Heves Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-25 / 275. szám

HÍRLAP, 1993. november 25., csütörtök EMBERKÖZELBEN 11. „Elfásultunk az elmúlt 40 év alatt...” Egy egri lovag a rászorultakért Annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben ná­lunk is nagyobb teret kaptak, ismertebbé váltak a különböző lovagrendek, sokan alig-alig tudnak többet a létezésüknél. Kiváltképp igaz ez a megál­lapítás a „Pro Concordatia Populorum” lovag­rendre, lévén mindössze négyszáz tagot számlál­nak szerte a világban. Ki hinné ugyanakkor, hogy ebből a pár száz összetartó emberből hárman is Eger polgárai. Legutóbb alig egy hónapja Hevesi Jánost érte az a megtiszteltetés, hogy Szegeden az említett lovagrend tagjai közé fogadta. Hevesi János: „...A nemes célra szánt segítség duplán térül meg ■ Tősgyökeres egri vasutas-dinasztiából szár­mazom, noha magam in kább a szobafestő szakmát vá­lasztottam. Édesapám Erdély­ben, a Szilágy megyei Zsibón tel­jesített szolgálatot a vasútnál, így én is ott láttam meg a napvilágot, igaz, azok a részek akkoriban még Magyarországhoz tartoz­tak... — szól a rövid nacionálé, mielőtt a lovaggá avatásra terelő­dik a szó. A rendet 1973-ban egy viet­nami veterán amerikai katona alapította kifejezetten karitatív céllal. A húszéves fennállását idén ünneplő Pro Concordatia Populorum azóta már 25 ország­ban van jelen, bírja a pápa áldá­sát, az ENSZ elismerését. Jelen­legi nagymestere az a svájci Jan Lütthy, aki két éve költözött szű- kebb pátriánkba, Heves megyé­be, egészen pontosan Kere- csindre. — Még Svájcban, Lütthy úr- ml kerültem először kapcsolatba a lovagrenddel, éppen akkor vatták fel Bíró József egri ta­nácsnokot, s nagyon megható szertartás volt. Akkor valami olyasmit éreztem, amit Toldi érezhetett, amikor meglátta a ka­tonákat. Azt kívántam, bárcsak köztük lehetnék. A kiteijedt nemzetközi kap­csolatokkal rendelkező lovag­rend szigorúan a rászorultak közvetlen megsegítését tartja szem előtt. Elzárkózik a napi po­litikától, jó viszonyt ápol az egy­házakkal, ám egyikük mögé sem sorakozik fel. Mint mondják, minden tekintetben semlegesek kívánnak maradni. — Öten voltunk testvérek. Nem számítottunk gazdag vagy akár módos családnak, ettől elte­kintve a környezetünkben élő sok szegényen, amikor csak te­hettük, igyekeztünk segíteni, azt a keveset is megosztottuk velük. Legidősebb nővérem, Erzsébet mindig is arra tanított, hogy ha van két forintom, egyet adjak oda a rászorultnak... Jelenleg a Hunyadi Mátyás A Italános Isko­lában tagja vagyok annak a kura­tóriumnak, amely ajól tanuló, jól A lovagrend diplomája sportoló gyermekeket támogat­ja, a Flóra Szállóban évente megrendezzük a szellemi fogya­tékosok támogatását célzó bált, de a Dobó István-emlékversenyt is segítettem ajándékokkal. Ez a segítő szándék nálunk amolyan belső kényszer. Vallom ugyan­akkor, hogy a nemes célra szánt segítség duplán térül meg, nem is véletlen, hogy igen sikeres vállal­kozónak érzem magam. A lovagrend nem toborozza tagjait, a belépni szándékozók­nak a nagymesternél kell jelent­kezniük. A 19. életévüket betöl­tött, büntetlen előéleti! jelöltek bizonyos várakozási idő eltelté­vel — s két régi tag támogatásá­val — válhatnak csak „bennfen­tesekké” a szigorú hierarchiájú rendben. Az avatás általában va­lamilyen templomban történik, de van úgy, hogy egy igazán kü­lönleges helyszínen válik a jelölt a rend tagjává. Egy szlovák jelölt avatását az aggteleki cseppkő­barlangban, épp a magyar-szlo­vák határ alatt tervezi a rend... — Elfásultunk az elmúlt negyven év alatt, s most fel kell ráznunk az embereket, hiszen adnak ők nemes célokra, segítő szándékkal. Ezt bizonyítja a Park Szállóban a közelmúltban rendezett jótékonysági bálunk is, amelyen több mint kétszáz ipa­ros, kereskedő, a legkülönfélébb foglalkozású ember képviseltette magát. A tombola bevételét az egri öregek otthonának megsegí­tésére ajánlottuk fel. A célkitűzé­seink sokakat megragadtak: töb­ben jelezték már belépési szándé­kukat. .. Úgy érzem ezek alapján, hogy nemcsak mennyiségi, ha­nem minőségi gyarapodással is számolhatunk. Azt gondolom és hiszem, hogy az ilyenfajta össze­fogásra nagyon nagy szükségünk van. Hiszen elég csak körülnéz­nünk, mi folyik a szomszédsá­gunkban, az egykori Jugoszlávi­ában. Vagy éppen azt látni, hogy miként is élnek polgártársaink itt az országban. Talán ezek a kez­deményezések némiképpen eny­híthetnek sokak nyomorúsá­gán... Kühne Gábor Arcok Egerből Ferber Ferenc Az Érsek utcában laktam 1969-től bő tíz esztendeig. Na­ponta eljártam a Ferber-féle ajtó­nyílás előtt, amely majdnem a sarkon találja magát, mintha szé­gyenné is kicsinység, hogy csak úgy „fél farral” lehet beközle- kedni az ajtaján, mert az a másik pár centi az „auszlag”, a kirakat. Ahol a szakma, a faesztergályos- ság különféle remeklései látha­tók ma is. Amikor beköltöztünk a szom­szédos 12. alá, még az idősebb fiú, Ferber János állt kint, a felső lépcsőn, ha szünetet tartott a munkában. Rajta, a kötényén is finom forgács kapaszkodott meg, no meg por—minden meny- nyiségben. Korábban egy dal­körben énekeltünk Jánossal, jó kedélyű emberként mindig akadt néhány mondata-évődése, amivel úgy tartottuk fogva egy­mást, mint akik tudják, hogy a munka, a küzdelem es a nyomo­rúság elviselése mellett — ő is nyakhajlásig megrakodott a „de­mokráciában”, el kellett ütni az időt, a bajt ezzel-azzal. De sze­rette a szakmáját, amit művészi fokon művelt. Mindig is próbál­tam elképzelni magam elé, aho­gyan az arra rendelt fából kugli­golyót, bocsánat, tekejátékhoz való gömbölyűséget fabrikált, nem hagyta nyugodni a képzele­temet, hogyan alakulhatott ki a biedermeier divatú régi ágyak ilyen-olyan díszítőeleme, a ka­rosszékekre rászerelhető cifra­ság, ami olyan egyöntetűséggel meredt elémbe ott, a műhelyfele helyiségben, mintha csak gyár­ban készültek volna. Csak sokkal finomabban, kecsesebben esz- tergályozva, mint a tucatáru. Ér­dekeltek a sakkfigurái is. Vala­hogy vele barátkoztam igazából, az öccsét, a Ferit, a műhely, „a cég” mai tulajdonosát ugyan is­mertem, de nem úgy, mint Já­nost, aki a saját munkáját igen­csak felsőfokon végezte. Amit a fával megcsinálni lehetett, azt ő megmívelte. A gépei ma is ott találhatók az Érsek utcai sarokházban. Az ajtó is ugyanolyan. A forgács sem változott át valami mássá, a por is ráül az arcra. De most nem a Já­noséra, hanem az öccséére, a Fe­riére. Amikor elhatároztam, hogy a Ferberekről írok néhány mondatot, az öregebb Ferber-fiú tárogatójátéka is bele vágódott az emlekezetembe, mert volt annyi­ra romantikus lélek, hogy fújta ő ezt a kurucszerszámot, úgy iste­nesen, mintha nagyon is tudta volna, hogy az a Rákóczi Ferenc, a kurucok apja-vezére, a Propat­ria et libertate feliratú zászló tu­lajdonosa, szellemi atyja, a „tal­pasok istápolója” kései leszár­mazottja az egri hősnek, Dobó Istvánnak. (A többit pedig Ka­por Elemértől kell megkérdez­nünk, aki annyi mindent kikuta- tott-kimutatott az egri hősökről, vagy Sugár Istvántól, aki még to­vább toldja az ismereteket az egri világról.) De most maradjunk a Ferbe- reknél. Az apjuk faesztergályos. Műhelyét 1892-ben alapította az Érsek utcában, amit akkor végig az iparosok laktak-használtak, ez volt akkoriban az iparos utca Egerben. Házasságából három fiú és négy lány született. Két gyerek tanulta ki az esztergályos szakmát. Alapos tudást kaptak a A város „hiányos” lenne a műhelye nélkül — vallja Ferber Ferenc (Fotó: Perl Márton) gyerekek, János meg Ferenc, mert az „öreg” fiatalon végig­vándorolta Ausztriát és