatalom.

A föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék.”

Vagy mégis van, Guszti?

Mondod: „Sziki Károly egri lakos ellátogathatott volna a tanácskozásra...” Utólag kérek tőled elnézést, de ebben az időben Erdély városaiban és falvaiban Remenyik Sándor verseiből készült:

Az ország elvétetett tőlünk címmel összeállításomat mutattuk be.

Harag nincs a szívemben, s hiszem, belőled is elpárolgott mind, ami feszített.

Ennek reményében lenne egy kérésem hozzád:

Összegyűjtöttem egy 4-500 oldalas anyagot, amely az elszakított területeken és a tengeren túl élő magyarokkal készült riportjaimat, no meg útirajzaimat tartalmazza, s a kisebbségi életformát helyezi nagyító alá.

A helyi sajtó ennek jó részét közölte már, de szeretném fotókkal ellátott gyűjteményes kötetben is kiadni.

Ha lenne egy kis tartalék energiátok és anyagi forrásotok, szívesen megjelentetném a ti gondozásotokban. Ezek között elhelyezve — már nem kiszakítva csemegézve rajta —, meglátod, más hatást kelt munkádtárgya is.

Köszönettel és üdvözlettel: Sire

(Sziki Károly)