Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-02 / 204. szám
HÍRLAP, 1993. szeptember 2., csütörtök ■ r ' * wo I Diáksziget eje alatt peire és i kössön ási vagy jrzödésl neny ! minden ilózatok KELL, stb. / ísét, lését, etését al, akár /díjas aen is. irsalnk nes sadással pk zésére. Egerben a e 250 s arhíváló ze r. óljuk ségnek,1 aknak, j nesteri jknak, iknak, •aknak, dknak. U 330 mtató ) FI iserJet ) Ft jserJet 0 Ft leskjet 1 Ft 20 i Ft 21 I Ft 0 e Ft } kártya Ft >1er 2.0 Ft ;ter Pro FI ■talmazzák nagukban így éves íy esetén iflgurádók 4 vállaljuk. A Diákszigetről olyan írni, mint amikor valaki ötödikes ele- mistként elkezdi szeptember elsején az új tanévet, és Kati néni, a kicsit duci pedagógus már a harmadik napon arra szólítja fel, hogy negyvenöt perc alatt készítse el a „legkedvesebb nyári élményem” című fogalmazást. Ilyenkor két eset lehetséges. Az egyik az, hogy a méla képet vágó nebuló kiválaszt egy kitüntetett napot, s annak minden cseppnyi részletét kínos alapossággal leírja, avagy a bőség zavarával küzdve — Balaton, vagy nagymamánál a baromfiudvar témájában — egymástól teljesen független bekezdéseket vet papírra, mintegy vázlatpontszerűen felsorolva a nyár minden egyes jeles napját... Ilyet ugye, kínos olvasni, legyünk bár százszor is „Kati nénik”. Minedemellett, ha az ember mégis rendelkezik némi íráskészséggel, s ez már az elemiben kitűnik, akkor viszont a témaválasztásra muszáj ügyelni. E sorok írója például sikerrel bekerült az ötödik általánosba, s a mondott feladatot is elvégezte, csakhogy Kati néni — mert ő valóságos személy, de még mennnyire, hogy az — az osztályzás alkalmával feddőleg említette meg azt, hogy viszonylag sivár lelkű úttörő az, aki legkedvesebb nyári élményeként azt említi, hogy egy vízilabdatornán vett részt, ahol a bírók elcsalták a magyarok jugo- szlávok elleni meccsét, s emiatt a közönség bőszen dühöngött, még e sorok írója is feléjük dobott egy összegyűrögetett papírzacskót. Reménytelen az eset, ebből a szempontból állandóan ötödikesek vagyunk. Ha már a Diákszigetnél tartunk, persze nem véletlen — mi véletlen? — a „legkedvesebb nyári élményem”-párhuzam. Hiszen milyen is volt ez a nyár? Meleg, poros, a halandó állandóan koszosnak érzte magát, izzadtnak, büdösnek, betegnek, s amikor eljött végre a nyár leg- klasszabb bapja, akkor meg zuhogott az eső, de valóban úgy, mintha dézsából öntenék, egy rohadt budapesti utcán nem lehetett úgy végig menni a nagy fekete esernyővel, hogy ne csavarhattuk volna az alkalomra felvett zakónkból a vizet. Ilyen nyár volt ez, rossz magyar nyár, alföldi nyár, Tisza nélkül, spanyol nyár, szieszta nélkül. Undorító. Ilyenkor valóban a legkedvesebb egy sziget. Úgy is mint szimbólum, mint egy elefántcsonttorony, ahol csak mi vagyunk, kizártuk a külvilágot, amennyire csak lehet. És úgy is mint valóság — persze úgy már nem olyan szép —, egy Diáksziget, Óbudán, ahová csak egyetlen híd visz a szárazföldről, s ahová csak diákok lépnek be, olyanok, akik talán nem is járnak iskolába, de — hogy kellőképpen fennköltek legyünk egy tagmondat erejéig — tanulni kívánnak. Fel lehetne sorolni azt, hogy négyszáz koncert, nyolcvan film és negyven színházi előadás, de ez csupán annyi lenne, mintha egy előzetest múlt időbe tenne az ember. Az semmi. Emlékezzünk inkább aranyköpésekre. Arra, amikor hajnali fél ötkor egy sátorból kiordítottak: „gyerünk fagyizni!” És mentünk. Vagy egy másik hajnalra, amikor Jim Jarmusch filmje alatt a hálózsákban vacogtunk a hidegtől és a fáradtságtól, a kezünk már alig tudta a zsibbadástól támasztani a fejünket, de csak bámultunk vörösen izzó szemekkel, mert annyira jó volt. Vagy arra, amikor a Doors-film ment, s a sziget legkedvesebb embere, egy szakállas, folyamatosan kettes részegségi fokozatban időző hippi, üvöltözött a vászonnál, hogy „fiatalok! Ezt nem így kell nézni! Össztánc!” És össztánc volt. Mint ahogy össztánc volt bármelyik sátornál, amelyik elé egy kósza táborozó kitette az LGT-1 bömbölő magnetofonját, s rövid időn belül vendégül láthatott vagy százötven-kétszáz embert. Vagy idézzük fel az Eötvös Cirkuszt, amelyik ugye, nem éppen a szívünknek legkedvesebb műfajt űzi, ám egy szombat délelőttön, tíz kisgyermek, száz hippi, ötven punk és más alternatívok társaságában fából faragott ember az, aki nem kiabál vissza a zenebohócnak, hogy „huú!” Meg: „Majsztró! Mjuzik! Cakk, cakk!” Szóval, ez tényleg olyan, mint a „legkedvesebb nyári élményem”. Nincsen a dolgozatnak se füle, se farka, még akkor sem, ha jeles osztályzatot kap érte az ötödikes kisdiák. Magam például vásároltam az Ef Zámbó Happy Dead Band sátránál egy „Transzmoha” feliratú pólót. Ha agyonvágnak, akkor sem tudom megmondani, hogy ez a szó mit jelent, esetleg ködös magyarázatokat találhatok ki hozzá. De szívesen viselem — tetszik. Azt sem tudom, miért volt igazán jó ez a Diáksziget. Csak jó volt — tetszett. De nem tökéletesen mindegy? Jövőre gyertek el ti is! Kovács Attila Jimi Hendrix emlékére Volt egyszer egy gitárkirály... Novemberben lenne 51 éves a világ — mondhatni — máig leghíresebb gitárhőse, az amerikai származású Jimi Hendrix. 1942. november 27-én látta meg a napvilágot a Washington állambeli Seattle-ben, abban a városban, amelyben mindig jelentős zCnei élet volt, és van ma is. Nem véletlen hát, hogy korán megfertőzte a zene, s maga is gitárt ragadott, bár ekkor még nem gondolta volna, hogy egy évtizeden belül a világ leghíresebb gitárosává növi ki magát. Mint kisérőzenész, 1963-ban tűnt fel: BB. Kinggel, Little Ri- charddal, Wilson Pickettel, Curtis Knighttal dolgozott együtt, akkor még a Jimmy James művésznevet használva. A Greenwich Village-ban látta őt játszani egyszer Chans Chandler, az Animals egykori basszusgitárosa, aki tulajdonképpen Hendrix felfedezőjének tekinthető. Jimi az ő tanácsára átutazott Angliába, ahol Chas összehozta Noel Redding basszusgitárossal, és Mitch Mishell dobossal, s így hárman alakították meg a The Jimi Hendrix Experience-t. A trió munkáját azonnali elismerés követte. Bemutatkozó lemezén, az „Are you experienced?”-en olyan hangzáskísérleteket végzett, amelyre az akkori rögzítéstechnika még nem is volt felkér É* Követői lelkében mindig élni fog... szülve. Ezen a lemezen található a két talán legnagyobb Hendrix- sláger, a HeyJoeés a Purple Haze is. Ezután évente jelentek meg a lemezei: Axis bold as love 1968, Electric ladyland 1968, Smash hits 1969. Koncertjei élményszámba mentek, virtuozitása odáig terjedt, hogy a fogával, a nyelvével is tudott gitározni. Provokatív szexuális pózai és szövegei, színpadi mozgása megfelelt a korszak lázadó hippi filozófiájának, így ő lett az underground mozgalmak egyik vezér- egyénisége. Lemezei óriási számban fogytak, koncertjei a legsikeresebbek közé tartoztak. A siker azonban áldozatot kívánt: Jimi kábítószerezni kezdett, és lassan elvesztette a talajt a lába alól. Összeférhetetlen természete miatt két zenésztársa is elhagyta 1969-ben. Helyükre Buddy Miles dobos és Billy Cox basszusgitáros érkezett. 1969 szilveszterén a Fiimore East-ban adtak koncertet, s ennek felvételét 1970-ben „Band of Gypsys” címmel megjelentették. Hendrix szélsőséges viselkedését a két jazzmuzsikus is nehezen tűrte, de a következő lemez, az „In the west” anyagát még együtt rögzítették, s vele maradtak egészen a Wight szigeten J970 augusztusában tartott fesztiválig. Néhány nap múlva, szeptember 18-án James Marshall Hendrix kábítószer túladagolásban meghalt. A közben elkészült „In the west”, így csak halála után, 1971-ben jelenhetett meg. Az azóta eltelt évek alatt több, mint száz válogatásalbum jelent meg a nagy klasszikusokkal, koncertfelvételekkel, s addig kiadatlan számokkal, s bár a gitárosok koronázatlan királya már csaknem 23 éve meghalt, jelentősége és elismerése azóta csak nőtt. A világ számtalan híres gitárosa tiszteleg emléke előtt feldolgozásokkal, Paul Gilbert, a „Mr. Big” tehetséges zenésze például nemrégiben egy teljes emlékkoncertet játszott, s az is önmagáért beszél, hogy a mai techno- és rap- őrület mellett elég gyakran feltűnik a Music Television adásában egy régi Hendrix-klasszikus, a Crosstown Traffic videoklippje. Jimmi tehát csak testileg halt meg, a követői lelkében mindig élni fog... Szilvás Gergely Találdki-videó Ma ismét egy vígjátékkal és annak főszereplőivel kapcsolatban teszünk fel kérdéseket. 1. A főszereplő, Newton Davis álomházat épít álmai asszonyának, de a nő nemet mond. A férfi romokban hever, de a ház szerencsére nem... Egy elbűvölően bájos, de szegény pincérnő elhatározza, megszépíti Newton életét... 2. Két-három mondatban folytasd a történetet! 3. Mi a film címe? 4. Mi a férfi főszereplő neve, és egy másik nálunk is bemutottfilmjé- nek címe? 5. Ki a női főszereplő, és nevezd meg egy másik, nálunk is bemutatott filmjét. Az elmúlt alkalommal közölt rejtvény helyes megfejtése: 1. Túl az Óperencián 2. A férfi főszereplő neve: Tom Cruise 3. A női főszereplő neve: Nicole Kidman 4. A történet Írországban kezdődik 5. A fiatalember Amerikában ökölvívással keresi kenyerét. Tökéletes választ Győri Adél és Bertha Zsolt egri olvasók vitt be a Videotop Rákóczi út 28. szám alatti videotékájába, és ezért ingyen kölcsönözhettek kazettát. A mostani megfejtést szeptember 6-án estig lehet bevinni a fenti címre, s ajutalom ismét videokazetták ingyenes kölcsönzése lesz, a Videotop ajándékaként. Edda-rock a Szépasszony- völgyben Az eltelt évek során az Edda együttes mit sem veszített népszerűségéből. Ezt bizonyította a legutóbbi egri koncertjük is, amelyet forró hangulatban élvezett végig a közönség, A miskolci zenekár ezúttal is sikert aratott a szépasszonyvölgyi rockszínpadon. (Herecz Tibor felvételei) Hátizsákos turizmus Teveháton Rajasthanban Pushkar egy apró település alig néhányszáz lakossal, amit két hétre 200 ezer ember és 50 ezer teve, marha és ló temet maga alá — a tevefesztivál ürügyén. Pushkarban, ha nincs fesztivál — nincsen mit csinálni. De ha van fesztivál — Pushkarban akkor sincs mit csinálni. Ez a nagy indiai blöff. Pushkarba a turisták korán érkeznek, hogy legyen szállásuk, és hogy megbámulhassák az előkészületeket. Napokon keresztül jönnek csontsovány, szikkadt, sötét bőrű férfiak — hatalmas bajusszal, rikító színű turbánnal, arany fülbevalókkal — családjaikkal, agyonéksze- rezett asszonyokkal, gyerekekkel, a hosszú láncot alkotó állatkaravánok oldalán. Miután a parasztok többsége a turizmustól érintetlen területekről zarándokolt ide, az utazók és a bennszülöttek egymás iránti kíváncsisága kölcsönös. De a férfiaknak a hosszas bámészkodásnál fontosabb dolga is akad. Míg a nők tábort vernek a környező homokbuckákon, beindul a vásár, az állatok csinosítása. A tevék oldalára fekete sorminta kerül, nyakukra színes szalagok és néhány sor gyűrű az orrlyukaikba, must- rálás, próba tevegelés, lovaglás és az alkudozás. De ez a csoda csak néhány napig tart — amikor is program híján és jobb belátása ellenére a szórakozásra éhes turista beveti magát a lassan eluralkodó búcsúi hangulatba, amit a vásárosok, kifőzdések varázsolnak a tevetábor köré. A viselet, a szexuális szegregáció, az egészséges pornográfia hiánya, a szervezett házasságok együttesen kreálnak egy arrogánsán soviniszta férfi lakosságot, amelynek saját prüdériája táplálja szexuális frusztrációját. Ezt a feszültséget vezetik le az akrobat hölgyek — akik hivatalból lehetnek ledérek, persze ez rányomja a bélyegét a produkció minőségére. A hölgyek kelletlenek és szégyenlősek, a közönség (csak férfiak) apatikus. A fesztivál első két napjának csinos brossúrákra nyomtatott 18 programja egy az egyben elmaradt. A csalódott turistákat a stadionban önkéntesek szórakoztatták. A leglebilincselőbb attrakciót egy fiú produkálta. Gyűrűt erősített egy kötélre, aminek a másik végére egy gyerekfej nagyságú követ kötött, majd a gyűrűt csukott szemhéja alá csúsztatva, fejét hátra billentve megemelte a követ. Ennél nagyobb horrort csak egy zarándok váltott ki, aki arcán, két állkapcsa között keresztbe szúrt tőrrel nyaggatta az embereket adományokért. Persze, igazságtalanság lenne azt állítani, hogy az indiai turistahivatal jószándékát és igyekezetét egyáltalán nem koronázta semmilyen siker. A fesztivál két utolsó napjára szerveztek két nemzetközi színvonalú népi tánc és zenei programot. Tehénfejő versenyt reggel 6-kor: azoknak a kedves vendégeknek, akik a hajnal 3-tól éjfélig városszerte bömbölő zenétől, sajnálatos módon, képtelenek voltak aludni. Egy tevederbit — három tevével. Egy „marha”-szépségversenyt, amit az egzotikum kedvéért szigorúan rajasztáni nyelven konferáltak. Fináléként pedig egy sportvetélkedőt amely eredetiségével — mind a (helyi) közönség, mind a résztvevők maximális odaadásától — rendkívüli tükrévé vált az indiai nemzeti karakternek. A színhely egy vidéki homokstadion, lelátóval és rögtönzött léckerítéssel körülkerítve. Körben hatalmas tömeg. Öt önkéntes fiatal férfit a parasztok közül, nadrágban vagy dhotiban (fehér lepel a csípő körül), vállukon óriási agyagkorsóval, bekötött szemmel, felvezetnek a stadion közepére a startvonalhoz. Az indító pisztolyra csattanására a versenyzők, vállukon a korsóval elkezdenek teljes erejükből rohanni — vakon. Ketten egymásba futnak, egy másiknak koordinációs problémája lesz, lábai összeakadnak a „sötétben” és a homokban felbukik. A korsók összetörnek, és a bennük lévő színes festék az arcukba ömlik. A közönség boldogan tombol. A negyedik sem bírja sokáig, piros festékben terül el a homokban. Már csak egy legény van talpon, aki viszont magabiztosan, teles erővel vágtat — a kerítés felé. A tömeg egy pillanatra visszatartja a lélegzetét, aztán felüvölt a gyönyörűségtől, amikor a „vak” ember hatalmasat koppanva felke- nődik a lécekre. Az ő korsójában kék festék volt. Egy másik paradoxon: négyezer éves kultúra — infantilis humor. Nagy Erika-Nagy Ferenc
