Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-22-24 / 247. szám

HÍRLAP, 1993. október 22—24., péntek—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9 N < X R I A WHO jelentése Évente mintegy 2,5 millió em­ber veszíti életet balesetekben, egymillióan pedig gyilkosság vagy öngyilkosság miatt halnak meg — olvasható az Egészség- ügyi Világszervezet (WHO) által nemrégiben Genfben kiadott je­lentésben. Az öngyilkosságok arányát tekintve még mindig a magyarok vezetnek: a WHO- adatok szerint százezer magyar férfi közül 48,4 követ el öngyil­kosságot, a nők esetében ez az arány 14,6. A magyarok után a finn (41,7) és a volt szovjetunió­beli (32,4) férfiak következnek az öngyilkosok gyászos világlis­táján. A nők esetében a második he­lyet a szingapúriak (12,3), a har­madikat pedig a dánok (11,5) foglalják el. A magyarok még egy statisztikai kategóriában áll­nak az élen: közülük halnak bele legtöbben zuhanás vagy esés kö­vetkeztében elszenvedett sérülé­sekbe. 100.000 magyar lakosra számítva 24,4 férfi és 16,9 nő veszti igy az életét. A WHO-jelentést ismertető AP hírügynökség szerint a leg­frissebb adat 1990-es, ám néhány ország 1987 óta nem közöl infor­mációkat a nemzetközi egész­ségügyi szervezettel. Másfelől a WHO a háborús haláleseteket sem vette figyelembe. A jelentés szerint az iparilag fejlett orszá­f okban a fiatal férfiak és nők te- intetében a sérülések jelentik a leggyakoribb elhalálozási mó­dot. Az emberölések számát ille­tően Saint Lucia vezet a világon. A karibi szigeten százezer ember közül évente 22,6 válik gyilkos­ság áldozatává. Második és har­madik helyen Ecuador és Peru szerepel 21,8 emberöléssel. Eb­ben az összesítésben az USA a hetedik helyen áll: 100.000 la­kosra 13,3 gyilkosság jut. A WHO szerint évente 30.000 amerikait gyilkolnak meg. Évente 700.000 ember veszíti életét az autósztrádákon történt balesetekben. A sebesültek szá­ma 10-15 millió. A halálos kime­netelű közlekedési balesetek száma növekedőben van a fejlő­dő országokban, Kelet-Europá- ban pedig kiemelkedően. Etió­piában minden tízezer személy- gépkocsira 150 haláleset jut (a szegény afrikai országban csak minden ezredik embernek van autója). A világ leginkább moto­rizált országában, Amerikában (771 autó 1000 emberre) alig 2,5 haláleset esik 10.000 autóra. A WHO megállapítása szerint na­gyon sok baleset és sérülés oko­zója az alkohol. New Yorkban például az öngyilkosságok 30, az emberölések 40, és a halálos ki­menetelű közúti balesetek 70 százaléka tudható be szeszes ital fogyasztásának. Vatikán „békenagykövete” 25 éves A Sant Egidio katolikus béke­szervezet az idén 25 éves. A Va­tikán „békenagyköveteként” emlegetett szervezet bár még if­júnak számít, máris figyelemre méltó múltra tekinthet vissza. Öt kontinensen — Salvadortól Mo- zambikig — számos sikeres béke­teremtő akciót bonyolított le a szervezet, amely a különböző vallások közti közeledést elő­mozdító párbeszéd létrehozója egyben. — Nem pályázunk az ENSZ babérjaira — közölte a Sant Egi­dio negyedszázados fennállása alkalmából Mario Marazziti, a ti­zenötezer tagok számláló és gyorsan növekvő katolikus kö­zösség szóvivője. A Vatikánban és az olasz külügyminisztérium­ban egyaránt elismerik a béke­szervezetet, amely a leginkább rászorulók, a hajléktalanok, a ci­gányok, az egyedül élő idős em­berek és az elhagyott, a történe­lem margójára került népek felé nyújtja ki segítő kezét. A szervezet legsikeresebb ak­ciója kétségkívül a nemzeti meg­békélés létrehozása volt Mozam- bikban. Joaquim Chissano mo­zambiki elnök és a kormány ellen harcoló RENAMO közötti köz­vetítését a múlt év október 4-én koronázta siker, amikor is Ró­mában aláírták az országban ti­zenhat éve folyó polgárháborút lezáró békemegállapodást. A mozambiki elnök és a RENA­MO emberei 1989-ben, a római Trastevere negyed egy régi palo­tájának kertjében álltak először szóba egymással. A találkozó a Sant Egidio és a mozambiki érse­kek kapcsolatfelvétele nyomán jött létre. Az olasz kormány csak ezután karolta fel a kezdeménye­zést, átvállalva a tárgyalások, műholdas telefonbeszélgetése­ket is magában foglaló tetemes költségeinek kétharmadát. A Sant Egidio, amelyet Olasz­országban egyesek féltékenyen bizonyos elitizmussal vádolnak, valójában a II. Vatikáni Zsinat és XXIII. János pápa Pacem in Ter­ris enciklikájának a gyümölcse. A szervezet szóvivője maga is megerősítette, hogy II. János Pál pápa is „nagy egyetértéséről” biztosította a szervezetet a szegé­nyek iránti elkötelezettsége mi­att. A Sant Egidio közreműkö­dött például a Koszovói Demok­ratikus Liga vezetője római láto­gatásának megszervezésében. A békeszervezet a különböző vallási közösségek közötti pár­beszéd szervezésében is élen jár. 1987-88 óta Rómában, Varsó­ban, Bariban, Brüsszelben és Máltán voltak ilyen rendezvé­nyek. Ebben az évben Milánó adott otthont egy ilyen találko­zónak. — Félhivatalosan mi kap­tuk „örökségül” az 1986-ban a pápa által bemutatott Assisi nagymise hagyományát — kö­zölte a szóvivő. A Sant Egidio nagy célja an­nak megakadályozása, hogy a vallás a háborúk, az ellenséges­kedés igazolásául szolgáljon bár­hol a világon. Ennek szellemében szervezte 1990-ben a közösség az első há­romoldalú, keresztény-zsidó­muzulmán konferenciát Jeruzsá­lemről. Utóbb pedig az Iszlám Liga főtitkára és a Sant Egidio vegyes bizottságot hozott létre a békekezdeményezések támoga­tására. A szervezet a közelmúltban Belgrádban felkereste Ireneusz ortodox szerb pátriárkát, aki ko­rábban elutasította, hogy II. Já­nos Pál meghívására részt ve­gyen az assisi imádságokon. Al­bániában a kommunista diktatú­ra bukása után a különböző val- lásúak közötti párbeszédhez ké­szítik elő a terepet. A szervezet a szóvivő szerint egyharmad részben adomá­nyokból, kétharmad részben pe­dig közpénzekből tartja fenn sokrétű tevékenységét. Az első német — francia telefonkönyv Európa még sohasem volt eny- nyire közel. Néha azonban úgy van, mint az erdőben: az ember nem veszi észre a sok „egyesülés- fától”. Nyugat-Európa talán se­hol nincs annyira közel önmagá­hoz, mint a Lauter folyócska fö­lött átívelő hídon. A folyó Schei- benhard (a végén ,,d”-vel) és Scheibenhardt (a végén „dt”- vel) községeket választja el egy­mástól Scheibenhardt (Rajna- vidék-Pfalz) és Scheibenhard (Észak-Elzász) azonban nem volt mindig különválasztva. A falut a XII. században alapítot­ták, és amikor 1648-ban, a veszt­fáliai béke után első ízben kerül­tek Elzász nagy területei Fran­ciaországhoz, a speyeri püspök akkor is megtartotta jogait a köz­ség fölött. 1815-ben, amikor a Bécsi Kongresszuson Talleyrand és Metternich át akarta rajzolni Európa térképét, ügybuzgó hi­vatalnokok a vonalzóhoz nyúl­tak, és elintézték a dolgot — az addig egyetlen falut, Scheiben- hardtot kettéosztották — a né­metországi Scheibenhardttá és a franciaországi Scheibenhard- dá. A 73 éves karlsruhei kidó (a város mintegy 20 kilométerre van Scheibenhardttól vagy Sche­ibenhard tói), Rudolf Röser nemrégiben kinyomatta a kettős község lakosainak telefonszáma­it, és ajándékként szétosztotta köztük. Scheibenhardtban há­romszáznál valamivel több, Scheibenhardban pedig éppen háromszáz telefonállomás van, így aztán Monsieur Alphonse Hiebei könnyebben elegyedhet szóba Herr Erwin Barlemann- nal. Ehhez persze az is kellett, hogy a német és a francia posta szemet hunyjon a dolog fölött, és lemondjon felségjogáról egy ma­gánszemélyjavára. Megszületett az első német-francia telefon­könyv. Eddig még nem létezik ugyanis sem német-dán, sem né­met-holland hasonmás. A telefonkönyvhöz írt elősza­vában a kiadó annak a vélemé­nyének ad hangot, hogy „Euró­pát nem lehet csak felülről elren­delni”. Európa tehát még soha nem volt ennyire közel. Scheiben- hard(t) csak egyike a példáknak. „Különös, hogy fiataljaink olyan keveset találkoznak” — nyilat­kozta nemrég Joerger scheiben- hardi polgármester. — Már a ha­táron nem érti az egyik ember a másiknak a nyelvét — tette hozzá Hamburger scheibenhardti pol­gármester. És a karlsruhei ki­adónak mi erről a véleménye? „Úgy gondolom — mondja —, hogy Európának inkább alulról kell felnőnie”. .......................1........................ ■-----JT-1............................................'J..: M egrázó élményt nyújt A washingtoni Holocaust Múzeum A közelmúltban Bili Clinton elnök nyitotta meg a Holocaust Emlékmúzeumot az Amerikai Egyesült Államok fővárosának, Washingtonnak a szívében. A négyemeletes, tömbszerű épület megrázó élményt nyújt majd látogatóinak — a becslések szerint évi egymillió embernek. A liftből kilépőt az amerikai hadsereg korabeli dokumentum­filmjei fogadják az óriás monito­rokon: a felszabadítók számára felfoghatatlan képek, amint csontig soványodott, ruhátlan emberroncsok vánszorognak elő barakkjaikból, majd amint — járványtól tartva — bulldózerrel temetik Buchenwaldban a tete­mek ezreit. Az első sokk után a múzeum a múltba kalauzol: ismét filmeken, fotókon mutatja be a nácizmus kialakulását, a fajelméletet, amely hatmillió zsidó mellett to­vábbi milliók: szlávok és cigá­nyok, homoszexuálisok és szek­tahívők, politikai üldözöttek és hadifoglyok kiirtásához vezetett. A Holocaust nemcsak a zsi­dók tragédiáját jelenti, hangsú­lyozzák a kiállítást tervező törté­nészek, bár az ő tragédiájuk — a kioltott életeket tekintve — a leg­nagyobb. Nem felejthető a többemelet­nyi magasságba felkúszó fotóbe­mutató: egy kicsiny, zsidók lakta litván település életét mutatja be a ’30-as években: derék polgáro­kat, csinos nőket, vidám gyere­keket. A 4500 lakosból 26 ma­radt életben, egyikük, egy New York-i egyetemi tanár gyűjtötte össze az örökre eltűnt világ fotó­it. Egykor deportáltakat szállító lengyel marhavagonon átjutunk a közép-kelet-európai részlegbe. A magyar dokumentáció közép­pontjában Raoul Wallenberg, a budapesti zsidók tízezreit meg­mentő svéd diplomata áll. Családja kölcsönadta a szov­jetek által 1945 tavaszán elhur­colt hős