Heves Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-06 / 155. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. július 6., kedd Látószög Tüzes örömeink A vidéki hirdetések közé is bekerült már a tűzijátékok szervezése. Ahogyan olvasom az ajánlatot, a legegyszerűbb parádét sem az átlagember konyhakertjébe szánták, a szívdo- bogtatóbb 500 ezresei pedig a legkevésbé. Meglepne már az is, hogy hazai a reklám, még inkább pe­dig, hogy kisvárosi A texasi milliomosok világából forgatott, sugárzott ismert tévésorozat alapján eszembe sem jutna cso­dálkozni, nézőként ha éppen nem is mindnennapos, de min­den hetes élményem nekem is a magas színvonalú életmód, a pompa, a fényűzés, aminek tanúja lehetek. Némely garden partyn — látom — igencsak sziporkáznak a színes rakéták, fényzuhatagukba tenyérnyi lakásunkban is valósággal bele­szédülünk. Dollármilliomosok — talán milliárdosok — a passziózó üzletemberek, többnyire régi, dúsgazdag családok tagjai. Iga­zán megtehetik, hogy olykor-olykor ne a bogrács, a szalonnás nyárs alá, hanem egy-egy jóval bőségesebb lakmározáshoz te­rített whiskys estély lényegesen emeltebb fényéhez gyújtsa­nak tüzet. Eszemben sincs, hogy számoljam a pukkanásokat, durrogásokat, s találgassam, vajon mibe kerül ez nekik. Biz­tos, hogy adózás után is mindegyiküknek bőségesen van pén­ze erre. S igazán, csakis rájuk tartozik, hogy mit, mire költe­nek. Valószínű, hogy a szokás sem éppen mai, mélyebb gyöke­rű életformához tartozik. Aligha így kezdték valamikor, ami­kor telepesként megvetették lábukat a mesés, s mind máig le­gendás Amerikában. Mint, ahogy hasonló társaik még a Föld annyi más országában. Többet vagy kevesebbet dolgoztak, ügyeskedtek érte, nemigen egy-két esztendő eredménye, amit mutatnak magukról. Okkal káprázik hát a szemem hazai tűzijátékainknak már a puszta hírétől is. Főleg, hogy nem a honi előkelőség budai villáit— palotáit — célozgatja az említett reklám, hanem a ke­vésbé ismert vidéki portákat. Vagy alig kíváncsiskodom kin- tebb is a panelnegyedből, vagy túlságosan naív vagyok felfog­ni, hogy igen, körülöttem is akadnak már — s talán szebb számmal, mint hinném — akik, ha úri kedvük tartja, igenis könnyedén elpuffogtathatnak akár kisvárosi udvaruk, park­juk vendégei szórakoztatására, gyönyörködtetésére félmilliót is. Hát persze! Ez is magyar csoda. Olyasféle ez napjaink vál­tozásaiból — akár a nemzetpropaganda számára is bátran fel­használható eredeményeiből —, amihez néhány esztendő is elég volt. S hitvány irigység helyett csak dagadhat a keblem a büszkeségtől, hogy lám, megint felülmúltuk valamiben a vilá­got. Ez a parányi nép ismét megmutatta, hogy mire képes. Szóval, örülhetnék a — különben még mindig csak szűk rétegként emlegetett, de valójában már most mindenfelől leg­inkább szóba jöhető fogyasztók —, a szerencsésebbek vigal­mainak, amelyeken ha ugyan egyelőre még, vagy inkább soha nem osztozhatom, ám kétségkívül — honiak, magyarok. Azokéi, akikhez legalább a nemzetiségemmel feltétlenül tar­tozom. Nem szép tőlem — de mégsem teszem. Valahogy az a tüzes reklám is lehűt. Majdnemhogy, jegessé dermeszt. Hiszen még találgatni sem tudom, hogy annyi társamnak mikor jut majd legalább a napi egyszeri étele alá kevéske is abból a melegből. Gyóni Gyula Újraszabályozzák a vízi motorozást Mentőmellény és hajólevél kötelező Folyóinkon, tavainkon egyre több, eddig nálunk ismeretlen ví­zijárművel találkozunk. Újfajta vízi motorbiciklik, motoros vízi­siklók rohangásznak, olykor 60- 70 kilométeres sebességgel az üdülőtelepek környékén. Akad köztük sok olyan is, amelyik jtz országutakon közelkedő motor- kerékpároknál nagyobb, 850 köbcentis motorral működik. A jogalkotásnak követnie kel­lett a technika fejlődését. Az 1979-ben kiadott hajózási sza­bályzatot eddig is többször mó­dosították. Ezúttal az újfajta sporteszközök miatt kellett a Hajózási Felügyeletnek az ér­vényben lévő rendeleteket mó­dosítania. Ezek a sporteszközök ugyanis nem minősülhettek ed­dig hajóknak, mert nem feleltek meg azok előírásainak. Ezeken ugyanis nem helyezhető el sem evező, sem csáklya, sem mentő­öv, mert egyszerűen nincs hová tenni azokat. A módosított szabályzat ki­mondja, hogy a továbbiakban azok a „ vízisport céljait szolgáló gépi meghajtású úszó létesítmé­nyek”, melyeknek motorteljesít­ménye meghaladja a 10 kilowat­tot, motoros vízi sporteszköznek minősülnek. Üzemeltetésükhöz a Közlekedési Felügyeleten el­végzett műszaki vizsga után úgy­nevezett hajólevelet kapnak. Ezután e járművekre, illetve vezetőikre a „kisgéphajókra” vo­natkozó korlátozások is érvé­nyesek. Többek között a kikötők 200 méteres körzetében, fürdés­re kijelölt vízterületeken és a Du­nán csak kijelölt zárt vagy nyűt pályán közlekedhetnek. Nyomatékkai hangsúlyozza a rendelkezés, hogy a vízi sportesz­közökkel a menetben lévő hajó útját 300 méternél, a légpárnás hajó útját 1000 méternél kisebb távolságra keresztezni tilos, ezek a járművek 30 méternél kisebb távolságra nem közelíthetők meg. A járművek vezetőinek — akik számára kötelező a mentő- mellény viselése — vezetői képe­sítést kell szerezniük. Ezt az erre kijelölt hat — Baranya-, Győr-, Miskolc-, Pest-, Szolnok- és So- mogy megyei — Közlekedési Fel­ügyelet szervezetében működő hajózási hivatalokban lehet megszerezni. Lehet tanfolyam keretében, de lehet magánúton is vizsgázni. Ez utóbbi esetben vagy valamelyik sportegyesület­nek, vagy már két, képesítéssel rendelkező sportolónak kell a vizsgázó tudását igazolnia. Eb­ben az esetben viszont, ha egy balesetet követő vizsgálat során kiderül, hogy „tanítványuk” nem ismeri a szabályokat, a „ke­zeseket” is felelősségre vonhat­ják a hatóságok. (FÉR) Egy európai polgár — Kocsis Albert Kocsis Albert: „Mindig is azt tettem, amit szerettem volna tenni.. laló lélek felnyitja az embereket egymás iránt; innen ered Ipacs András, vagy Varga Mihály irán­tam érzett vendégbarátsága is, akik a fehér asztal melletti pol­gárt és annak a zenében is oldott lelkét, érzéseit tisztelik. És szere­tik. ”Ez a néhány mondat még az egyébként kedélyes beszélgetés­ben is jelentős hangsúlyt kapott. Mert a vendégszeretet és a ro- konszenv, az egy-huliámhosszon való tartózkodás élteti legin­kább, ezeket a világban utazgató művészeket. Emlékszik Kocsis Albert arra is, hogyan fogadták Japánban, mekkora siker kere­kedett a két egymásra talált gon­dolat, a japánoké meg az övé, amikor diplomatáknak koncer­teztek. Vagy ahogyan Rómában, a Szent István Ház apácái gon­doskodtak róla és muvésztársai- ról. És, hogy könnyel lobogtat­ták zsebkendőiket a búcsúzáskor. És, hogy milyen állapotban, mekkora éberséggel létezik, él, dolgozik, muzsikai egy világván­dor? Ha azt kérdezem tőle, ho­gyan raktározza el magában ván­dorlásának, életének néhány szelvényét, szeletét, hiszen any- nyi-minden késztetés, netán erő­szak szabadulhat egy-egy ilyen határozott, értékes egyéyniségre, mint ő? A válasz ra egyszerű: „ Mindig is azt tettem, am it szeret­tem volna tenni. A politika nem érdekelt. Akkor is, mindig is he­gedűművész maradtam. Ha kér­ték, húztam a bonni hatalmasok­nak, ha az volt a kívánság, hogy menjek Moszkvába, mert ott kí­váncsiak rám, mentem.” Most, ahogyan az ő sajátos tempera­mentumával elővezeti akár Bar­tók, akár Csajkovszkij hegedű- versenyét, az mással nem pótol­ható. Éz az élete, ez a sorsa. És mik a fogódzói az élet ki- sebb-nagyobb kanyaraiban, amikor művészi, emberi kétsé­>gy minden egyes zenekari székre három-négy jelöltje akad a művészeti vezetőnek: nincs kényszermegoldás, ha netán bármelyik szólistája valahol kon­certezne éppen. Amióta — jó két évtizede — barátságot kötött Kocsis Albert az Egri Szimfonikus zenekarral, magam is örvendhetek kitüntető barátságának. Közvetlensége, villanó derűje, azonnali reagálá­sa egy-egy megjegyzésre, elszó­lásra, akar próbakózben is meg- megpiszkálgatva a vonóval a hangokat, a foszlányokkal elját- szaoova, a le nem tagadható, a soha el nem tűnő kamaszos vo­nás mutatja-vallja az egyénisé­get. Nem véletlen, hogy mostani találkozásunkkor is arra a képte­lenül primitív kérdésre: „Hogy vagy? kinyílik az egész arc: „Mire vagy kiváncsi?” Én meg mondom, hogy: őrá. Erre a jó di­ák szorgalmával és az ismerős di­namikájával sorolja, ilyen beve­zetéssel: „Köszönöm, jól. Ami­kor Egerbejövök, nemcsak az jut eszembe, hogy soha nem szá­moltam, hányszor nyitottam ki a hegedűtök fedelét itt, és azt sem olvastam meg, hányszor csuktam rá a hegedűre a tokot, amikor az egri zenészekkel külföldön, Finnországban, Németország­ban vagy bárhol turnézva örül­tünk együtt a sikernek. Boldog vagyok most is, mert nemcsak a közönség köszön vissza, nem­csak a zenészek között akadnak valóban hűséges társaim, ahogy Radnóti Tiborral is még Hatvan­ban, a hatvanas évek táján akad­tunk össze, de a zenében megszó­gek, krízisek támadják meg a cél­tudatos, sikerre vágyódó küzde­lemben? Jókedwelfújja, hogy őt Várhegyi József tanította hittan­ra; hogy számára felejthetetlen élményként él a gyerekkori tábo­rozás az Eger melletti Berva- cserkészparkban; hogy benne egymást váltva játszanak a nagy dallamok, Vivalditól Schubertig, a XX. századi magyarokig, de beleékelődnek ebbe a rendbe a népdalok. Kívülről tudja a 38-as eucharisztikus kongresszus him­nuszát (rá is zendít), képeket, ar­cokat keresetlenül lát és sorol azonnal, ha csak említés történik róluk; boldoggá teszi, hogy a postájában egv napon érkezett annak idején Grósz elvtárstól és egy magyar püspöktől levél, meghívás — most sem véletlenül játszanak az egri bazilikában. Életforma ez? Igen, az. És még valami. Meggyőződés! Tu­datos vállalása mindannak a bel­ső parancsnak, ami benne az éle­tet irányítja. Kocsis Albert elfo­gadta a sorsa által feltálalt lehe­tőségeket. És megbecsülte azo­kat. Azzal, hogy jól gazdálkodott velük. Ma ott tart, hogy az egysé­ges Európát is szimbolizáló útle­véllel rendelkezik, amelyben a második helyet foglalja el a né­met státusz. Úgy német állam­polgár, hogy magyar állampol­gárságát is megtarthatta. És na talán annyira nem is hisz a zene mindenhatóságában, az országhatárokra gyakorlandó hatásában, mint Kodály, de na­gyon szilárdan tudja, hiszi, érti: a megértés az emberek között a nyelvek és határok felett, a meg­értésen túl azzal együtt az egy­másért élni- és tenni-vágyás hité­vel, a generációk és a nemzetek közötti ellentétek, a testi és lelki nyomorúság ellen minden esz­közzel tenni kell: ezért is támo­gatja az „S. O. S. Gyermekfalu- mozgalmat”, a két hazai koncert bevételét is odajuttatják, pedig könnyen lehet, hogy a kamara- együttesben szereplő japán kis­lány csak távolról sejti, mi is lehet az az „S. O. S.” itt, Magyarorszá­f on? Viszont a Teheránból évek­ei ezelőtt elmenekült Hossein Samieian-nak, a fuvolásnak nem kell kiselőadást tartani a kisem- mizettségről, hiszen minden nél­kül vált földönfutóvá, mikor Eu­rópába jött. Pátosz nélkül, rutinos monda­tok nélkül jutottunk el a beszél­getésben a szeretetig, a hit dojgá- íg, az egymás megértéséig. És ő itt fészkelődni kezdett, mint aki­nek a folyó témán túl fontosabb közölnivalója akadt: „Tudod, nemcsak hazajöttem, hanem odaállhatok a nyolcvanhétesz- tendős Édesanyám elé. Tudod, mi ez?” Én ezeknél a szavaknál félve oldalt pillantottam, mert soha nem lehet tudni, mi és ho­gyan buggyan még ki ilyenkor, derűvel is, mosollyal is oldva. Hogy a szem párája ne fátyoloz­za be ennek az érdeme, értéke szerint is európai polgárnak a ha­tározottságát, férfias fegyelme­zettségét. Farkas András Fesztiváli meghívó — Hokkaidóból (Fotó: Szántó György) Csökken a kórházak bevétele Az egészségügyi reform újabb lépése Az egeszsegugyi retorm alap- gondolata, hogy megoldást csak a meglévő pénzek ésszerű és igazságos átcsoportosítása hoz­hat, amely a teljesítményarányos finanszírozás általánossá válásá­ban ölthet testet. Ezen az úton egy újabb fontos határkőnek szá­mított július 1-je, amikortól az alapellátásban kiteljesedik, a szakellátásban pedig megkezdő­dik a teljesítményarányos finan­szírozás. Ez év áprilisában látott napvi­lágot az a Kormányrendelet, amely szerint az alapellátásban júliustól teljesen megszűnik a ko­rábbi bázisalapú támogatás. Ezt az úgynevezett fix összegű támo­gatás váltja fel, amelynek értéke felnőtt körzet esetén 20-30, gye­rekkörzetnél 25-35 ezer forint között mozog havonta. Ezzel párhuzamosan 40 forintra emel­kedik a biztosítási kártya egy hó­napra lebontott alapértéke, és megduplázódik a területi pótlék is. Úi elemnek számít a deeresz­szio, amellyel a tarca a mamut­körzetek kialakulását, és ezzel az ellátás színvonalának romlását szeretné megakadályozni. Ez­után ugyanis — egy bizonyos kártyaszám felett — már csak mi­nimális plusz pénzt kap az orvos. Az alapellátásban tehát kitel­jesedik, a szakellátásban pedig most kezdődik a teljesítmény­arányos finanszírozásra való át­térés. A járó- illetve a fekvőbeteg szakellátó intézetek ugyan már lyen neavatKOzast vegezrex, ae először csak szeptemberben kap­nak ennek megfelelő finanszíro­zást. Böjté Lajos, a Kórházszö- vetség főtitkára elmondta: a kór­házak — a felkészülés jegyében — már egy ideje mérik sajat telje­sítményüket, eddig azonban en­nek nem volt pénzügyi vonzata. A megfigyelések alapján egyér­telmű — mutatott rá —, hog\ csökkenni fog a kórházak bevé­tele, már csak azért is, mert ezen­túl a kihasználatlan ágyak után n Ki oito o Tnűf o tni-í’n/inlomnntAí’itnf’ vt. egri Barokk Fesztivált szombaton este a székesegyházban a Nemzetközi Bartók Kamarazenekar'’ nyitotta meg, Vivaldi, Res- ighi. Bocherini, Mercadante alkotásaival. Az együttes művészeti ezetője Kocsis Albert „Liszt-díjas” hegedűművesz. Magyarorszá- on a keszthelyi Festetics-kastélyban még egy koncertet adnak, és űndkét esemény bevételét az „S. O. S. Gyermekfalu” javára aiánliák fel. Ez az alkalom — ünnepi is, ba­ráti is —, hogy néhány vonással közelebb hozzuk a művészt, az embert, a világjáró vándort a ha­zai közönséghez. Annyit lexi­konszerűen le kell jegyeznünk, hogy Kocsis Albert hatvani szár­mazék. 1955-ben már az Orszá­gos Filharmónia szólistája, 1957. óta rendszeresen fellép külföldön. 1959-63 között a Bartók Béla Zenei Szakiskola tanára, 1968-tól a kölni Rheini­sches Kammerorchester szólistá­ja, első koncertmestere; 1977- től a Westdeutsche Kammersolis­ten művészeti vezetője, manap­ság a kasseli konzervatórium professzora. Hogyan is jut el valaki arra a gondolatra, hogy létrehozzon egy kamarazenekart német, osztrák, japán, iraki, magyar és „kitudja-hany” nációból, nehe­zen kézben tartható, csak alapos adminisztrációval összetrombi­tálható társaságot csak, azért, hogy Bartók Béla nevét vigye zászlóként városról-városra, or­szágról országra Európában, a tengeren túl is, nemcsak a min­den zenei nemesért rajongó-lel- kesedő Japán? A válasz csaknem olyan egyszerű, mint a napjaink­ban ünnepelt Kolumbusz tojása. Kocsis Albert professzorként többszáz tehetséggel foglalko­zott, akik szólistákként is barátai maradtak — így állt össze egy ál­dozatos művészgárda. Innen tá­madt a gondolat is! A név ma­gyar, Kocsis Albert emlékezett Kodály és Bartók aforizmáira — a zene nem ismeri a politikai ha­tárokat. Ma már ott tartanak,

Next

/
Oldalképek
Tartalom