Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-27-28 / 277. szám

HÍRLAP, 1993. november 27-28., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN

9.

Jóga, agykontroll, reiki, fényadás, meditá ciók, látás, beleérzés

Szeretetadás a harmadik szemre

Egy természetgyógyász hazatalált

Kedves, megnyerő, fiatalos, koránál jóval ifjabbnak tűnő asz- szony a budapesti Sajtos Gizella, akinek pályakezdése aligha sejtette azt, hogy ritka képességű természet-, illetve szellemgyógyász formálódik belőle.

— Messziről indultam, 1980- ban végeztem Szegeden — egyébként odavalósi voltam —, az élelmiszeripari főiskolán. Megfelelő álláshoz jutottam, és hamarosan középvezető lettem. Egyszóval, távol állt tőlem minden ezotérikus dolog. Azt is megvallom, hogy az ilyesmiről meglehetősen keveset hallottam.

Aztán jött a fordulat, az intés, a jelzés, hogy térjen más irányba.

— Kollégáim említették, hogy érdemes jógatanfolyamra jelentkezni. Nyitott alkat révén, rögvest igent mondtam. Itt ismerkedtem meg azzal a nyugdíjas tanárnővel, aki nemcsak ezt a csoportot vezette, hanem az ottani egészségvédő egyesületet is irányította. Hatott rám, s ettől kezdve érdekelt bármilyen lehetőség.

1.

Oktatója javasolta, hogy próbálkozzon meg a reiki 1-gyel. Nem sokat tétovázott, s befizette a dijat.

— Megérte, hiszen egy új világ tárult fel előttem, egy másfajta szemlélet. Ekkor szembesültem a fentről kapott energia fogalmával. Gyorsan kiderültek adottságaim, így aztán a 2-es kurzusba is beneveztem. Azt is mondhatnám, hogy rádöbbentem: fejlődnöm kell. Azt azonban nem tudtam, hogy merre haladjak. Ajánlották az agykontrollt. Hajtott a kíváncsiság, s nem is jártam rosz- szul. Igaz, nem egy dologról később kiderült, hogy teljesen felesleges. Mégsem minősítem ezt a kitérőt céltalannak, hiszen bizonyos fajta technikára tettem szert. Elég csak arra utalni, hogy kifejlődött látás- és beleérzési érzékenységem. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy ezután könnyebben azonosultam az egyes tárgyakkal, kristályokkal, s rezonanciájukat felfogva, akár szét is terülhettem bennük. Olyan alap ez, amelyre idővel építhettem.

— Nincsenek könyvek. A tanulók legfeljebb jegyzetelnek. Egy biztos, hogy egyfajta gyógyítás, gyógymód ez is. Csak egy példát: a jobb kézzel szeretetet adhatok a harmadik szemre. Ilyenkor szinte perzsel a forróság a tenyér közepéből, s a kezeltek szerint ez nemcsak megnyugtató, hanem orvosló is.

3.

S ezzel még nem zárult a kör. Újabb portyákat említ. Utal az asztrológiára, az aroma-, a színterápiára, s ekként összegez:

— A lényeghez sokféle kitérő ível. Többen bolyongtam, s egy sem volt értelmetlen, mert végül is felkészülten juthattam el oda, ahová vágytam.

— Az sem véletlen, hogy találkoztam Kenderesi Tiborral és hasonló gondolkodású barátaival. Voltaképpen mindig is ide pályáztam. Az itteni meditációk, az itt kapott beavatások neveltek látóvá, s erősítették meg bennem azt a tiszta hitet, amely fedezete a belső nyugalomnak, az újjáva- rázsló, a környezetre is kisűgárzó etikai rendnek.

4.

Ezt nem kell bizonygatnia, hiszen az egriek közül majd százan megkedvelték ezt a humánumot szolgáló személyiséget, s olyan útravalóval gazdagodtak, amelyet önzetlenül, mindenféle térítés nélkül kínált azoknak, akik igényelték.

— Vele együtt vallom: a legfontosabb a szolgálat. Az, hogy felkaroljam a segítségre szorulókat, s tőlem telhetőén enyhítsem vagy felszámoljam gondjaikat, bajaikat. Tovább kell adnom azt, ami osztályrészem lett, mert — s ettől már semmi sem tántoríthat el—ez a küldetésem, ez az a misz- szió, amely rám vár, amelyért ide születtem, s amelyért ki tudja hány alakban, hány testben munkálkodhatok még.

Tegyük hozzá: a lelkiismeretes tanítók, a hamisítatlan nevelők buzgalmával...

Pécsi István

Az első divatbemutató Albániában

Tiranában, Mirela Nurce 39 éves divattervezőnő rendezte meg az ország első divatbemutatóját. Huszonöt fiatal lány mutatta be a tervezőnő kollekcióját.

(FEB-fotó)

Dimenziók címmel megjelent a felső-magyarországi szemle. Első kötetének terjedelme csaknem kétszáz oldal, és ez jelentős akkor is, ha a negyedévenként megjelenő periodika nyitánya dupla szám is. A Felső-magyarországi Irodalmi A lapítvány adta ki, a BAZ megyei önkormányzatnak és Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzatának a támogatásával. Beköszöntőjükben a szerkesztők úgy vélik, hogy „szükség és igény van egy olyan lapra, ami Borsod-Abaúj- Zemplén megye és a régió múltjával, jelenével, sajátos adottságaival foglalkozó írásokat közöl, lehetőségeihez mérten ezzel kívánván szolgálni a térség jövőjének a formálását... tényeket és elemzéseket adunk majd közre a régió gazdaságának, társadalmának, műveltségének jelenéről, tanulmányokat és közleményeket a térség történelméről, kitekintéssel a messzebb mutató, általánosabb témákra is.”

A dimenzió, a méret, a tágasság, a témakör, a feldolgozandó kérdések bőséges sora — adott. Nyitottan szemlélni a világot, nyitott lélekkel befogadni azt, ami érdeklődésünkre számot tarthat, de kitárt lélekkel és minél hatásosabban kimondani, elbeszélni, leírni mindazt, ami esetleg másokat érdekelhet e régióból.

Nem is kutatnánk a dimenzió mély tartalmát, hová is utalhat még ez a nyilván gondosan kiválasztott fogalom, ha a megjelent és végigolvasott kötet első tanulmánya Horchay Horcher Ferenc tollából nem ezt a címet viselné: A provincia diadala: a skót felvilágosodás. Aki a gondolatsort végigböngészi, nem kerülheti el azt a felhangot, amellyel a tanulmány megszületett. A skót felvilágosodás tanításait elemezve, annak sokgyökerűségét kibont- va-szemléltetve mutatja be, mivel, hogyan járult hozzá a skót társadalom, tudomány, egész Albionhoz képest a skot provincia mindahhoz, amely a szigetországot, annak népét, gyötrődő vajúdások után világbirodalmi szerepre tette képessé. Aztán továbbgyűrűzik a témakör a vallási kisebbségre, a kisebbségi vallásra, Lengyelországban vizsgálja a görög katolikusok helyzetét —

Dimenziók

nálunk is lehetne! —, majd bemutatja azt a lengyel katolicizmust, amely más körülmények között, más elevenséggel, más szerepkörrel éli meg, élte meg a maga problémáit, mint a mi hazai katolikus egyházunk. Majd kulturális témák soijáznak. Közvetetten hozzáérnek néhány politikai kérdéshez is, éppen a riasztó tünetek apropójaképpen. Ebben a környezetben találtuk Szabadfalvi József írását, amely gondolatokat vet fel, terveket mutat be a magyar felsőoktatás jövőjéről „Az Eszak-magyaror- szági Univerzitás”ciinmel.

