Heves Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08-09 / 6. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1994. január 8-9., szombat—vasárnap Tizenöt kilométer postaládától postaládáig A tudósítónak jeges szél /I fúj a fülébe, a hidegtől ZA remeg a térde, és jókat csúszkál a fagyos járdán, miközben arról ábrándozik, hogy mennyivel jobb lenne a meleg ágyában szundikálni. — Szerencsére enyhe a reggel — mondja Mónika, pedig reggelről szó sincs, hajnal fél öt van, koromsötét, és a környékbeli kutyák úgy vonyítanak, hogy az egy nagy létszámú farkascsordának is becsületére válna. Mindez azonban nem zavaija túlságosan Stefán kisasszonyt, aki a maga tizenhét évével nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a Heves Megyei Hírlapot minden hajnalban eljuttatja a bélapátfalvi előfizetőknek. Az első teendő, a címzés elkészítése még otthon, a fűtött szobában történik, egy forró kávé mellett, hanem utána irány a kegyetlen természet, ami produ- ' kálhat rideg fagyot, szélvihart, hószakadást, jégesőt; a hét hat napján menni kell, mert az előfizetők várják a lapot. (Imádkozik is Mónika, hogy a természeti katasztrófák lehetőleg vasárnapra essenek, de ha ez nem lehetséges, akkor legalább délutánra.) Adódik a kérdés, hogy miként csöppent ez a törékeny, csinos lány ebbe a kemény munkába? — Közgazdasági szakközép- iskolába járok, levelező tagozatra. Emellett van elég szabadidőm, gondoltam, nem árt valami munkát vállalni... — mondja, úgy a napi tizenöt kilométeres sétaadag közepe táján, amikor vállát már kevésbé húzza az újsággal tömött kézbesítőtáska. Már fél hat körül jár ekkor az idő, az addig kísértetiesen üres utcán feltűnnek az első emberek, a cementgyárba igyekeznek műszakba, a buszmegállókban dideregnek a korai járatokra várva. Ekkorra érdekes módon az addig szinte őijöngő ebek is megcsendesednek, meg az ember állkapcsából is kiáll a fagyás, lehet kicsit beszélgetni. így aztán Mónika is .elmondja a problémáit: több helyen nincs levelesláda, így aztán könnyen nyoma vész az újságnak, vagy éppen alcutya „olKézbesítésre váró újságkötegek gyűlnek a nyomdagép mellett Vincze Tibor és kézbesítő csapata Az egyutcás falu Szentpétery Melinda Károlytáró egyetlen utcáján vassa szét”, az előfizetők pedig nála reklamálnak. A lakótelepi lépcsőházak egyike-másika be van zárva, ezért még egyszer visz- sza kell menni később az újsággal. Hajnal hatkor, amikor a tudósító a bokák erősödő sajgása miatt meghátrál, Stefán Mónikának még hátravan vagy öt kilométer. Bizony, Bélapátfalva szép nagy község — főleg, ha újságkihordási szemszögből nézzük... Mint a villám 1 írókban nem könnyű utol ^ érni a Hírlap kézbesítőjét, kJ Kovács Tibort. Sok-sok kilométert látott „drótszamarán” úgy cikázik a házak között, mint a villám: ide egy újság, oda egy újság, és már kész is van. Azután átül az autójába, és Kőkút- pusztátis „megszólja”, visszafelé pedig a fémművekbe is beadja a megrendelt példányokat. Igazából a felesége vállalta el ezt a munkát — ő egyébként is vállalkozó —, de Kovács úr nem bírná elnézni, hogy az asszony rohangásszon hajnalonta, úgyhogy ő csinálja a nehezét. — A falut úgy ismerem, minta tenyeremet, és engem is ismernek az emberek. Ha találkozók valakivel, mindig van egymáshoz egykét jó szavunk — mondja. — Általában hat órakor kezdek, és tízre mindennel kész vagyok, meg is lepődtek néhányan, hogy a reggelihez már ott a friss újság. A postaládákkal nekem is gondom van, hiányzik vagy tíz-ti- zenkét előfizetőnél. Nem venném a lelkemre, ha engem vádolnának azzal, hogy nem viszem ki az újságot, ha esetleg valaki ellopja a kerítés réséből, vagy elviszi a szél, úgyhogy most műanyag csőből készítek a hiányzó helyekre egy egyszerű kivitelű újságtartót, sőt fel is szerelem. Az előfizetők biztosan örülnek majd neki, az én munkám meg csak könnyebb lesz ettől. — No, ha nem haragszik, felpattannék a nyeregbe, mert várják ám az újságot— búcsúzkodik egy aznapi példányt meglengetve, és elkarikázik a Széchenyi út irányába. Mint a villám... Most „ugrik” a Hírlap a yízbe A legnagyobb jóindu/» lattal sem lehet tágasJL L nak nevezni a Hírlap gyöngyösi, Rózsa utcai irodáját, a kézbesítők sem maradéktalanul frissek, odakünn fáradhatatlanul zuhog az eső, minden készen áll ahhoz, hogy „katasztrófa” történjen. Ráadásul hajnali Sok ember munkája kezdődik olyankor, amikor legtöbben még alszunk. Ilyen például a hírlapkézbesítőké is, vagy ebben az esetben akár írhatjuk nagybetűvel is: a Hírlap-kézbesítőké is. Nem tartozik ezek közé a tevékenységek közé az újságíróké, ugyanis mi