Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26-27 / 147. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. június 26—27., szombat—vasárnap Jim Éjszaka van, kétéves vagyok. Kilométerek százaira tőlem meghal egy ember, nyakában az a furcsa, mohó gyöngysor, felette ostoba vigyorral lebeg remegve a rég várt, álarcos Halál. Fiatal, kihűlt test ázik a kádban, borotvált, angyali arccal, mereven bámulja másik oldalon tanyázó társait, de elszállt, szabad lelkében nincsen félelem, mert már tudja, „nem vesz erőt rajtuk a halál”. Egyre feljebb emelkednek az örök, mind nagyobb területeket átfogó emberi tudatban, hiszen ők támasztják alá azt, az értelem alatt meghúzódó, nagy, titkos áramlatok felfedezésével, értelmezésével és megfogalmazásával. Nem rettentette, és nem rettenti el őket a meg nem értés pofonáradata, sem a gondolkodás nélküli rajongás sikamlós csókorgiája, ók erre rendeltettek, előre, csak előre bármi áron, előttünk, bele a végzetbe, utakat és tilalomfákat kijelölve nekünk, késői utódoknak, akik a jelen baljós jelenségei között, az ő titkaik vad szeszével átitatva viseljük el létünk csuklyás, rémisztő árnyait. Ott fekszik ő, halott, én kétéves vagyok, nem ismerem, persze, nem ismerhetem még, mélyen alszom, messze tőle, gyermeki álmaim mezején járva, miközben az ő vénséges vén lelke áthatol a lét és nemlét vékony falán, és átér oda, ahová készült egész életén át, hogy megtudja, mi vár ott rá, mi van Az után. Nem mondott semmit, elment, nem állíthatta meg senki, semmi, hiánya itt kísértő, létezésével egyenértékű tényező. Hangja, gondolatainak édes-bús mélysége elér az utcán, és újra meg újra beleborzongok abba a le nem írható, el nem mondható gyönyörszenvedésbe, amelyet lelkének hűvös fuvallató érintése olt belém. Belém, és sokunkba nyomott valami addig ismeretlen, valóság elleni szérumot ez a huszonhét évesen elment ember, költő, énekes, aki verseivel, életével bizonyítja létünk értelmét. (Szinte hallom a gúnyos kacajt, látom a megvető szemeket, mert igen.... Ivott. Sokat ivott, de emellett tudott, érzett, többet, mint közülünk nagyon sokan, s ez a tudás, ez a lelki mélység nem az alkoholból fakad, ó, nem bizony...) Már életében híres volt, el tudta mondani a belsőjében csatázó rémképeket, el tudta üvülteni az elmondhatatlant, de a Halál tette igazán misztikussá őt, ám ezzel együtt divattá is vált halhatatlan lelkét idézgetni. Pólókról néz rám szomorú, megtört gyermekszemeivel, hangja, gondolatai, örök kívülállósága üzletté prosti- tuálódott, az „elvontság” minta- példányai órákat tudnak róla értekezni, közben nevének erejével megfogják egy ámuló lány mellét. Halott vagy, Jim. Huszonkét éve. Én pedig lassan felnőttem ezalatt, és megértem azt, hogy többet jelenthetsz most, mint eddig bármikor. Évfordulód petárdái elpufogtak már, maradtál bennünk, beléd kapaszkodókban, akik az ördögök között találtuk meg az angyalokat. Nyugodj békében, bennünk, velünk, örökre. Saufert Attila Szexklub New Yorkban „Runway 69” névvel új szexklub nyílt New Yorkban. A Forest Hills lakói felháborodtak a sztriptízbár és klub miatt. Szerintük az oda látogató „vendégek” rontják a városrész közbiztonságát. (FEB-fotó) Pataky Dezső: Másodrendű útvonal... T akaros házacskában laktak, dombnak emelkedő utcán, ahol a csend és a gyümölcsösök kezdődnek, meg a szénaillatú réti kaszálók, s amerre az erőműből szétágazó magasfeszültség fényes vezetékei búcsút vesznek a várostól. Két tágas, ízléssel és gonddal berendezett szoba, kamra, fürdőszoba, s a ház körül parányi kert — ennyi volt az ő birodalma. Egy asszonnyal, s az éneklő hangú Verocskával, aki idén februárban lépte át az ötödik évét. Az asszony és Verocska mindig csak reá várakoztak, s ő úgy tette a dolgát, hogy egyszer se maradt távol éjszakára. Jó is az, hazatérni a hosszú, fárasztó útról, s otthon meleg víz váija a fürdőszobában, utána jóízű, finom ételek, és fehér, jószagú ágy, amelyben az asszony csókolja a férfi szemére az édes álmot. Alighogy belép, Verocska izgatottan matatja a zsebét, megszokta, hogy a zsebekben mindig valami ajándék lapul, s a legapróbb dolgoknak is mennyire örül. Jó, ha az ember gondoskodik ilyen otthonról, asz- szonyról, s ha eljön az ideje, gyerekről is. Moher Károly gondoskodott. Az asszony és a gyerek mindig hazavárják. Ám egy ideje furcsa dolgokat tapasztal maga körül, és ő nem érti ezeket a furcsaságokat. Nem érti, és nem tudja megemészteni. Azt, hogy naponta érzi, mennyire drágul az élet, s mind kevesebbet ér a forint. Azt, hogy a cégtől időnek előtte embereket küldenek nyugdíjba, másokat átszervezés miatt elbocsátanak, szerkezetátalakításról, új vállalkozási formákról zsolozsmáznak a vezetők, de nem történik semmi, csak a régi rend borult fel, mindennap más és más ember parancsol, csupa kapkodás van mindenütt, a megújulásról csak prófétáinak, azt mondogatják, hogy mindent másképpen és jobban kell csinálni, mint eddig, de hogy hogyan másként és hogyan jobban, azt senki nem tudja megmondani. A felgyűlt idegfeszültségtől otthon sem bír nyugodni, a legapróbb dolgok felbőszítik, kihozzák a sodrából, aztán könnyen összeszólalkoznak az asszonnyal, és hamar oda az egyetértés, csak a harag, a sértettség és békétlenség rakódik egymásra. Ezért aztán Moher Károlynak mostanában nincs kedve még hazamenni se... Péntek délután volt, az elcsendesedett Volán-telep placcán katonás rendben álltak, tisztára mosottan sorakoztak egymás mellett az országutak vándorai. Moher a diszpécser irodája felé tartott sietősen, hogy még egyszer a lelkére kösse, ne felejtse el értesíteni a feleségét. Félúton a szomszédjában lakó sofőrkollégával találkozott. — De jó, hogy összefutottunk! — mondta. Lépj már át hozzánk, és szólj az asszonynak, hogy ne váljanak. Sürgős fuvarom van, költöztetés Dorogra. Ki tudja, mikor érhetek haza... A sofőrkolléga értetlenül nézett rá: — Sürgős fuvar, ugyan, ne marháskodj! Eleget voltál már úton a mai nap... — Sürgős fuvar Dorogra! — És pont terád osztották, mikor vannak náladnál pihen- tebbek, s főként olyanok, akik nem családosak?! — Elvállaltam! Te is tudod, a lóvéra minden mennyiségben szükség van. Miért éppen én hagynék ki egy pénzes fuvart? — A hétvége a családé... — Hagyd ezt a hegyibeszédet! Tedd, amit mondtam, add át az üzenetet. — Ha jól tudom, szombatra bevásárlást terveztetek. Családi vásárlást. Megígérted a kislányodnak, ő újságolta el az enyémnek, és innét tudom... — Ez nem a te dolgod...! Köszönés nélkül otthagyta a szomszédját, sietett, hogy mielőtt nekivágna a hosszú útnak, teletöltse az üzemanyagtartályt. Csak annyit tudott a fuvarról, hogy bútort fog szállítani Dorogra. Kinek és minek szállítja azt a bútort — nem tudhatta. És most a találgatáshoz sem volt semmi kedve. Eh, majd kiderül... Magas, bordó