Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02-03 / 230. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. október 2—3., szombat—vasárnap A mama nem beszél A férfit váratlanul érte a lesújtó hír: az édesanyját — szinte alighogy elbúcsúzott tőle — visz- szavitték a kórházba. Nem akart hinni a fülének, hiszen egy hete adták ki az intézetből, s az orvosai határozott javulást emlegettek. Az előző napon, hogy meglátogatta, maga is hitt a megnyugtató, biztató szavaknak. A lábadozó beteg állapotát — ha nem is éppen jónak — elfogadhatónak ítélte. Szinte zavartalanul beszélgettek egész délután, bármiről kérdezte, mindenre tisztán emlékezett az idős asz- szony, világosan válaszolgatott. Evett is jó étvággyal délben, estefelé pedig — teljesen szokatlanul — kérte a vacsoráját. Alighogy becsukta a háta mö- ' gött az ajtót, a régi kedves szülői ház kapuját — egyéb gondjaiba mélyedt. Ez is, az is foglalkoztatta, de valahogy nyugodtan uta- -zott. Úgy vélte, nem lehet még ‘ nagyobb baj a visszahagyott városkában, gyermekkorának mázig oly emlékezetes, szép helyén. >■ Felkavarta a szűkszavú értesí- t tés, ahogyan csak tudott, sietett a j gyógyintézetbe. Mellbevágta a -kórtermi viszontlátás. Egészen . mást talált az ágyon, mint akihez készült. Hiába kereste a megszokott tekintetet, idegennek tűnt a ' meggyötört arc. Édesanyja feléje sem fordult, lecsukott szemeit csupán próbálta kinyitni, amint közelébb lépett hozzá, köszöntötte és szólítgatta. A beteg csak kapkodott a levegő után, hang sem jött ki a torkán. S takaróra ejtett erőtlen, sovány karjain tűszúrások kékje-feketéje tudatta valamelyest, hogy mi is történhetett, amióta nem látták egymást. Hosszú, kínos percek múltak válasz nélkül, s a fiú érezte, hogy később is így lesz. A mama már nem beszél. S valóban. Jöhetett újra, simogathatta a homlokát, kezét, elmaradtak rendre a szavak, amiket annyira várt, oly igen szeretett volna tovább hallani. Valójában most, az utolsó időkben döbbent rá, hogy milyen keveset beszélgettek, meffy*' nyíre rövidek voltak a munkától, családtól a találkozásokra hetente el-elcsent napok-félnapok is, vagy akár a valamivel hosszabbra sikeredett közös látogatások. Mennyi mindenről nem eshetett a legjobb szándék mellett sem szó, mi minden marad most már örökre rejtve, megválaszolatlanul a számára. Pedig de sokról tudná még kérdezni! Kíváncsi lenne például kiskorára, amikor éppen hogy csak ráeszmélt a világra, vagy nem is tudott róla semmit. Milyen volt az a másik, az a falusi kis ház, szoba, ahol született, s nyiladozott? Hogyan forgatta szavakra a nyelvét, mi volt az első játéka, mikor és hányszor kellett vir- rasztani is fölötte? Miként cseperedett, mibe került a felnevelése, a mama mennyit dolgozott érte, míg tulajdon lábára állhatott, s új otthont keresett? Hiába van már a nyolcvanon túl az édesanyja — alig idézgetnék az ő ifjúkorát is, fiatal életének örömeit és bánatait. Nemigen mondta a mama, hogy úgy képzelte-e sorsát, ahogyan alakult, mi mindent szeretett volna még, amiből mégis kimaradt, amit soha el nem ért. Alig beszélt az álmairól. Noha biztosan voltak neki is álmai. Szépek és kellemetlenek. Miért nem emlegette? Azt hitte talán, hogy más nem kíváncsi rájuk, a fiát kevésbé érdeklik, talán untatnák is, ha elmesélné? Titkok maradnak álmatlan éjszakái is gyermeke előtt. Csak annyit tud meg róluk, hogy sok, túlontúl %ok volt belőlük. Olykor az altató sem használt. Gyógyszer után is fel-felriadt, és virrasztóit reggelig. No de hol jártak addig a gondolatai, merre vezették, vitték, röpítették éjszakákon át? Nyitott szemmel is álmait folytatta, vagy egyszerűen csak hánykolódott az ágyon, gyötrődött magában? Panaszkodott, de a kesergésé- ből sokat magába fojtott. Igen keveset, szinte