útlevelét, amelyet Mihail Gorbacsov 1989-ben küldött vissza — bár Wallenberg sorsá­nak feltárásával Moszkva még mindig adós. Az új washingtoni múzeum előtti tér egyébként Wallenberg nevét kapta, és a megnyitóünnepségre — a felsza­badító amerikai, brit, francia és orosz katonák, a lengyel és a dán ellenállók képviselői mel­lett — meghívták a család tag­jait is. Egy folyosó üvegablakaira százával vésték a Holocaust-ál­dozatok keresztnevét. Nem kell soká kutatni magyarok után: van György és Erzsébet, Éva és Zol­tán... Odébb pedig táblán olyan ma­gyarok nevei, akik segítettek: a hosszú listán többek között id. Antall József, Ferenczy Béni, Nagybaconi Nagy Vilmos, Ottlik Géza, Slachta Margit neve olvas­ható. A látogató, emeletről emelet­re lefelé haladva, képben, szó­ban, írásban betekinthet a leg­újabb kori történelem felfogha­tatlan fejezetébe... Sokaknak nem lehet könnyű, óvják is a látogatókat: 11 év alatti gyerekkel ne jöjjenek. Mit mondhatnának • a kicsiknek ar­ról, hogy a nácik másfél millió gyereket gyilkoltak meg, vagy a szobányi cipő láttán, amely Auschwitz áldozatairól maradt? Lengyel művész nagyméretű makettet épített a haláltáborról, százával látjuk az áldozatok kis figuráinak útját — a vetkőzéstől a gázkamrán át az elégetésig. Egyébként minden látogató kis kártyát kap belépéskor a szá­mítógépből: rajta a Holocaust egy áldozatának fotója, életútja, olyan nemű, korú embert, mint a múzeumi vendég, csak már ré­gen halott. A földszinten hatszögletű, tá­gas csarnokba vezet az út. Örök­mécses ég az áldozatok emléké­re, a kőpadok alatt föld, 26 halál­táborból. A látogató gyertyát gyújthat, és megkísérelheti fel­dolgozni benyomásait. A múze­um, amely magánadakozásból épült és köztulajdonban van, azt az útravalót adja látogatóinak, hogy az európaiak egy kis része segítette a német és egyéb náci­kat — és voltak, nem kevesen, akik ellenálltak. A nagy többség azonban kö­zömbös volt: nem működött közre, de nem is segítette az ül­dözötteket — tétlen maradt. Ez a magatartás elfogadhatatlan, és ma is az, mondják... Jeffersonnak néger gyermekei is voltak? A közelmúltban emlékeztek meg Thomas Jefferson, az ame­rikai Függetlenségi Nyilatkozat szerzője születésének 250. év­fordulójáról. Az ünnepségekre Monticellóba, az Államok har­madik elnökének egykori birto­kára Jefferson leszármazottai mellett ezúttal először hívták meg a Woodson-család tagjait is: fekete amerikaiakat, akik azt vallják, hogy ők is rokonok: Jef­ferson, a nagy államférfi és egy rabszolganőjének fiától szár­máznák. A szájhagyomány, hogy az öz­vegy Jefferson és Sally Flemings kapcsolatából több gyerek is szü­letett. írásos dokumentum nem erősíti meg, de a Woodson-ro- konság szerint ez nem is lehetsé­ges: a rabszolgák közismerten írástudatlanok voltak, és gazdáik csak nevüket jegyezték fel, sem­mi egyebet. E hagyomány szerint Tom, az államférfi és egykori pá­rizsi követ fia (a többi felvér gye­rek között a legidősebb) 13 eves koráig Monticellón élt: akkor felfigyeltek hasonlóságára a ház urához, és mennie kellett. Egy Woodson nevű gazda fogadta be, és annak nevét is vette fel. Tom azután maga is gazdálkodó lett, Virginia után északra, Ohio államba került, és 11 gyermeke született: így a leszármazottak immár százával élnek az ország különböző részein. Az mindenesetre elgondol­kodtató, hogy már az első, egyébként szinte egészen fehér bőrű nemzedékből kerültek ki papok, jogászok, a népes Wood­son-család mai tagjai Között pe­dig ugyancsak szép számban ta­lálhatok magasan képzett értel­miségiek, van gazdag vállalkozó és tábornok. Akad közöttük, aki teljesen fehér, van, akinek bőr­színe, arcvonásai a fekete ősökre utalnak. Egyébként semmiféle anyagi igényük nincsen, pusz­tán erkölcsi elismerést kíván­nak. Thomas Jefferson „igazi” ro­konsága határozottan elutasítja a lehetőséget, hogy fekete féltest­véreik lennének. Érvelésük — amelyet a történészek egy része is támogat — az, hogy a nagy ál­lamférfi egyénisége, világnézete ismeretében az ilyenfajta szexuá­lis kapcsolat valószínűtlen. A Függetlenségi Nyilatkozat atyja, a demokrácia bajnoka ugyanis közismert volt arról is, hogy — a kor többi birtokosához hasonló­an — alacsonyabb rendűnek tar­totta a fekete fajt, és írásaiban óvott is a fajok keveredésétől. Jóllehet, elvben elítélte a rab­szolgaságot, monticellói birtoka is azon alapult, és még végrende­letében is száznál több rabszol- ájának csak egy töredékét sza- adította fel. Az olasz építészetet idéző, Jefferson tervezte Monticello, az egykori mintagazdaság ma mú­zeum. Dániel Jordan, a múzeu­mot igazgató magánalapítvány elnöke (maga is jeles kutató) az MTI kérdésére diplomatikus vá­laszt adott a fekete Jefferson-ro- konok ügyében: — A leszárma­zást nem tudjuk bizonyítani — de nem tudjuk cáfolni sem... Meg­hívásuk az emlékünnepségekre nem jelentett elismerést, pusztán gesztust. Igaz, az elmúlt 160 évben most hívták meg őket először... Veszélyben Sanssouci kincsei A nagy műkedvelő II. Frigyes porosz király hosszú uralkodása idején gazdag képgyűjteményt halmozott fel a potsdami Sansso- uciban. A mintegy 2500 alkotás­ból álló kollekciónak csak töre­déke — mintegy 130 festmény — került át a kastélypark közelében fekvő képgalériába, a többi még ma is az egykori porosz uralkodó palotáit gazdagítja. A francia, olasz, németalföldi és német ba­rokk mesterek — köztük Cara­vaggio, Rubens, Van Dyck — számos alkotása azonban az idő múlásával egyre bonyolultabb feladat elé állítja a restaurátoro­kat. Mindez elsősorban annak a következménye, hogy a potsda­mi kastélyokat nem kezelik mú­zeumként. A múzeumokban leg­alább arra gondot lehet fordíta­ni, hogy a nagyközönségnek be­mutatott műveket optimális kö­rülmények között tartsák. Más a helyzet Potsdamban, ahol évente látogatók százezrei járják végig a porosz uralkodó egykori szo­báit. Jelenleg a további károk elke­rülése a legfontosabb feladat — állítják a képekkel foglalkozó restaurátorok. Minden festmény — köztük a 850 raktárakban he­verő is — évente egyszer szakem­ber szeme elé kerül. A restaurá­torok megállapítása szerint a leg­nagyobb károkat a levegő ned­vességtartalmának nagyfokú in­gadozása okozza, Sanssouci kin­cseinek jövője így mindenekelőtt a helyiségek klímáján múlik. A vezető restaurátorok szerint tulajdonképpen két lehetőség kí­nálkozik arra, hogy a remekmű­veket megmentsék az utókor számára: az optimális megoldás a látogatók szamának drasztikus csökkentése lenne. Ez azonban a Sanssouci iránt világszerte meg­nyilvánuló érdeklődés miatt illú­zió maradhat csupán. A másik, sokkal inkább megvalósítható, de igen költséges megoldás: a termeket klímaberendezésekkel felszerelni. A szakértők szerint az állandó hatvanszázalékos pá­ratartalom már megfelelő lenne. A levegő nedvességtartalma azonban jelenleg — foként hű­vös, nedves időben — a 95 száza­lékot is elérheti. A szomszédos képgalériában egyébként — amelyet 1755 és 1764 között Johann Gottfried Bühring tervei alapján építettek — az idén több évig tartó épület­restaurálás kezdődött. Énnek során például padlófűtéssel pró­bálják megszelídíteni a pincék­ből felszálló nedvességet. A pad­lófűtést egyébként már a XVIII. századi tervezők is ismerték, csu­pán a magas költségek miatt nem valósították meg. A.Z észt neonácik egyelőre csak készülődnek Az utcán még nem keltenek feltűnést, nem támadnak rá ok nélkül nekik semmit sem vétő idegenekre, de már Észtország­ban is megjelentek a döntő több­ségükben fiatalokból verbuváló­dott neonácik. A tallinni újságok cikkei országszerte mintegy ezer főre teszik a számukat. Elsősor­ban 18-30 év közötti, közepes is­kolázottsággal rendelkező és munkásként dolgozó, illetve — az utóbbi időben egyre szaporo­dó számban — munkanélküli fia­talok tartoznak közéjük. Egyelő­re elszigetelt városi csoportokat alkotnak, ideológiájuk zavaros, kimunkálatlan, de már létrejött körükben az a kemény mag, amely képessé válhat megszer­vezésükre. A magukat utópista nemzeti szocialistáknak nevező neonácik nemrégiben már a nyil­vánosság elé is léptek. Egyik ve­zetőjük — nevének elhallgatásá­val —, ha nagy vonalakban is, de kifejtette elképzeléseiket a Hommikuleht című tallinni újság munkatársának. Elmondta, számukra még nem érkezett el az idő ahhoz, hogy nyíltan színre lépjenek és cselekedjenek, még nem értek meg ehhez a feltételek. De úgy ítélte meg, hogy erre már nem sokáig kell várni, mert a társada­lomban erősödik a kiábrándult­ság, az elanyagiasodott, csak ma­teriális értékeket ismerő világ a végóráit éli. Hogy mi jön utána? Az észt náci ideológus szerint egy új vi­lág, amelyben nem lesz hely „az ostobák, a rosszak, a mai álértel­miség számára. Ennek képvise­lői csak önmaguk hasznára, saját presztízsük, gépkocsijuk, házuk vagy egyetemi diplomájuk érde­kében élnek”. Megváltoztatá­sukra sem látott valódi lehetősé­get, bár mint mondta, koncent­rációs táborok hálózatával kísér­letet lehetne tenni átnevelésük- re. Az igazi megoldást azonban csak az jelentheti, ha a társada­lomnak ezt a részét „kiküszöbö­lik”. A nyilatkozó szerint nincs ok félni a szebb és jobb új világtól, amelyben mintegy 50-60 millió arra érdemes embernek marad hely. Ők legalább a megváltozott körülmények között lehetőséget kapnak a teljes önmegvalósítás­ra. Ami pedig az új világ létreho­zását illeti, ahhoz jól felhasznál­hatók a közönséges neonácik, a még megszervezesre váró bőrfe­jű fiatalok, akikből megfelelő irányítással ütőképes rohamosz­tagok alakulhatnaK. Nagy jövőjük persze, nekik sem lesz, hiszen a tömeghez tar­toznak, márpedig a tömeg ösztö­nei által vezerelt cselekvésnek az utópista nemzeti szocialisták szerint véget kell vetni. El kell, hogy tűnjenek a tömegre tá­maszkodó, azt kiszolgáló politi­kusok is, és a társadalom irányí­tását megfelelő küldetéstudattal rendelkező, feladatának fontos­ságát átérző vezérre kell bízni — mondta a tallinni nyilatkozó.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom