Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-09 / 287. szám
EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. december 9., csütörtök Harmincnégy évesen már az Egri Érseki Tanítóképző Intézet igazgatója Hol van a türelem határa? Egy nagy ember nagy szerénysége Haláláig tette a dolgát - a lelkiismerete szerint Dr. Somos Lajos (1904-1988) 'a szatmári tájról jutott el Egerbe, pár évi máshol-tanár- kodás után, 1933-ban megtelepedett itt, és haláláig tette a dolgát - a lelkiismerete szerint. Hogy ebben a században mi fért el és bele ebből, ebbe a nyolcvannégy évbe - túl a két világőrületen, mármint a diktatúrákon, a két világháborún, a szellemi forrongásokon, a hatalmi tébolyokon is túl, egészen az egzisztencionalizmusig - azt mindenki érzi-sejti-tudja: ha végigélte. Másoknak, akiknek mindez csak nyomtatott betű, vagy még az sem, azoknak hiába magyarázzuk, mert a közeli és távoli történelmet a harsogva írók és beszélők mindig is úgy alakítják, ahogyan a pillanatnyi érdek sugallja. No, dr. Somos Lajos nem a perc, nem a pillanat emberének mutatkozott. Nyelvek és a lélek tanára. Szolid, nagy tűrésekre előkészített alkata ott formálódott, abban a hétgyermekes parasztcsaládban, ahol a születési sorrend nemegyszer kíméletes vagy erőszakos rangsort is jelentett. Lajos bácsi - mert így szerették őt szólítani, szeretni a hozzá hasonlók, az értéket becsülő embertársai - már a gimnáziumba is kínkeservesen jutott fel, hogy ott aztán a kamaszgyereket, talán paraszti volta miatt is, éretlen társai nemegyszer megszégyenítsék. Félmondatos utalásából kiderül, hol kezdődött nála az a bizonyos szolidaritás és a belőle kinövő életprogram, amely segíteni akart azokon, akiknek centiméterenként kellett és kell ma is előrehatolniok a társadalomban, míg megtalálják a feladatot, vagy a feladat megtalálja, megérinti őket. Harmincnégy évesen már az Egri Érseki Tanítóképző Intézet igazgatója, a tudós dr. Breznay Imre után, akinek Egerről szóló monográfiája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ezt a XVIII. szá- zadbap nagyszerűen létrejött várost megértsük, fjg a szelíd tónusú tanárember állandóan élete fogytáig közösségekben gondolkodott. Előbb az irodalmi képzés kérdései izgatták, diákgyerekekkel írat antológiamé- retíí gyűjteményt, majd egyre inkább a pedagógia, a lélektan rejtett, olykor kiáltóan beszédes összefüggései felé fordul. (Ha már az egri érsek szaván fogta, hogy az újabb diplomát is - mármint a neveléstanit - megszerzi.) Nem kisvárosi méretekben, országosban, sőt az elhivatott ember gyakorlati érzékével gondolkodott, egyetemességre törekedve, a szakmában, a pedagógiában, a nevelésben, a társadalomban, építkezik, tervez, szervez, végrehajt. Ilyen közösség, olyan csoportosulás, ilyen országos értekezlet - miniszterekkel is olykor - alakul nyomában! Azt kutatván, mit kellene tenni, hogyan kellene ezt-azt-amazt csinálni ahhoz, hogy ez a tehetséges fajta és nagy értékei ne mennének veszendőbe. Ez a mindenre nyitott fiatalember már negyvenöt előtt megérzi, amit az író Zilahy Lajos minden eszközzel támogat, hogy fel kell vállalni a kitűnőek iskoláját, ahová nem pesti gyerekek tódulnak majd, hanem azok, akikben az adottság megvan besorolni abba a szellemi elitbe, amely kivezeti az országot, a nemzetet mindabból, amibe á történelem és a tömény mulasztások sorozata belevezette. A Dunával összekötött, összegubancolt népek szellemi, történelmi szerepegysége is izgatta. (Ma már költői kérdés, mivé lehetett volna dr. Somos lajos, mik lettek volna álmaiból, gyakorlati képzelődéseiből, tetteinek folytatásából, ha 1948-ban be nem keményít a diktatúra. Az iskolák államosítása után vallotta: „Sok kérdést kellett tisztáznom önmagámmal, számvetést készítettem, arra törekedve, hogy túljussak válságaimon, megtorpanásaimon. Az új közel állt hozzám, hiszen a korábbi évtizedek folyamán is azokért emeltem szót, azokért dolgoztam, akik hátrányos helyzetből rajtoltak. Egy kissé mégis elbizonytalankodtam, s felmentésemet kértem.” Ezt a szöveget olvassuk a Pécsi István tollából megjelent monográfiában, amelyet majd 1984-ben, a nyolcvanéves mesterpedagógus tiszteletére adott ki a Magyar Pedagógiai Társaság. Azt azonban még 1988-ban sem írta le senki, hogy az ő elbizonytalanodása mögött milyen erők húzódtak meg, mik, kik, hogyan, s miért kezelték őt a negyvenes évek végén és később is úgy, hogy huszadrangú szakmai figurák táncolhassanak a feje fölött, akik állandóan kihasználták őt, az ö munkájából, az ö eredményeiből éltek meg, élősködtek, miközben minden tettükkel, szavukkal, jelentésükkel és egyebekkel nyomták öt le a szürke tömegbe. Az más kérdés, hogy nem tudták elvenni életörömét, munkakedvét. Puritánsága, emberismerete és sok-sok kiváló jellemi tulajdonsága megóvta őt attól, hogy úgy istenigazából felhorkanjon, odamondjon, odategyen a hatalmat képviselő szakmai tapsifüleseknek. Eltűrte, bizonyára némi iróniával glosszázta is magában, mikor és hogyan idét- lenkedett itt-ott felettese, mivel és hogy szentségtelenítette meg a pedagógusi pályát, amikor tanárhoz és olykor emberhez is méltatlan módon vétett a tanári hivatás, az emberi lelkiismeret törvényei ellen. Név szerint is ismerünk ilyeneket! A hatalom nem tudta kezelni őt. Nem értette. Ennyi emberi tisztasághoz nem szokott hozzá a szeme. Mégis eltűrte, hogy - messze kimagasodván az őt körülvevő szakmai középszerből - a pályatársak fejet hajtsanak előtte. írásban is. Cikkek sorozata jelzi, hogy élt itt egy ember, akinek a bölcsessége sokat kamatozhatott volna, ha nem úgy lóg ki a sorból, mint ahogyan ezt dr. Somos Lajos tette. A legkisebb méretű beszélgetésben is hibátlan magyarsággal fogalmazott, mint egy tőről metszett Gárdonyi- vagy Mik- száth-novellahős. Móriczot most nem említeném. Papok vezette iskolában vezetett, Ady forradalmiságát hirdette, amikor még fejcsóválás járt a lázító sorok szavaltatásáért. De ott legalább próbálták megérteni, mert akkor még Egerben szuverén szellemi élet virágzott. Negyven évet töltött el a pálya szélén, az út porában botorkál- tatták, miközben az Olcsó Jánosok elhajtottak mellette. Bizonyára fájt neki. Nem mutatta, mert a tűrést és a türelmet már a bölcsőben megkapta, útmutatásul. Farkas András Gyöngyösorosziban rúgtam be először Floridai beszélgetés Máté József kanadai üzletemberrel Ráják és apró halak úszkálnak lábunk mellett, a sós levegő és a tűző nap keveredésében, a világ legfinomabb homokú strandján, a floridai Siesta-bea- chen beszélgetünk, s gondolatban a gyöngyösi bor ízét idézgetjük.- Nem tudom pontosan, de úgy hat éve volt. Fehér vagy fekete kabátomban voltam akkor? - vonja be a feleségét Máté József, ez a mindig jókedvű, torontói magyar úr. - Szóval, a hóv iharos telet megelőző évben történt, amikor hivatalosak voltunk Gyöngyösorosziba. A szőlő- és borgazdaság akkori elnöke, valami Kálmán, felhívta a figyelmünket, hogy ők nemcsak fröccsöntéssel, hanem fröccsönterrel is foglalkoznak, s abból lényegesen nagyobb a forgalmuk, mint a borkimérésből. Feleségem unokatestvére, Gulicska Dóra, az ÉGISZ beszerzési osztályának vezetője már régóta vásárol tőlük dobozokat, így esett, hogy egy alkalommal minket is magával vitt. Szívesen fogadtak bennünket, s máig nem tudom, hogy a kanadai üzleti reménynek szólt a nagy protokoll, vagy így van ez hétköznapi esetekben is? Tény az, a pincébe való levonulás fényesen kezdődött. ínycsiklandó pörköltet főztek, s finomabbnál finomabb borokat kóstoltattak velünk. Sajnos, nem fukarkodtak a kínálással. Kettőtől este tízig ettünk, ittunk, politizáltunk. Házaséletünk itt a föld alatt arról kezdett szólni, hogy én bíráltam a kommunizmust, feleségem pedig próbálta tompítani kritikáim élét. Megkóstoltattak velem 16-18 féle bort, hát csoda-e, hogy felszabadult a nyelvem? A száraztól a csemegéig a szivárvány összes skáláját bejártam. Négy órától kezdve szerintem már a rosszat is jónak éreztem volna. A végeredmény egyszerű képlete pedig: kegyetlenül berúgtam, és az utolsó percekre már csak nagyon halványan emlékszem. Azért szeretek visz- szagondolni erre a történetre, mert szerettem azt a napot. Az én üzleti életemben csak ritkán esik meg ilyen, vagyis, hogy az ember számára teremtett világban is otthon érzi magát. 1956 óta építem az életemet, a karrieremet. A forradalom megdöntésének napjaiban, november 7-én léptem át a határt, és Angliába igyekeztem. Tudom, ma mindenki szabadságharcos, divat ezt mondani. Fájdalom, de én nem vagyok az. Hősnek sem érzem magam. Mikor visszanéztem a Lánchíd- ról Pestre, s láttam az összedőlt házakat, akkor bennem az ország dőlt le. Az oroszokat sem én hívtam be! - keseregtem akkor -, s rajtam a kölcsönt ne hajtsa be senki. Elindultam hát Nyugat felé. London idegen volt, s csak azért bírtam nyolc évig, mert anyagi értelemben valóságos paradicsomnak tűnt. Anglia ebben az időben Svédország mögött a második helyen állt Európában. Szerszámkészítő szakmában ugyanannyit fizettek nekem, bevándorlónak, mint a tősgyökeres angolnak. Azt hittem, a nyelvet sosem tudom megtanulni, de pár hónap után már kiderült, én sem vagyok hülyébb, mint egy gyermek. Minden lefekvés előtt bemagoltam 25 szót, s két év múlva már angolul gondolkodtam, újságokat, regényeket olvastam szókincsem fejlesztésére. Sajnos, az időjárás miatt egyre depressziósabb lettem. Hiányzott a napsütés! Szerencsére a kanadai kormány szakembereket toborzott Angliában, s engem is magukkal vittek. 1979-82-ig mestertanárként, majd professzorként dolgoztam a kanadai London város egyik főiskoláján. Nyugdíjazásom után egy rendkívül jelentős gyár résztulajdonosa lettem. Teherautók rugózási alkatrészeit gyártjuk. Ha értelmét látom, Magyarországon is felállítunk egy kisebb gyárat. A Volvo és a Mercedes által már Európa néhány városában jelen vagyunk, de talán csak akkor nyugszom meg igazán, akkor csillapodnak terveim, ha sikeres emberként hazámba is visszatérek. Addig csak üzleti küzdelem minden a messzi világban, és sok nosztalgia, mint amilyen a gyön- gyösoroszi borospincében történtek felemlítése is. Sziki Károly Hetvenéves idős Zakar János, az eszperantista fordító „Elhull a virág, eliramlik az élet” - írja Petőfi Sándor a „Szeptember végén,, című versében. Örök igazság, és ez a sorsunk mindnyájunknak. Az ember életében a legnagyobb játék a sors. Ritkán adatik meg egy ember számára, hogy egy mozgalomban 35 évet töltsön el, munkálkodjék szeretett nyelvéért, az eszperantóért. Bizony, bizony, 35 év egy emberöltő az ember életében. Ennyi évet töltött a mozgalmunkban idős Zakar János eszmetárs Eger városában. Jómagam - fiatalemberként - elmentem hozzá, aki abban az időben az egri eszperantisták vezetője volt, és ő azt mondta, szívesen segít abban, hogy megtanuljam ezt a nemzetközi nyelvet. Sokat beszélt nekem a nyelvről és alkotójáról, dr. Lu- doviko Zamenhofról. Mindent összefoglalva, így lettem én eszperantista, hála neki. Zakar János Ostoroson született. Édesapja levélkézbesítő postás volt. O az egri érseki fiú- felsőkereskedelmiben érettségizett. Még csak 20 éves volt, amikor megszerezte a diplomát, ami akkor a legmagasabb képesítés volt a pénzügyi szakmában. Harminc évig dolgozott a Heves Megyei Statisztikai Igazgatóságon, mint pénzügyi osztályvezető. Zakar Jánosnak három fia és egy lánya van, no meg 7 unokája. 1958 óta eszperantista. Tehát az ő életében 1958. január hónap neves dátum. Az ő kis csoportjuk 1958— ban Egerben megrendezte az észak-magyarországi eszperantó-találkozót, ahol vizsgát tett eszperantó nyelvből a világ egyik legkiválóbb eszperantista tanára, Baghy Gyula előtt. Idős Zakar János már 1958— ban kezdett fordítani eszperantóból magyar nyelvre. Már a nyelvvizsgakor mondta neki Baghy Gyula, akit mi, eszperantisták, egyszerűen csak apukának neveztünk, hogy „én mondom neked, János, fordíts sokat eszperantóból magyarra, hadd lássák a magyar újságok olvasói, hogy milyen gazdag az eszperantó nyelv és irodalma.” Ő megfogadta a jó tanácsot, és a mai napig ötszáznál több fordítása, írása jelent meg szerte egész országban. Fordításai a 35 éves eszperan- tós múltjában az akkori Népújságban, de a mai Heves Megyei Hírlapban is megjelennek. Itt Egerben a Hírlap fő- szerkesztője, de a szerkesztők is szimpatizálnak az eszperantóval. Ézért az eszperantisták nevében csak köszönetét mondhatunk neki. Legutolsó fordítása 1993. november 25-én jelent meg. A címe az volt: Az egri eszperantisták a nemzetközi mozgalomban. Idős Zakar János egyszerű eszperantistának vallja magát. Részt vett több világtalálkozón, ahol számos levelezőjével találkozott szerte az egész világból. Ezekkel az eszperantistákkal örömmel beszélgetett, legyen az fehér, sárga vagy fekete bőrű. Az eszperantistáknak nem kell tolmács, mert a tolmács maga a nyelv, amit az egész világon mindenütt egyformán beszélnek. Egerben hétszer rendeztük meg az eszperantó nyári iskolát, ahol Zakar eszmetárs mindig szívesen segített. Örült, amikor azt látta, hogy a különböző országokból jött kezdő eszperantisták a két hét után már jól beszélték szeretett nyelvünket. Zakar János a 35 év alatt kétszer volt az egri eszperantisták városi titkára, de mint megyei propagandista is tevékenykedett az eszperantó megyei bizottságban. Manapság, ahogy ő mondja, csak egyszerű munkása az egri csoportnak. Most saját mondását idézem: életem végéig szeretnék megmaradni eszperantistának, mert ez a nemzetközi nyelv valóságos csoda. Ő még sokat szeretne fordítani eszperantóból magyarra. 70 éves korában is fiatalos lendülettel fordít. Mi, egri eszperantisták, szívből köszöntjük őt, a mozgalomban eltöltött munkájáért. Felesége elvesztése nagyon megviselte, de örömmel látjuk, hogy már újra fordít. Kívánunk neki minden jót. Legyen az egri eszperantisták között, és tapasztalatával segítse azokat, akik most kezdik ezt a csodálatos nemzetközi nyelvet tanulni. Csák Józsej az egri eszperantisták vezetője
