Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-31 / 202. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. augusztus 31., kedd Látószög Magánügy... ŐfÖméltóságát is kiengeszteli a kései kegyelet, s aligha­nem egész családját, valamennyi barátját, tisztelőjét megnyug­tatja majd az újratemetés. Hiszen — ugyan halála után igencsak sokára — teljesül végakarata: a távoli, idegen földből végre ha­zaiba kerül. Szerettei közé, közös kriptájukba. A legtermésze­tesebb, hogy így legyen. Ha úgy tetszik: az egyik alapvető embe­ri jog ez is, talán bárhol a vilgáon. Nálunk mégis csodálkozást, megütközést, felháborodást, tiltakozást is keltett. Miután az elhunyt maradványai nem kizá­rólag egy embertőriznek. Jócskán vannak, akik bizony a hajda­ni politikust, államfőt is látják még a koporsó, a sírbolt falai mögött. S ezért vagy azért nem szerették életében úgy, mint a hozzá közelebb állók. Óhatatlan, hogy az egykori „három mil­lió koldus”, illetve leszármazottaik, a kivándorolni kénysze­rült, otthonaikból elsodort, vagy idehaza maradt szerencsétle­nek, meg sarjaik szívében ne maradjon máig tüske. Miként az is, hogy másra gondol, más miatt hullat könnyet, akinek a II. vi­lágháború véres csatamezein elesett apja, férje, fia csontjait, hamvait mindmáig nem hazahozatni, hanem még megtalálnia sem sikerült. Egyszóval különbözőek az emlékek, s az sem éppen ter­mészetellenes, ha nem mindenki egyformán gondol vissza erre, vagy arra, bárki is volt az illető valaha. Ez a másféleség is egy­fajta emberi jog. Persze csak annyira, hogy nem jelenthetné, nem jelentheti a kegyeletsértést. Mivel a végtisztesség megadá­sát még az ellenség sem ellenzi a kegyetlen harctéren. Békeidő­ben, évtizedekkkel a halál után.pedig kiváltképpen nem sza­badna ezt figyelmen kívül hagyni, s az aktust, a végső búcsút már előkészületében megzavarni, sérteni. Főként, ha az hang­súlyozottan családi, baráti ügy. Magánügy. Igaz, a magánügyről általában nemigen tud az avatatlan, mert nem tartozik a nyilvánosságra. Őfőméltósága újratemeté­sét azonban meglehetősen régóta emlegetik ország-világ előtt. Széles körben beszélnek róla, foglalkozik vele a sajtó, a televí­zió már hetekkel az esemény előtt közvetítését ígérte. Ha nem is hivatalos minőségükben, ’’magánemberekként” részvételüket latolgatták s jelezték is már államférfiak, pártvezetők, képvise­lők. Olyanok is, akik véletlenül sem ismerték, vagyismerhették közelebbről, még életében az elhunytat. S valószínűleg ezt ki­fogásolták annyian, ez nincs sokak kedvére. Családi, baráti ügy aligha szűrődhet ki ennyire, s válthat ki ekkora mozgolódást — ha tényleg az, úgy kezelik a szervezők, ahogyan állítják. Ha így alakult mégis, mint tapasztalni: talán nemcsak az ellenlábas politikusok meg a „bajkeverő”, sokat szidott „mikiegerek” vétke. Legalább ennyire tehetnek róla a szűk körre tevezett szertartáson meghívás nélkül jelen lenni, felvonulni kívánó közéleti személyiségek is. Akik — miért, mi­ért nem? — elfeledték, hogy nekik ilyenféle temetésen egysze­rűen hihetetlen magánemberekként megjelenniük, amíg tiszt­ségeiket viselik... Gyóni Gyula Urálon innen, Urálon túl (IV/1.) f Sziktivkár, ahol az ember és a természet jó barátok Két kontinenst választ el vonulataival az Urál hegység; Európát és Ázsiát. A finnu­gor népek ugor csoportjai a hegység mindkét oldalán megtelepültek. Rokonaink él­nek itt a maguk hagyományaival, hitvilágával, kultúrájával. Most kezdődő sorozatunk egy-egy népcsoport, település hétköznapjait, szokásait villantja fel. Elsőként Komi­földre vezet utunk, annak is a fővárosába, Sziktivkárba. Sziktivkár, ez a nehezen ki­mondható név azt jelenti: a Szi- szola folyó melletti város. Nevét 1930-ban kapta az 1780-ban vá­rosi rangra emelt település, amely igyekezett megőrizni egy­kori szerkezetét. Sziktivkár so­kat köszönhet Szent Istvánnak, aki természetesen csak névroko­na a mi államalapítónknak. Az ittenni, permi Szent István a XIV. században hittérítő, misszionári­us volt, és az úgynevezett „óper­mi ábácé” megteremtése is a ne­véhez fűződik. A város egyéb­ként annak a hatalmas országnak a központja, amely Európa leg­keletibb részén fekszik. Mérhe­tetlenül gazdag természeti kin­csekben, amelyek nagy része még feltáratlan. Az őshonos ko­mik 23 százalékát teszik ki az 1,25 milliós lakosságnak. A város külső kerületeiben jó­részt még ma is faházakban él­nek az emberek. A tűz egykoron hatalmas pusztításokat végzett itt, és pusztít ma is, ha nem vi­gyáznak. A másik elem, a víz a helybeliek életének részévé vált. A Sziszola folyó áradások idején elönti a házakat is, olyankor az emberek polcokra, állványokra helyezik tárgyaikat, magasabbra teszik fekhelyeiket, s úgy várják meg az apadást. A folyó egyéb­ként jelentős víziút is, állandó kompjárat szállítja a dolgozókat az egyik partról a másikra. A kö­zelébe települt gyárak pedig sor­ra beleengedik szennyvizeiket a Sziszolába. A környeZetszeny- nyezésnek nincs határa. Mondják a helyiek, hogy él­nek még errefelé idős emberek, akik egy szál magukban, étel, ital nélkül képesek megélni az erdő­ben. Kiballagnak a rengetegbe, tudják, miként lehet biztonságo­san átaludni az éjszakát, mit kell tenniük, hogy ne fagyjanak meg, ismerik a gombákat, a növénye­ket, amit megehetnek, és a végén sértetlenül hazatérnek. Igen, itt még nem vált külön az ember a természettől, szinte jóbarátok. A modem komi nők adnak magukra. Szeretik a divatot, hó­dít a körükben az erős rózsaszín, a stretch-nadrág, a miniruha. Feltűnő ugyanakkor a gyengéb­bik nem életvitele, munkabírása. Megszokott látvány, hogy a ha­talmas tereken nők kaszálják a füvet, vagy éppenséggel maguk vezetnek autóbuszt, teherautót. Ritkán pihennek. Életük ke­mény, ugyanakkor nyugodt, hi­szen Sziktivkár utcáin ismeretlen a sietős, kapkodó, rohanó em­ber. László Erzsébet Permi Szent István emlék­táblája Szik­tivkár főterén Ki mennyire lehet elégedett a kompenzációval? Az augusztus elsején életbelé­pett általános adókulcs emelésé­vel összefüggő lakossági kom­penzáció összegét már közölték az újságok és a hivatalos közlöny is. A lakosság nagy része úgy ér­zi: ez az egyszeri pótlék nem kompenzálja az adóemelés ter- heit.Mi a véleménye erről dr. Kis Gyulának, (MDF) a parlament szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottsága elnöké­nek? — Alapos szakértői munka és hosszú vita előzte meg az összeg­ről született határozatot. Szakér­tőink szerint az, hogy a két gyere­ket nevelő családok 1800, a há­rom és több gyereket nevelők 4000 forintot kapnak, még egy kicsit túl is kompenzálja a jelen­legi adóemelés következményeit. De ez ellen semmiféle morális ki­fogásunk nem lehet, hiszen tud­juk, hogy a családi pótlék a több­letkiadásoknak csak a 75 száza­lékát fedezi. Ezért ráfér a gyere­kes családokra ez a kis túlkom- penzálás... Szakértőink szerint a nyugdíjasoknak sincs okuk pa­naszra: az 1000 illetve 1500 fo­rintos kompenzáció éppen fede­zi a többlet kiadásaikat. — A munkanélküli segélyen lévők egyformán 1500 forintot kapnak. Ön szerint ez mire elég? — Az ő esetükben nem az ere­deti jövedelmüket vettük számí­tásba, hanem a munkanélküli se­gély összegét, ezért mindenki egyformán 1500 forint egyszeri támogatást kapott. Hogy ez ki­nek, mire elegendő, azt az élet­mód és a fogyasztási szokások határozzák meg. — Köztudott, hogy ez a támo­gatás egyszeri és csak erre az évre szól. Mi lesz a jövő évben? — Feltételezhetően ez a tétel helyet kap majd valahol a jövő évi költségvetésben is, hiszen az ideit is a költségvetés „állta”. Hogy jövőre lesz-e és milyen mértékű kompenzáció, az a költ­ségvetési vita során dől majd el. (koós) Ferenczy Europress Kell-e tisztelni a közönséget? Hol kezdődik a kísérletezés? Az egri Buttler-ház históriája Kétségtelenül Egernek nem kimagasló műemléke a Buttler-família háza, de a Mikszáth-féle „Különös házasság” révén — bár ahhoz semmi köze nem volt — közismert. Mivel bizonyos mértékig a „Buttler-legenda” lengi körül a barokk épületet, talán célszerű fel­eleveníteni a ház históriáját. K ét kérdést tettem fel írásom tetejébe: még jóformán meg se szólaltam, máris beval­lom teljes bizonytalanságom. Nem Petényi Pállal kapcsolat­ban, pedig az ő kiállításáról írok, amely az Ifjúsági Ház kísérleti galériájában volt látható. Látni is kellett, mert érdekes megállapí­tásokig segített el, ha nem is min­denben megnyugató mindaz, amit ő ez alkalommal láttatni en­gedett. Néhány lap, egy-két befeje­zettnek tetsző munka. A legtöbb vázlat. Amolyan csaknem ötlet­szinten, sőt nem egyszer formai­lag is elképesztően embrionális állapotban. Volt egy falra akasz­tott vázlata, aláírása sincs a mű­nek, nem is igen viselné el, ha bárminek neveznék, hiszen nem egyéb, mint egy kitépett papírlap egy kockásfiizetből. Ezen a la­pon „a megművelhető tér” nem több, mint egy épület földszinti része, jobb oldalt bejárat három lépcsőfokkal, két pad a bejárat két oldalán. A padokon ülnek, ketten a pad támláján, ebből gondoljuk, hogy fiatalok, köz­vetlen előttünk labdával dekázik Vázlat (Fotó: Gál Gábor) egy merev tartású, nyomott képű pasas, jobbra mögötte feszes­szögletes lányok, az ablakokban könyöklő, bámészkodó, vagy éppen fölényes nyugalommal ki- bámuló-támaszkodó, az arcán inkább geometriai ábrát, semm mint emberi tekintetet viselő alakzat — van, aki csak egyszerű­en kiült a neki szentelt ablakke­retbe. Tíz perc egy intézetben? A vázlat olyan eleven, és annyira más mindenki és mindenik figu­ra, hogy az összbenyomást nem tudom, nem akarom otthagyni. Itt ugyan senki nem figyel a má­sikra, összehangoltságról éppen lélektani okoknál fogva nem is eshetik szó, külön él mindenki, még tán magával sincs elfoglalva, annyira üresjáratnak tűnik az egész — és mégis ezt tartom a legfontosabbnak, figyelemre­méltónak mindabból, ami Pelé- nyi Páltól itt látható volt. Ha csak azt a másikat, a pár vonalból álló három alakot nem fogom valla- tóra, akik közül a baloldali zseb- redugott kézzel, teljesen arc nél­kül, de hasának domborulatát és kabátja szárnyának lendületét fi­gyelve jelentős lehet még akkor is, ha úgy, egészen úgy látszik, mintha zokniban állna előttünk. A rajz középső figurája felöltő­ben, hátával falnak támaszkodva mutatja nekünk az arcát, nem is kéri, hogy gondolatait kutassuk, annyira tanácstalannak látszik. A harmadik csak a hátát mutatja, az előtte lévő pultról maszatol valamivel, talán lány, hiszen a vállát átdobott sállal jelzi őt a grafikus. Pelényi Pál állatbarát is lehet, vagy legalább is szeretheti a macskákat. Ha macska az ábrá­zolás? Mindenesetre bajsza van neki, a testét is mintha sejteni le­hetne a sok-sok foltból előtörő­én, amiket nagy piszmogással odasűrített az állat gazdája. Azért mondom gazdinak P. P-t, mert mások kóbor macskájáról ilyen vázlatot nem készít az ide­jét egyébként is másra fordító fiatalember. Sietve-kapkodva, talán vaktá­ban is jött össze ez a tárlat. Ahol egy befejezettnek gondolt szén­rajz, portré, akár barátról, akár a kiállítóról magáról, szakállal és torzonborzsággal együtt és attól eltekintve — láttat, elképzeltet mást is, többet is. S ha már kérdésekkel kezdtem ezt az írást, válaszolnom is: kell tisztelni a közönségét, nem jövök elébe papucsba, háziköpenybe, borotválatlanul, felkészületle­nül, de arra se törekszem, hogy kráglis legyek, mint egy kipúde­rezett K-u-K. huszárkapitány, valamit mégis betartok a kötele­ző társadalmi érintkezési szabá­lyokból. Kísérletezni viszont — minden mennyiségben szabad. A közönség tűrőképessége — nemcsak a politikában! — szinte végtelen. Főleg az olyanok ese­tében, mint Pelényi Pál, aki külső igénytelenségével akarja leplez­ni, hogy milyen tehetséges! (farkas) 1711-ben Jung kamarai biz­tostól 500 forintért került báró Buttler János Lajoshoz, akit — mint unokatestvérét — még 1701-ben örökbefogadott báró Buttler János, az egri vár pa­rancsnoka, mivel házasságából nem született gyermek. Buttler János Lajos szerezte meg azután a család számára a grófi címet. Halála után, 1752-ben fiáé, Gá­boré lett a ház, aki egyébként az erdőtelki kastélyban élt. Bár első házasságából 14 gyermeke szüle­tett, de mind — még a tizenhar­madiknak született János is — magtalanul halt el. Második fel­esége műveletlen nőszemély, egy csizmadia felesége volt, aki ál­landó harcban állt Buttler János fiatalúrral, aki apja 1792-ben be­következett halala után Erdőte­lek uraként a kastélyban lakott, viszont mostohaanyja az egri Buttler-házban ütötte fel tanyá­ját. János gróf — apja halála után, 1792. február 5-en — 19 eszten­dős korában egyházjogilag érvé­nyes házasságot kötött Dőry Ka­talinnal, akivel azután magtalan házasélete folytán szinte élethosz- sziglan pert folytatott. 1796-ban azután az özvegy és János gróf elcserélték családi házukat gróf Keglevich Károly — a mai Bródy Sándor utca 8. alatti — házával. Keglevich az erősen leromlott épület restaurálására 2000 forin­tot költött. A Keglevich-família 29 hosszú esztendőn át birtokol­ta az öreg házat, mely 1825. és 1828. között Keglevich István birtokába jutott. A legendás ház ezután ismét Buttler-tulajdon lesz. Gróf Butt­ler János — aki országos hírre tett szert feleségével, Dory Katinká­val „vívott’ptett házasságérvény­telenítő perével — a bírósági ügy megindításakor, 58 évesen visz- szavásárolta ősei egri házát, ám nem tartotta három esztendőnél hosszabb ideig a kezében, hanem eladományozta atyafiának, báró Barkóczy László egri kanonok­nak. A dúsgazdag, de gyermek­telen Buttler János vagyonára nem csupán különváltan elő hit­vese, Dory Katinka pályázott, de a Buttler-rokonság sem hiány­zott a hatalmas birtokra áhítozok sorából. Egyedül egv bűbájos le­ányzó, Barkóczy Éva volt az, akit az idősödő gróf dédelgetett, babusgatott. Később, amikor Bajorországból egy Buttler Sán­dor nevű — bizonyára ágról- szegről — rokont örökbefoga­dott és minden vagyonát reá es a hozzá feleségül adott Barkóczy Évára testálta. A kutatás során nem zárható ki annak a lehetősé­ge, hogy János gróf azon hátsó gondolattól fütve ajándékozta értékes házát Barkóczy kano­noknak, hogy az majd segítségé­re lesz házasságérvénytelemtő erében. (Csak úgy mellékesen: ésőbb ugyan valóban az egri ér­seki szentszéki bíróság tagja volt, de éppen Dőry Katalin erdekeit képviselte, amiért Pyerker e per­ből el is mozdította.) A nagyterjedelmu épület az­után — a XÍX. század második felében, 1887-ig — az Eger vá­rosban állomásozó katonaság laktanyája lett: a levéltári iratok nemcsak „Barkóczy-laktanya”, de „Barkóczy-kórhaz” is emle­getik, miután ekkor is katonai célokat szolgált. A változatos múltú egykori Buttler-ház siket­néma intézetnek adott helyet, majd egyházi kézbe jutván, kol­légiumul szolgált. Ezt követően a funkcióját vesztett értékes ház 1949-ben az életrehivott Dobó István Múzeum otthona lett, ké­sőbb pedig turistaszállónak ala­kítottak ki, míg a mostani hely­zetben, miután az egyház nem tartott reá igény, egy vállalkozás szerezte meg, hogy ott a birtoká­ba jutott engedély nyomán forin­tos kaszinót állítson fel az ősi, változatos történetű egri műem­léképületben... Sugár István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom