Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19-20 / 141. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. június 19—20., szombat—vasárnap Hatvan hátránnyal indult Beszélgetés Szinyei András polgármesterrel Közel három éve — nem kis meglepetésre — Hatvan polgár- mesteréül Szinyei András negyvennyolc éves, ötgyermekes agrármérnököt választották. A huszonötezres Zagyva-parti város képviselő-testületébe a KDNP színeiben került. Aránylag kevesen tudták, hogy ki is ő, de az azóta eltelt néhány év alatt a közélet ismert szereplőjévé vált. A város legfontosabb problémáiról érdeklődtünk tőle. — Milyen volt a rendszerváltáskor Hatvan kezdő helyzete, amikor polgármesterré választották? — Hatvan akkori helyzete megítélhető egyrészt a gazdasági, másrészt a hangulati oldalról. Az anyagi helyzetünk kritikus volt, mert száztízmilliós adósságot örököltünk. Ez indulatokat váltott ki a képviselőkből. Vizsf álatokat követeltek, felelősöket erestek. Megállapítottuk, hogy iskola és tornaterem építésére, másrészt lakásépítés támogatására, valamint csapadékvíz-elvezető csatornarendszer kiépítésére fordította a kölcsönt a város korábbi vezetése. Utólag értékelve is úgy látjuk, hogy ez a város életében fontos volt. Azon talán el lehet gondolkodni, hogy egy ilyen kis település miért nem vehetett fel erre a célokra központi pénzeket. Mert ennek a terheit ma is nyögjük, úgy jelenik meg a költségvetésünkben, hogy évente 34 millió forintot kell tór- lesztenünk. Más önkormányzatok még tartalékot is örököltek, vagy éppen nullával indultak neki az új rendszernek — mégis panaszkodnak. Nekünk súlyosabb gondjaink vannak, mégsem jajgatunk. Megpróbáljuk rendkívül racionálisan felhasználni azt a kis pénzt, amivel rendelkezünk. Hangulati oldalról a választások után egy felfokozott, indulatos állapot uralkodott. Szerencsére sikerült a korábbi nyugalmat visz- szaállítani. A képviselő-testületi üléseken sem jellemző, hogy elszabadulnának az indulatok. Ami mégis feszültséget okoz, az visszavezethető a gazdasági helyzetünkre. A pártviszályokat sikerült kiszorítani a testületi munkából. — Egyetlen településen sem volt könnyű megteremteni az új önkormányzási modellt. A városban milyen állomásai voltak ennek? — Szakmailag egy nagyon jól képzett gárdát találtunk a városházán, úgy tapasztaltam, hogy nyugodtan lehetett rájuk építem. Kétségtelen, hogy amíg az új struktúra be nem állt, tehát a különféle pályázatokat el nem bíráltuk — gondolok itt a jegyző és az irodavezetők kinevezésere —, addig volt egy nagyfokú bizonytalanság. Nyílván akadtak olyanok is, akik eleve tudták, hogy nem lesz helyük az új hivatali vezetésben. ók többnyire önként elmentek, de volt, akit el kellett tanácsolnunk. A hetven-hetven- öt fős hivatalból mintegy tizenöten távoztak az elmúlt két év alatt. Meglepő módon az új emberek felvétele jelentett gondot, mivel pályázatainkra nemigen jelentkeztek. Az a nagyarányú Kampány, miszerint „ki kell takarítani’’ a hivatalokat, és úgy építeni újjá — néhány emberrel megoldva az önkormányzást — teljesen irreális volt. — Mindnyájan tudjuk és átéljük, hogy milyen gazdasági helyzetben van az ország. Hatvan hogy élte meg városként és közösségként ezt a gazdasági váltást? — Nagyon rosszul. Közintézményeink meglehetősen elhanyagoltak és szegényes felsze- reltségűek. Itt elsősorban az