színű, régi típusú bérházhoz ért. A járdán már ott sorakozott néhány bútordarab: háromajtós szekrény, reka- mié, székek, asztalok, fotelek. A bútorok mellett egy fiatal, barna nő járt ide-oda, idegesen. Mikor észrevette a lassító teherautót, élénken integetni kezdett... Sokáig tartott a rakodás. „Kriszti” — így mutatkozott be Molternak a pergő beszédű barna nő. Állandóan ott sürgött- forgott a bútorokat emelgető emberek körül, s bármihez nyúltak, rögtön rákezdte: „Jaj, el ne ejtsék! Jaj, le ne töröljék róla a mázat! Jaj, vigyázzanak, óvatosan, ki ne törjön a lába!” Moher nem nagyon figyelge- tett rá. Csak annyit állapított meg róla unott közönnyel, hogy huszonöt-huszonnyolc év körüli lehet. A kisebb darabokat ő is segítette felrakni a kocsi platójára, s minden nyújtózkodására csinos, izgatóan szép, formás domborulata aljáig felhúzódott rövidre vágott és kirojtozott szélű szoknyája. Ilyenkor olajosán fénylő kreol combjai tövénél hosszan láthatóvá váltak megfeszült bugyijának fehér csipkedíszei. Moher oda sem pillantott, csak a gurtnis nyakú pakkerok kocsányon kilógó szemeit figyelte csodálkozva. — Ilyen nőt eldobni!? Hát nem vétek, uram...? — kérdezte Mohert az egyik gurtnis nyakú, mikor Kriszti beszaladt a homályos kapu alá körülnézni, hogy nem maradt-e ott valami apróság. — Fertelmetesen csinos! És hallhatta, okos meg művelt nő is! — csettintett nyálazó szájszéllel a társa. — Most láthattad, hogy az ilyenre is rá lehet unni. Hisz gondolj bele, ez is csak a hátára fekszik — legyintett rókaszőlős savanyú képpel az első gurtnis. Egyenletes zajjal járt a motor. Égett benzin- és olajszag áradt a vezetőfülkébe. Moher óvatosan a nőre sandított. Még mindig szépítkezett, fésűjével fürtjeit igazgatta a homlokán és két füle mellett. Olyannyira belefeledkezett a műveletbe, hogy a nyelve is előbújt szétnyílt ajkai közül. — Nős? — fordult egyszerre a sofőrhöz, alig sikerült a férfinak leplezni, hogy titkon-lopva rászállt a tekintete. — Hogy nős vagyok-e? — ismételte a kérdést Moher unottan. A kormánykeréken nyugvó kezére nézett, és elmosolyodott. „Most akár le is tagadhatnám!” — gondolta. De csak bólintott. — De hisz nem látok gyűrűt sehol az ujjain. Szégyelli talán? Moher felnevetett: — Nem szoktam meg, hogy hordjam... Piszkos munka leginkább a miénk. Olajban, zsírban jár az ember keze. Ha kell, sárban is muszáj a kocsi alá feküdni... Nem használnak ezek az aranynak... És különben is baj származhat abból, ha az ember gyűrűt hord. Most meg Kriszti kacagta el magát: — Tartózkodóbbá teszi a nőket, ugye?! — Ez is előfordulhat — hagyta helyben a szavait Moher. — De inkább ilyen baleset érje az embert, könnyebben elviseli. Mert itt volt nálunk a szőke Ocsenás esete... Beleakadt a gyűrűje valamibe, s úgy összetörte a csontot is, hogy le kellett vágni az ujját. — Ne beszéljen nekem ilyen szörnyű dolgokról — tiltakozott élénken Kriszti. És beszélt, beszélt mindenféléről, Moher nem figyelt oda, és nem is értette, miről. Emelkedőn kapaszkodott a kocsi, erőlködött a motor a teherrel. Moher visszavette a sebességet. Keze, ahogy a sebességváltó gombját szorította, odaért a nő térdéhez. — Bocsánat — mondta, de Kriszti úgy tett, mintha észre se vette volna a mozdulatot. Felértek a tetőre, és Moher megkérdezte: — Magának van férje? Kriszti ránézett a sofőrre. — „Vak ez az ember itt, vagy csak tetteti magát, udvariasságból?” — kérdezte a tekintete megrovó- an. De Moher állta a nézését. — Csak volt férjem — mondta aztán, nyomatékkai is megtoldva. — Elváltunk...! S ha netalán- tán nem vette volna eddig észre, hát most költözködöm... Moher megint sebességet kapcsolt. Ugyanazok a mozdulatok, mint az előbb, s az eres, inas férfikéz nemcsak érintette a nő térdét, ott is maradt. Érezte az eleven test melegét, a fiatal női térd jó húsmelegét, s ujjai hegyén át, mintha villamos áram bizse- regtető apró nyilallásai futottak volna szét benne. És Kriszti nem húzta arrább a lábát, nem söpörte le térdéről a férfi kezét. — „Ilona dühösen rám ordított, mikor legelőször a térdéhez értem. Pedig az az érintés igazán véletlenségből történt” — gondolta Moher. ...Nyolc éve találkoztak először. O már akkor is kocsit vezetett. Az erdőgazdaságnak fuva- rozgatott éppen, a lány pedig az egyik városkörnyéki csemetés- ben dolgozott. Lekésték az erdészet autóbuszát, s a városból kivezető útnál egy csapatnyi fiatal lány azt leste, melyik alkalmas járműnek inthetnének. Ő integetés nélkül megállt. Hárman elő- reültek, a többiek hátul másztak fel visongva a platóra, és este ugyanígy utaztak vissza a városba. Azután minden reggel csak őrá vártak a lányok, s mindennap újra meg újra ismétlődött a jelenet a kocsi megrohamozásával, civakodásokkal, hogy kik üljenek előre, a sofőr mellé. — Majd én mindig kiválasztom!— döntötte el a vitát Molten És a legcsinosabbakat hívta maga mellé. De sohasem hiányzott közülük Ilona. „Ilkó” — ahogyan a sofőr harmadik nap elnevezte a formás, szép állású leányt. — Van már szeretőd? — évő- dött vele. — Füttyenteni se kell, tízen nyúlnak öt ujjam után! Moher fölényeskedőn nevetett, tetszett neki ez a felvágott nyelvű, talpraesett, harcias természetű leány. — És ha egyedül csak én nyúlnék?! — kérdezte. — Megjárhatná! Nagyon megjárhatná! — villantotta a sötét szemét. — Csak nem haragszik rám a kislány? — Magára, én?! Ugyan, mit képzel... Egy sofőrrel se állnék szóba komolyan. Egytől egyig szélhámosok mind. Út széléről szedik fel a szerelmet is. — Magácskát, példának okáért, éppenséggel az út közepéről szedtem fel. Tehát már eleve nem lehetek olyan, mint akikről a „kisnaccsága” beszél. A lány megsértődött, de estére már nem is emlékezett, miért is kellene haragudnia erre a szemtelen sofőrre, aki csak vele perlekedett, s a többiekre rá se nézett. És eljött az a nap is, amikor II- kó egyedül ült be melléje... Szeptember közepe táján történt. Még ereje volt a napnak, s puhameleg, bársonyos simogatásúak az esték. Azon az estén hódító illatokkal lélegeztek az erdők, mikor Ilkó ott várta a kocsit a sziklák közé futó kanyarnál. A műútról hamar letértek egy ráfoske- rék marta földútra, nem telt sok idő, máris egy erdőmélyi holdfényes tisztáshoz jutottak, és ott Moher minden lámpát sorra kioltott... — Tudod, van benned valami, ami megmagyarázhatatlanul vonzza köréd a nőket. Nagyon vigyáznom kell majd rád, nehogy elszeressenek tőlem... — mondta egy ízben Ilkó. „...Ami megmagyarázhatatlanul vonzza a nőket!” — jutott eszébe. Kanyar jött, teljesen kisodródott a kocsi az út szélére, a jobb oldali hátsó kerekek az útpadkán futottak, aztán sikerült balra tekerni a kormányt. Kriszti, aki valami buta dalt dudorászott mellette, aprókat sikítva kapkodott kezével, és kétségbeesetten fogta át a férfi vállát. Moher érezte, mint nyomódik felső meztelen kaijához a nő feszes, formás melle. „Azt mondtad, Ilkó, hogy nagyon vigyázol rám...!”