Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-06 / 284. szám

4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. december 6., hétfő Sikertelen árverés Hatvanban „Valamiből élnünk kell" Balesetnél állnak ennyien az utcán. Hatvan peremén, a főút­vonalon kocsik sorakoznak, szemlélődök gyülekeznek az egyik ház előtt. Mikor a helyszín­re érkezünk, már vagy negyve­nen várakoznak. — Mit akarnak itt? Semmi ke­resnivalójuk — kiált ki az abla­kon H. Pálné. — Hogyhogy mit? — méltat­lankodik egy idős asszony. — Nyilvános árverésre jöttünk. Megöregedtem, de még ilyenen sose voltam. Ez régebben nem volt divat. Kisvártatva feltűnik egy dip­lomatatáskás ember, két rendőr kíséretében. Az egyiken szem­üveg, a másik kezében lecsatolt gumibot. Nyomják a csengőt. Előkerül a háziasszony kitérdelt mackónadrágban, agyonmosott pulóvere fölött hasán alig össze­gombolható horgolt mellény, fe­jén pamutkendő, álla alatt bogra kötve. Kutyái dühödten ugranak a kapunak. — Kösse meg ezeket a dögö­ket — lendíti botját a járőr. Az asszony tiltakozik, a rend­őr suhint, a házőrző vinnyogva kotródik, társuk példáján okulva a másik két jószág is iszkol. H.-né fia a kiskertbe tereli az állatokat, aztán visszaszalad, hogy kívülre- kessze a betolakodókat. — Engedd csak be őket, fiam! — utasítja a rendőr. — Ide most bárki bejöhet. A fiatalember mintha nem is hallaná. Nekifekszik a kapunak. — Nyisd ki, mert megbilin­csellek és elvitetlek! — ordít a gumibotos. A fiú engedelmeskedik. Be­nyomul a nép. Az udvaron állunk, az árvere­ző a teraszra lép, nyitja a diplo­matatáskát, s kiveszi H.-ék aktá­ját. Az ingóságok felsorolásába kezd: — Egy darab 300 literes hűtőláda, egy gáztűzhely, egy sa­rokbútor, egy falióra, egy mázsá- ló, öt gázpalack, két hízó, nyolc lúd, két darab 90 méter hosszú fóliaváz... Becsült összértékük 496 ezer forint. A vevőjelöltek hallgatnak. — Most tételesen újra ismer­tetem — mondja Ádám Zoltán. — A legalsó ár, amiről indulhat a licit, a tényleges érték egyharma- da. Némi érdeklődés mutatkozik. — így már megérné... — szól egy férfi a szomszédjához. — A tárgyakat meg lehet te­kinteni. Kezdjük akkor az első tétellel: hűtőláda 25 ezerért, alsó határ nyolcezer-ötszáz. Kit érde­kel először? — Azt már eladtuk — mondja H.-né. — Megnézzük! — így az árve­„Kénytelen vagyok feljelenteni őket” (Fotó: Gál Gábor) rező. Segédeivel a konyhába lép. Röpke házkutatást tartanak, vé- gigjárják a lakást, bemennek az ólakba, a sufniba. Sehol a hűtő­láda, de a faliórának, a hízóknak és a ludaknak is hűlt helye. Csak a rozsdásodó fóliavázak mere- deznek a kert végében. Ezek vi­szont senkinek sem kellenek. — Mondom, hogy semmink nincs — sikít az asszony. — Min­dent eladtunk. Valamiből él­nünk kell. A fiaim munkanélkü­liek, dobjam őket az utcára? Úgy, mint annak idején engem az anyám? Mit akarnak tőlünk? — Hol van a férje? — kérdi az árverező. — Nem akart itt lenni ennél a szégyennél. Kiment az erdőre fát vágni — mondja H.-né reszkető szájszéllel. Könnyek gyűlnek a szemébe, de megkeményíti ma­gát, s fotós kollégám válik cél­pontjává. — Te is mit keresel itt? Ki hí­vott ide? Ki engedte meg, hogy fényképezzél? Ne így verjen meg téged az Isten, csak még ennél is jobban! Kinyírlak, jól jegyezd meg! — Csillapodjék, asszonyom — nyugtatja a szemüveges rend­őr —, az indulatai diktálják, amit mond. Ez egy nyilvános árverés. — Az lenne — dünnyögi Ádám úr —, csakhogy nincs mit árverezni. Kénytelen vagyok fel­venni a jegyzőkönyvet, s felje­lenteni H.-ékat. •— Milyen büntetés szabható ki rájuk? — Mivel adósok börtöne nincs, pénzbírság. Ádám Zoltán árverező tételesen ismerteti az ingóságokat — De miből? — Ez az. A kamatokkal együtt több millióra rúg a tarto­zásuk. Négy éve laknak ebben a házban, de még nem fizették ki. Bankoktól vettek fel pénzt, s ez­zel a kezeseket hozták méltatlan helyzetbe. Számtalan embernek okoztak komoly károkat. De ha csak ők lennének egyedül, akik felelőtlenül vesznek fel hiteleket! Háromezer-ötszáz ügyünk van. — Ez azt jelenti, hogy a hitele­zők futhatnak a pénzük után? — Körülbelül. Megkíséreltük az ingóságaikat eladni, most pe­dig a házuk jön. A fele már eddig sem volt a nevükön. A másik fel­ét is el kell árvereznünk. Termé­szetesen lakottan, de az új tulaj­donos minden bizonnyal kiteszi majd őket. Manapság már a kila­koltatás sem ritka esemény. — Mire kellett ez a rengeteg kölcsön? — kérdezem H.-nét. — Láthatja! Fóliáztunk, zöld­séget termesztettünk, de nem jött be. Mint ahogy semmi sem ebben a rohadt életben. Madarak keringenek a kert felett, le-leereszkednek a magas­ból, mikor megpillantanak vala­mi nekik tetszőt. Vetési vaijak az istenadták, mégis — akár a kese­lyűk. Négyessy Zita Színésznő, szerepálmok nélkül Kubik Anna arcképvázlate Vannak tehetséges színészek, akiket csodál, ámde nem szeret a közönség. Kubik Annával mása helyzet. Tehetsége, hamvas bája magával ragadja a nézőt, egy­szerre lenyűgöző és rokonszen­ves. Valósággal berobbant a színházi közéletbe: jött, látott, győzött. — Lehet, hogy kívülről így látszott, de én csak a rengeteg munkát éreztem. Nem úgy éltem meg, mint valami diadalmenetet. A főiskolára is csak harmadik nekifutásra vettek fel, addig Szé- kesfehérváfott, egy könyvesbolt­ban dolgoztam. Úgy mentem el felvételizni, hogy azt sem tud­tam, milyen tananyagból kellene készülnöm. Az első munkahe­lyem az akkor még a Népszín­házhoz tartozó Várszínház volt, egy átszervezés valósággal „be­söpört” a Nemzetibe. — Egyeseknek Júlia szerepé­ben, másoknak a Velencei kal­már Portiájával tűnt fel. Ez a két szerep volt az „igazi”? — Egy harmadik: Sütő And­rás „Advent a Hargitán” című darabjában Rékát játszottam. Ez egy olyan szerep, ami azt hiszem, minden színésznő álma: egyetlen szerepben saját anyámat és lá­nyomat is alakítom, majd önma­gamat negyvenévesen. A dara­bot mostanában játsszák 250- edszer, ebből kétszázszor én lép­tem fel mindaddig, amíg a Nem­zeti Színház tagja voltam. — És most? — Két éve a Budapest Kama­ra Színházhoz szerződtem, éva­donként két-két szerepre. De játszom a Művész Színházban is a Koldusoperában, meg az „Üvöltő szelek”-ben. — Televízió? — A tévében mostanában semmi sem készül. De sokat sze­repelek a rádióban. Két színda­rabban is hallhatnak majd. Az egyik Páskándi Augustus kato­nája, a másik Solorsanu Bábuk című műve. Nagyon szeretek rá­diózni, igazi kihívásnak érzem, mert csak a hangjával operálhat az ember. Hogy mivel tölti a szabadide­jét? Nem is érdemes megkérdez­nem, hiszen a Kubik Ánna — Csiszár Imre házaspár budai csa­ládi házában beszélgetünk, s a beszélgetés harmadik résztvevő­je, a mézszőke, kék szemű, háro­méves Júlia mellett nem lehet unatkozni. — Amíg ébren van, vele ját­szom. Ha lefekszik, jöhet az ol­vasás. Szépirodalom. Újraolva­som, újrafalom kamaszkori ol­vasmányaimat, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, az Anna Kareninát. — Vannak szerepálmai? — Soha nem is voltak. — Még Anna szerepe sem? — Mindig elégedett voltam azzal, amit rám osztottak. Egyébként az Üvöltő szelek nő­alakjának, Catherine-nek a sorsa nagyon hasonlít Karenináéhoz. — Szereti? — Álomszép figura! De hoz­zátartozik az igazsághoz, hogy amikor egy „igazi” szerepet ka­pok, mindig meg is ijedek, vajon el tudom-e játszani? Nincs elég önbizalmam, mindig kételkedek magamban. Annyira másképp látja magát az ember, mint a kör­nyezete... De végül is a színház­ban nagyon jól érzem magam, a Művészben mindenki a munká­jával, a szerepével törődik Biz­tos vagyok benne, jó társ. .• lesz belőle. Lukács Mária ^jgy osztrák cég közvélemény­kutatást végzett a fővárosban: jó dolog-e, hogy Budapesten világ- kiállítást tartanak. A megkérdezet­tek 77százaléka jónak vagy nagyon jónak mondta, 9 százaléka kifeje­zetten ellenezte az Expo 96 megrendezését. A fizikai dolgozók 91 százaléka úgy véli, hogy az Expo ösztön­zést ad a magyar gazdaságnak. A diákok 87 százalékának véle­ménye szerint a világkiállítás új munkaalkalmakat teremt. A megkérdezett pincérek, szál lodai alkalmazottak és taxi­sofőrök 98 százaléka úgy véli, hogy a világkiállítás miatt nő majd az idegenforgalom. A nyugdíjasok 40 százaléka attól tart, hogy a kiállítás ide­jén közlekedési dugók lesznek a fővárosban. A budapesti IX. és XI. kerület lakosainak 82 százaléka úgy gondolja, hogy az Expo elő­segíti az úthálózat és a tömeg- közlekedés fejlődését. Világkiállítási Programiroda 1054 Budapest lükoiyu. 3. Jött, látott, ne mr/t'Fnéí

Next

/
Oldalképek
Tartalom