iskolákra gondolok, ezen belül is a tornatermekre. Hét általános és három középiskola működik városunkban, ezekben csak egy- kettőnél megoldott a tornatermi kérdés. Ezen túl minden iskolára ráférne a tanterembővítés és -korszerűsítés, arra pedig már f ’ondolni sem merek, hogy jó enne egy uszoda is valamelyik tanintézet mellé, holott ez ma már elengedhetetlen lenne. Ezért egyelőre csak három tornaterem megépítésére írtunk ki pályázatot, melyre hitelt kell felvennünk. — Milyen arányú a munkanélküliség, s van-e perspektívája az álláskeresőknek Hatvanban? — Hatvan a megye szélén nagyon sajátos helyzetben van. Köztudott, hogy közelebb van a fővároshoz, mint a megyeszékhelyhez, így az emberek ügyesbajos dolgaikat, de a kulturális ügyeiket, bevásárlásaikat is inkább Budapesten intézik. Munkahelyük is ott van sokaknak. A G azdasági válsággal együtt jár, ogy nemigen vállalják a munkáltatók az utazási költségeket, tehát a bejáró, ingázó dolgozókat bocsátják el elsőként. Ez egy nagy hullámot jelentett nálunk is, nagyon sok ember elveszítette az állasát. A másik tényező, hogy sajnos városunkban nem önálló cegek működtek — talán csak a cukorgyár az egyetlen büszkeségünk —, hanem elsősorban leányvállalatok. S ha egy vállalat karcsúsít, akkor a külterületi, vidéki üzemegységeket szünteti meg. Emh'thetném példaként az Onon-üzemcsaraok bezárását, ott korábban száztízen dolgozhattak, a Duna Cipőgyár háromszáz főből már csak százat foglalkoztat, a gödöllői tangazdaságból is sok embert elbocsátottak. Ezért megközeh'ti a 20 százalékot a munkanélküliség Hatvanban és térségében, holott egy jó közlekedési viszonyokkal rendelkező településről ezt senki sem gondolná. — Miként érinti ez a város bevételeit? Lehet-e helyi adókat kivetni ilyen körülmények között? — Rákényszerültünk a helyi adók kivetésére, mert a rossz körülmények között élőkön csak azok segíthetnek, akiknek megoldott a helyzetük. Aki nem bírja az adókat szociális és egyéb okokból, annak természetesen felmentést adunk egyéni elbírálás alapján, azonban akitől lehet, attól beszedjük a kommunális és iparűzési adót. Hosszas vita előzte meg a testületi ülésen, aztán a lakossági közmeghallgatás alkalmával is az adó mértékéről születő döntést. Ezt megelőzte a tájékoztatás a terhekrőlés a célokról, így aztán — ha lehet mondani — pozitív fogadtatása volt az adónak. A lakosság úgy ítélte meg, hogy ha valaki valahol él és tevekenykedik, járuljon hozzá a „Az örömöm az, hogy lehet az embereken segíteni...” (Fotó: Perl Márton) közös költségekhez. Úgy gondolom, hogy ez nem olyan magas összeg — különösen a környező településekhez viszonyítva —, hogy ne lehessen megfizetni. — A rendszerváltás elején sokan úgy gondolták, hogy az önkormányzat és a gazdaság különválik egymástól. Aztán hamar kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, az önkormányzatoknak is szerepük van a gazdaság élénkítésében. Mekkora a felelőssége az önkormányzatnak, s személy szerint a polgár- mesternek abban, hogy a varos gazdasági élete jobb legyen? — Külön vannak az atlami és az önkormányzati intézkedések. A város vezetésének nagyon szűk a tere. Szeretnénk bevételeinket növelni, akár telekeladásokból, akár helyi adókból. Ugyanakkor azt is szeretnénk, ha vállalatok, cégek települnének Hatvanba, ehhez kedvezményeket biztosítunk, mert távlatokban úgy