Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-30 / 228. szám
6 EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. szeptember 30., csütörtök Szeressük egymást, gyerekek... „De jól szóltok..! — szokták mondani a hotel vendégei a Flora két zenészének. Váradi Antalnak és Bíró Józsefnek Sok mindent utólag tud meg az ember. Most például azt: a városi mozi „figyelmetlen” jegyszedőinek köszönhetem, hogy a filmbemutatót követő estén már vissza is hallhattam kedvenc éttermemben a Volt egyszer egy vadnyugat fülbemászó zenéjét. Hogy úgy mondjam, el is voltam ájulva... Az úgy történt, hogy megnézte a híres filmet egy zenész, s amikor felocsúdott a muzsika élvezetéből, hazarohant, vette a kezdetleges magnóját, s becsempészte a nézőtérré. És másnap este, ott az étteremben, ahol egy röpke pillanatra alábbhagyott a vendégsereg zsongása, az elektromos hegedű váratlanul elsírta a vad preri megkapóan szép himnuszát. Nem is tudom hirtelenjében, hány éve is történt mindez. De tény, nagyon jó most felidézni. Nosztalgiázunk. Bizony, azok voltak még a szép idők... — ...Na, és! Mi történt azóta veletek? Ül szemben velem a két zenész a fehér asztalnál, töprengenek ezen a sablonos kérdésén. Az egyikük oldalra pillant, ott hallgat egy aprócska dobogón a szintetizátor, két egyszerű szék is pihen ott, meg a csatlakozózsinórok gombolyaga, mintha tőlük várná a választ. A bárpult felől halk zeneszó kúszik közénk. Ez ihleti végül is a beszélgetést. — Jó zenésznek lenni... — fordul felém Bíró Jóska sötét szemüveges arca. Mozdulata nem titkolja, hogy csak a hangom után ismer, látni nem láthat soha. — Tudod, ha egyszer úgy érzem, hogy nem sikerül már újat, szebbet nyújtani a muzsikámmal, elmegyek telefonközpontosnak. Ott is a hang, ha nem is a zeneszó, kapcsol majd össze az emberekkel. — Ne is gondolj erre — mondom. Holott tudom, minden igazi zenész réme, hogy egyszer valami történik vele, s le kell tennie a hangszert. — Én már belekóstoltam ebbe — veszi át a szót Váradi Tóni, a hegedűs-gitáros társ, aki belopta a szívembe a „vadnyugatot”. Ismerem a történetet, de most újra meghallgatom. Kisiskolás volt, amikor egy tornaórán leesett a szerről, s eltörött a csuklója. Nem sok jóval biztatták, s ez kész csapás volt egy zenészdinasztia saljának. Másfél évig erősítgette, hajlítgatta a kezét, s amint már elég ügyességet érzett benne, odaállt az utcai ablak elé, hogy amikor hazatér az apja, elsőkent láthassa, újra cikázik a vonó. „Nagy nap ez, fiam” — csak ennyit mondott, s kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. A Hotel Flóra pincérei már az esti vacsorához terítik az asztalokat. Amikor, úgy hat óra tájt, szállingóznak az első vendégek, a dobogón már ott ülnek ők, ketten. És pódiummuzsikát játszanak, mondják, valamikor talán szalonzenének titulálták ezt a műfajt, de ez már nem az a fajta muzsika, ma már más az emberek ízlése. Itt — magyar és külföldi — először szórakozni akar, majd jókedvűen táncolni egyet- egyet, netán mulatni, ha úgy noz- za a kedve. S ehhez mindent tudniuk kell játszani, saját repertoárból vagy akár kérésre is. — Jön egyszer az egyik vendég, hogy játsszák el neki egy régi dalt, mondta is a címét — emlékezik Tóni. — Ha segít a dallamával, szívesen, válaszoltam, mire dúdolni kezdte, s akkor beugrott... Nahát, hogy miket nem tudsz te, ámult el a társam, amikor a vendég elégedetten visszaült a helyére. Hát, tudod, ezt még valamikor hat éves koromban hallottam az apámtól, hitetlenkedtem magam is. — így nem kunszt...! — inger- kedem. Rögvest kiderül, bár ez nem meglepő, hogy az ifjú Váradi az édesapja zenekarának cim(Fotó: Gál Gábor) balma alatt cseperedett fel. Zeneközeiben. Később is volt kitől tanulnia, neve van még Farkas Gyulának Pesten, vagy Magyart Imre segédprímásának, aki a hef ed úszót szerettette meg vele. fájd jött az egri Fehér Szarvas kitűnő gitárosa, Csámpai Károly felbecsülhetetlen szakmai segítsége. De Bíró Jóska sem akárhol kezdte: négy évesen már ott lovagolt az ismert egri zongorista, BáderR. Pa/ölében, majdpedig, amikor a pianista az egykori Sörkertben játszott, mindig a közelében lábatlankodott. Később, s ez már Budapesten volt, a gyengén látók speciális iskolájában örömmel vette tudomásul, hogy „kötelező” zongoraórákat venni. Amelyek aztan a brilliáns kezű Csík Gusztáv dzsessz-zongo- ristánál folytatódtak. Csoda-e hát, hogy alig tizenöt évesen már a Népkertben zenélt, vagy a völgyben, a Kertvendéglo közönsége előtt. Ami pedig ezután jött, az a zenészsors: nincs olyan hely Egerben, ahol ne játszott volna, akárcsak mostani társa. S mindketten eljutottak az ország más részeibe, sőt külföldre is: az egyikük a volt NDK-ba, Norvégiába, Finnországba. Másikuk — a Váradi név révén — Spanyol- országba, Palma de Mallorca-ra. Igaz, nem oda, hanem az arab világba, Abu Dabi-ba várták, de éppen akkor tört ki az öbölhábo- ru... — Ezek az utak—jegyzik meg kissé keseredetten — azzal a tanulsággal jártak, hogy bizony ar- rafelej kültödön jobban megbecsülik a zenészembert, mint itthon... Ezt ma is tapasztalják, mert a német, a holland, a francia, de még az amerikai és a japán vendég is sokáig visszaemlékszik rájuk, nem egy képeslap, kedves üzenet a bizonyság rá. S a Holtel Flórában maja minden este telt ház van, s kinek-kinek a szájaíze szerinti muzsika dukál. — Hogyan találtatok egymásra? — Ó, hát mi már nagyon régen ismeijük egymást... — jön azonnal a válasz. — Csak mostanáig nem játszottunk együtt, de azért valahogy kerülgettük egymást, mert mindketten el-eljár- tunk oda, ahol a másik zenélt. Most már tudjuk, miért...- ...Nos? A terem közepén összetolnak két asztalt, hangos csikorgással simulnak egymáshoz, aztán csend. — Nos, nem mondjátok el? — Nem szeretnénk, ha szerénytelenségnek tűnne... Szóval, úgy éreztük, nagyon jól és nagyon egyformán el bennünk a zene, hogy nagyon jó lesz együtt muzsikálni. Es belőtt, sokat tanultunk, és tanulunk egymástól... Persze, másoktól is — ezt már Tóni mondja —, mert ha felmegyek a Parkba, jó muzsikát hallok, s egyszer csak azt érzem, ezek megint valami izgalmasat csináltak. Tudnom kell, mert igényes vagyok, vajon hogyan. S tgy van ezzel a társam is... Talán így már érthető, hogy amikor a hotel igazgatója, Pető Béla azt mondta, jo lenne, ha nem egyedül játszanék a jövőben, azonnal Bíró Jóskára gondoltam. És azóta estéről estére ott muzsikál ez a „Flóra-duó” a kis dobogón, s — legnagyobb örömükre — nem minik el záróra, hogy oda ne menne hozzájuk valaki, tudtukra adni a bábeli zűrzavar valamelyik nyelvén, avagy kéz- zel-mimikával az elismerést: „De jól szóltok...!” Ezt mesélik éppen, s talán gondolnak rá, talán nem, kellett ahhoz azért 23-24 esztendő, hogy az emberek lelkében megragadjon a zene nyújtotta békesség. S hogy önfeledten dúdolják velük: „...Szeressük egymást, gyerekek...” Szilvás István Eger egykori és mai ékessége Eszményünk: dr. Óriás Nándor Negyvenes éveiben... ...és százévesen Közhely — vagy, ha így jobban tetszik, ismert emberi alapigazságok, szólásmondások — nélkül nyilvános vallomást, ünnepi megemlékezést sem megkezdeni, sem abbahagyni nem lehet. A közhely vagy alapigazság egybefűzi valahol az emberi gondolatokat, érzéseket, meggyőz valamiről, ami esetleg korábban nem világosodott meg eléggé előttünk. Tehát ennyi a közhely és a nyilvános nyilatkozat haszna. Összefűzi, egységgé tömöríti — ha csak egy pár percre is — azokat, akik egymásra kíváncsiak, netán közös cselekvési szándék is irányítja őket. Méginkább kell ez a cementező anyag, ha az időben visszanyúlunk valakihez, aki már nincs, nem itt élhet keserves gondjaink között, mi mégis azt hisszük, a rá való emlékezéssel, magatartásának, emberi tulajdonságainak a felemlegetésével, mondatainak, tanításainak, a példájában megmutatkozó értékeknek az új ráolvasásával hasznot hajthat nekünk. Onnan, túlról. Akkor viszont olyan közhelyet kell választanunk, amely a példaképpel is összeköt bennünket. Dr. Óriás Nándor 1914 és 1939 között élt és működött Egerben. A leghosszabb időt a Jogakadémián szolgálta; párhuzamosan az Érseki Fiú Felsőkereskedelmi Iskola igazgatójának a tisztét is betöltötte. Kiváló jogász, később a pécsi Erzsébet Tudományegyetem professzora, nem szűnt meg hangoztatni a másfélezer éves közhelyet, amelyet Justinianus törvénykönyvéből citálhatott, és amely így szól: honeste vivere, alterum non lae- dere, suum cuique tribuere, azaz: „tisztességesen élni, mást nem bántani, mindenkinek megadni, ami neki jár”. Ehhez a három mondathoz, a jogi tartalomhoz, a rejtőző, de határozott tanításhoz hozzá se nyúlhatunk csak akkor, ha ezek erkölcsi követeléseit felismerjük. Egyik sem új talán, nem is jogi kategória. Csaknem megfoghatatlan, ha arra gondolunk, hogy mi-mindent és hogyan, milyen szőrszálhasogatóan illik és kell manapság szövegeznünk, hogy a lex perfecta, azaz a szankciós, a végrehajtható szabály érvényesülhessen. Vegyük sorba: tisztességesen élni. Látszólag semmi köze a tételes joghoz. Erkölcsi óhaj úgy általánosságban, úgy hisszük ma is, hogy az erkölcsös élet nélkül el kell züllenie a társadalomnak. Nem matematikai képlet ez, csak szorongó érzés, előérzete. A sejtések rosszabbik fajtájából való az is, amit manapság szeretnénk elfojtani magunkban. Alterum non laedere — mást nem bántani. Ha esténként végighallgatjuk a Híradót, esetleg elővesszük a térképet, és kitűzzük jelzőzászlócskáinkat: hol, kik és miért bántják egymást — a háborúkban, meg kell riadnunk az emberfaj irtózatos dühétől. A háború, a gyűlölet legtragikusabb megnyilatkozása; vérrel, kínnal, halottakkal. Lehet-e ezt ilyen klasszikusan hangzó, nem szankciós szabállyal kiiktatni az emberek közül? Aligha! Katolikus, orthodox és muzulmán — három egyistenhívő vallás megszállottjai öldökölnek, mert a szeretet, a béke, a türelem, a megbocsátás és a jóság helyébe a gyűlölet tolakodott. Es mi nézzük tétlenül, sőt — gyilkosok közt cinkos aki néma! — hallgatunk. A harmadik: suum cuique — mindenkinek megadni a magáét. Jogban, egyebekben, a lelki éhezőnek a lelki eledelt, a testi éhezőinek a betevő falatot, és akit üldöznek, annak a védelmet. Hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mindezt Justinianus fontosnak tartotta regulaként leíratni és szellemi-erkölcsi-jogi hagyatékként átadatni az akkori kottásaknak és a további nemzedékeknek. Dr. Óriás Nándor mondta is, amíg tehette, amíg hagyták neki a szólás jogát. A tételes jogok mellett, azok kiegészítéseként a magáét. Az erkölcsről, amely az én sántító metaforám szerint olyan, mint az ing a zakó alatt. Ahogyan a két ruhadarab tételezi egymást és összefügg, ugyanúgy, ugyanolyan sorrendben viszonylik egymáshoz erkölcs és jog. Az erkölcs primátusát, a testhez és a lélekhez közelebb állóságát még a megátalkodott materialisták sem kérdőjelezhették meg. Miért beszélek ilyen hosszan közhelyekről? Miért nem mutatom be dr. Óriás Nándort, a százhat éves korában elhúnyt emberi kiválóságot, a pátriárkát, aki mindig szálegyenesen állt kortársai, tanítványai elé, akár tanított-oktatott, akár barátkozott. A csevegést talán mindennél jobban szerette. Itt, az oldottabb pillanatokban jöttek elő rejtett vonásai. Egy emlék róla, 1942-ből. Keszthely a helyszín, a nyári egyetem. Tűző nyár, kivonultunk mi, joghallgatók is egyenruhában, emericánás sapkával, zászlóval, az ünnepségre, ahogyan az illik. Senkin nincs kesztyű. Észrevette, nem állhatta. Azonnal rendelkezett, s mintha készült volna rá, annyi pár szarvasbőr- és egyéb kesztyűit hozatott a saját kollekciójából, amennyi éppen kellett. Nekem szarvasbőr jutott. Elgondolkodtatott, miért tartotta ő ilyen illendőségnek ezt a kiegészítést, noha mi ehhez már nem voltunk oktatva és szoktatva. De ő igen, számára az egyenruha csak így lehetett kerek egész. Forma dat esse rei. A forma a dolog lényege is — mondanánk egy újabb közhelyet. Futó percekig tartott a második találkozásom az egri Szeminárium előtt, a hetvenes években, említettem neki a kilenc- száznegyvenkettőből származó élményemet, azzal a kíváncsi mosolyommal, emlékszik-e? Emlékezett, és azt kérdezte: mi volt a véleménye akkor? Tudtam, hogy előtte, neki arcvonásaim ellenére szavaimban nem szabad udvariasságból sem lódítanom, elmondtam neki: megmosolyogtuk, de meg is szerettük érte. Es akkor jött az a csendes nyugtázás az arcán: becsületesen feleltem. Egyéniségünk benti és kinti élményekből, no meg parányi, de jelentőségüket mérve elhihető közhelyekből van összerakva. S némi tudásból. Azért mondom mindezeket, hogy legyen alázatunk bemérni magunkat, egykori példaképünkhöz, a professzori és erkölcsi nagysághoz, amely fiatalként, két egyetemen szigorlatozott egy disciplinából, a rómaijogból, mert szilárd alapokra akarta felépíteni jövőjét, önmagát, jellemet, rendíthetetlen hitét es szeretetét. Ahogyan ez az egység benneélt. Elnéztem az ez alkalomra is kézhez kapott felvételt: karosszékbe ül a szecesziós íróasztal előtt, 1987-ben, százévesen. Mögötte nemes fából készült szekrény, az asztal sarkán csipketerítőn a porcellánváza, jobb könyöke magasságában a Corpus a kereszten; az előtérben kötetek, fóliák, albumok. Az arcon a sztoikus nyugalom. Szemüvege mögül egy egész század néz ránk. Őmaga hibátlan eleganciával öltözve. Ez a csupaész, csupafegyelem, csupahit, csupa hivatástudat és emberi szeretet köszön ránk — a maga háborítatlan emberi méltóságával. Ebben a városban élt és hatott huszonöt évig. Mi most beszélünk róla. De eddig nem jutott senkinek eszébe, hogy ezt az embert, a város szellemi díszét és erkölcsi nagyságát — akár halála után is — díszpolgárrá tegyék? Legalább mi lobogtassuk nevét és emlékét... „ . . , , Farkas András Sorsfordulatok nyomán Mosolygó szemek vigyázzák Üzemi portás. Mindenki arra gondol, hogy ez egy morcos személy, aki árgus szemekkel vigyázza a rábízott bejáratot. Neki mindenki gyanús, aki ki- vagy bemegy a kapun. Pedig a mi esetünkben ez nem így igaz. Elsősorban azért, mert Kovács Fe- rencné egy igazán csinos fiatal asszony. Másodszor: Nemcsak a szemüvege mosolyog arra, akivel beszél, hanem a tekintete, az arca is. — Mindig ilyen jókedvű? — mi lehetne még az első kérdésem, ha nem ez. — Általában, igen. De azért az én életem sem csupa vidámságból áll... — hangzott a válasz. Nem firtatom, ugyan, miért? Bizonyára nem mindig az élet napos oldalán járkált. A látszat azonban most is csal. Igaz, minden úgy indult, hogy irigylésre méltó teremtés és az is marad. Mert például már cseperedő lány korában körüldongták a fiúk. Amikor pedig rátalált a „Nagy Őre”, boldogan mondott igent a házassági ajánlatra. Tizenthét éves volt. Szivárvány színekben ragyogott körülötte a világ. Aztán jött a csalódás. — A féljem egyszercsak megváltozott — emlékezik vissza azokra az időkre. — Egyre gyakrabban maradt el. Sejtettem, mi lehet az oka. A gyanúm be is igazolódott. Elváltunk. 1 Marikából, ez a lánykori neve, Rózsaszentmártonban lett nagylány. Varrónőnek Gyöngyösön tanult. Szalagon dolgozott, és azt a munkát akkoriban sem nagyon fizették meg. Megjött a baba is. Bejárni Gyöngyösre azért a kevés pénzért...? Kapott egy lehetőséget az akkori ecsédi külfejtésnél: targoncára ülhetett. Tetszett neki ez a munka. — Jártam a különböző műhelyekbe a targoncával — magyarázta. — Mindenütt emberek voltak körülöttem, szót váltottunk egymással. Ha a rakodással végeztem, bementem a pihenőhelyre. Aztán vártam, hogy szólítsanak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy az egyik fiatal férfi, akiről rövidesen kiderült, maga is elvált, megszólította a targoncás asszonykát. Mi sem természetesebb, hogy ennek házasság lett a vége. Majd megérkezett a második jövevény is... Lakni ma már Gyöngyösön laknak. A város mégiscsak más. — Minden nap kijár? — Igen, az nem okoz gondot. Nem nagy a távolság. Busz szállítja a munkavállalókat. — Mondja, mi a teendője a portán? — Ellenőrzőm a járműveket és a személyeket is. — Belenéz a táskákba és netalán motoz is? — Nem motozok. A táskákba is csak akkor nézek bele, ha valamit gyanúsnak találok. Az autókat nem engedem ki, ha nincs rendben a papírjuk. Menjenek vissza, és hozzanak hivatalos jegyzéket. — Mennyire vesznek „komolyan” egy ilyen üzemi rendészt, aki ugyancask vonzó, csinos és fiatal teremtés is egyben? — Komolyan vesznek, mert az én feladatommal nem lehet tréfálni. — Volt már valami „nagy fogása ”? — Nem. Itt rendben mennek a dolgok. — Amikor maga nincs itt, vigyáz valaki az üzemre? — Igen. Őrkutyás rendészek ügyelnek mindenre. — Mondja, igaz az, hogy az alkalmazottak hazahordják az üzemet lassacskán? — Én még ilyen nem tapasztaltam. Nem is hiszem el. — Végül is, nem kellemetlen feladat az, amit végez? — Ez a munkám, ezt kell csinálnom. Eleinte furcsán vették, hogy én állok a portán, de most már megszokták, és hallgatnak rám. — Nagyon szigorú? — Annak kell lennem. — Ez az alaptermészetéhez tartozik? — Egyáltalán nem. Hogy itt szigorú vagyok...? Persze! Áhol eddig dolgoztam, ott nem volt szükség a szigorúságra. Itt pedig az alapvető követelmény. — Most említette a korábbi munkahelyét. Hogyan lett targoncás egy varrónőből? — Úgy, hogy állás nélkül voltam. A targonca volt a lehetőség arra, hogy munkába léphessek. De az sem ment magától. Előadásokra jártam, gyakoroltam a targonca vezetését, vizsgáztam belőle. Méghozzá kétszer is. Mert, amikor a szénbányától leváltunk, és kft. lett belőlünk, a régi bizonyítványt nem fogadták el. Ez az új már érvényes az egész ország területére. De hogy ülök-e még targoncára? Bevallom, először idegenkedtem tőle, aztán megkedveltem. Ahogy figyeltem a szavaira, egyre csak az járt az eszemben, ez az asszonyka nagyon boldog lehet. De azért incselkedett bennem egy gondolat. Meg is kérdeztem. — Sírt már maga az életében? — Hogyne, mégpedig nagyon sokat. Abban az időben, amikor az első féljem elhanyagolt. Bevallom, akkoriban semmi jót nem kívántam neki. — Mostanában hogyan érzi magát? — Jó a munkahelyem, itt semmi problémám nincs, de ahogy szokták mondani: az élet sokszínű. G. Molnár Ferenc
