Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)

1993-05-27 / 122. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. május 27., csütörtök A csónakkészítő, aki felszántotta a poroszlói főutcát Már négy éve „uralja” a po­Csicsman Mihály: „A természet bolondja vagyok...” Mi van a felszín alatt? Kátai László mm roszlói csónakkikötőt Csicsman Mihály. A 70-80 vízi alkalma­tosság tárolására és őrzésére ki­alakított aprócska öböl és a töl­tés oldala ugyancsak rendezetten váija a szezonra a Tisza szerel­meseit: halászokat és vadászokat egyaránt. Ezen a délelőttön a te­rület gazdája és néhány segítője a vizet kémleli a faház előtti lócák­ról, hogy vajon kitalálnak-e a va- dászó-halászó német turisták a nádas útvesztőiből. — Miként vállalkozott a csó­nakok őrzésére, a vízi turisták irányítására? — Mert szeretem a vizet. Má­jus elején kiköltözöm ide, s éjjel­nappal itt töltöm az időmet, egé­szen október végéig. A termé­szet bolondja vagyok: vadka­csákat szoktattam ide a part kö­zelébe, etetem őket, sőt egy gó­lyám is van, amelyik rendszere­sen ide jár, és tiszteletköröket tesz nekem. Meg hát, szeretem az embereket is, és a vidámságot. Jó érzés örömet okozni mások­nak, de talán azt a legjobb látni, hogy itt önfeledtek lesznek az emberek... A szomorúságot, a kínt nem tudom elviselni — mondja, s bizonyságul örökvi- dám szempár villan a sildes ten­gerészsapka alól. — Mondják, nemcsak őrzi a vízi járműveket... — ...Készítem is a ladikokat. A tavasszal tízet csináltam, de még egyre mindig várnak, azt még be kell fejeznem. Télen nem volt megfelelő fa, így a hideg hó­napokban csak lazítottam, most kellett aztán munkához látnom. Fehér János munkahelyén, a megyei kórházban pszichoterá­piával foglalkozik, gyógyfoglal­koztató szakasszisztens. Szabad­idejében szinte diákkora óta ke­rámiát, fazekakat készít. — Már szentendrei gimnazis­ta koromban nagy hatással vol­tak rám Kovács Margit kerámiái — emlékezik vissza. — Első munkahelyemen, a pomázi munkaterápiás intézetben egy műhelyt épített, ott dolgozott, sokat tanultam tőle: mázazást, égetést, az alapokat... Amikor megnősültem, Egerbe kerültem. A művelődési központban in­dult a kerámia szakkör, ide hosz- szú évekig jártam. Kovács Mar­git stílusa határozta meg akkori munkáimat, a figurális kerámiá­kat. Lakásdíszítő tárgyakat for­máztam: kaspót, szürrealista ke­rámiákat, szobrokat. Majd rájöt­tem, nem ez az én utam. Megél­tem a népművészet fellendülé­sét, lelkes résztvevője voltam a táncházmozgalomnak, alkotótá­borokba jártam, előadásokat hallgattam. Sok-sok emberrel megismerkedtem, köztük faze­kasokkal is. így jutottam el Me­zőtúrra, az Alföld egyik legna­gyobb fazekasközpontjába, a korsósokhoz tanulni. Először csak leültem a fazekas mellé, és néztem, hogy tartja a kezét. Ko- rongozni sem tudtam, ősi techni­kával raktam fel az edényt. A férfi és nő alakú butella fes­tett díszítésű. A juhász subáját szűrmotívumokkal díszítette, a menyecske ruhájára leveleket, vi­rágsort karcolt. Férfifej formájú a dohánytartó, boglyas a haja, pödrött a bajsza, fehér az ingnya- ka. Butellák sorakoznak, tele­karcolva a pálinka kiivására biz­tató verssorokkal. — A butellákat