Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25-26 / 224. szám

HÍRLAP, 1993. szeptember 25—26., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. í I ! Jóslás — állatoknak Japánban, ahol a háziállatok kényeztetéséhez a vízágyak és az angol WC-k is hozzátartoznak, a gazdik most már jósok szolgála­tait is igénybe vehetik, ha ked­venceik jövőjét szeretnék ismer­ni. Egy tokiói központú reklám- ügynökség hirdetése szerint az Astra cég 5000 yen (43 dollár) ellenében vállal jóslást háziálla­toknak. Az ügyfelek beküldeni .tartoznak a maguk és kedvencük fényképét, születési idejét, ne­mét és vércsoportját. Két héttel később postán megküldik nekik a hangszalagot, amelyről egy hi­vatásos jós szájából megtudhat­ják, hogy milyen jövő var a ked­vencükre. A gazdik általában azt szeret­nék megtudni, hogy macskájuk szebb lesz-e; kutyájuk és macs­kájuk megfér-e egymással; s va­jon egy kutya valóban együtt tud-e érezni gazdájával. A négy évvel ezelőtt alakult Astra kez­dettől fogva foglalkozott jóslás­sal háziállatoknak, de ügyfelei­nek száma az utóbbi másfél év­ben indult gyors növekedés- pek... A reklámügynökség szóvivője szerint az ügyfelek mintegy 60 százaléka a tizes és húszas évei­nek végén levő nő, akik aggód­nak macskájuk egészsége és ^.boldogsága” miatt. Újabban azonban az ügyfelek — nyilván a gazdasági helyzet rosszabbodása miatt érzett aggodalmuk hatásá­ra — pragmatikusabb kérdéseket tesznek fel. Egy észak-japáni tej­gazdaság például azt tudakolta, Énilyen lesz a tehenek tejhozamá­nak rátája az elkövetkező költ­ségvetési évben. „A teheneknek ugyan nincs nevük, de jósunk mégis megválaszolta a kérdést, mert pontosan ismertük a tehe­nek születési dátumát” — mond­ta a szóvivő. Lebukott az álpartizán Vajon hányán hinnének Ma­gyarországon egy olyan éleme- dett korú férfinek, aki azt állíta­ná magáról, hogy ő Ságvári End­re, hogy nem vesztette életét a rendőrökkel vívott tűzharcban, hogy hosszú évekig külföldi tá­borokban és börtönökben síny­lődött, hogy azért bukkant fel Magyarországon, mert „szülő­földjén” szeretne meghalni? Bulgáriában hónapokig ha­sonló képtelenséggel szédítette a fél országot egy férfi, aki egészen lebukásáig azt állította, hogy azonos Levanevszkivel, az 1944- es kommunista fordulatot meg­előző véres polgárháború legen­dás partizánparancsnokaval, akit a sztálini terror idején halál­ra ítéltek, az NKVD azonban megmentette életét, mert bulgá­riai feladatokra akarta őt kiké­pezni. Az „álpartizán” története még a múlt nyáron kezdődött, amikor néhány bolgár napilap — közöt­tük nem egy tekintélyes pártor­f ánurn — hírül adta, hogy Tas- entben, a világtól elzártan és el­feledetten egy bolgár férfi él né­met származású feleségével, s a beteg, idős férfi azonos Zapijan Fazlowal (mozgalmi nevén Le- vanevszkivel), akiről egész Bul­gária úgy tudta, hogy röviddel az 1944-es kommunista fordulat után kivégezték. Hamarosan bolgár expedíció indult Taskentbe, ahol „azonosí­tották” az élő kivégzettet. Az „álpartizán” elmondta, hogy a sztálini terror vérzivataros idején egy hajnalon a vesztőhelyre vit­tek, majd az NKVD egyik tisztje Várnába, onnan pedig a Szovjet­unióba szállította. A bolgárul rosszul beszélő, emlékezetkiesé­sekkel küszködő férfi elmondta, hogy csaknem két évtizedet töl­tött egy szovjet Gulágon, majd Taskentbe száműzték, ahol se­gédmunkásként tengette életét. A bolgár sajtóban cikkek tucatjai elemezték, hogy vajon kit végez­hettek ki a hányatott sorsú Leva- nevszki helyett a bolgár kivégző­osztag katonái? Az „álpartizán” hamarosan ingyen Bulgáriába utazhatott, ahol Plovdivban, egykori „szülő­városában” megható találkozó­kon vett részt hajdani „harcos­társaival” és „rokonaival”. La­kást is szerzett, ingyen elkezdték gyógykezelését, állítólag hatal­mas összegért eladta történetét egy kiadónak. Csak kevesen kételkedtek benne, hogy a „szülőföldjére meghalni visszatért” férfi nem azonos Levanevszkivel. E kétke­dők egyike nem sajnálta a fárad­ságot, és elintézte, hogy szívós kutatómunkával előkerítsék a porosodó rendőrségi archívu­mok mélyéről a cári rendőrség Levanevszkivel foglalkozó dosz- sziéit. Az igazi Levanevszkit ugyanis 1939-ben és 1941-ben is őrizetbe vették, s természetesen ujjlenyomatokat vettek tőle. A régi ujjlenyomatok alapján már könnyű volt bebizonyítani, hogy a fél ország által nemzeti hősnek tartott taskenti menekült csaló. Ezt azóta már saját kezűleg írt le­velében is elismerte az „álpartizán”. Személyazonosságáról csak annyit tudni, hogy Dmitrij Kalo- janov névre kiállított papírokkal rendelkezik, hogy öreg, beteg, és egyfolytában hazudik. Megindul a lengyel „Abortours”? A közelmúltban lépett hatály­ba Lengyelországban az új abor­tusztörvény, amely szociális, gazdasági vagy családi okokból nem engedélyezi a terhesség­megszakítást. Élelmes üzletem­berek máris a színre léptek, hogy segítsenek a gyermeküket meg­szülni nem akaró asszonyokon, s ugyanakkor alaposan megszed­jék magukat. Egy olsztyni cég a helyi lapokban hirdetést adott fel, amelyben „teljes körű nő- gyógyászati szolgáltatásokat” kí­nál Kalinyingrádban 200 dollá­rért. A lengyel lapok szerint egyértelmű, hogy terhességmeg­szakításra viszik az oroszországi városba a nőket, akiket ott a vas­utaskórházban az első nap meg­vizsgálnak, a másodikon elvég­zik a műtétet, majd egynapi kór­házi megfigyelés után hazaenge­dik őket. Az ország másik végén, Sziléziában más megoldást talál­tak. A Zycie Warszawy beszá­molója szerint az ottani nőgyó­gyászok tömegesen nyitják meg magánrendelőiket a határ menti cseh városokban, ahol állítólag tárt karokkal fogadják őket, mi­vel az igen pontosan befizetett adóikkal komoly támaszai az anyagi gondokkal küszködő he­lyi önkormányzatoknak. Jogá­szok szerint a jelen törvények alapján az „Abortours” szerve­zői nem büntethetők, csak ak­kor, ha ilyen értelemben módo­sítják az abortusztilalmi vagy a büntetőtörvényeket. A szakér­tők szkeptikusak: úgy vélik, az ügyeskedők ekkor is meglelnék a kiskapukat. (MTI) Csodagyerek A nyolcesztendős Luke McShane sakkvilágbajnok. A németor­szági Duisburgban ugyanis megnyerte a tíz éven aluliak sakkvilágbaj- nokságát. Luke-t a nagyapja tanította meg sakkozni, noha édesapja is nagyon szereti ezt a sportot. A kisfiú viszont az édesanyjával ismer­tette meg a játék fortélyait. Luke ötéves kora óta sakkozik, s egy kö­zelmúltbeli szimultán sakkjátszmában százötven fordulóból mindösz- sze négyet veszített el. Amikor éppen nem a bábuk tologatásával van elfoglalva, a normális ilyenkorú gyerekek életét éli: tanul, zongorá­zik, tévét néz. A szakemberek szerint ő lehet a jövő nagy sakkbajnoka. 