Szabadfalvi módszeresen kezeli témáját, visszatekint, a fejlődést, a sok-sok torzulást érdeklődéssel elemzi, a kor által gyakorolt hatást is. Az irányítók indítékait is beágyazva gondolatmenetébe, úgy találja, hogy a középkori univerzitás fogalma és valósága egészen mást jelentett, mint napjainkban. Akkor, a középkorban a bolognai, a párizsi Universitas azt hirdette, hogy ott az akkori egyetemes tudást szolgálták, oktatták. A négy fakultás (facultas) felölelte mindazt, amit az akkori világban az ember számára befogadandónak tartottak: a teológia, a jog, a bölcsészet és az orvostudomány felkészítette az embert arra, hogy önmagát, helyét a világban, küldetését a földi életben megértse, szorgalmazza. Mára ez a kör kitágult, ideje lenne hát az univerzitás fogalmát és tartalmát, célját és szolgálatát másként szemlélni, kezelni, mint ahogyan azt eddig tettük.

Gondolatmenetének rugója és kiindulópontja éppen az univerzitás fogalma, azaz az egyetemesség. Akkor cselekszünk helyesen, ha minden tudható és tudni érdemes anyagot egy nagy- nagy rendszerbe fogva vállalja fel egy olyan oktatási képződmény — akár itt, az észak-magyarországi régióban is — a provincia szót ő messze elkerüli —, amely a két egyetemet, több főiskolát, a kutató és tudományra is orientált intézeteket összefogná annak érdekében, hogy az egyetemesség érvényesüljön. Részkérdések bővebb kifejtése után pl. behatóan foglalkozik a tanárképzés felemás, vagy inkább megoldatlan problémájával. Leírja végső következtetésnek szánt mondatait:

„A tervek szerint az ezredfordulóra az egyetemi képzés bázisai legalább 5-8000 hallgatót befogadó, területileg integrált, többkarú egyetemek, egyetemi központok lesznek. Ezek akár háromszintű — főiskolai, egyetemi és posztgraduális — képzést nyújtanak, s az oktatás mellett a tudományos élet központjai is lesznek. Következésképpen a cél az ún. tudományegyetemek kialakítása, amely csupán azt jelenti, hogy minden karon és minden szakon a tudományok legújabb eredményeit kell oktatni, amelyet csak úgy és akkor lehet, ha a tanszékeken végzik is a tudományos kutatást.” (A kiemelés tőlem. — A szerk.)

A jövő lehetőségeit felvázolva elemzi a Miskolci Egyetem lehetőségeit és távlatait. Ezzel összefüggésben vetíti ki mindazt, amit tervszerűnek, megvalósíthatónak tart — több régiónak — az egész országra nézve. Megpendíti a nagyvárosok még elviselhető alkalmasságát, mint befogadó közeget. Végső kicsengése az írásnak, hogy koncentráltabb egyetemeket kell teremtenünk.

Nem könnyű egy gondolat- menettel szűk terjedelmi határok között mozogva vitatkozni. Csu- án néhány megjegyzésre vállal- ozunk. Az egyetemek és főiskolák mai állapotát figyelembe véve — az oktatott anyagokat és az oktatók tartalmát ismerve — a tartalom szóhasználata nem tévedés! — merészség azt elképzelni, hogy a koncentráltabb egyetemek létrejöjjenek az ezredfordulóra. Egész oktatási rendszerünk olyan állapotban leledzik, hogy előbb minden fokon egy komoly öntisztuláson kell átesnie a mai magyar közoktatásnak. Lényeges minőségi változásnak kell beállnia ahhoz, hogy a kívánt harmonikus képzési forma újabb, szélesebb egységeket is képes legyen hordozni. Mint szervezet. Az Egyesülés létrejött, létrehozhat kapcsplódásokat, de ahhoz, hogy az Észak-magyarországi Univerzitás Egyesülésből, vagy akár a debreceniből, a szegediből kialakulhasson, felnőhessen az az egyetemesség, amire a cikk szerzője gondol, ez a pár év nem látszik elegendőnek.

Tudjuk, hogy sokszor épp a szükség és az ínség fejt ki olyan hajtóerőt, amely lendületbe hoz addig elfekvő részeket is. De itt és ma olyan minőség látszik uralkodni, amilyennel ezt a nagy „hórukkot” végrehajtani — kétséges vállalkozás. Arról még nem is ejtettünk egyetlen szót sem, hogy a szerkezet hogyan állna össze, hol, ki, mi, mikor, hogyan élvezne prioritásokat, milyen mintát is követnének ezek a széles alapon elhelyezkedő vagy elhelyezett karok, mit nyer vagy veszít Sárospatak Mis- kolccal vagy Debrecennel szemben, hogyan függnének össze pl. a miskolci nagy létszámú egyetemi városrész és a más városban, elkülönült fakultásokon kutatódolgozó oktatók, hallgatók érdekei, részfeladatai. Milyen közlekedés indulna meg a nagy egységen belül, mi lenne az átjárhatóság, hol lennének összekötő és elválasztó határok, harmónia és hierarchia, az elosztás és a részesedés mindennapos kérdései hogyan is rendeződnének? Látszólag nyitott kapukat döngetek kérdéseimmel rímmel, mégis felteszem, mert némi tájékozottsággal rendelkezem a hazai közoktatási állapotokról.

Magam is boldog lennék, ha a fiatalos hévvel megindított és célratörő előszervezkedés izmosodna, az érdekek és a szemléletek egybehangolása, egyesítő si- mogatása komoly eredménnyel járna. Mi innen, talán „béka- perspektívából”, nem látjuk olyan biztatónak hazai közoktatási helyzetünket, annak minőségét, hogy az egy ilyen nagy volumenű átrendeződést ilyen szoros távon elbírna.

Aggódó gondolatainkat csak jeleztük. Érveinket nem soroljuk hosszan, csak utalunk az érettségi bizonyítvány tartalmára és a felsőfokú felvételik kapcsolatára, no meg arra, hogyan s miért adnak magánórákat a piacon jól jegyzett tanárok —, ki-ki gyakorló szülői szemléletéből, tennivalóiból következtet. Nem is alaptalanul, apróbb-nagyobb betegségekre. Amik az optimista ábrándokat szürkévé színtelenítik. Ne lenne igazam?!

Maga a periodika egyébként méltó a figyelemre!

Farkas András

M( ester)

Horváth

2.

A következő ösvényre kalauzol, a fényadás birodalmába. Felvértezve jó néhány praktikus információval.

— Két fokozatot szereztem. Megbabonázott az alapfilozófia. Az, hogy megértéssel közelítsek embertársaimhoz. Akkor is, ha intrikusak, rosszak, gonoszak.

Ellentmondásra sarkall.

— Az sem zavarja, ha agresz- szív szándéktól vezérelve bántják, kellemetlen órákkal sanyargatják. Nem is védekezik?

Mindjárt kiigazít.

— A jósággal aligha téveszthető össze a mafiaság, a gyámoltalanság, az áldozati megadás. Inkább pozitív érzéseket sugár| zok, meggyőződve arról, hogy ez lefegyverzi az ellenfelet.

Ízelítőt is ad ebből a sajátos tudományból.

*♦*

A fenti riport alanyával találkozhatnak az érdeklődők — a Hevesi Napló és az egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében — december 1-jén, szerdán délután fél 4-kor az Egri Dohánygyár kultúrtermében.

Az előbbi írás szerzője készít vele nyilvános riportot. Ennek során nem maradnak el a gyakorlati bemutatók sem, azaz bárki ellenőrizheti a vendég nem mindennapi képességeit.

Az egyesületi tagok és az üzemi dolgozók ingyenes belépőiket a rendezvény kezdetéig — szombat és vasárnap kivételével — a Dr. Nagy János utcai portán vehetik át, naponta reggel 6-tól este 6 óráig.

Néhány éve M. Horváth József a Sírkő és kakaó címszerepében brillírozott. A most bemutatott modem, friss zenével ízesített hadioperettben ismét testre szabott szerepet kapott, s Svejkje ugyancsak remek alakítás. A zűrzavaros, veszélyes idők, a világháború kegyetlen mindennapjainak mindig és mindenben megalázott kisemberét formázza meg tragikus felhangokkal és önfeledt komédiázó kedvvel. A helyzet- és jellemkomikumokra épített darab ingerlőén magában hordozza az eltúlzás, a „túlját- szás” lehetőségeit, de éppen az mutatja a színész kvalitását, hogy a nagy elánnal alakított bravúros szerepben is tud mértéktartó lenni. M. Horváth sok apró, jellegzetes mozzanatból, egyéni gesztusból építi fel Svejk figuráját. Magabiztos rutinnal, élvezkedő kajánsággal hajlong, bólogat, bukdácsol, táblából és táncol.

A színen mindvégig jelenlevő művész valóban betölti az egész színpadot. Nem túlzás azt mondani, hogy minden egyes epizódban tehetsége új oldalát villantja fel. A szerepformálásban külső és belső eszközöket egyaránt felhasználó M. Horváth egyformán kitűnő mint alázatos csicskás, szimuláló beteg, együgyű vádlott vagy éppen botcsinálta szerető. A gyűrött, kinőtt katonaruhában csetlő-botló Svejk arcán mindig kaján mosoly vibrál, lelkében viszont szörnyű félelem bujkál, de tudja — látszólag bármilyen „gügye” is —, hogy a háborút csak örökös, bárgyú játékkal, színes színleléssel élheti túl. Ezért folyamodik ravasz ötletekhez, kétértelmű cselekhez, simulékony modorhoz. Mindezt egy-egy sajátos gesztussal, furcsa-természetes fejrándítással, sikkes-otromba mozdulattal színezi meg, miközben önmagában nevet saját tragikus sorsán és az egész őrült világon. Éppen azokban a jelenetekben nyújtja tehetsége legjavát, mikor sorsát újabb veszélyekbe sodró események közepette az igazságtalanságot és esztelenséget egykedvű, humoros helyesléssel vagy éppen bárgyú „rájátszással” veszi tudomásul. Félszeg pózokba merevedve és kedélyes-bohókás attitűdökbe burkolózva ravasz-okos módon a túlélésre játszik. Különösen remek azokban a pillanatokban — sok egyéb mellett —, mikor a rátarti főhadnagy papagáját és macskáját akaija összebé- kíteni, s miután a macska leharapta a papagáj fejét, bűnbánó, fanyar képpel, szószátyár ömlengéssel a kedvenc állat szigorú megbüntetését szorgalmazza.

A darab miliőjét árnyaló, hangulatát fokozó dalbetétek jelentős funkciót töltenek be, amelyeket M. Horváth eredeti módon ad elő. Kellemes, „borízű” hangjával nemcsak egy korszakot idéz fel, hanem karildroz, gúnyol, s egyben szenved is. Bámulatos érzékkel vált stílust, egyszerre mutatva fel a sarkaiból kifordult világ színét és fonákját. A nézővel összekacsintó hunyorításai- val, esetlen-kecses tánclépéseivel sajátos színt visz a kuplékba.

Azon a véleményen vagyok, hogy a színészi alakítás legelfogulatlanabb értékelője a néző. A kritikus lehet néha elfogult vagy túlzottan szigorú ítész. M. Hor- vát József Svejkje esetében — a látottak és a zúgó, külön neki szóló tapsorkán minden másnál hatásosabb visszaigazolás volt.

Hekli József