mindig meg­rendelésre készítették, személy­re szólóan üzentek vele, szólt va­lakihez. Karácsonykor sok névre szóló megrendelést kaptam... — fűzi hozzá. A lisztesbödönök nagy hasú, széles fülű edények, mély zöldek, magasfényűek. Saját technikát kísérletezett ki, távolról nézve fé­nyes feketének tűnnek a fazekak. Másik edényén fazekas korongo- zik, asztalán sorakoznak porté­kái. A Népművészeti Egyesület egyik alapító tagja volt, másfél éve a szakkört vezeti. Gyerekek — Ez az eredeti foglalkozá­sa? — Megpróbálkoztam én már sok mindennel az életem során. Az ötvenes években, amikor is­koláskorú lettem, a szüleim na­gyon szegények voltak, nem tud­tak taníttatni. így aztán én kő­művesinas lettem, majd vasutas, kenyérkihordó, nádvágó, ha­lászmester, nehézgépkezelő és útépítő. Egyedül én mondhatom el, hogy felszántottam a porosz­lói főutcát, ugyanis amikor ké­szült az út alapozása, a régit én és felnőttek is járnak hozzá. Neki és szakkörének is volt már kiállí­tása a művelődési központban. — Először a korongozást ta­nítom meg mindenkinek — mondja. — A legfontosabb a technika elsajátítása és a kitartó gyakorlás. Két tanítványom Sá­rospatakon tanul porcelánfestő­nek. A kisebbik fiamnak, Vik­tornak van otthon saját korong­ja, kísérletezik, formázza az anyagot. Rááll a keze. * Fehér Jánosné viseletkészítő népi iparművész. Fedémesről származik. Édesanyja még lány­korában megtanította varrni, hí­mezni, szőni, maga szőtte a stafí- rungját is. — A gyes alatt minden ruha­neműt megvarrtam a családnak. S azon gondolkodtam, a továb­biakban olyan ruhákat varijak-e tömegével eladásra, ami égjük pillanatról a másikra kimegy a divatból, vagy maradandót — beszél az indulásról. — Az utób­bi mellett döntöttem, a palóc táj­egység gazdag népviseletéhez fordultam. Először egy fedémesi férfiinget varrtam, hímeztem. A „Kis Jankó Bori Országos Hím­zőpályázaton” nyertem vele. Ek­kor kezdtünk gyűjteni a férjem­mel. Beraktuk a gyerekeket a ko­csiba, és feltérképeztük a kör­nyéket. Bekopogtunk Szajla, Bükkszék, Bükkszenterzsébet, Bodony, Bállá öreg házaiba, in­geket, ingvállakat, törülközőt, lepedőt, kötényt kértünk. Ott­hon János másolta a motívumo­kat, számolta a keresztszemeket, majd közösen átdolgoztuk a gyűjtött anyagot. A múzeumba jártunk a még régebbi darabo­kért, Schwalm Edit sokat segített nekünk. 1986-ban megpályáz­tam a „népművészet ifjú meste­re” címet — vőlegény- és női in­get, vászonruhákat küldtem be —, s megnyertem. Ebben az év­ben így két díjat is kaptam. Foly­tattuk a gyűjtést a környező fal­vakban. Elkészítettem gyermek­kortól öregkorig az ünneplő és hétköznapi viseleteket. Minden évben indultam a pályázatokon, kiállításokon, hogy megmutas­sam munkáimat, és én is lássam a másokét. Egerben ’91-ben vol­tak kiállítva a ruháim. Sorakoznak előttem az elisme­rő oklevelek, minden évből egy­törtem föl. Aztán jött a lehető­ség, hogy bérbe lehet venni a ki­kötőt, ezt négy éve meg is tettem, s azóta csinálom. Közben a fe­leségem vízibicikli-kölcsönzőt is telepített ide. Míg beszélgetünk, zsákmány nélkül ugyan, de visszaeveztek a partra a halászok, mondják, több éve járnak már ide, s ezután is el­jönnek, mert a vízen kívül a ki­kötő gazdája, s a barátságos han­gulat is vonzza őket... egy. A „népi iparművész” címet művészi teljesítményéért, egyedi alkotásaiért kapta. Díszítőművé­szeti pályázat, viselet kategória mind-mind I. díj. A Művelődési Minisztérium Népi Iparművé­szeti Tanácsától nívódíjat kapott a népművészeti hagyományok beépítéséért a modern használat­ba. — A fiatalok szívesen hordják a ruháimat — büszkélkedik. — Legutóbb Fedémesre készítet­tem egy menyasszonyi ruhát. Az öregek simogatták, tapogatták, dicsérték. Örömmel fedezték fel benne a régi motívumokat. A férfi vőlegényi ing piros-kék hímzéssel készül, eredeti kék porcelángombokkal. A gombo­kat mind Fedémesről kapom, le­vagdossák az ágyneműhuzatok­ról. Egy kiállítási darab két hét alatt lesz készen, ezeket őrzöm, nem adom el. Csipkevarrással, vagyis subrikával, szálkihúzással készül az állógalléros férfiing, gomboláspántját dúsan díszí­tem, és két sor borsóka (azsúr) között hímzem. A nyakba hú­zott, puffos ujjú női inget fehér-, lapos- és lyukhímzéssel díszítem. Árulni csak a vásárokon szok­tam egyszerűbb szabással és dí­szítéssel varrt ruhákat, hogy a hétköznapokon is hordható le­gyen. Kékfestőből is varrtam, pi­ros-fehérrel hímeztem. Nagyon nehéz volt megtalálni az egyen­súlyt a három szín között. Szín­padi viseletét, táncruhát varrtam Franciaországba. Általában in­dás levélsorral, szívekkel, kis vi­rágokkal, a levél végén bimbóval díszítek, vagy geometriai for­mákkal, szálszámolással... Nézem a viseleteket, az ünnep­lő fekete rakott szoknyát, a bár­sonnyal, csipkével díszített mel­lényt, ami úgy, mint régen, ma is dísze az ember ruhatárának. Ircsi néhány hete kapta meg a Gellért Szállóban a „Tradíció Védje­gyet”, amit a ’96-os Expón is használhat majd munkáin. Jó lenne látni egyszer a házaspár közös kiállítását, hiszen együtt indultak, egymást segítve halad­tak az úton, mindig figyelve, hogy melyiküknek van nagyobb lehetősége és így szüksége a má­sik segítségére. Császi Erzsébet A feleimben szereplő kérdés akár lehet tipikusan kisvárosi tu­dakozódás is: régről ismerem Kátai Lászlót. Az egész famíliát, kezdve id. Kátai Mihály festő­művészen, az édesapán, aki megtisztelő barátságába foga­dott még az ötvenes evekben, Ki­állításai alkalmából. S folytatva a sort ifj. Kátai Mihályon at — aki mára európai hírű, zománcban alkotó művésszé érett — a tragi­kus sorsú Gáborig, aki igen te­hetséges mert lenni egy korban, amikor a félművelt és felszeg fe­lettes akár kitekerhette a nyakát annak, aki igazat mondott egy révültebb, megfeledkező pilla­natában. Az édesanyát, Sárikát, akit nagyybetűvel kellene írnom ide is, mert felnevelte-gondozta, elviselte ezt a művészhadat. És ma is félti őket, a szeretet és az emberi fegyelem mértékével. Kátai László, Laci barátom, oktat az Eszterházyról elneve­zett főiskolán. Zenet. Erről van papírja. Lehetett volna festő, f rafikus, de ő megmaradt a mun- ára hitelesítő papír védelmében a kották világában. Hogy ő több mint zenepedagógus, azt elég későre tudtam meg. Amikor ap­ja, testvére és kolléganője halálá­ra írt egy „Requiemer. Úgy a század harmadik harmadában, az éppen öröklött és mércéül szolgáló