3® Mi okozta Hitler betegségeit? Alighogy elültek a hullámok a szenzáció erejével ható bejelentés ' körül, amely szerint nem Adolf Hitler holttestét égették el a berlini kancellári hivatal bunkerének udvarán, egy San Franciscóban élő osztrák származású pszichiáter azzal a megállapítással állott elő, hogy 'a náci vezér számos betegségének egyetlen közös oka volt: az im­munrendszer zavara. Fritz Redlich megállapítása az Archives of International Medicine című tekintélyes amerikai szaklap minap megjelent számában látott napvilágot. Ezek szerint Hitler szervezetét úgynevezett „óriássejtű arteritis” támadta meg, vagyis az immunrendszer szembefordult a szervezettel, ahelyett, hogy védelmezte volna azt. Az eddigi ismeretek szerint Hitler arteriosclerosisban, magas vér­nyomásban, emésztési zavarokban, epekőképződésben, hepatitis-B- ben és a „stellar hyalitis” nevű szembajban szenvedett. Redlich sze­rint viszont ezek egyike sem ad kielégítő magyarázatot azokra a tüne­tekre, amelyek a náci vezérnél főleg életének utolsó négy esztendejé­ben megfigyelhetők voltak, úgymint heves fejfájás, altesti görcsök, súlycsökkenés és látási zavarok, máj- és szívpanaszok, láz, vérsze­génység és a napfénnyel szembeni túlzott érzékenység. Az immunrendszer zavarát eddig figyelmen kívül hagyták — állítja a 83 éves pszichiáter, aki hét esztendőn keresztül behatóan tanulmá­nyozta a Hitlerre vonatkozó orvosi adatokat, egyebek közt Hitler or­vosának, Alexander Morellnek feljegyzéseit is. Fritz Redlich 1938-ban a nácik elől menekült el Ausztriából. Je­lenleg a Kalifornia Egyetem (Los Angeles) és a Yale Egyetem profesz­szora. 51 millió ember él a létminimum alatt Az Európai Közösségek or­szágaiban 51 millió ember él a szegénységi küszöb alatt, és a nyugat-európai városokban egy­re jobban növekedik a hajlékta- ' lanok száma. Ez derült ki abból a jelentésből, amelyet az Európa Tanács egyik bizottsága, a helyi és regionális közigazgatási szer­vek állandó konferenciája (CPLRE) tett közzé nemrégi­ben. A jelentést az AFP ismer­hette. A jelentés adatai szerint az Európai Közösségek 350 millió lakosának 10 százaléka nagyon rossz lakáskörülmények között él, a hajléktalanok száma pedig eléri a 3-5 milliót. Becslések sze­rint 10 millió szociális lakás fel­építésére lenne szükség. A jelentés készítői szerint Kö­zép- és Kelet-Európábán még rosszabb a helyzet. Lengyelor­szágban például 2 millió szociális lakás hiányzik, a fővárosban, Varsóban mintegy 10 ezren éj- 1 szakáznak a szabad ég alatt. Budapest esetében a jelentés Demszky Gábor főpolgármes­terre hivatkozik, aki kijelentette, hogy a magyar fővárosban mint­egy 10 ezren élnek az utcán, és 80 ezren várnak szociális lakásra. Demszky Gábor elmondta, hogy a szociális kiadások csaknem 50 százalékát a munkanélküliek és a hajléktalanok megsegítésére költötték, ami például az iskolák karbantartásának kárára ment. — Legalább 20 millió dollárra van szükségünk, hogy a legsür­gősebb lakásproblémákat meg­oldjuk — közölte a brassói pol­gármester. A gazdasági nehézségek miatt a szociális lakások építésére álta­lában nem jut pénz. A fehérorosz fővárosban, Minszkben a helyi városatyák elébevágtak az eseményeknek, és alapítványt hoztak létre a va­lódi önkormányzat megteremté­se érdekében. — A kormány azonban korlá­tozza intézkedéseinket, és nincs semmiféle anyagi függetlensé­günk —jegyezte meg a városi ön- kormányzat egyik képviselője. Újabb rejtélyek a Lindbergh-bébi körül Egy nemrégiben megjelent könyv szerzői azt állítják, hogy Charles A. Lindbergh, a világhí­rű repülő maga volt felelős kis­gyermeke