gondoljuk, tőlük kapjuk majd az adót. S természetesen így munkahelyek is teremtődnének. Azért szervezzük a hatvani expót is, hogy élénkítsük a gazdaságot. Magam is a vállalkozó szférából jöttem. Annak idején, amikor irodát szerettem volna bérelni, eltanácsoltak, és nem adtak útmutatást, hogy hol keressek. Ezért én az ilyen jellegű kérésekre odafigyelek, s megpróbálok segítem a vállalkozóknak. A kezdeti időkre telefont, telefaxot biztosítunk, hogy beindulhasson a vállalkozás. Minden esetet egyedileg kezelünk, más és más a támogatás módja. Például az Egzota Faipari Szövetkezet a jelentős tartozását természetben kompenzálhatja, a városháza elöregedett irodabútorait újakra cseréli. — Milyen perspektívát lehet a város elé tárni? Kidolgoztak-e olyan elképzelést, rendezési tervet, koncepciót, amely Hatvan távlati érdekeit szolgálja? — Természetesen. Tanácsadóink bevonásával készítettünk egy „kiajánlási” tervet, amely részletesen tartalmazza, hogy a város területén hol célszerű ipar- fejlesztési beruházásba kezdeni, s mely területek azok, ahol lakásépítésre nyílik lehetőség. Ezt nagyon sok helyre eljuttattuk, s időnként jelentkeznek is az érdeklődők. Azt viszont sajnálom, hogy nagyobb ipartelepítési szándékkal ez idáig még nem kerestek meg bennünket. — Említette, hogy Hatvan a megye peremén helyezkedik el. Milyen következményeit érzik ennek a helyzetnek? — A megyével a kezdetektől fogva vannak konfliktusaink. Most már kénytelen vagyok megérteni a megyei önkormányzat álláspontját, hogy csak arra van pénzük, amit a törvény előír, vagyis a megyei intézmények fenntartására. De mégsem tudom elfogadni, hogy abban a térségben, ahol kevés megyei intézmény van, igen minimális a visz- szajuttatott pénz. A megye a lakosság arányában kapja a támogatást, s amikor nem egy-egy településnek kell a gondjait megoldani, hanem a térségi feladatokat, akkor igenis szerepet kellene vállalniuk. Gondolok a kórházra, a strandra, a művelődési központra. Ha kisebbek is ezek a létesítmények, mint az egriek, azért ide is bejárnak a környékben élők. Külön kiemelném a kórházat, képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen nagy léptékű intézmény fejlesztését — amely ténylegesen térségi feladatot lat el — a város költségvetéséből kell finanszíroznunk. Ugyanakkor látjuk, hogy az egri kórház menynyi támogatást élvez a megyei önkormányzattól. A tavalyi másfél millió forinton kívül — amit egy életveszélyessé vált lift felújítására fordíthattunk — mi nem kaptunk rá pluszpénzt. — Polgármester űr mintegy véletlenül került a székébe, amikor kereszténydemokrata színekben a város vezetője lett. Ezt kitérőnek tekinti az életében, vagy pedig távlati tervei is vannak, a választók akaratától függően? — Valóban a választók akarata a döntő. Mivel több mint egy év van a következő választásokig, korai lenne bármiféle nyilatkozat. Úgy kerültem be a köz- igazgatásba, hogy előzőleg ilyenfajta kapcsolatom nem volt, s nem voltam közismert ember. Tehát számomra is meglepetés volt. Egy percig nem bántam meg, sok örömet találtam ebben a munkában: lehet az embereken segíteni. Szívfájdalmam, hogy nem tudtunk Hatvanért többet tenni. Ennek részben pénzhiány volt az oka, de mégis bizonyos elképzelések kirajzolódnak. Remélem, hogy a városfejlesztésben is lesz eredménye tevékenységünknek. Gábor László Képek egy óvónőről — egy óvónő képei „De jó, hogy itt vagy...” Szalmásiné Vilcsek Katica kitalált egy játékot. Aztán meg is rajzolta, s kipróbálta a gyöngyösi 14-esszámú óvodában, aholaol- gozik. Kiderült, hogy a „dolog” működik. A gyerekek megszerették ezt a logikai fejtörőt, és általában szívesen játszanak vele. Elküldte egy országos játéktervező pályázatra, amelyen harmadik díjat nyert vele. Innentől aztán beleesett abba a csapdába, amelybe oly sok tehetséges ember kerül Magyarországon. Hiába jó az ötlet, hiába jók a tapasztalatok; gyártó, amely tömegesen dobná piacra a terméket, jo darabig nem akadt. Aztán egyszer csak a gyöngyösi Cicero-Print Kft. fantáziát látott abban, hogy kinyomtasson néhányat ebből az egyszerűnek tűnő, ám mégis készséget fejlesztő fejtörőből. — Mik a tapasztalatok, hogy fogadták a játékot az óvodák, óvónők? — kérdezem Szalmásiné Vilcsek Katicától. — Minden óvodának küldtünk ismertetőt, s azt is felajánlottuk, hogy amennyiben tíz darabot eladnak a szülők között, úgy az óvoda egyet ingyen kapna. Igazából mar nem én tartom kézben a saját szellemi termékemet, hanem az a kft., amelyik vállalta a terjesztését. — Hogyan talál ki valaki egy logikai fejtörő játékot? — Általában az óvodákban a „dobok-lépek” típusú társasjátékokon kívül nemigen van olyan, amelyik esetleg az értelmet is fejlesztené. A nagycsoportosok viszont már igénylik, hogy megmozgassák az agyukat. Nincs annál fontosabb ebben a korban, mint hogy játékos formában tanuljon a gyerek, mindenféle kényszer es iskolásdi kérdezz-felelek nélkül. Adva volt tehát egyfajta „hiányérzet”, és ez szerencsésen párosult azzal, hogy én kerülő úton jutottam a pályára. Vegyipari technikumot végeztem, tehát a reál érdeklődésem, a fizika, kémia, matematika iránti vonzódásom viszonylag erősebb volt, mint általában az óvónőké. Nem dicsekvés, de amikor a gyes alatt elvégeztem a képzőt, logikából ötöst kaptam, ami általában ritkaságnak számít ebben a szakmában. — Mi a lényege ennek a játéknak? — Az alapja egy úgynevezett logikai dominó, amely képekből áll. A gyerekek imádják a képeket. Amikor elébük kerül egy rajz, egy színes figura, akkor azt szinte birtokolni kezdik. A dominó lényege, hogy feltérképezi, mi az az ismeretkör, amelyen belül már tudnak kombinálni a gyerekek, felfedezik az ok-okozat, a rész-egész, az előzmény-következmény viszonyát. Azokat a képeket kell egymás mellé tenniük, amelyek szerintük összetartoznak. Mindenki nézi a kis kártyákat, jár az agya, de ami megint csak fontos, hogy nem pusztán odaillesztik a helyes variációt, de meg is magyarázzák, hogy miért teszik azt. Mindeközben egymást is okítják, fejlesztik, például abban, hogy mondjuk türelmesek a másikkal szemben, kivárják, amíg társuk is végiggondol valamit. Megkérem Katicát, mutassa meg „működés közben” a találmányát. Néhány nagycsoportos óvodást felhív az udvarról, körbeülik az asztalt. Amikor ő az egyik polcról leemeli a dominót, az egyik kislány hangos ovációval közli, hogy neki ez a kedvenc játéka. Szép lassan egymás mellé kerül a kolbász és a disznó, a ház és a tető, a cipő és a zokni. A kicsik eközben csivitelnek, olykor az elmélyült töprengéstől a nyelvüket is kinyújtják, látszik, hogy teljesen belefeledkeznek a gondolkodásba. — Játék közben bizonyára más a hangulat, mint a hétköznapok többi részében. Ön, mint óvónő, hogyan