— nyilallt belé. Nem, nem csalta meg soha Ilkót. Csak az éhes ember kapkod az ingerlő falatok után, s ha már egyszer jóllakott, megnyugszik. így volt Moher a nőkkel, a szerelemmel... Egy idő óta azonban annyira megváltozott benne és körülötte minden. És Ilkó nem vette észre, Ilkó hagyta, hogy minden megváltozzon. A veszekedések után harag maradt bennük, s az ágy se hozta meg számukra a béküléseket. Istenem, olyan régen ölelte Ilkót. Istenem, olyan régen is ölelt meg asszonyt... Teljesen besötétedett már, villanyszemüket hunyorgatták az utcák, mikor nagy sokára Dorogra értek. Nem volt segítség a lerakodásnál, s Kriszti két embert szólított meg az utcán a kései órákban. Szerencse, hogy azok ketten nem húzódoztak, s így hármasban hamar lekerült minden az autóról, mert Moher se húzta ki magát a munka alól. — Tudom, hogy fáradt lehet, de ugye, segít nekem a bútorok helyretologatásában is? — kérlelte az asszony a sofőrt, s a szoba közepéről dirigálta, mit hogyan csináljon. Aztán odaállt melléje, hogy segítsen a férfinak. Sister- gett, szikrákat hányt körülötte a levegő. S ahogy a bútorokat tologatva a testük össze-összeért, teljesen felingerelte a férfit. Az ingerlés villámos bizsgetése pedig védtelenné tette és elbágyasztot- ta egyszerre... Delet harangoztak a rádióban, mikor Moher az asszony mellett megmozdult. Odakint az utcán emberek siettek az erős napsütésben, élénk beszédjüket áthallotta a zsalugáteren. Kriszti megcirógatta a férfi borostás állát,’ nyaka köré fonta puha, illatos karját, játékosan orrához dörzsölte az övét, majd a szemét csókolgatta. — Gyönyörű éjszakánk volt. Annyira kiéhezett voltál, hogy majd felfaltál... Szeretném tudni, mit mondasz majd a feleséged-; nek, ha megkérdezi, hol voltál ennyi ideig? — Nem fogja megkérdezni... De ha mégis, akkor megmondom neki az igazat, hogy másodrendű útvonalra tévedtem... Molternak nagyot kordult a gyomra, és arra gondolt, hogy a konyhában, a tűzhely szélén, a kék mintás, nagy ötliteres tálban már ott párolog a frissen kifőzött lekváros derelye. Kedvenc étele. Éppen csak megemlítette valamelyik este, hogy már nagyon régen evett, és asszonya megígérte a lekváros derelyét a szombati ebédre. Ilkó már megterítette az asztalt is a szobában, csak őt várja, hogy betoppanjon, s kezdi a felszolgálást. Verocska biztosan nagyon éhes, de Ilkó csak az utcát lesi, a hangokra figyel, nem nyikordult-e a kiskapu. — Nagyon szeretném látni az arcodat, amikor megkérdezi...! Várnak talán két óráig is. Verocska addigra már eszik, de Ilkó nem nyúl az ételhez. Leszedi a tisztán maradt tányérokat, elmosogatja, mintha azokból is ettek volna. Aztán kitör belőle a sírás, mert arra gondol, hogy valami baj, valami rossz dolog történhetett. — Hé-é-é! Ábrándozunk...? Vagy most egyszerre rád tört a bűntudat... és... sajnálod... a feleséged??! Molter a nevető asszony arcába vágott nehéz, csontos öklével. És rettenetesen szégyellte magát. „Másodrendű útvonal! Másodrendű útvonal!!!” — zakatolt benne a gondolat, s úgy kapaszkodott ebbe, mint egy fuldoklónak dobott mentőövbe. N em vette észre, mikor hagyta maga mögött a várost. A nyílt országúton száguldott. Reszketett, remegett, bőgött a motor a nagy erőkifejtéstől. Nem tudta, vajon hazaér-e még vacsora előtt...