haláláért, amely egy csíny során következett be. A két szerző, Gregory Ahlg- ren, egy bűnügyekkel foglalkozó ügyvéd a New Hampshire állam­beli Manchesterből és Stephen ugya Hampshire államban lévő Goffs- town város rendőrfőnöke azt ál­lítja: Lindbergh hagyta, hogy Bruno Richard Hauptmann né­met emigránst 1936-kivégezzék, holott ő maga okozta kisgyerme­ke halálát. Mint a Boston Globe című új­ság közli, Lindbergh egy csínyt akart végrehajtani — állítják a szerzők. Létrát támasztott annak a szobának az ablakához, ahol a 20 hónapos kisfia aludt. Az apa kaiján vitte le a gyermeket, ami­kor szerencsétlenség történt, a gyermek életét vesztette. Lind­bergh ezután a gyermeket Mo­unt Roséba vitte, ahol a holttes­tet 10 héttel később megtalálták. Ahlgren azt mondta az UPI amerikai hírügynökség tudósító­jának, hogy Lindbergh szeretett nagyon kegyetlen tréfákat űzni. Két héttel a bébi halála előtt pél­dául bezárta a gyereket egy szek­rénybe, hogy megijessze a felesé­gét... A feleség, Anne Morow Lind­bergh anyósának azt íra: kisfia eltűnése után első gondolata az volt, hogy „Charles tréfáinak egyikéről van szó”. A levelet a ’70-es évek közepén Anne Lind­bergh közölte egyik könyvében. Ahlgren a többi között arra hi­vatkozik, hogy a bűnper egyik tanúja, Ben Lupica, aki akkor 17 éves volt, azt állította a tárgyalá­son: látott egy kocsit a szóban forgó úton. A kocsiban létra volt, s csak annyit jegyzett meg, hogy a vezető egy fehér bőrű férfi volt. Az ügyész megkérdezte ugyan, hogy a vezető hasonlított-e Ha- uptmannhoz, de azt nem tuda­kolta, hogy miben hasonlított. A könyv szerzői szerint Lupicát na­gyon bántotta, hogy az ügyész megelégedett azzal az egyetlen hasonlósággal, miszerint a veze­tő fehér bőrű volt. A Boston Globe-nak Jim Fis­her, volt FBI-ügynök, aki 1987- ben maga is írt egy könyvet A Lindbergh-eset címmel, azt mondta: a Lindbergh-ügyben 100 elméletet gyártottak, ugyan­úgy, mint Kennedy elnök meg­gyilkolása után. Szerinte a leg­több bizonyíték Hauptmann el­len szólt, bár a vádlott mindvégig hangoztatta ártatlanságát. Az eldobható fényképezőgépek átütő sikere Japán turista a közelmúltban még elképzelhetetlen volt fény­képezőgép nélkül. Alig található olyan idegenvezető Európában, Amerikában vagy akár a többi földrészen, aki nem teljesítette egy japán turistatársaság kéré­sét, hogy készítsen róluk cso­portfelvételt. A legutóbbi idők­ben azonban megváltozott a helyzet. A nehéz fényképezőgép hordozása, különösen a fiatal ja­pánok szemében, a múlt rossz szokásai közé tartozik. Az egy­szer használatos, eldobható ka­mera forradalmasította a fotó­zást. Mint a DPA német hírügy­nökség tokiói tudósítója írja, ek­korra sikerre még az a vállalat sem számított, amely elsőnek dobta piacra az eldobható fény­képezőgépet. A Fuji Photo Film konszern a boltokban történt megjelenés után azonnal egymil­lió darabot adott el, bár az első modellekkel csak lényegesen rosszabb képeket lehetett készí­teni, mint a hagyományos kame­rákkal. 1987-ben sikerült egy érzé­keny, 35 milliméteres filmet be­építeni az egyszer használatos gépekbe, s ezután az eladások re­kordméretet öltöttek. 