Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-10 / 262. szám
HORIZONT HÍRLAP, 1993* november 10., szerda Üzleti találkozókat szervező hatvaniak Megméretnek a nemzetközi kiállításokon Hároméves szervezőmunka után idén februárban alakult meg Hatvanban az Econo Contact Bt. Kereskedelemszervező Iroda. Arra törekedtek, hogy nemzetközi kiállításokat, termékbemutatókat, vásárokat szervezzenek, rendezzenek, illetve azok kiviteli munkáit vállalják. Montvai Tamás ügyvezető igazgató elmondta, hogy a volt szocialista országok — közöttük hazánk érdekelt cégei — egymás közötti kereskedelmi kapcsolatainak újjászervezésében kívánnak közreműködni. Először a tavasszal három szlovák céggel közösen állítottak ki Budapesten a Agromasexpón. Mezőgazdasági és építőipari gépeket ajánlottak. Májusban előbb Szlovákiában, a Csorba-tó mellett lutri ’93 címmel szerveztek nemzetközi kiállítást és üzletember-találkozót, majd bemutatkoztak Budapesten, az In- dustria ’93 nemzetközi kiállításon is. Júniusban Kazahsztánban, Alma-Atában szerveztek bemutatót, ahol hetven hazai cég, közöttük a Rába, a Mól Rt. az Ikarus, a Tungsram, a Taurus állította ki termékeit. Hasonlót rendeztek október második felében Üzbegisztánban, Taskent- ben, amelyen 45 magyar cég volt jelen. Ott voltak októberben a kőbányai vásárvárosban rendezett Promotion ’93-on is, ahol standjukon a szlovákokkal állítottak ki. Legközelebb november 9-11. között — ebben az évben immár másodszor — nemzetközi üzleti találkozót és termékbemutatót szerveznek a szlovákiai Csorbatónál. Azon Bulgária, Ukrajna, Albánia, Oroszország, Szlovénia, Horvátország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia képviselői vesznek részt. Elsősorban a gép-, az élelmiszer-, a gyógyszer- és a vegyipar, továbbá a környezetvédelem, a kereskedelem és a szolgáltatások területéről várnak szakembereket. Már a jövő évi tervek előkészítésén is dolgoznak a bt.-nél. Programjuk szerint két-három nagyobb kiálh'tást, illetve üzletember-találkozót szerveznek a FÁK országaiban. Emellett az arab piacon is megjelennek, Dubaiban. Egy kiállítás margójára Jobb későn, mint soha? Kiss Béla—korábban újságíró, grafikus, fotóriporter — most a Hadnagy úti lakótelepen, egy modem bútoráruház dekorációjaképpen vonultatta fel tájképeit. Nem először és nem is utoljára, ahogyan az alkotói szándék megnyilvánulásait szemléljük. Annyit mindenképpen el kell mondanunk elöljáróban, hogy Kiss Béla közelíti a nyugdíjkorhatárt, tehát semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy a korból adódó megfontoltság hiányozna belőle. Tudja, hogy a közönséggel való találkozásnak komoly rizikója akadhat. Például nem értékelik e helyen és megfelelő módon azt, amit csinál. Mégis meg kell állapítanunk, hogy a színek és az ecset világában kezdő vagy majdnem kezdő. A grafikusi, fotóriporteri előzmények nem készítették, nem is készíthették fel őt arra, hogy minden előtanulmány, érlelődés nélkül csak úgy belevágjon, teremtsen egy új műfajt a maga számára, amiben és ahol meredek ívben felkanyarodik a magasba a siker. Érdekes, hogy a színekkel még csak-csak boldogul valahogy. Az érzék vezeti, viszi őt a lágy zöldek, a markánsabb sárgák felé, és így minden tájképnek párázó hangulata támad, éppen attól, hogy ezek a pasztellben mozgó színárnyalatok buján terülnek szét az ábrázolt vidéken. Néha még akkor is, amikor a föld felszínén észlelhető növényzet, a természet állapota azt nem egészen teszi indokolttá. Inkább a képek megszerkesztésével áll hadilábon a festő. Eddigi gyakorlatában, ha mint grafikus elkapott egy-egy ötletet, a ceruza, toll hamar papírra dobta, akármilyen külsőt is kapott az ötlet, az volt a fontos, hogy maga az eszmei mag valahogyan kiolvasható legyen. A fotónál, a riporternél, az akciónál, amikor a kattintás elkapta az esemény lényegét, lehetett ilyen vagy olyan a mondanivaló, lazább vagy tömörebb, a szerkesztő elfogadta az ábrázolt világot, mert annak hírértéke volt. Es maradt. A festőnek egészen más törvényszerűséget kell követnie. Itt nem lehet felesleges semmi, vagy (Veres István felvétele) elhanyagolható, a festmény zárt rend, ahol hangsúlyi értékek és eltolódások akadhatnak, de a kép középpontjától jobbra-bal- ra, fel- és lefelé úgy kell elosztani a rendelkezésre álló teret, hogy a néző minden figyelme a témára, az egyetlenre terelődjék, amiért a festő az ecsethez nyúlt. Kiss Bélánál ilyen szempontból mérlegelve-méregetve az alkotásokat, ma még sok az ösztönös megoldás, kevés az igazán jó tájkép, ahol azt mondhatnánk, hogy a tekintet ott marad, ahol annak meg kell nyugodnia. Ehhez pedig az kell, kellene, hogy a harmónia valami módon a kép központi terében tartsa, odavonzza a két szemünket, az agyunkat, és ott kapcsolja magához érzéseinket, netán szenvedélyeinket, amiket a „mű” fel kíván ébreszteni. Találtunk ilyen képet. Öt, „lombja-nincs” fa magasodik az ég felé, jó elosztásban, ritmust engedve a fatörzsek közé, még azzal is, hogy a fák törzse itt vékonyabb, ott vastagabb, de a legtestesebb a középső, amely bizonytalan elhajlásával tartja- bontja a központi szerep hívó hatását. Végül is nincs mit csodálkozni azon, hogy egy újabb értelmiségi találja magát szembe a nagy kérdéssel: vajon elvesztegette-e az idejét a diktatúra évtizedeiben, vagy kényszerű kitéréseket csinált, mert nem volt más módja, vagy ekkorára nyílt meg belülről az a bizonyos ösvény, amelyen haladni akart? Akar? De ha eny- nyire a kezdet kezdetén áll, alig túl az ösztönös szerkesztésen és keresésen, akkor fel kell gyür- kőznie, hogy festett fáinak a vonalvezetését megirigyelve, a felszínnél magasabbra emelked- hessék. Idő van még, ha az igény megvan, megszületett: akkor jobb későn, mint soha? (f a.) V an, amikor egy filmet nem azért kell — vagy érdemes — megnézni, mert komoly művészeti értékeket hordoz, s nem is azért, mert valamilyen szempontból az alapvető alkotások közé tartozik, hanem azért, mert vidámabbak és felszabadultabbak leszünk tőle, s két órán keresztül elfelejtjük a napi gondjainkat. „A szerelem hullámhosszán” pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A siker első ránézésre már akkor is egyértelműnek tűnhetne, ha eláruljuk: ez a történet a szerelemről, két ember varázslatos egymásra- találásáról szól. Ám ez így kevés, hiszen láttunk már hasonlót, de csapnivalóan rossz kivitelben, cukrosán, sziruposan, szinte fetrengeni lehetett a habos csókokban vagy a csókos habokban, ki emlékszik már pontosan? Nora Ephron, a rendező, nő létére mégsem esett abba a csapdába, hogy ilyen nyúlós valamit csináljon, hanem viszonylag fegyelmezett dramaturgiával, a megfelelő színészek kiválasztásával, és tisztelniva- ló humorérzékkel nyúlt az örök témához. Szándékát és produktumát azért fogadjuk örömmel, mert egy meseszerű filmet kreált két emberről, akik ugyan Amerika két szelén — Seattle-ben és Baltimore-ban — élnek, mégis: ők a tökéletes pár. (Ami a valóságban meglehetősen ritka, de valljuk be, a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk ilyesmire, s a szereplők boldogsága épp ezért megnyugtatóan hat e reményeink számára...). Egymásratalálásuk kalandos, van miért izgulnunk, ugyanakkor hihető, behelyettesíthető, hétköznapi. Nemcsak a szerelem, hanem a véletlenek melletti hitvallás is ez a film, de leteszi még a voksot a „bízzunk a megérzéseinkben, hagyatkozzunk az ösztöneinkre” ideája mellett is. A két felnőtt főszereplő, Meg Ryan és Tom Hanks az első öt percben elnyerik a szimpátiánkat, kedvesek, érzékenyek, és nem utolsósorban szép emberek. És ne feledkezzünk meg a harmadik szereplőről, Jonah-ról, a kisfiúról sem, akit Ross Malinger testesít meg. Az a fajta gyerekszínész ő, aki játéknak tekinti a szerepet, s egyetlen pillanatban sem esik bele a „színészkedés” csapdájába. A rendezőnő érzékenysége mellett egy másik alkotó hasonló tulajdonságára is fel kell hívnunk a figyelmet. A szerelem hullámhosszán operatőre az a Sven Nykvist, aki számos Bergman-filmen „hagyta már rajta” a névjegyét. Hogy ez a mű olyanná vált, amilyen, hogy a szereplők közel kerültek hozzánk, s a környezet valóságos — ebből ő is kivette a részét. Doros Judit Tizenöt évesen hagytam el Magyarországot Egy karrier rövid története Sokan voltak, akik 1956 végén és'57 elején hősökként hagyták el az országot, és hősökként térnek haza ezekben a napokban is. Több tucatra tehető azoknak a száma, akik kalandvágyból vágtak Nyugatnak, s ma mint egykor vérüket hullatok kopogtatnak a bejárati ajtókon. De milyen krónika szól azokról a névtelenekről, akik az idő sodrával még gyerekfejjel kerültek mind mesz- szebbre, a számukra csak „eseménynek” mondható hadszíntérről? New Yorkban, az 5. Ave- nuelegelején található épület 20. emeletén Klerk Ágit kérdezem a 37 évvel ezelőtti képekről, és mindenről, ami utána történt. „Tizenöt éves koromban hagytam el Magyarországot, 1957 óta élek Amerikában. Amikor először megláttam New Yorkot, egy fillér sem volt a zsebemben, csak az álmaim erősödtek, ahogy néztem felfelé. Nem az égre, hanem a magas épületek tetejére, és mutattam pici gyerekemnek: jó lenne, ha egyszer nekünk is olyan házunk lenne, ahol fák nőnek a tetőre. És most az egész város itt hever a térdem előtt. Igen, így is lehet élni New Yorkban — gondoltam akkor, s ez a vágyam teljesült mára. Persze nem rögtön, hiszen elég sokáig jártam haza pincurka lakásomba. De ma már fák nőnek a teraszomon. Izgalmas, munkában bővelkedő életet éltem eddig. Hét éven át napi 16-18 órát dolgoztam a reklámszakmában, s két éve megengedhetem, hogy csak magammal foglalkozzam. Azon töröm a fejemet, mi leszek, ha nagy leszek, hiszen most úgy érzem, megint el kellene kezdenem dolgozni. Hozzáláttam a festéshez, hiszen festőművésznek indultam, s most ideje visszatérnem 52 évesen eredeti tervemhez. 1982-ig nem jártam magyarok közé, sőt nem is ismertem őket. Ezzel hű maradtam elhatározásomhoz, hogy nem keresem velük a kapcsolatot, de elvesztettem annak lehetőségét, hogy a fiam magyarul is beszéljen. 1982- ben egy csoport zseni érkezett Magyarországról: írók, művészek, filozófusok, történészek. Ekkor döbbentem rá, mit veszítettem az elmúlt 26 évben. Fantasztikus embereket ismertem meg a Soros-ösztöndíjasok között. Az egyikhez, név szerint Csalogh Zsolthoz feleségül is mentem. Ettől kezdve járok visz- sza újra Magyarországra, s ma már kettős életet élek. Tömör, fárasztó, izgalmas, kihívó így az élet, de nem mondom, sosem mondtam, hogy nehéz. Nekem ez jutott, köszönet a sorsnak érte.” Sziki Károly A harmincas években naponta többször át kellett mennem — futnom? — az egri Széchenyi utcán, mert diák voltam, a Hatva- ni-hóstyáról szaladtam a ciszterciek, a tarka papok gimnáziumába, magyart, latint, görögöt és miegyebet oskolázni. Kora reggel, a diákmisék előtt, de délután is kellett ide-oda ügetnem, mert ilyen-olyan foglalkozás tépte- marta az időt, meg az érdeklődésünket. A felnőttek akkor még külön világ volt számunkra, nem értettük őket, elegánsaknak mutatkoztak, belvárosiaknak, minket észre sem vettek. (így éreztem.) De őket mi — igen. Igencsak. Ha valaki körül négyen- öten álldogáltak, és az a valaki még dobálta is a kezét-karját, a száján meg ömlött a szó, akkor azt mi észrevettük. Jellegzetes figurák éltek itt, akadt mindennapos, felöltözött, piperkőc-gaval- lér ezüstgombos setapálcával, — mi jókat röhögtünk rajtuk. Any- nyira mégsem harsogva, mint a mai tizenévesek. Az én fülemet többször megcsípte egy rekedtes hang, ahogy a Stühmer előtt, a 12-es számú háznál derűs társalgás folyt. Szemüveges, köpcös, élénk tekintetű ember, ötvenesféle nézett ki a szemüveg mögül. Mit nézett? Ahogyan a szavak röpködtek ki belőle, olyan lejtéssel, talán még a hangsúlyi rezdüléseket is utánajátszva-mozgatva- igazítva, a szavak jelentését-je- lentőségét megnövelve kergette a szöveget a csattanóig. A többiek, urak és asszonyságok, nyilván baráti kör, ámulva-szótlan figyelték, mire megy ki ez a pletykának ártatlan, baráti hírnek mókaszerűség, ott, az utca közepén. (Akkor még, estefelé, ezen az egri utcán tíz-húsz fő is összegyülekezett, hogy aztán elvonuljanak egy sörre, további beszélgetésre, lányokhoz, táncKitől mit tanulunk? ba, kit hova húzott a lába és a szíve!) Tudtam, hogy az iskolatársam édesapja ez az ember, azt is emlegettük, hogy tanít a Halasban. Azt kevésbe tudtuk, hogy amatőr színész, a Thália társulat tagja — azt viszont igen, hogy kitűnő zenész, és csellón játszik. Valószínű, hogy miatta kezdtem el színházba járni. Az egri színház akkori épületében a színpaddal szemben állott egy elkerített karám, ott lehetett allójegy- gyel végigélvezni a darabokat. A földszinti zsöllye és az emelet számunkra elérhetetlen anyagi és erkölcsi távolságban lebegett. De a színészek, az aktorok ott, a színpadon nem! Ők, a hangjuk, a játékuk, ahogyan magukat ott vi- selték-viselgették, átjöttek a rivaldán. A rivalda a misztikumot jelentette számunkra. Akkor már hallottam, olvastam az avoni hattyúnak magasztalt Shakespea- re-ről, no meg a kárpitos fiáról, Moliére-ről, de hogy az ő szővegeik nyomán hogyan is kell csinálni a deszkákon a világot, azt nem tudhattam, bár a történelmi stúdiumok a művészettörténeti anyagokra, az irodalomra és egyebekre is kiterjedtek. Az utcán csak véletlen találkozásaim adódhattak akkoriban Lestál Miklóssal, barátaim szüleivel. Nemegyszer elmaradtam az osztálytársaimtól, ha láttam őt ágálni akár kettesben, akár csoport közepében. Tere, hangulata volt annak, amit ő ott, az utcán, lakásától pár méterre rögtönzött. Az az érzésem támadt, hogy ő ezekre a nyilvános fellépéseire mintha készült volna, annyira kerekeknek, megoldottaknak tűntek a szövegek, pedig nem, ő folytonosan rögtönzött. Talán azért is, mert a Tháliában többnyire epizódokat kapott: rövideket, amiket csattanosra formált. Később, amikor magam is felnőtté cseperedtem, ő meg már belehajlott az időbe — 1880-ban született, 1955-ben halt meg —, az ötvenes években jártam az egri zenekarhoz, hallgatni, róluk írni. Próbákon jutottam hozzá közelebb. A csellót letámasztotta — ott a beszélgetést hallgatta-fi- gyelte egy ideig, aztán beleszólt. Nem csak úgy, hanem érthetően, szenvedéllyel, mint aki nem közömbös, de fontosnak tartja, hogy a véleményét odaakassza a többieké mellé. A felfűtöttség, a gesztusokból áradó egyéniség mindig lenyűgözött engem. Ma már tudom, hogy testvérével, Annával törzstagjai voltak a Thália társulatnak, az egri értelmiségiek értékes vállalkozásának. A nagyobb és hálásabb szerepeket Anna kapta, akár Zi- lany-egyfelvonásosát, akár Rákosi Jenő történelmi színművét vitték színpadra a húszas években. Lestál Miklós a megőrzött színlapok tanúbizonysága szerint 1929-ben, Herczeg Ferenc Bizáncában tűnik fel, az udvari főkamarást, Szpiridiont alakítja; 1930-ban Shakespeare Velencei kalmárjában az öreg Gobbo; Katona Bánk bánjában az egyik békéden; Meyer Forster Diákéletében ő a Lutz, a komornyik — a darabot egyébként Lestál Anna rendezte -; a Schön thal Ferenc által írt — „A szabin nők elrablásáéban ő Bányay Márton, a tanár; az Egy pohár vízben Torey márki, 1933-ban. Majd a nagy sikerű Zilahy-darabban, a Sut a nap-ban Pongé juhász. Ha a szímapoknak utánajárok, nem látnám, hogy a bővérű humort osztották volna Lestál Miklósra. Az egy másik világ maradt számára, a rögtönzések, a tudatos és tudattalan elszólások derűje, percei, amikor az oldódó hangulatban ki-kimerészkedett az egyéniség, a csalafintaság a tarkó aljáról, megmutatni, miből és mit lehet teremteni. Ha lehetne. Nem tagadom, kutattam utána, mikor es hogyan emlékezhetnék meg róla. Mas idők jártak az országban, bennem is sok izgalmat sorakoztatott fel a korszak. A gyerekkori emlékek most visz- szaköszöntek. Vele, róla, érte. Hetvenöt év telt el, de mennyi minden. Már jócskán szemüveggel nézte a világot, amikor en még egyre azt az utcai rögtönzőt ünnepeltem benne, akit egy higgadtabb korszak nevelt, tanítónak, családapának — négy gyereke született, három ma is el —, zenésznek. És természetesen színésznek, minden idegszálában tudya a szavak, a mozdulatok, a szenvedélyek és az érzelmek értékét. Ilyenre mondták régen, hogy színes egyéniség! Farkas András Lestál Miklós