formanyelvi hatások alatt, kicsit Bartók utáni, kicsit messzebb is tekintő szellemi ger- jedelmekkel. Kátai bohém alkat, az elmaradhatatlan pipa már ki­szikkadt a szájából, de a humor, a hamiskás kiszólások, asszociá­ciók ott ropognak a fogai he­gyén. És o szórja a sziporkát, mintha fizetnének érte. Pedig az elszálló szóból nem születik al­kotás, legfeljebb egy-két év múl­va a halkatok köreben tanszéki legenda. Vagy az se. Vagy csak búvópatakként ható emlékezés, hogy ekkor meg ekkor ezt és így, és csak ő, csak nekünk, stb. A „Requiemnél” meglepett — el is mondtam neki ritkás talál­kozásaink egyikén, hogy kemény fogalmazás, mintha az imádság az elkeseredett szívből fakadna fel. Mintha az isteni és az emberi igazságérzet közé apró, de érzé­kelhető hasíték, netán árok ke­letkezett volna, amikor a fiatal teremtés meghalt, eltakarítva a földről egy értéket, amit a szere­tet megsiratni kényszerült. Az ...Karakterológiailag Krúdy és Szép Ernő között ütőhangszerek verték istenesen a tamtamot, mintha azok is zörög­tek volna az ég ajtaján. Sokáig csak úgy mentünk el egymás mellett, napi ténfergése- inkkel a munka körül. Ő szaladt a színházba, próbálni, vagy a fő­iskolára, vagy találkozni a tár­sakkal egy kis „engesztelődő du­mára”. Mert az életet csakis foly­tatólagos fecsegéssel, mellébe­széléssel vegyítve lehet elviselni. Aztán valamiért beültem a bábo­sokhoz egy előadásra, és ott hal­lottam egy zenei „snittet”. Rög­tön rákérdeztem, hogy ez meg mi? Mondták, hogy évek óta Ká­tai írja nekik, a Harlekinneka kí­sérő zenét, ez az egyik ilyen. Ek­kor mordultam ra, hogy ez az elegáns kis zenei „póffenet” megzavarta az én egri szívemet, és kérdezném, hogyan is él most, ide-oda kocogván, Eger és Füzes­abony, család és munkahely kö­zött. Amiből kettő is van. Majd némi magyarázat, vagy inkább kedélyes ugratás után kibökte, hogy nemcsak ezek a zenei „apróságok” foglalkoztatják, nagyobb fába is vágná a fejszéjét. Ha hagynák, ha segítenek! Ha valahol, nem is olyan messze, itt, a közelben is megértenék. Felfe­dezett egy operettet, amit 1922- ben adott ki az Athenaeum. Wil­lemetz és Sollar írta, a zenét Henry Christiné szerezte. A par­titúrát nem ismeri, de a Heltai Jenő által elegánsan, fülberaga­dó verseléssel fordított szöveg vonzó, meg is írta már a zenei anyagot addig-ameddig... most kellene valaminek törtennie. Ilyenkor mit tesz a vaksi jó ba­rát, aki valamelyest tud színházi szöveget olvasni, a violinkulcsot is meg tudja különböztetni az adókulcstól: elkértem hát a sző- I vegkönyv xerox-másolatát és a j zongorakivonatot. „Ha lenne pénzem, nekivágnék...” Most itt tartunk kártyáink fel­fedésében. Az előzmények után arra vállalkoztam, hogy a kiegé­szítő beszélgetés, néhány jópofa élcelődés kendőző mozdulata után összefoglalom azt, amit Ká­tai Lászlóról, az én Laci bará­tomról gondolok. (Remélem, meg nem haragszik, hogy dörgö­lődzőm hozzá a barátság emle­f etésével.) Itt van egy készség, épzettség, no meg ez az ötven körüli nagy gyerek, ez a bohém kópéságra mindig hajlamos, vi­dám férfi. Karakterológiailag Krúdy és Szép Ernő között, ha irodalmi példák után nyúlnék, a zeneszerzők között — itt merész­ség nem következik — nincs min­ta. Nem mintha a hasonlíthatók távol maradnának a képzele­tünktől, de mert nem szeretnénk azt vállalni, hogy két-három név említése után, a nevetésre min­dig is ingert érző, ám irigykedni kiválóan értők kocsmai kórusa hasát fogná a röhögéstől. Nincs rá szükségünk. Mar csak azért sem, mert a mindennapi kissze- rűség az időben és az idővel leko­pik, a teljesítmény pedig jótáll ónmagáért. A papír allva marad, amíg a papír mögötti szereplők úgyis elmennek oda, ahová a „Requiem” dübörgi — Verdinél is — a drámai effektusokat. Még Mozart is felemeli az ujját, ha a másvilágról és a másvilágért kell a kottafejeket felsorakoztatni. Most még maradjunk az ope­rettnél. És az elgondolkodtató j adottságoknál: ha van egy ki­használható librettó, hozza egy zene, de nincs még színház. Ugyan mit kéne tenni? Talán t megkérdezem a szomszédomat, nem hallott-e valamit fújni akár az egyik, akár a másik égtájról? Vagy az a legjobb, ha a vidéki életet vállaló ember, akinek többre és másra is van töltete, a talponállóban áll a talpára, és gyakorlott mozdulattal rendel annyit, hogy az érzéstelenítéstől még haza tudjon botorkálni? Farkas András A Kossuth-díj eljött Kolozsvárra KányáfU Sándor hozta Van egy hosszú, egyenes útja Kolozsvárnak, amely lényegében a Mátyás-szoborral ékesített fő- teret köti össze a vasútállomással. Nos, ebben az ut­cában, a régi-régi Ferencz József, a mai Horea úton — annak is valahol a közepe táján — lakik Kányádi Sándor, a neves költő, Kolozsvár első, de remélhe­tőleg nem utolsó „Kossuth-dijas” íróembere. A ki­tüntetés, a díj átadásának napjaiban kerestem, de mert nem találtam otthon, elhaladtam a ’48-as szá­mú ház előtt, amelynek egyik lakrészében él, alkot és álmodozik a csaknem fel évszázaddal ezelőtt az udvarhelyszéki Nagygalambfalvóról Kolozsvárra elszármazott egykori egyetemi hallgató és kezdő költő. Felnéztem az épületre, talán meg is álltam néhány pillanatig, s csak úgy átrepült az agyamon az abszurdum, mi is lenne, na a bejáratnál valami­lyen tábla hirdetné: „ Itt lakik az erdélyi föld neves Kossuth-díjas költője, a gyermekek barátja, Kányá­di Sándor”. Nos, hat ez valóban abszurdum, hiszen ha tovább folytatódik majd Kolozsváron a Funar- féle polgármesterek uralma, úgy talán még akkor sem díszítené az épületet emléktábla, ha majd — hadd nézzünk előre a jövőben! —, mondjuk 2029- ben, születésének századik évfordulóját ünnepel­nék hálás utódaink. ...De hagyjuk az abszurd gondolatokat, hiszen Kányádi Sándor, a költő, verseiben, egyéb írásai­ban és gondolatvilágában mindig a valóság talaján igyekezett állni. Távol, nagyon távol állt tőle a be­képzeltség, az öntömjénezés, s meggyőződésem, az abszurddal sem játszadozott annyit, mint költő- és írótársai közül elég sokan. írt, végezte a lapszer­kesztés hétköznapi feladatait, hiszen az a rendszer, amely őt íróvá avatta, a művelődésügy „pártfogó­ja” volt, és ezt azzal is bebizonyította, hogy lehető­leg minden írót közösségbe, szerkesztőségbe — hogy ne ínam: akolba — tömörített, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy a kölcsönös ellen­őrzésre, a pártszellemre és az éberségre mindenütt szükség van. S mivel Kányádi a „Napsugár” című gyermeklapnál kereste a mindennapi kenyerét, nem csoda, ha verseinek meglehetősen nagy része a f yermekekhez, a kicsinyekhez szól. Nem túlzók so- at, ha azt állítom, hogy Erdély magyar gyermekei­nek zöme Kányádi nyelvén és költészeten nőtt fel. Százával születtek az ilyenszerű kis Kányádi-ver- sek: „ Egy kis madárka ül valal a zöldfenyőágon/ és zengé kedves énekét/ a téli éjszakában. íCsak éne­kelj, csak énekelj/ te kedves vadmadárka/ két szár­nyad én kinímezem/ selyemmel, sárarannyal./ Tartsd meg aranyod, selymed is/ nem hallasz többet engem/ madár vagyok belőlem dalt/ az ég se kény- szergessen. / Ó szállj alá a völgybe le/ a dér hogy meg ne essen/ a dér belep, a dér hideg/ a nap majd fölen­gesztel”. Kányádi különösen nagy figyelmet tulajdonít a szép magyar nyelvnek. Egyik beszélgetése közben Kányádi Sándor valahogy így tett hitvallást a versről: „A vers a nyelv szobra... A mi verseinknek olyanoknak kell lennie, hogy ha netán kipusztulna ez a nyelv, a mi verseink­ből, verseink töredékeiből össze tehessen állítani, ki lehessen következtetni, hogy milyen is lehetett nyel­vünk, amelyet most itt Erdélyben, Kolozsváron be­szélünk.” A gyermekek az ő legjobb barátai, de ál­talában a gyermekeket is besorolja a nép közé, a nép igen fontos alkotóelemének tartotta. „Nagy öröm számomra az—írta —, hogy ha a néppel, a fa­lusiakkal, a gyermekekkel találkozhatom. Ezeket a találkozásokat — talán túl merész a hasonlat, olyan fontosnak találom, mint Kodály Zoltán a zenei ábé­cé tanítását, költészeti-irodalmi ábécétanfolyam­nak fogom fel.” A kommunista diktatúra éveiben nehéz volt ma­g farnak és emberarcúnak maradnia. De az maradt. gyszer akkoriban azt kérdezték tőle, mondaná meg, hogy ki is — szerinte — a forradalmár? Kányá­di a költészet fontosságáról beszélt, maid hozzátet­te: „A nem beletörődő, az állandóan jobbítani aka­ró, a végleges meghatározásokat nem elfogadó em­ber típusa a forradalmár.” Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bátor szókimondásnak sem volt híján. Még a hatvanas évek végén foglalta egyik versébe: „Ret­tegni ám az rettegjen, kinek/ nem tiszta a lelkiisme­rete./ Rettegjen még akkor is, ha mellét/ jelvények­kel aggatta vón tele/ Rettegjen, ha olyan nagyon vö­rös is, / hogy már szinte-szinte belekékül. / Rettegjen még akkor is, ha netán/párttagsága szolgál mene­dékül.” Kányádi Sándor révén eljött hát a „Kossuth-díj” Kolozsvárra, s az már csak az élet fintora, hogy 1848-49 nagy magyarjáról elnevezett díj olyan vá­rosban „kötött ki”, ahol Kossuth Lajost egyik főut­cájáról, és ahol a nagy forradalmárt a roman nép el­lenségévé kiáltották ki. Lám, Kossuth, ha a hátsó kapun is, de mégis újra „betört” a kincses városba, és az ezzel a névvel fémjelzett díj nemcsak Kányádi, de közvetve a város egész magyarságának a szívét melengeti, hiszen kultúránkat, művelődésünket tüntette ki. Büszkék vagyunk reá, és felnézünk majd arra a házra, ahol Kányádi lakik, valahány­szor elsétálunk, elgyaloglunk a szóban forgó épület előtt. Okos György Kolozsvár (sárközi) Mesterségünk címere A fazekaskorong és a hímzőtű

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom