Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-22-24 / 247. szám

4. ÜNNEPKÖSZÖ1MTÖ HÍRLAP, 1993. október 22-24., péntek-vasárnap A váratlan és a szükségszerű Mindenki tudta, hogy valaminek történnie kell, de ilyen heves robbanásra senki sem számított. A háborgó írók, diákok, újságírók kiszabadulá­sa a pártfegyelem alól előrevetítette a Magyaror­szágot 1948 óta kalodába záró totalitariánus rendszer fölbomlását, de az emberek nem véres, hanem békés átalakulásra számítottak. Ügy kép­zelték, hogy az — akárcsak Lengyelországban — a rend és a törvényesség keretei között zajlik maid le, felülről indítja el a Központi Bizottság, amely bölcsen és még idejében engedni fog a reformokat követelő értelmiségiek, írok, közgazdászok nyo­másának. Az ellenzék nem zendülést akart; azt Nemcsak a távoli múltban, ha­nem napjainkban is jó néhány forradalom zajlott le — gondol­junk csak Algériára, Kubára, San Domingóra —, amelyeknek kitörte előtt érezni lehetett vala­minek az elkerülhetetlen eljöve­telét, s amelyeknél a tömegek lá­zadását csoportok, pártok, ösz- szeesküvések készítették elő. A magyar fölkelés nem tartozott ezek sorába. Nem előzte meg ösz- szeesküvés, nem szervezte forra­dalmi párt. Váratlan volt és elő- reláthatatlan, senki sem készítet­te elő, senki nem akarta, sem Ke­leten, sem Nyugaton. Éppúgy meglepte Eisenhowert, mint Hruscsovot. Nem játszott benne szerepet sem a KGB, sem a CIA. Ezt a következtetést vonta le az Egyesült Nemzetek Magyar- orszaggal foglalkozó különbi­zottsága is: „A tények tanulmá­nyozása alapján a bizottság meg­győződött a magyar fölkelés nemzeti és spontán jellegéről.” Semmi jele sem volt annak, hogy a fővárosi és vidéki intel- lektuelek forrongásából az egész országon végigszáguldó vihar tá­mad. Mintha minden nyugtalan­ság és izgalom a Kossuth tér és az Egyetem tér közötti néhány ezer negyzetméterre korlátozódott volna. A kommunista párt két frakciója — a desztalinizáló és a sztálinista, a nemzeti és a mosz- kovita — küzdött a hatalomért. Az ország pedig ámulva és kétel­kedve figyelte a küzdelmet. „A fölkelés cseppet sem volt elkerülhetetlen. Idejében kellett volna desztalinizálni — írta J. P. Sartre, találóan összegezve a ta­nulságokat. — Ha 1955-ben Nagy Imre kezében hagyták vol­na a hatalmat, vagy ha 1956. ok­tóber elején visszahívták volna a kormányba, elkerülhették volna a felkelést.” És a sor folytatható: ha Gerő Ernő október 23-án es­te nem mondott volna provokáló beszédet, ha a Központi Bizott­ságot idejében összehívták vol­na... ha rettegésükben nem a szovjet csapatokat hívják be, ha­nem a tüntetőket igyekeznek le­csillapítani etc., etc. Soha felke­lést ilyen ostobán nem provokál­tak ki, még az 1830-as forradal­mat sem. A desztalinizálás elke­rülhetetlen volt, a fölkelés nem volt az. De akár az volt, akár nem, vé­gül is kitört. Hirtelen új valóság született, s egymást követték a váratlan, ellentmondó, szokat­lan helyzetek. Mint aki nyomasz­tó álomból ébred, a magyar ifjú­ság felkelt a zsarnokság ellen, nem törődve azzal, hogy a zsar­nok már három éve halott, és hopv utódai inhb indulatúak. Aztán szembeszálltak néhány orosz tankegységgel — amelyek ilyenfajta harcra nem voltak föl­készülve, inkább azért jöttek, hogy megfélemlítsenek, mint­sem azért, hogy lőjenek —, s azt hitték, hogy legyőzték a világ egyik leghatalmasabb hadsere­get. Megfeledkeztek arról, hogy földrajzilag Magyarország a szovjet birodalom mozgásteré­ben maradt. A világközvéle­mény rokonszenvtüntetéseinek láttán védettnek hitték magukat, s úgy viselkedtek, mintha tényleg fölszabadultak volna. Már nem elégedtek meg sem félénk, sem radikális reformokkal, hanem a nemzet teljes függetlenségét ki­áltották ki. Kártyavárként om­lott össze a szilárdnak hitt politi­kai rendszer, s ők új, demokrati­kus intézményeket kezdtek te­remteni, mintha az idők kezde­tén állnának. Már láttunk tüntetőket, akik megütköztek a rendőrség erői­vel, s láttunk tüntetéseket fölke­léssé válni. Láttunk kormányo­kat, amelyek elvesztették hideg­vérüket, es saját bukásukat idéz­ték elő. Láttunk munkásokat, akik a proletárdiktatúrával száll­tak szembe: Kronstadtban 1921- ben, Berlinben 1953-ban, Poz­nanban 1956-ban. De még nem láttunk felkelést, amely ily gyor­san teijedt volna tovább a fővá­rosból a vidékre, hogy ott még merészebbé váljék, es esztelen végletekig jusson, még nem lát­tunk a szovjet világban nemzeti és demokratikus forradalmat — méghozzá Hy kedvezőtlen nem­zetközi helyzetben. A magyar forradalom, ez a fantasztikus történet — mint Ed­gar Morin mondotta — különle­ges jellege miatt érdemli meg a jelenkon történet kutatóinak fi­gyelmét. A sémáinkkal egybevá­gó, „szabályosnak” nevezhető forradalmaknál is jobban leplez­te le a szinte teljes szakadást a fent és a lent, az allam és a társa­dalom, az intézmények és a spontaneitás, a hivatalos és a va­lóságos Magyarország között. Az igazság e különleges órájában kiderült a párt, a kormány, a par­lament, a hadsereg, a rendőrség, a központi és helyi igazgatás, a szakszervezet és valamennyi tö­megszervezet tehetetlensége. A cenzoroktól fölszabadult „társa­dalmi tudatalatti” nyilatkozott meg szavakban és tettekben, amelyek nem politikai megfon­tolásokból szármázták, hanem kollektív hallucinációból. És ez a hallucináció ragályossá vált. Kültelki utcagyerekek robban­tották ki a küzdelmet, s komoly felnőttek folytatták tovább. Négy nap sem telt el, s a nép sza­badnak hitte magát. A felszaba- dultság mámorában a független­ség mítoszát alkotta meg, s nem nyugodott addig, amíg ez a mí­tosz meg nem testesült Nagy Im­re tragikus személyiségében. Ez a józan és mérsékelt férfi, nem fékezhetvén meg az áradatot, inkább átadta magát annak, mintsem hogy elszakadjon né­pétől. A tengerentúli emlékek Queen Elizabeth Park, Vancouver Aki a világ harmadik legszebb fekvésű városában, Kanada leg­nyugatibb partján, Vancouver­ben járt már, az bizonyára talál­kozott Tímár Jánossal, és az ő el­mondásaiból megértette, miért néz minden tengerpartra épített kapu most már csak keletre, a sós-párás nyugati szélben. — Ezen a tájon 10-12 ezer magyar él — kezdi. — Nem va­gyunk sokan, de hogy el ne té­vedjünk, kellenek a biztos pon­tok, az önzetlen vezetők, akik a kapuk tövében ácsorogva várják a keleti híreket, és elmondanak mindent, amit kell. Cselekede­tükben méretnek meg itt az em­berek elsősorban. Az Okanaga völgyében, az ősi indián vidéken például magyar paprikát, fehér­répát, barackot termelnek, ők így vigyázzák az otthont. Mások Kodály és Bartók szobrát helye­zik el, Vasarely-festménnyel dí­szítik a Zeneakadémiát, s a Stan­ley Park totemoszlopainak köze­lében, több évszázados fák ár­nyékában — ahonnan legszebb kilátás nyílik a városra — Imrédy Eleksellőszobra fogadja a leszál­ló hidroplánokat. Én mégis a Queen Élizabeth Park ’56-os emléktáblájára vagyok legbüsz­kébb, amely valóságos zarán­dokhely lett minden messzire sodródott magyar számára. Nem volt egyszerű a bronzba vésett mondatok elhelyezése. Ugyanis az akkori „szovjethű” kanadai vezetés nem akart a Szovjetunió­val ujjat húzni, ezért elvetette azt a tervünket, hogy a szabadság- harc hőseinek tiszteletére egy ke­gyeleti helyet hozzunk létre. „Csak Kanadához kapcsolódó táblákat, szobrokat helyezhe­tünk el ebben a parkban” — mondták. Nem volt mit tennünk, szomorúan új helyet kerestünk, s a temetőben állítottuk fel az em­lékművet. — Múlt az idő, hosszú hóna­pok teltek el, mikor az egyik sé­támon a Queen Elizabeth Park művízesésének tövében felfe­deztem egy bronzlapot, melyet Wallenberg emlékére helyeztek el. Azonnal kérdést intéztünk a British Columbia tartományi ve­zetőihez, mondván, ha egy svéd ember kaphat néhány szép sort — aki mellesleg magyarországi nagykövet volt, és semmi nem fűzte Kanadához —, akkor tő­lünk miért tagadják meg a lehe­tőséget, hiszen mi így-úgy, de mégiscsak segítjük ezt az orszá­got. Nem volt több ellenérvük! így került a híres Queen Eliza­beth Park legszebb pontjára ez az ’56-os emléktábla: THOU SHALT NOT FOR­GET That the spirit of FREEDOM JUSTICE AND DEMOKRACY Transcends national bounda­ries REMEMBER HUNGARY 25. okt. 1956. IN MEMORY Of the more than 20.000free­dom fighters who secrifided to free the nati­on from tyranny... ...on the day of 19 march 1969' sziki Egerben az írás szerint októ­ber 23. és 25. között komolyabb esemény nem történt. A buda­pesti események élénken foglal­koztatták a várost, mindenki a rádiót hallgatta. A főiskolán megalakult a MEFESZ, az AKÖV-nél a munkástanács. Október 26-tól már megboly­dult az élet, a miskolci egyetem­ről is érkeztek MEFESZ-kül- döttek, s a helyiekkel együtt vö­rös zászlókat, csillagokat, címe­reket döntöttek le a helyükről. Legdemonstratívabb megmoz­dulásuk az volt, hogy a főiskola tetejéről is eltávolították a csilla­géi bíró­lékművet is. Ezzel együtt megkezdődött a szovjet utcanevek, feliratok megsemmisítése is. Este egri is­kolások — különösen sokan a Dobó-gimnáziumból —- a Petőfi- szobornoz vonultak, hangoztat­ták követeléseiket: független, de­mokratikus Magyarországot, sztrájkjogot a munkásoknak, amnesztiát a forradalomban részt vett magyaroknak. Csatla­koztak hozzájuk sokan a város­ból is. Október 27-én támadták meg a felkelők a pártházat, másnap pedig megalakult a városvédelmi bizottság, amely legfontosabb feladatának a munkástanács megszervezését tartotta. Létre­jött a Forradalmi Nemzeti Ta­nács is, akik kibocsátottak e^ röplapot a következő szöveggel „Tekintettel arra, hogy jelenleg elismert és cselekvő kormány nincs, amíg szabad, titkos vá­lasztásokon alapuló elismert Nemzeti Kormány nem alakul, Eger város ügyeinek vezetését f hó 28-tól kezdve az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács vette át. A Nagy Imre vezetése alatt alakult kormányt nem ismerjük el a magyar nép törvényes képvi­selőjének, mert a szovjet fegyve­res erők támogatják, s nem a ma­gyarnép. A magyar nép félreért­hetetlenül nemzeti kormányt akar. ” Sorra alakultak a munkásta­nácsok, a Dobó-gimnáziumban pedig a tanári egyesület. Három legjelentősebb követelésük: „A szovjet csapatok azonnali kipa­rancs olása. Nagy Imre kormánya nem törvényes, a felkelők döntő részvételével új kormány alakí­tandó. A szocializmus kifejezést törölték, és a megjelölés nélküli demokráciára váltották fel, s in­doklásul kijelentették, hogy a szocializmusra a Tito- vagy Go- mulka-féle nemzeti formában sincsen szükség. ” így érkezett el november 4-e, amikor is nagy volt a szemtanúk szerint az izgalom Eger utcáin. A Forradalmi Tanács arra készült, hogy feltartóztatják a szovjet egységeket. Délelőtt az MSZMP és más pártok képviselői felke­li Hogy jöttek a hírek? A tüntető fiatalok azt skandálták 1956. október 23-án: „Aki magyar, velünk tart!” Mint serdülőkorú ifjonc éltem meg a Rákosi-rendszert. Tizen­évesként volt alkalmam tapasz­talni azokat az esztendőket, ami­kor jegyre adták a kenyeret, de csak többórás sorban állással le­hetett hozzájutni a mindennapi­hoz. Gyűjtöttem kalászt, mákgu­bót és vasat, tudtam a szomszé­dokon át érzékelni a beadás ter­hét, egy osztályban járhattam olyanokkal, akiket kilakoltattak, mert szüleik állítólag kulákok voltak. Beszélhettem AVH-s ka­tonákkal, láthattam internálta­kat, részt vehettem lampionos felvonulásokon, éltethettem kó­rusban Sztálint és Rákosit, éne­kelhettem, hogy „új tűzkohót szít a tőkés Nyugat, új háborúra uszít, bujtogat , meg azt, hogy „sződd a selymet, emárs...” Előbbiekkel együtt tapasztal­hattam, hogy fogyott a nép türel­me, miközben nőtt a keserűsége. Jószerivel alig volt túl a második világháború borzalmain, még alig jöttek haza — akik túlélték a lágereket — a meggyötört hadi­foglyok, de már azzal agitálták, hogy lépjen be a tszcs-be. Nyug­talanság volt és félelem, közben mosolyogni kellett, meg tapsol­ni, meg hurrázni, meg a dicső „testvér” hőstetteit az iskolában szajkózni. A Nagy Vezér és Taní­tó halála után — akit mindannyi­unk Apjaként „sirattunk” — enyhült ugyan az általános poli­tikai helyzet, de nem annyit, hogy meg ne érlelte volna az 1956-os eseményeket. Október 23-án este — álig a lámpagyújtást követően — egy idegen férfi kopogtatott be hoz­zánk. Az „aktatáskások” akkori­ban rémületet hoztak, de pilla­natokon belül nyilvánvalóvá vált: fölösleges a félelem. Fény­képészügynök volt a jövevény, anyámat arra biztatta, hogy ren­deljen nála családi felvételeket. Nem tűnt különösebben tolako­dónak, viszonylag békés hangot használt érveihez, így nem hú­zódtunk jobban a sarokba testvé­remmel, amikor hely kínálás után leült az egyik hokedlire. Valójá­ban vacsorához készülődtünk, apám érkezését vártuk még hoz­zá, aki általában kora reggeltől késő estig dolgozott a ktsz szabó­ságában. Fővárosi vendégünk biztos helyen érezhette magát a néhány perces szóváltás után, mert mi­közben meghiúsult üzletkötési szándéka, szavaiba gyorsan elve­gyítette a napi politikát. Körül- körülnézett ugyan, azt megnyug­tatónak tarthatta, hogy a külső ajtó is be volt zárva, ám szinte megrettent, amikor nagyapa elő­jött a belső szobából, hallván az idegen hangot. Anyám intett a fejevei, mondja csak nyugodtan, hogy mi újság Pesten, hiszen ér­dekesnek találta az elbeszélést. Az idegen egyre inkább otthon érezte magát, megeredt a nyelve. Végigmesélte Rajk újratemeté­sét, beszélt a Petőfi-körről és más szervezkedésekről. A tömegek elégedetlenségének hullámcsa­pásai minden bizonnyal tünte­téssé fajulnak majd, lehet, hogy ma, de feltétlenül rövidesen. Puskaporos a levegő a főváros­ban, remélte viszont szavaiban a békés változásokat, noha igazá­ból nem hitt benne. Féltette a „maroknyi” magyart, lesz-e ere­je a túlerővel szemben. Kérdezgetett is az ötven év kö­rüli, enyhén kopaszodó jói meg­termett férfi. Kíváncsi volt, hogy milyen a hangulat vidéken, meny­remélte, hogy a kommunista Nagy Imre vissza­kapja a hatalmat, és alkalmazni fogja a szovjet párt XX. kongresszusán meghirdetett elveket. 