nem is beszélt özvegységének, egyedüllétének mind hosszabbodó nappalairól, amikor már egyre kevésbé tudta hasznosítani magát, s fogyó erejével, kedvével mindjobban szobája sarkába szorult. Amikor romló szemével már alig látta a tévét, elhomályosult, majdhogynem eltűnt előle szeretteinek képe is, s rászakadó magányában — míg a gyermekeit, vagy a sóvárgott többi látogatót várta, sokszor hasztalan — jobb híján kis zsebrádióját vagy rózsafüzérét szorongatta kezei között. Mit érzett vajon ott, a sarokban gubbasztva napokon át, amikor sokszor reggeltől estig rá sem nyitottak? Ez fájt-e jobban, vagy a kór, amely rágta, pusztította éveken át, s most — immár sokadszor — ismét kórházba küldte? A mama nem beszél. Talán már értelme sincs a látogatásoknak, de a fiú azért megmegjelenik az intézeti betegágynál. S ha csak percekig van is már türelme, hite, vár a szóra. Akármire, csak hangot kapjon onnan, nagyon messziről, ki tudja már, honnan: Legalább azt, hogy: nem fáj. Ne fájjon! A szó helyett beérné egy szemvillanással is. Örömet okozna számára akár a pillanatra felderülő tekintet. Csak még érezné melegét, régi simogatását. Mindjárt könnyebb lenne a válás, a végső búcsú. A mama azonban félrefordulva, csukott szempillákkal, ziháló tüdővel fekszik az ágyon. Akárhogyan is sürögnek már körülötte az ápolók és az orvosok, nincs tudás, hatalom, ami szóra bírná megint. Az őszülő fiú csak nézi, s nyomkodja vissza a könnyeit. Bántja a tehetetlensége, fáj neki, hogy képtelen segíteni a bajban. Dehogy így képzelte a legközelebbi találkozást annál a vacsoránál, ami — lám — az utolsó lett! Biztos, hogy a mama sem így akarta — bárhogyan is várta már a halált. Lehet, hogy nem is kívánt még meghalni, csupán emlegette. Hiszen mi mást is mondogathat már az ember, ha öreg és magányos? Nincs rá felelet. A mama nem beszél soha többé... Gyóni Gyula SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA: Danielle Steel: Kaleidoszkóp Larousse: A természet enciklopédiája Érsek utcai boltunkban a Műszaki Könyvkiadó teljes áruválasztékát kínáljuk vásárlóinknak. SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8. Tel: 36/316-998 Eger, Érsek u. 2. Tel: 36/323-393 Sipotéka Antikvárium: Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. Tel: 322-562 Két szüret egy táblában Kinek savanyú az egerszalóki szőlő? A szüreti bonyodalomhoz egy kárpótlási ügy vezetett... (Képünk nem az érintett területen készült) (Fotó: Szántó György) Két csapat is szedte egymás elől a szőlőt a napokban egy eger- szalóki táblában. Az ügy nem maradt a községen belül, pár sorban lapunk is beszámolt róla, s valószínűleg a bíróságoknak is rövidesen munkát ad a dilemma, hogy kié a megtermelt szőlő: az előző vagy az új tulajdonosoké? Mint a bevezetőből is sejthető, a bonyodalomhoz egy kárpótlási ügy vezetett. Mintegy 18 hektár szőlőültetvényt árvereztek el tavaly októberben, illetve idén márciusban a Vörös Csillag Termelőszövetkezet földjéből. Az új tulajdonosok, tekintettel arra, hogy nem szántóról, hanem szőlőről van szó, 34 aranykoronás értéken jutottak hozzá kárpótlási jegyeikkel a területhez. Az azóta Egerszalók-Demjén Pinceszövetkezetté alakult társulás elnöke,' Csorba László már az árverésen elmondta, hogy csak abban az esetben járulnak hozzá a terület birtokba adásához, ha az új tulajdonosok megfizetik a szövetkezetnek az ültetvény értékét is, hektáronként mintegy kétszázezer forintot. Ehhez az állásponthoz a szövetkezet azóta is következetesen tartja magát. — Azért kérjük az ültetvény ellenértékét — magyarázza az elnök —, mert az ültetvény is része a nevesített vagyonnak. Nem engedhetjük, hogy ez a mintegy kétmillió forintot érő vagyonrész szinte ingyen kerüljön át mások tulajdonába. Hogyan magyarázzuk meg a tagjainknak, hogy velük kifizettettük az általuk kivett ültetvények értékét, a kárpótoltak pedig erre nem kötelesek? Egyébként a törvény is mellettünk áll, hiszen a kárpótlási törvény 25. paragrafusa is kimondja, hogy a kárpótlásra jogosultak az általuk megvásárolt termőföld aranykorona-értékben ki nem fejezett értéknövekedésének megtérítésére kötelesek, levonva ebből az esetleges állami támogatás összegét. Ugyanezt támasztja alá a pénzügyminiszter tavaly év végi állásfoglalása, mely szerint az ültetvénytelepítés értékét meg kell térítenie a kárpótoltnak. Ezt az állásfoglalást éppen a miénkhez hasonló esetek tették szükségessé. Ugyancsak ilyen eljárásmód következik abból a bírósági döntésből is, amely a kárpótlási hivatal és a nagyrédei termelő- szövetkezet közötti perben született. Itt a szövetkezet a hivatalt perelte az ültetvényérték megtérítéséért, ám a bíróság úgy határozott, hogy a téesz a kárpótoltaktól igényelheti a kártérítést, ha kell, polgári peres úton. Csorba László elmondta még, hogy bár a kárpótoltak átutalták a szövetkezetnek a szőlőművelés ellenértékét, ők ezt a pénzt visz- szautalták, mert ahhoz az elvhez tartották magukat, hogy aki vet, az arat is, és így az általuk már megmetszett és megszántott ültetvényről maguk akartak az idén szüretelni. Ehhez meg is van minden jogalapjuk, hiszen a kárpótoltak csak akkor foghatnak a műveléshez, ha a földhivatal a birtokjogot részükre bejegyezte. Ezt azonban nem teszik meg év közben, csak akkor, ha a szövetkezet nyilatkozik arról, hogy ennek részéről akadálya nincs. A szövetkezet azonban év közben nem köteles átadni a területet, és mível a termést maguknak akarták, nem adták ki ezt a nyilatkozatot. — Mi nem magához az ültetvényhez ragaszkodunk — tette hozzá Török Béláné főkönyvelő-helyettes —, hanem ahhoz, hogy ennek az ellenértékét vagy a kárpótoltak, vagy az állam fizesse meg a szövetkezet részére, hiszen az nem lehet, hogy a tagok tulajdonát bármilyen törvényre hivatkozva elvegyék. Micsoda eljárás az, hogy a kárpótlást a tsz- ekkel fizetteti meg az állam? A kárpótoltak szintén ragaszkodnak a maguk álláspontjához, és őket támogatja a kárpótlási hivatal Heves megyei kirendeltségének álláspontja is. Mint a nevükben nyilatkozó Sinkó István- né, valamint a jogi képviselőjük egybehangzóan elmondta, a szőlőnek önálló művelési ága van a kárpótlási törvény szerint, és így az ültetvény értéke kifejeződik a szántóföld négyszeresére felszorzott aranykorona-értékben, ezért azt külön nem kell fizetni. A me- liorizációs és a metszési költségeket a szövetkezetnek megtérítették, sőt csekkel igazoltan még többet is fizettek, mint amennyi járt volna. Arról nem tehetnek, hogy a szövetkezet visszaküldte a pénzt. Az ügyvéd úr azzal is érvelt, hogy az árverésnél, szemben az adásvételi szerződésekkel, azonnal tulajdonjogot szerez a licitáló, és ez a jog az első pillanattól kezdve él, nemcsak akkortól, ha a változást a telekkönyvbe is bejegyzik. Mint ez az említett paragrafus mondja, szőlőárverés esetén az ültetvény és a támrendszer értékét nem kell az új tulajdonosnak megtéríteni, hiszen ez az érték az aranykorona-emeléssel kifejezhető. így hát a kárpótoltaknak törvény szerint sem kell fizetni az ültetvény értékéért. Hasonló értelemben nyilatkozott a kárpótlási hivatal megyei vezetője, dr. Magyarfalvi Krisztina is, aki májusban levélben, is közölte álláspontját a szövetkezettel. Eszerint az aranykorona-értékben ki nem fejezhető értéknövekedést az új tulajdonosoknak nem kell megtéríteni, hiszen ez a 104-es számú, ide vonatkozó kormányrendeletben sem szerepel. Figyelmeztette egyben a szövetkezetét, hogy rosszhiszeműen lép fel, amikor a birtokbaadáshoz szükséges okmány kiadását megtagadja. Véleménye szerint az