1992-ben csupán Japánban 60 millió el­dobható Fuji fényképezőgépet vásároltak. Statisztikai értelemben tehát minden második japán birtoká­ba került egy készülék, átszámít­va 12 márkás áron. Az amerikai Kodak cég és a japán Konica vál­lalat szintén kifejlesztette a maga modelljét, Japánban azonban a Fuji piaci részesedése még nap­jainkban is mintegy 83 száza­lék... Az eldobható fényképezőgép diadalmas hadjárata szakértők szerint a modern fotótechnika válságát jelképezi... „Ha egy élvonalbeli fényké­pezőgépet motormeghajtással látnak el, olyan nehéz, mint egy nagy kődarab, s olyan nehezen hordozható, akár egy gépkocsi­akkumulátor” — írta a londoni Times fotómunkatársa. — „S eh­hez hozzájárul az, hogy egy elektronikus fényképezőgép használati utasítása majdnem többet nyom, mint maga a ké­szülék.” Az egyszer használatos fény­képezőgép megoldja az amatő­rök mindennapi nehézségeit. Nincs élességbeállítási és megvi­lágítási probléma... Nem kell félni attól, hogy rosz- szul helyezzük be a filmet. Csak annyit kell tenni, hogy meg­nyomjuk a kioldót, s készen van a kitűnő minőségű fénykép. Miután az eldobható fényké­pezőgépet ma már villanófény­nyel és széles látószögű objektív­vei is ellátták, a nagy fényképe­zőgép-gyártó cégek komolyan aggódni kezdtek. Majdnem minden vállalat be­vételei csökkentek, úgyhogy kénytelenek alkalmazottakat el­bocsátani. A fényképeződoboz­káknak azonban vannak ellensé­gei is: a környezetvédők, akik azt állítják, hogy az eldobott kis gépek nagy számuk miatt súlyo­san szennyezik a környezetet. A gyártók mindenesetre azt hirde­tik, hogy ezt a problémát is meg­oldják hamarosan. (MTI) Kutyabőrre megy a játék „Kapd el, harapd át a nyakát!” —biztatja rákvörös fejjel egy ele­gánsan öltözött középkorú hölgy egy moszkvai kutyaviadal egy­másra vicsorgó résztvevőit. A dáma egyike az ötszáz nézőnek, akik a mostanában Oroszország­ban reneszánszukat élő kutyavi­adalok egyikén, egy moszkvai sportcsarnokban, üvöltve nógat­ják az állatot, amelyre fogadtak. „Tízezer rubelt tettem a vörös sarokban állóra, és nem akarom elveszteni a pénzem” — mondja. A röplabdacsarnokban, egy rácsokkal elzárt küzdőtéren megvívni készülő ebeket gazdáik csak nagy nehezen tudják vissza­tartani. Amint a bíró jelt ad a kezdésre, a kutyák egymásnak rontanak, és csak ádáz küzdelem után dől el, hogy melyik hagy­hatja el élve a porondot. A harc néhány percig tart, de az állatok egyike vérbe fagyva marad a helyszínen. A másik megúszta néhány sebbel — ő máskor is fel­léphet. Egy este több kutyaviadalra is sor kerül. A hely árak 500 és 3000 rubel között vannak, de fo­gadni több ezer rubeles tétekben is lehet. — A harapások két-három nap alatt begyógyulnak — mondja nyugodtan a győztes tu­lajdonosa. A 28 éves fiatalember 300 kilométert utazott Moszk­váig, de neki legalábbis megéri: egy „fellépés” legkevesebb 60 ezer rubelt jelent. — Ez majd­nem annyi, mint amennyit Jelcin keres egy hónap alatt. — Ma a pénz beszél — mondja egy másik kutyatartó, aki korábban iskolá­ban tanított. — Minden kutya egyszer-két- szer kerül „bevetésre” havonta. Természetesen, ha az előzőt si­kerül túlélnie — teszi hozzá ma­gyarázóig. A moszkvai hatóságok, első­sorban a bűnügyi rendőrség, nem is akarnak tudni ezekről a kutyamészárszékekről. — Elő­ször hallom, hogy városunkban kutyaviadalokat rendeznek — idézte nemrégiben egy moszkvai újság a bűnügyi rendőrség szóvi­vőjét, aki ennek kapcsán azt is el­mondta: nem hiszi, hogy a ható­ságok bármit is tehetnének a szó­rakozás efféle brutális formái el­len, nincs ugyanis törvény, amely az ilyen rendezvényeket tiltaná.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom