Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-05 / 181. szám
HÍRLAP, 1993. augusztus 5., csütörtök BŰNÜGYI KALEIDOSZKÓP 9. Régi ügyek — Kiterjedt nyomozások A karácsondl kettős gyilkosság A tragédia huszonhét évvel ezelőtt történt. Mint „kará- csondi kettős gyilkosság” vonult be a bűnügyi történelembe. Sokan emlékeznek rá ma is. Az üggyel foglalkozók: bíró, védő, ügyész különösen. Volt azóta sok minden, szenzációs bűnügyek, de ez az eset a maga homályos, megfejthetetlen mivoltával ma is rejtély maradt. Karácsondon megöltek egy asszonyt és egy tizenkét éves fiút. Az egyéves kislányt élve hagyták, még nem tudott beszélni. Az elvetemült gyilkosokban volt talán egy parányi emberség. Vagy nagyon siettek? Vagy nem vették észre a feltehetően alvó gyereket? Ezt talán soha nem fogjuk megtudni. Mint ahogy a gyilkos személye is ismeretlen mindmáig. Feltehetően nem egyedül volt. De rengeteg kérdés van, amire nincs válasz, pontosabban az elhangzott válaszok — úgy tűnik — hamisak. A férj fedezte fel a szörnyű bűncselekményt, amikor hazaérkezett a budapesti munkahelyéről. Hét vége volt. Jött örömmel, hogy másfél napot a családjával tölt. (Akkor még nem volt szabad szombat.) Amit talált P. Sándor, azt ma, ennyi idő után is éles emlékezettel meséli el. Most Gyöngyösön lakik, ott találtam meg egy családi házban, a leánya felnőtt, orvos lett belőle. — Őmiatta maradtam akkor életben — mondja a férfi, akinek ma is könnyes a szeme, amikor idézi a történteket. — Hazamentem, megláttam a feleségemet, a gyermekemet, vérben, holtan. Nem tudtam, mi történt. Csak azt tudtam: szörnyű, ami történt. Kik gyűlöltek bennünket ennyire? Mit akartak tőlünk? Kiderült, hogy pénzt akartak. Az ösz- szegyűjtött kis pénzünket, amiből kocsit akartunk vásárolni. Erről talán beszéltek az ismerősök. Hogy nekünk ez a célunk. Talán meghallotta olyan is, akinek pénzre volt szüksége. Ha az összeget megmondom, nevetségesen kevés ma már. (Igaz, ötven forintért is gyilkolnak elvetemült emberek ma is.) Nem akartam tovább élni. De megláttam a leányomat az ágyban. Már állt, a rácsba kapaszkodott, nyújtogatta felém a kezét. Sírtam, magamhoz szorítottam, és tudtam, hogy élni fogok. Keservesen, szomorúan, de élni. Ezt mondja az áldozat férje. De van feltételezett bűnös is. E. Simon, akit háromszor ítéltek halálra. És háromszor utasították új eljárásra az ítéletet. Negyedszer bizonyítékok hiányában kiszabadult E. Simon. És társa is, egy nő, aki ma már nem él. P. Ágnest minden esetben életfogytiglani fegyházra ítélték. Aztán ő is kikerült a börtönből. Feltételezhetően tovább ivott. Minthogy akkor is alkoholista volt, amikor E. Simont megismerte. A két ember között szoros kapcsolat volt. Simon fuvarozott Karácsondon, és züllött ember hírében állt. Mindenét odaadta egy pohár borért. Amikor P. Sándor feljelentést tett a rendőrségen, rövid időn belül E. Simonra terelődött a gyanú. Ügy hírlett, P. Ágnes közölte, hogy menjenek el a gépkocsira gyűjtő családhoz (akkor még sokkal nagyobb szó volt kocsit venni, mint ma), és szerezzék meg a pénzt. É. Simont és P. Ágnest gyanús magatartásuk miatt letartóztatták. Először tagadtak. Aztán beismertek. Elmesélték, hogyan történt a gyilkosság. Vallomásuk nagyjából megegyező volt. Elképzelhető. Első fokon a Heves Megyei Bíróság halálra ítélte őket. Az ítélet nem volt jogerős. Amikor az ügy a Legfelsőbb Bíróságra került, E. Simon és P. Ágnes visszavonták beismerő vallomásukat. Mindent tagadtak. Mindent bizonyítani kellett. A bizonyítékok pedig — feltehetően a rendőrségi nyomozás felületessége miatt — nem voltak elég meggyőzőek. Nagy hiba, ha csak egy gyanúsított szerepel a „képben”. Ha csak rá koncentrálnak, s közben esetleg valaki más egérutat nyer. így volt-e? Talán soha nem fogjuk megtudni. A bűncselekmény elévült. E. Simon több esztendőt ült előzetes letartóztatásban. Mialatt folytak a tárgyalások, és ő mindent tagadott. Közben új védőt kapott, rutinos jogászt, akinek presztízskérdés volt, hogy E. Simont felmentsék. Ez meg is történt. Igaz, a kártérítést az arra nagyon számító férfi nem kapta meg. A bizonyíték hiánya nem azonos a bűncselekmény hiányával. Az előbbi meghatározás any- nyit jelent, hogy nem a teljes ártatlanságot állapította meg a bíróság, hanem azt, hogy a bűncselekményt nem tudják meggyőzően bizonyítani. Minél több idő telt el, annál halványabbak lettek az emlékek. Megkerestem E. Simont. Egy más megye más községében találtam meg. Előzőén beszéltem Karácsondon rokonokkal, ismerősökkel. Furcsán beszéltek az ügyről. A rokonok szégyenkezve, hogy egyáltalán közük van Simonhoz, az ismerősök, községbeliek bizonykodva, hogy igenis ő volt a bűnös, de valami „protekciója” volt. E. Simon édesanyja meghalt. A házat, amit örökölt, eladta. Ebből vásárolt másikat abban a bizonyos községben, ahol él. Teheneket is vett. Később megnősült. Az asszonynak elmesélte a történetét. A nő elhitte (vagy nem hitte el?), hogy ártatlan. S hogy még nagy pénz vár rá, még meg kell kapnia a kártérítést. E. Simon — bár este érkeztem a házhoz — nem lepődött meg túlságosan. Kivételesen ágyban volt, és nem a kocsmában. Felkelt, leültetett a konyhában, az asszony feketekávét főzött. Beszélgettünk. E. Simon úgy beszélt a hajdani ügyről, mint ami nem vele történt meg. Inkább azt panaszolta, hogy társa, akivel állatnevelésre szövetkezett, becsapta. Ez volt most a legnagyobb sérelme. Kérdeztem, nem fél-e a bosszútól? Az áldozat férje annak idején megígérte, hogy ha a bíróság nem ítéli halálra E. Simont, ő végez vele. — Nem félek — ezt mondta a férfi, aki megöregedett, megtört, de nem látszott bűnbánónak. — Nem félek, mert nem én öltem meg az asz- szonyt meg a gyerekét. Rám fogták. Hosszú ideig ültettek egy szobában, azt várták, megszököm. Mármint a rendőrségen. Nem szöktem meg, mert tudtam, hogy ártatlan vagyok... Ha így van, miért ismerte be a bűncselekményt, kérdezem egész feleslegesen, hiszen ma már sajnos semminek nincs jelentősége. De azért válaszol E. Simon. A szokásos szöveg, amit minden esetben elmondanak az először beismerő, majd vallomásukat visszavonó emberek. Hogy fenyegették őket. Hogy megverték őket. Hogy így akartak kiszabadulni legalább ideiglenesen. Hogy féltek a rendőröktől, a hatóságtól. E. Simon nyugodtnak látszik. Kérdeztem, jól alszik-e, azt válaszolta: — Igen. Nem hinném, hogy lelkiismerete valaha is volt. Akár gyilkos, akár nem, az ő észjárását az alkohol befolyásolta erősen. Most arra törekszik, hogy jusson mindig enni- és innivalóra való. S hogy lehetőleg ne tudják meg az emberek, ki él közöttük. Nemigen volt több beszélniva- lónk. Nem vagyok vizsgálóbíró, s ha az lennék, ez a történet nem a világhírű Bűn és bűnhődés. A „karácsondi kettős gyilkosság” ma már csak legenda marad, ebben az esetben próbálták alkalmazni az azóta kudarcot vallott „homloknyomot” — az üvegen állítólag E. Simon homloka látszott. Kudarc ez — el kell ismerni. A karácsondi temetőben vajon van-e a síron virág? Bende Ibolya Egri lengyelpiaci őrjárat örömmel, bánattal, kifogásokkal A Romániából érkezett család sokak rosszallását váltotta ki (Fotó: Nagy László) Tökéletes a zárás, csak a vevőket engedik át rajta, és csak igazolvány felmutatásával Az első akció „langyosra sikeredett Forró július végi délelőtt. Amolyan vihar előtti csend honol az egri lengyelpiacon. Az emberek mozgásából, az üresedő elárusítóhelyekből kikövetkeztethető: nem az időjárás változása várható. — Nézzenek csak óvatosan mögém! — cövekel le mellettünk egy alacsony, barnára sült középkorú férfi. Szinte suttogva folytatja: — Azokat figyeljék csak! Romániából jöttek, oláh cigányok. Itt vannak már két hete, de senki hozzájuk se szól. — Még az, hogy itt vannak! — vág közbe egy hölgy, aki fagylaltot kínál. — De nem mosakodnak, csak úgy árad felőlük a bűz! Igazán nem értem, miért nem tá- volítják már el innen őket. A terjedelmes család egy ARO gépkocsival és egy különböző eladó holmikkal letakart személyautóval bástyázza körül magát. Vészjósló tekintettel bámulják a körülöttük érdeklődve leselkedőket. Vannak közülük, akik a kerítés tövében felállított apró sátorban térnek immár tizenötödik napja nyugovóra éjszakánként, mások a járművekben találnak szállást, de akad, aki hűtőszekrényes dobozban hajtja álomra a fejét. Orrfacsaró szagok terjengenek. Valóban érthetetlen, hogy még senki nem kérdezte meg tőlük, mit keresnek itt. * Néhány perccel múlt tíz óra. Két állami rendszámú kocsi fékez a lengyelpiac poros utcájának közepén. Hölgyek és urak bújnak ki belőlük. Az előbbieknél vaskos akták, az utóbbiak derékszíjának hátsó részén bilincsek függenek. Alig telik el pár perc, rendőri egyenruhás fiatalemberek sorakoznak fel egysoros vonalban. Körbezárják a piac egész területét. Innen most már senki se be, se ki. Morgolódnak is a meglepett emberek. — Engedjenek már ki bennünket! — kérleli az ellenőrzést végző civil ruhásokat egy asszony, karján kisgyerekkel. Igen ám, de nincs nála semmilyen igazolvány. Hasonlóképpen járnak mások is, akik nem tudják irattal igazolni magukat. Kísérőmnek, Kakuk György r. őrnagynak sincs pardon, neki is fel kell mutatnia testületi okmányát, hogy eljuthassunk az akció irányítójához, s a feladatukról faggassuk. — Az akciót az tette szükségessé — válaszolja Hajdú László r. őrnagy, a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság gazdaságvédelmi osztályának vezetője —, hogy nagyon elszaporodtak itt az illegális tevékenységeket végzők. Ők pedig rontják a törvényesen kereskedők esélyeit, arról nem is beszélve, hogy miattuk jelentős adó- és vámbevételtől esik el az ország. Fontos, hogy kialakulhasson az egészséges verseny- szellem! Egyébként a belügyminiszter úr felhívása az alapja az intézkedésnek. — Mi a konkrét cél? — Elsődlegesen az, hogy kiszűrjük az engedély nélkül kereskedőket, a jövedékkel visszaélőket. S hogy elősegítsük a normális kereskedelmet ezen a piacrészen is. — Kik a résztvevői ennek a nagyszabású akciónak? — A megyei főkapitányságról és a városi egységünktől 25 nyomozó dolgozik, a terület zárását a miskolci tiszthelyettesképző iskola hallgatói látják el. A társszervek sorába tartoznak az APEH, a munkaügyi központ, a társadalombiztosítási igazgatóság, a vám- és pénzügyőrség, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, valamint az állat-egészségügyi állomás munkatársai. — Korábban is hallottunk ellenőrzésekről. Ezek milyen tapasztalatokat hoztak? — Sajnos, elég rossz állapotok uralkodnak itt. Egy-egy előző akció után azonban érezhetően visszafogottabbak lettek az emberek. Korrektebbül végezték a munkájukat. Ám ha megérzik, hogy huzamosabb ideig nincs felügyelet, akkortól viszont visz- szaélések sorozatával találkozunk. Mellesleg több állampolgári bejelentés érkezett hozzánk, hogy megkárosítják őket. — Hogyan? — Drágábban kínálják például az árucikkeket, erőszakosan próbálják a vevőkre erőltetni a vásárlást. Megjelentek a viszonteladók, akik olcsón beszerzik a külföldiektől a cuccokat, s azokat tetemes haszonnal adják tovább. Általános jelenség az is itt Egerben, hogy munkanélkülisegélyben részesülők árulnak. Ezt a jogszabályok tiltják. Egyszersmind jelentős adózatlan jövedelem. — Bűncselekményekre bukkantak-e? — Igen gyakori a zseb tolvajlá- sos lopás, ennek újabb változata, hogy amíg a vevő (rendszerint hölgy) a portékára figyel, addig egyszerűen levágják a táskájának a tartószíjait. Észre sem veszik... Sokszor előfordul szerzői és szomszédos jog megsértése, vagyis hamisított kazettákathaz- nak forgalomba. * — Sokan kifogásolták, hogy az akció idejére nem hagyhatják el a piac területét... — Olyan rendőri intézkedés nemigen van, ami mindenkinek tetszene. Az viszont tény, hogy aki csupán vevőként jött ide, és tudja igazolni magát, az minden további nélkül távozhat. Javában tart a különböző hatóságok képviselőinek vizsgálata. A fagylaltos asszonyt például az ÁNTSZ szakembere kérdezgeti, miközben az árult terméket mustrálgatja. Nem lehet minden rendben, hiszen helyszíni bírsá- gotszab ki. Odébb magyarul alig tudó, dadogva beszélő középkorú hölgyet faggatnak, honnan való a portékája. Magyaráz, csak magyaráz, de többszöri kérésre sem képes számlákat felmutatni az árucikkek eredetéről. — Hölgyem, ezek külföldi holmik, legyen szíves, pakolja össze őket! — közlik vele határozottan az ellenőrzést végzők. Bizonyára lefoglalás lesz a következmény. Morgó hangokat hallani innen is, onnan is. — Mit nyaggatnak már megint minket?! — zsémbel egy idősebb úr, aki láthatóan nem Amerikából hozta kínált cuccait. — Azokat kéne már fülön csípni, akik milliókat meg milliárdokat lopnak, csalnak! Bezzeg azokat nem tudják elkapni... * Teszi a dolgát mindenki. A ha tósági emberek ellenőriznek, az árusok panaszkodnak. Egyesek viszont jókat mosolyognak magukban. Miként az a szakállas férfiú is, aki illatszereket ad el. — Nálam aztán nem találtak hibát — jelenti ki. — Nem is találhattak, hiszen mindenről számlám van! Még kérdezni sem kell, kisvártatva így folytatja: — Egyébként meg nem hoz valami nagy eredményt ez a mai ellenőrzés. Reggel nyolc és fél kilenc körül már mind elsöpörtek innen azok, akiknek vaj van a fülük mögött. Az ügyesebbjei, a ra- fináltabbjai már tegnap délután tudták, mi készül ma itt. Csak az őstermelők fáznak rá, a kispénzűek, akik alig keresnek valamit! Másnap az összegzéskor felvetem ezt a véleményt is Hajdú őrnagynak. Mondja is a tapasztalatokat sorolva, hogy nem szerencsés egyszerre ilyen sok társszervet bevonni egy akcióba. Kitudódhat könnyen a híre. — Máskor nyilvánvalóan más módot választunk — tudatja. — Az ugyanis bizonyos, hogy lesz még számos hasonló akció, ez a mostani csak az első volt a sorozatban. Szalay Zoltán Mi történt a kőfalnál? Erőszakoskodás, diszkó után A tinilányok óvatlanok. Annak ellenére, hogy nem egy olyan esetről. hallhattak-olvashattak már, amiben szórakozás után hazatérő ifjú hölgyeket támadtak meg. Természetesen az egyoldalú örömszerzés szándékával. A rendőrségi vizsgálat eddigi megállapított adatai szerint valami hasonló történt Parádfürdőn június 11-én. Két tizenéves barátnő az egyik helybéli szórakozóhelyet látogatta meg aznap este. P. R. nem sokkal a zárás előtt társával egy asztaltársasághoz csapódott, mivel korábbi partnereik előzőleg odébbálltak. A barátnő talált is magának újabb táncost, míg a másikkal J. Oszkár 17 éves mátraderecskei lakos kezdett beszélgetni. Amikor végleg távozniuk kellett a vendéglőből, a két lány és négy fiú elindultak haza. R R. pajtásnője partnerével megfelelő helyet talált a bokrok között. Ő maga andalgott alkalmi fiúismerősével együtt. Váratlanul a heves vérmérsékletű fiatal egy kőfalhoz vitte a lányt. Ott fogdosta őt, majd az éles hangú tiltakozás ellenére megpróbálta lecibálni a harisnyanadrágját és az alsóneműjét. R R. továbbra is megmakacsolta magát — hangoztatta utóbb a rendőrségen —, ám J. Oszkár megfenyegette, hogy odahívja a két barátját is. A fiú vallomása szerint ekkor hajlandóságot mutatott a sértett. A „hős lovag” rövid idő alatt végzett a dolgával, ezután pedig füttyentett a haverjainak, akik ugyancsak közösültek a lánnyal. Tulajdonképpen azt is elmondták később, hogy a megtámadott többször fel akart kelni a kőfalról, ám ők nem engedték, lefogták. (Az is tény: a három fiú tagadja, hogy erőszak lett volna, de az is igaz, hogy vallomásaikban ellentmondásba keveredtek..^) A szerelmi légyottot követően a helyszínre érkezett a barátnő is, aki elmondta: társa sírt, s panaszolta, hogy megerőszakolták őt. Feljelentést azonban nem mert tenni. Végül — egy hónap elmúltával — P. R. barátja hozta a történteket a rendőrség tudomására, s ezután kezdődött meg a vizsgálat az ügyben. Az Egri Rendőrkapitányság hamarosan eljárást indított a J. Oszkár, továbbá O. Péter 18. életévében lévő mátraderecskei lakos ellen. Mindkettejüket előzetes letartóztatásba helyezték. A szintén 18 esztendős sátoraljaújhelyi G. Sándort — akit korábban már egy évre próbára bocsátottak lopás miatt — országos körözés után fogták el. Vele szemben az elsőfokú bíróság nem rendelte el az előzetes letartóztatást^), de fellebbezést követően a másodfokú igen. Hogy valójában mi történt annál a bizonyos parádfürdői kőfalnál, arról a végső szót a bíróság mondja majd ki. (-y)