tudja megvalósítani az elképzeléseit, egyáltalán van-e kedve ahhoz, hogy kipróbálja a saját tehetségét a munkája során? — Ebben az óvodában az a nagyon jó, hogy a vezetőnk senkit sem kíván korlátozni, és a szabályozás is a lehető legkevesebb. Ha valakinek a hagyományos módszerek tetszenek, nevelhet aszerint, de ha újabb dolgokat akar kipróbálni, arra is módja van. Én nemrégiben elvégeztem egy továbbképzőt Jászberényben, amely után tavaly kaptam egy megbízást: megyei listás szakértő lettem. Ez azt jelenti, hogy segíthetnék az óvónőknek — ha hívnának... Az a baj, hogy túl erősen élpek még a régi beidegződések, a szakfelügyelő óvónőktől való „tartás”, felelem, miközben ez már rég nem az, ami volt. Kicsit el kellene mozdulni a kötetlenség, lazaság felé. Ami ersze egyáltalán nem azt jelenti, ogy egy óvónő akkor jó, na nem csinál semmit, és mindent a gyerekekre hagy. Szeretném megosztani mindazt a tudást, amit szereztem, de hát ez erőszakkal sajnos nem megy. Abban a csoportban, ahol én vagyok az egyik óvónő, egészen baráti, szeretetteljes légkör uralkodik. Ezt úgy értük el, hogy egyrészt nem kényszerítünk senkit arra, hogy olyasmit tegyen, amit nem szeret, ugyanakkor mindenki a saját ritmusa szerint töltheti el a napot. Ha behozzák például a tízórait, akkor én ezt csak megmondom nekik, de nem szólítom fel a csoportot, hogy üljenek asztalhoz, es nincsenek naposok sem. Aki éhes, eszik, aki nem, az tovább játszik, és esetleg később uzsonnázik. Érdekes, hogy ugyanekkor mindennel jóval hamarabb végzünk, mint a hagyományos rendű csoportokban. — Ismerek néhány óvónőt, valószínűleg legtöbbjük megijedne attól a módszertől, amit Ön választott. — Pedig nem kellene félni. Az, hogy nálunk nem tilos beszélgetni étkezés közben, nem ricsajozást és kiabálást szült, hanem egy kellemes alaphangulatot. Nincs ülésrend, mindenki oda ül, ahová akar, az aznapi játszótársa vagy az állandó barátja mellé, őrületes felelőssége van az óvónőknek, mert a gyerekek mindent megéreznek. Ha én nem szeretek egy gyereket, azt ők sem fogják szeretni, ezért nem szabad elutasítani még az úgynevezett legrosszabb gyerekeket sem. Ha én kidomborítom előttük egy rossz gyerek jó tulajdonságait, akkor azt ők is meg fogják benne látni. Nem szabad őket magukra hagyni. Rossz szemlélet az is, hogy egy kisgyerek „ne árulkodjon’. Hát kihez forduljon, ha nem hozzám, amikor baja van? Hallottam már, hogy óvónők úgy intézik a konfliktusokat a csoportban, hogy „nem néznek oda”, vagy azt tanácsolják a pa- naszkodonak, hogy „adja vissza, amit kapott”. Mi, ha zűr van, bocsánatot kérünk egymástól, ki kell, hogy béküljenek. Én simogatom és becézem a kicsiket, nem szégyellem csillagomnak, virágomnak vagy galambomnak szólítani őket, és cseppet sem ódzkodom attól, hogy kimutassam a szeretetemet irántuk. Életem egyik legmegha- tóbb élménye volt, amikor hosz- szú betegség után visszajöttem a csoportomba, s egy kisfiú odajött hozzám, és azt mondta: de jó, hogy itt vagy, már nem tudok létezni nélküled... Doros Judit J SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA: Ken Follett: Veszélyes gazdagság Dale Carnegie: Sikerkalauz 1., 2., 3. Révai Nagylexikon 13'. rész SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8. Tel: 36/316-998 Eger, Érsek u. 2. 36/323-393 Sipotéka Antikvárium: Eger, Baicsy-Zs. u. 2. Tel: 36/322-562