új tulajdonosok jóhiszeműen jártak el, amikor szüretelni kezdtek, ellenben a szövetkezetnek ehhez nem volt joga, hiszen a tulajdonjog már a kárpótoltaké. *** A két fél álláspontját megismerve kiderült, hogy mind a szövetkezet, mind az új tulajdonosok találtak olyan paragrafust a kárpótlási törvényben, illetve annak végrehajtási utasításában, amellyel cselekedeteik jogszerűségét indokolni tudják. Az ilyen törvényt alighanem túlzás lenne jól átgondoltnak nevezni, és ennek a kapkodva összehozott jogszabálynak a következménye most több per, sok idegesség és veszekedés. A szövetkezet feljelentést tett birtokháborítás, illetve a termés jogtalan elvitele miatt, és pert indít a termés értékének kifizettetéséért. A kárpótoltak ugyancsak perelnek a már többször említett, birtokbaadáshoz szükséges nyilatkozat mielőbbi kiadása miatt, és a másik perben a szövetkezeten követelik az általa leszüretelt szőlő ellenértékét. Kíváncsian váijuk, milyen salamoni ítélettel tudják majd ezt a kesze-kusza jogi helyzetet feloldani az erre hivatott bíróságok. Persze az sem mellékes, hogy ki műveli tovább a szőlőt, hiszen az kényes növény, nem várhat addig, amíg az akár több évig is elhúzódó perek végére így vagy úgy pont kerül. Koncz János Most már három „Szárszónk” is van A címbeli kijelentés után, gondolom, többféle irányba indulhatunk: az 1943-as augusztusi találkozó, az 1993-as ötvenedik évfordulóra rendezett emlékező tanácskozás és a tudományos összegzésre vállalkozó konferencia tartozik a leltározandók közé. S hogy mégis melyik az igazi, az elhatározás, némi vér- mérséklet, életkor, s talán ideológiai-politikai értékrend kérdése is. De lehet akár a „mesei motívum” is, s így a válasz már egyértelmű: igen, az első! Az 1993.-as tudományos konferencia egyik résztvevője így fogalmazott: „az 1943-as összejövetelen óriások találkoztak, míg a mostanin...” Félresikerült megfogalmazás, de a minősítés első fele igaz. Az 1943-as találkozó a hatalom által engedélyezett, vagy pontosabb megfogalmazással megtűrt szituációban tartotta ösz- szejöveteleit. Az ország a háború kellős közepén, de kilátásaiban abban reménykedik, hogy elkerülheti a nagyobb vérontást. Nem kevesen voltak Szárszón olyanok, akik így gondolkodtak. Többek között maga Németh László is, aki úgy vélekedett, egyébként tévesen, hogy a magyarság ezt a háborút kisebb áldozattal, kevesebb vérveszteséggel és emelkedettebb erkölcsi tartásban éri meg, mint az első háború végét. Ez a szituáció a közeli jövőbe tekintést szorgalmazta, a tisztázó helyzetértékelést, s annak megválaszolását: hol lehet a helye a magyarságnak az új Európában ? Németh László 1939 decemberében tisztábban látott, ekkor egyik cikkében mégígyírt: „Akármi lesz a világban folyó nagy hegemónia-harcnak a vége, a kis népeket aligha kérdezik meg, hogy tetszik-e nekik az eredménye. Angolok, németek vagy oroszok szabják-e Európára a maguk tervét: az ő szerepük nyilván az alkalmazkodás lesz”. Az 1943-as „szárszói találkozó” ennek az alkalmazkodáskeresésnek kívánt az iránytűje lenni. Az a körülmény a résztvevők többsége előtt is világos volt, hogy az immáron végérvényesen zsákutcába jutott polgári fejlődést kell, kellene korrigálni, új kísérletekkel megtölteni, vagy egy teljesen, minőségileg más úton kellene elindulni. De úgy gondolom, a legkardinálisabb kérdést mégsem ezek a problémák jelentették. A körülmények s a helyzet inkább azonos probléma megfogalmazásának kedvezett, hogy kik, s milyen szellemi feltöltöttségű erők vezethetik az országot a modernizáció útján? Erdei Ferenc híresült beszédében a szocialisztikus utat ajánlotta, olyan demokratikus intézményi keretek között, amelybe a munkásosztály, s a vele szövetséges paraszti, részben értelmiségi erők is bekapcsolódhatnak. Németh László helyzetértékelése más volt. Ó úgy látta, hogy az ellenforradalmi rendszerben „A parasztságot egy rövid kisgazda-felbuzdulás után kirakták a politikából; a munkásság forradalmi „ bűnei ” miatt karcerben ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává. ” Németh szerint a magyarságra a megváltókat oly sokszor kívülről erőszakolták rá, s ez az „üdvözítés” inkább lesüllyedést hozott. A társadalmi ki- egyenlítés programja szerencsésebb fejlődésű nemzetek esetében inkább alulról építkezik. A kritika a kétféle közelítés kibékíthetetlen ellentmondásait hangoztatta mind ez ideig. A „kinek volt igaza” hamisan szembeállított ellentéte helyett alig vették észre az összekötőt, az azonosat. Rövid távon talán Erdeinek lett igaza, míg hosszabb távlatban a történelem Némethet igazolta... S ami közös volt mindkettőjük gondolkodásában: a nép sorsával érzéketlen úri középosztály értelmisége helyett kívántak egy népbe gyökerező, elhivatott, ma úgy mondanók, hogy szociális érzékenységű, történetformáló értelmiséget megteremteni. Ez a társadalmi kategória szélesebb volt Erdeinél, s szűkebb Né- methnél. Németh a „minőségeszmével” szűkített, Erdei a társadalmi bázis szélességével „tágított”. De akkor egyikőjük sem idegenkedett a szocializmus eszméiétől. A „Jövő nagy utópiája — mondta Németh a szárszói beszédben — az osztályok valódi összeölelkezése — egy megtisztult értelmiségi kultúrában. ” Az 1935 utáni magyar történelem jól összekuszálta ezt az utópiát. Úgy járt ez is, mint mindenjövendölés a történelemben. Az 1993-as szárszói találkozó a méltó megemlékezés mellett ennek a kudarcnak az okait is kereste. Egyelőre nincs jogunk azt mondani, hogy az „egykori óriások” nélkül. A két Szárszó közötti minősítésnél a mérleg mindkét serpenyőjébe kerülhetnek azonos súlyú érvek. Az nem igaz, hogy a mai hatalom megtűrte, inkább rossz szájízzel vette tudomásul a tanácskozást. Az elhatárolódást hangoztató erők szándéka és szellemi attitűdje azonban sokszor minőségi eltéréseket mutatott. A nemzeti és társadalmi elégedetlenséget megfogalmazó nézeteket egy „legitim és demokratikusan” megválasztott kormány ellenében kellett hangoztatni. Akkor, 1943-ban a világhelyzet szorítása késztetett válaszadásra, s most mint egyesek vélik, a „liberalizmus” túlburjánzása. Újabb népfrontos politika szerveződésétől rettegett a hatalom, s a veszélybe került magyarság megmaradásának fájdalmas húrjait pengette a másik oldal. A megnyilatkozások legfőbb kötőanyaga a „nemzeti” lett. Olyan újjáépítési program megfogalmazásának az igenlésével, amely az eddigieknél szélesebb társadalmi konszenzusra épít. S a „pesti Szárszó”? Merőben tudományos konzultáció volt, s csaknem kizárólag az elsővel foglalkozott. Aktuálpolitikai megnyilatkozásait nem nagyon kísérte tetszésnyilvánítás. Megpróbált a tudomány eszközeivel, tárgyilagos elemzéseivel objektí- vebb képet kialakítani az ötven évvel ezelőtti találkozóról. Hogy mennyire sikerült megvalósítani, az nem ennek az írásnak a feladata. A szerző, aki maga is résztvevője volt a tanácskozásnak, villanásszerűen jelezhet olyan problémákat, amelyeket megítélése szerint a tudományos konferencia alaposan megvizsgált. A nagybirtok szorításában élő népi társadalom föld- és szociális problémája megoldása nélkül aligha volt elképzelhető egészséges kibontakozás. Ezt ismerte fel helyesen a népi mozga- - lom, mint azt több előadás is elemezte. De megfogalmazódott a modernizáció kérdésének történeti megítélése is, mely szerint a harmadik-utasság akként értékelhető, a radikalizmus és a Nyugatot másoló megoldások helyett szerencsésebb, ha a nemzet a tradíciókra épülő, a felgyorsított „fontolva haladás” programjának megvalósítására vállalkozik. Szőke Domonkos