1956 őszén a megújulásért küzdő írók, művészek, publicisták közül úgyszólván senki sem gondolt katasztrófára, erőszakos fölfordulásra, minden lé­tező intézmény megingására, s még kevésbé fegy­veres felkelésre a fokozatosan enyhülő szovjet uralommal szemben. Senki sem gondolt arra, hogy a kritika fegyvere — Marx szavát követve — a fegyverek kritikájává válik, hogy a tömegek színre lépnek, hogy a nép szót kér, és nem elégszik meg a statiszta szerepével. A forradalom Heves megyében Nem született még meg az a mű, amelyik nyomon követné, hogy i is történt az 1956. október 23-át követő napokban Heves megy ben. Ebből a szempontból egyedülálló vállalkozás ez a mostani éppen ezért nem is lehet egészen teljes. Ismereteinket „Az ellenie radalom tevékenysége Heves megyében” című füzetből mentette Hogy mennyire pontosak az ott közöltek, azt nem tudjuk, s eile őrizni sem lehet, hiszen a kiadvány szerkesztői elmulasztották f tüntetni a belső borítón a nevüket, s az sem derül ki, hogy mikor k szítették a könyvet. Pillanatnyilag azonban ez az egyetlen dók monfnm o'# olaníón nenKólínl/ lolírlóini o tneínnfnhot resieK a íana^sui, s KoveieneK, hogy mondjanak le, akik azon­ban egyelőre nem voltak arra hajlandóak. A szovjet csapatok végül lényegében akadálytalanul bevonultak Egerbe. A megye második városában, Gyöngyösön hallgattak a fegy­verek. Ott is megalakult a Városi Munkástanács, s egyik tagja, a sütőipar munkástanácsa körle­velében például kimondja: „Ér­tesítjük továbbá dolgozóinkat, hogy az ideiglenes forradalmi munkástanács elfogadta azt a ja­vaslatot, hogy az üzemben sem­miféle pártszervezet ne legyen, csak erős szakszervezet.” „Aki nem velünk, az elle­nünk” — kiáltozták Felsőtár- kány utcáin október 27-én, szombaton. A tömeg a tanácshá­zára ment, ahol többek között elégették a begyűjtési papírokat. Gyóngyöspatan ugyanazon a napon felvonulást tartottak a fő­utcán, Kossuth-nótákat és más dalokat énekelve. Megalakult a községben a forradalmi tanács és a nemzetőrség. Hevesen október 28-án a községi tanács épülete előtt követelte több száz ember, hogy alakítsák meg a forradalmi tanácsot. A községben is létrejött a Szociáldemokrata Párt. Októ­ber 27-én Verpeléten is tüntető tömeg vonult végig, majd a kul- túrházban választották meg a forradalmi munkástanácsot. Maklártályán is tüntetéssel kez­dődtek az események, majd lét­rejött a munkástanács és a nem­zetőrség. Feloszlatták a helyi Szabadság tsz-t is, s többen visz- szakövctelték egykori tulajdo­nukat. Száj Ián azon a szombaton három lakodalom is volt, így a násznépek is felvonultak. Két nappal később pedig hangszórós autóból vezényelték a tömeg- megmozdulást. Pétervására viszonylag korán bekapcsolódott az események­be, már október 25-én ledöntöt- ték a szovjet emlékművet. Még aznap létrehoztak egy bizottsá­f ot, amelynek az volt a feladata, ogy tartsa a kapcsolatot az ózdi munkásokkal. 27-én újabb gyű­lést tartottak, s még november 3-án is összehívtak egy ese­ményt, hogy járási munkástaná­csot válasszanak. Egészen de­cember közepéig tartott ez az ál­lapot, amikor is visszaállították a regi tanácsot. A Mátravidéki Erőműben is megalakult a mun­kástanács, s ők is kijelentették, hogy a pártok politizáljanak, s ne szóljanak bele a gazdasági dol­f okba. Petőfibányán október 5-én alakult meg a fegyveres őrség, majd a munkástanács is. November 4-e után azonban ott is alábbhagyott a lelkesedés. Egy-egy sztrájk még előfordult, azonban ott is — mint a megyé­ben és az országban mindenhol

Next

/
Oldalképek
Tartalom