még olyankor az előző nap tevékenységeit pihenjük. Egyszer az életben úgy döntöttünk: szolidárisak leszünk. Végigjártuk néhányukkal útjukat, s megállapíthattuk: nem cserélnénk velük, igaz, talán ők sem velünk. Ebben megegyezve született ez a riport. Kovács Tibor már nyitáskor kopogtat Borics Tiborné zöldségüz- letének ajtaján a friss újsággal negyed öt van, amikor is a népesség többsége nincsen teljesen birtokában szellemi és fizikai képességeinek. — Megvan a kód...! — közli Vincze Tibor irodavezető, s ennek a kézbesítők megörülnek, a tudósító meg pislog, hogy mi van meg? — Tegnap az egyik lépcsőházba nem lehetett bejutni— magyarázza a főnök, aki egyelőre nap mint nap jár ki Egerből. — Természetesen reklamáltak a lakók, de szerencsére sikerült megegyeznünk: megadták a kapu kódját, így ma a postaládájukban benne lesz a tegnapi lap is. Ilyen van — dől hátra egy pillanatra a székében, a kezében már vagy tíz perce szorongat egy cigarettát, de rágyújtani csak akkor lehet az ajtóban, ha már mindenki elmegy, itt három szippantás után olyan füst lenne, hogy valamennyi kézbesítő megfulladna. Befut az a Tóth Mária is, akiről kedden hírül adtuk, hogy kötelességének teljesítése közben — éppen kézbesítette a Hírlapot — megharapta egy kutya. Azóta is arra jár, különösebb óvintézkedéseket nem tett, de — kopogjuk le — nem volt rá szükség, a loncsos ebek — köszönet érte — komolyan vették kérésünket, s megértést tanúsítanak. — Kaptam két tetanuszt, az anyukám ragaszkodott hozzá — meséli a lány, aki hajnalban újságot hord, délután iskolába jár, délelőtt meg ezek szerint olykor oltásra. (Veszélyes szakma ez.) — Kicsit későn jöttetek — mondja Vincze Tibor, mi meg nézünk rá, hogy mit beszélsz, ember, alig múlt negyed öt, a hármas úton zuhog az eső. — Ma hamarabb jöttek az autók, s így hamarabb is indultak tovább a kollégák vidékre — meséli. — Tegnap ugyanis egy cseppet lázadtak a kistelepüléseken a kézbesítők. Akadtak közöttük olyanok, akik megígérték az előfizetőknek, hogy kiviszik nekik reggel a buszhoz a lapot, aztán ez a terv dugába dőlt. Ma, remélem, lesz belőle valami. — Ne tegyetek kapuba újságot, mert elázik! — kap hirtelen a fejéhez, aztán meg az asztal alá, s ránt elő néhány nejlonszatyrot. — Csomagoljátok be ebbe. Még néhány apró problémát megbeszélnek — akad hely, ahová nyolcra kell vinni az újságot, pedig a kézbesítő már ott kezd, neki vissza kell menni — aztán elindulnak, ki biciklivel, ki gyalog a nagy táskájával, s olyan kézbesítő is akad, aki még visszaszalad a gumibotjáért, mert saját bevallása szerint „az egy olyan környék”. — Mi van akkor, ha ma valaki megfázik, és holnap nem jön ? — kérdezem, hogy mást már fel se tételezzek. — Van egy állandó helyettesünk — válaszolja Vincze Tibor —, s az is előfordulhat, hogy aki leghamarabb visszajön, az ellát még egy körzetet. Tudjátok mit? — kérdez aztán vissza. — Nézzétek meg Károly- tárót. Sokan azt sem tudják, hogy a térképen van, hét előfizetőnk él ott, talán a legkisebb település a megyében. ~¥Jr árolytárót úgy lehet megközelíteni, hogy egy A. Ml. meglehetősen kátyús úton elhagyjuk Gyöngyösoro- szit, átkelünk a tengerszemekhez is hasonlítható pocsolyákon, váijuk a még sötét erdőben, hogy előbukkanjon egy jeti vagy egy medvefalka, aztán amikor nem bukkannak elő, akkor egy helységnévtábla nélküli utcát találunk: ez Károlytáró. A helyi kézbesítő, Szentpétery Melinda a gyöngyösi Berze-gim- náziumba jár, szüleivel és a most harmadikos általános iskolás Elemér öccsével három éve települt át Romániából. Hét órakor indul a busza, előtte egy fél órával felkapja azt a hét lapot, amely már öt óra körül a lakásukon van, végigszalad azon az egy utcán, halálbiztosan tudja a sötétben is, merre kell száraz lábbal kikerülni a sár-óceánt. Azt meséli, hogy ez a hét előfizető volt egy-kettővel több is, csakhogy egy részük lemondta a (apót, mondván, hogy január elsejétől drágább lesz. (Nem lett.) Megcselekedjük a napi jótettünket, bevisszük Melindát és Elemért Gyöngyösre, gondosan elhelyezzük őket az iskoláikban, majd visszaevezünk az irodához. Akkorra már nyolcat üt az óra, s munkába igyekszik Keresztes György, a város polgármestere is. — Azt még értem — mondja —, hogy a városokban megoldják ezt a terjesztést. De éppen arra gondoltam, amikor olvastam róla, hogy miként oldják meg a legkisebb településeken, például Károlytárón? Akkor aztán nevetni kezdünk, s elmeséljük: így... A tudósítást készítette: Gál Gábor Koncz János Kovács Attila Már hajnalonta a bélapátfalvi utcákat járja Stefán Mónika Kézbesítők az éjszakában