Német­országot. A mai fiatalok talán csak Korabeli újságokból vagy szakmai leírásokból, netán regé­nyekből olvashatnak mára arról, hogy a céhbeli legények miért és mekkora utat tettek meg, amíg a „remeket” elkészíthettek. Minden tudás ellenére nem le­hetett könnyű kereset az eszter- gályosság. Sokáig lábbal hajtot­ták az esztergát, nehéz lábmun­kával-jöttek letre a kisebb dara­bok meg a kényesebb díszmű- munkák az Érsek utcai műhely­boltban. A nagyobb testű meg­rendeléseket a családi háznál be­rendezett műhelyben teljesítet­ték. Dolgoztak is napi tizenkét- tizennégy órát, mert a Ferberék- nek jó hírük volt, a Ferberek minden megrendelést időre szál­lítottak. Ebbe az állandóságba ugyan beleszólt a második világháború, az orosz fogság is. De a tudás ott is segített. Mire hazakerültek, a két gyerek „összeműködött”. Míg János vezette az Érsek utcai „üzemet”, addig Ferenc, a mos­tani „tulaj”, a vasöntödében mintakészítővé rukkolt elő. A mérnökök által papíron megál­modott alakokat előbb famintá­ban akarták látni azok, akik a pa­pírról nem tudták egész ponto­san átolvasni a térbe azt, amit a szakemberek elképzeltek. Az idősebb fiú, János, aki 1935 óta dolgozott, beszélgetett, kötött jóízű barátságokat az Ér­sek utcában, míg évekkel ezelőtt átment esztergálni az ég valame­S barokk épületébe; ott is a szintre, mert ott lehet igazán jóízűen évődni a kuncsaftokkal. Akik fizetnek is, barátkoznak is. Ferenc, azaz Ferber Feri belé­P ett bátyja örökségébe. Ugyan a olyás utcában lakik, ott is dol­gozik, de itt, az Érsek utcában fenn kell tartani a műhelyt, mert állítása szerint az Érsek utcai esz­tergályos-ajtó és auszlag, a Fer- ber-vállalkozás — éppen száz esztendeje áll fenn — hozzátarto­zik a belváros képéhez, mint a vár a városhoz. Ferber Ferenc szerint ez a város „hiányos” lenne az ő jelenléte, az ő műhelye nélkül. Kérdezhetik is tán, miért ve­sződöm én itt ezzel a kisiparos­sal, amikor a technikai haladás, az idő, a divat, az igények már le­csengették ezt a műfajt. A hűsé­ges szakember esetleg azért sem váltott, mert az újításhoz, a más szakmára átnyergeléshez se ked­ve, se anyagi fedezete nem ada­tott. Jókor, még a lehetőségek birtokában sem! Mélyebb oka van írásomnak. „Az Érsek utca esztergályos nélkül hiányos. ’’Eb­ben az egyetlen mondatban ben­ne foglaltatik az írás indoka és magva. A kisiparos pontosan tudja, hogy ő hozzátartozik a vá­ros arculatához, mint ahogyan őbenne is él ez a város. Nemcsak mint kép, de tartalom is, aho­gyan az apja házánál megélte a jó es rosszabb időket. Nélküle, az ilyen kisiparosok nélkül nem az a város, ami. Egy tégla ő ebben a bükkaljai felépítményben. Nem anyag, vagy nemcsak az. És ez az, amiért az ilyen írás megszüle­tik, dicséretére a mulandonak és a hűségnek. Itt ma kopottas, név­telen hősök járják az utcákat, csak a piacon harsognak a napi árfolyamok. Meg a politikában. Farkas András O lyan az alakja, hogy raj­zolni sem lehet külön­bet. Sötét szemében ap­ró fények villannak fel időnként. Esetenként, ha kényeskedik, el­nyújtja a hangokat. Feltűnően öltözködik. A haját nemrég ko­paszra nyíratta. Csak a homloká­ban hagyott meg néhány tincset. Azokat viszont kárminpirosra festette. — Hátha még olyan cuccokat hordanék, amilyeneket én szere­tek — jegyzi meg. — De alkal­mazkodnom kell a kisvárosi kör­nyezethez... A neve Bánvölgyi Tímea. Harmincnégy éves. Eladó az egyik butikban. Gyöngyösön él. — Mi az eredeti foglalkozása? — Hát, ez nem könnyű... Gimnáziumban érettségiztem, angol tagozaton végeztem, és jártam két évet az egri tanárkép­zőbe is. — Miért hagyta abba? — Mert férjhez mentem. — Annyira sürgős volt? — Egyáltalán nem volt sür­gős. Csak tudja, a szerelem... — Kihez ment férjhez? — A nevét nem mondom meg. Baj...? Egy focistához. Pillanatnyilag butikos Aki alkalmazkodik a kisvároshoz.. Diszkóban ismerkedtünk össze. — Ő figyelt fel magára? — Úgy csináltam, hogy ő fi­gyeljen fel rám. Tudja, a csajok meg voltak érte veszve. Mind­egyik rohant volna hozzá, ha csak egyet is füttyent. Elhatároz­tam, hogy én majd befogom az igába. — És házasság lett belőle? — Bár nem ment gyorsan. Az egész akkor dőlt el, amikor egy fővárosi csapat leszerződtette. Megígérték, hogy lakást kap, egy autót is, és ha megnősül, a felesé­gének állást is szereznek. — így is lett? — Igen, bár a lakást mi vettük meg, de a klub segített. Én az egyik nagyvállalatnál lettem ok­tatási előadó. Nem kellett na­gyon törnöm magam. — Állítólag azokban a körök­ben egy feleségnek illik egyenget­nie a férje karrierjét. Maga is ezt tette? — Arra gondol, hogy...? Nem, erre nem volt szükségem. A féljem klassz focista volt, te­hetséges. Igaz, hogy egy-egy bu­liban egy kicsit másként visel­kednek ezek az emberek, de csak az veszi komolyan a bizalmasko­dó hangot, s a bizalmaskodó ma­gatartást, aki akarja. Egyedül az egyik klubtisztviselő volt ráme­nős. Ő minden asszonyt lefekte­tett volna, ha rajta múlik. De ha valaki leintette, akkor közölte, hogy ő csak tréfálkozott, nem kell mindent komolyan venni, amit mond. — Együtt élnek még a férjé­vel? — Nem, de még nem is vál­tunk el. Most már elhatároztam, hogy én kezdeményezem a vá­lást. A férjem csak halogatja a dolgot. Bent lakik a pesti házban a barátnőjével. Gyerektartást nem fizet. Nem mondtam még: van egy kislányunk is. Őt el szok­ták vinni a nagyszülei, a férjem odamegy hozzájuk, ha látni akarja a lányát. — Miért mentek külön? — Azt én sem tudom ponto­san... Az történt, hogy egy évig kint focizott a férjem Ausztriá­ban. Úgy volt, hogy mi is me­gyünk utána. Mindig közbejött azonban valami. Egy év után a férjem váratlanul hazajött, pedig előtte két héttel még azt telefo­nálta, hogy adjam el a pesti laká­sunkat, és mindent, mert jön ér­tünk. — Mi történt? — Fogalmam sincs. Ha kér­deztem, elhárította a választ. Olyat mondott, hogy a kinti élet egészen más, mint az itthoni. Őt is mintha kicserélték volna. De képtelen lenne kint élni. — Maga miért költözött le Gyöngyösre? — Mert a férjemnek lett egy kis barátnője, akivel én igazán nem akartam a lakást megoszta­ni. Bevallom, nagy jelenetet ren­deztem. A kis hölgyecskét egy­szer ott találtam a férjemmel ket­tesben. Pillanatok alatt elöntötte az agyamat a vér. Ütöttem-ver- tem, ahol értem, még a ruhát is letéptem róla. Most már bánom, hogy ennyire megfeledkeztem magamról. — Mondja, ez volt az első sze­relem az életében? — Á, dehogy...! Volt egy gye­rekszerelem, még az általános­ban, de az nem volt komoly. El­múlt, ahogy jött. Aztán tizenhat éves koromban az egyik tanárral volt kapcsolatom. Minden lány szerelmes volt belé. Én már csak ezért is meg akartam mutatni, hogy én leszek nála a „nagy” Ő. Fogalmam sem volt, hogy mibe kezdtem bele. Szerettük egy­mást. Eleinte csak játszottam a hozzáértő nagy nőt, aztán...! Gondolom, volt mellettem még néhány barátnője. — Most egyedül van? — Már megint. Az történt, hogy összetalálkoztam a volt gyerekkori szerelmemmel egé­szen véletlenül. Vagy három hét múlva csak úgy, minden előre el­határozott szándék nélkül fel­mentem hozzá, mert tudtam, hogy azokban az órákban egye­dül van otthon. Hónapokig jár­tunk együtt. Addig, amíg el tudta viselni a szeszélyeimet. Kipró­báltam, milyen a tűrőképessége. Tudatosan szekíroztam. A végén közölte, hogy bolondítsak meg mást, neki ebből elég volt. — Ez a vége? — Remélem, hogy nem. Most azon gondolkozom, hogyan le­hetne mégis „visszacsinálni” az egészet, de úgy, hogy az én büsz­keségemen se essék csorba. Ad­jon tanácsot...! G. Molnár Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom