Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)

1993-05-27 / 122. szám

4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. május 27., csütörtök A francia kapcsolat újabb állomása Mi legyen a víz- és csatornamuvekkel? A közelmúltban Heves me­gyei önkormányzati delegáció járt a franciaországi Loire-At- lantique megyében. Mint már hí­rül adtuk, a két közigazgatási egység között kapcsolat szövő­dik, amely különböző területe­ket érint. így a környezetvédel­met is, amelyben hosszabb távú együttműködést alakítanak ki. Egyik alapvető része ennek a víz­ellátás, illetve a csatornázás, a szennyvíz kezelése. Ezt tanul­mányozta az a küldöttség, ame­lyet Molnár Miklósné dr., a me- yei közgyűlés alelnöke vezetett, ét közgyűlési tag polgármester­rel: Bála Lajosnéval (Ecséd) és Lukács Lászlóval (Gyöngyös- solymos). A Heves megyeieken kívül Bács-Kiskun megyei víz­ügyi szakemberek tartottak a cso­porttal. Mint megtudtuk, öt nap alatt három francia megyében jártak, ahol bemutatták nekik, hogy mi­lyen módon látják el vízzel a tele­püléseket, s hogyan vezetik el, il­letve tisztítják a szennyvizet. Ar­ra is kíváncsiak voltak, hogy mi­lyen műszaki, technikai háttérrel rendelkeznek az ottaniak, de az iránt is érdeklődtek: milyen szer­vezeti kereteket alakítottak ki er­re a feladatra. Az utóbbi annál is inkább érdekes ma nálunk, mert átalakítják a hazai vállalatokat, s ilyenkor nem árt fölhasználni egy jól működő szisztéma ta­pasztalatait. Mint kiderült, a különbség el­sősorban a csatornázásban és a szennyvízkezelésben van, míg szűkebb hazánkban ez az arány 30 százalékos, addig a franciák­nál 60 százalékos. De megismer­kedtek egy olyan területtel is — Vienne megyevei —, ahol csak­nem minden településen műkö­dik szennyvíztisztító. A beruhá­zásoknál a magyarországihoz hasonló a gyakorlat, az új beren­dezések költsége különböző ala­pokból jön össze. A települési ónkormányzatok mintegy 30 százalékot, a területi szervek is hasonló arányú támogatást ad­nak, míg a megyei önkormány­zat állja a többit. Közvetlen álla­mi támogatás nincs, a települé­sek pedig hitelt vesznek föl, s a befektetett tőkét adók formájá­ban szedik be a lakosságtól. Min­den egyes alkalommal egyeztet­nek a polgárokkal, mielőtt vala­mi új építésébe kezdenek. Végül is a helyi önkormányza­tok tulajdonába kerülnek a'víz- és csatornaművek, de kezelésü­ket a vállalkozókra bízzák. Csak a nagyobb városok oldják meg saját maguk az üzemeltetést. Az általános gyakorlat az, hogy vagy magáncégeket kémek fel a mű­ködtetésre, vagy maguk hoznak létre társaságokat. Ez utóbbiak létrejöhetnek azért, hogy egysé­ges dijakat alakíthassanak ki, ki­egyenlítsék az adottságok közöt­ti különbséget, vagy pedig azért, hogy közösen szervezzék meg az üzemeltetés bonyolult műszaki feladatait. A második esetben el­térően állapítják meg a fizetett összegeket, csak a vállalkozók­nak adják össze a pénzt. Vienne megyében tanulmányoztak egy ilyen társaságot, amelynek egy háromszáz tagú, önkormányzati képviselőkből álló irányító testü­leté van. Ennek elnöke egy kiste­lepülés polgármestere, aki társai bizalmából már egy évtizede be­tölti ezt a funkciót. Érdeklődésünkre a küldöttség vezetői elmondták, hogy a tanul­mányozott üzemeltetesi módo­kat megismertetik megyénkben, tapasztalataikat közreadják. Úgy gondolják, hogy itt is kiala­kulhat az a szerkezet, amely al­kalmas a feladatra. Az együtt­működés folytatódik, még ebben az esztendőben Loire-Atlan- tique megyei szakértők érkeznek hozzánk, akik áttekintik a víz- és csatornarendszer helyzetét, illet­ve korszerűsítési és fejlesztési feladatait. Javaslataik annál is fontosabbak, mivel három ma­gyar és három francia megye tar­tós kapcsolatot alakít ki, s nem­zetközi pénzalapokból szerez tá­mogatást a magyar fejlesztések­re. (gábor) Megjelent a legújabb kötet Egri múzeumi évkönyv A közelmúltban hagyta el a sajtot az egri muzeum évkönyvé­nek legújabb, összevont kötete: Agria XXVII-XXVIII. A 488 oldal terjedelmű, sok fényképpel és ábrával illusztrált kötetben 16 tanulmány, illetve közlemény ol­vasható. A szerzők egy része pe­dig külső kutató. A kötet elején négy régészeti tárgyú közlemény olvasható. Dr. Matuz Edit az úgynevezett kyja- ticei kultúrának a Felsőtárkány határában lévő Várhegyen talál­ható földvárát ismertette. B. Hellebrandt Magdolna „Heves megye kelta kori régészeti leleté- rőT írt. Ács Csilla a Füzesabony- bozsi részen feltárt szarmata sí­rokról értekezett. Szabó József pedig a hajdani Heves megyei, de már elpusztult középkori Szikszó falu történetéhez nyúj­tott régészeti adatokat. Az archeológiái anyagokat történeti értekezések és közle­mények követik a gyűjtemény­ben. Sugár István arra adott vá­laszt, hogy miként jutott az egri püspöki vár Habsburg Ferai- nánd kezébe. Misóczki Lajos adatokat közölt Gyöngyös és a Mátra idegenforgalmának 1918- ig terjedő történetéhez. B. Gál Edit a „Debrő-parádi uradalom működési vázlatát” dolgozta ki az 1828-as számadási könyv alapján. Bujdosná Papp Györgyi „Az Egri Katolikus Legényegy­let történetét” dolgozta fel. Hor­váth László az Egyesült Álla­mokba irányuló Kál községbeli kivándorlás adatait elemezte az első világháborút megelőző idő­szakból. Pető Ernő egri sajtó 1944 decemberében történő új­raindulásáról írt. Az évkönyv néprajzi tanulmá­nyokkal zárul. E blokk elején a szerkesztők Gunda Béla európai hírű néprajztudós, a Magyar Tu­dományos Akadémiaiadba „Mé­hészkedés a magyarságnál” című Petercsdk Tivadar „Paraszti munkák az Északi-középhegy­ségben” című tanulmánya, majd Cs. Schwalm Edita „Dobó Ist­ván Vármúzeum kalotaszegi hímzéseinek lakástextíliáit” mu­tatta be. Fajcsák Attila a szüret kezdetéhez és befejezéséhez kapcsolódó szokásokat s hiedel­meket elemezte. Nagy Miklós két palóc eredetű betlehemes já­tékot ismertetett. Pálosné Nagy Rózsa a mátraaljai vadászavatás szokásairól írt. Bár a kötet anyaga gazdag, mégis van hiányérzetünk annak olvasásánál. Ugyanis nem kapott helyet benne egyetlen művelő­déstörténeti, irodalomtörténeti,, muzeológiai tanulmány avagy közlemény sem, pedig a megyei múzeumoknak ezek a tudo­mányágak is profiljába tartoznak. Remélhetőleg a jövőben ilyen jellegű anyagok is olvashatók lesznek a következő kötetekben. (Eger, 1991-1992.) Szecskó Károly HANG-KEP Bürokrácia Egyre elviselhetetlenebb ez a hosszúra nyúlt átmeneti kor. Nem elég szembesülni a gerinc­telen karrierlovagocskákkal, a privatizációs csirkefogókkal, tisztes, nemesveretű fogalmaink elszürkítőivel, meggyalázóival, de tűrnünk kell a mind újabb had­állásokat nyerő bürokratikus hivatali gépezet dühítő packázá- sait is. Ez a két lábon járó veszedel­mes rovarfajta folyvást gáncsos- kodik, tengernyi paragrafusra hivatkozik, aktákat stemplizik, s ezeket küldözgeti, tologatja, in­tézésüket a végsőkig halogatja. Többek között azért, hogy érez­ze, hogy ő is úr a maga kis koto­rék szemétdombján. Ezek a figurák nem néhány éve születtek. Elődeik éppúgy rontották a légkört, mint ők. Szép­apáink idejében a Monarchia bélyegzőit csattogtatták, nagy- szüleinket a Horthy-rezsimben bosszantották, hogy aztán uno­káik nekünk okozzanak kelle­metlenségeket nap mint nap. A tragédia az, hogy egyikő- jüknek sem jut eszébe, hogy szol­gálatot teljesít. S azért van, hogy az állampolgárok indokolt óha­jait minél gyorsabban, hiányta­lanabbal teljesítse. Mindez akkor villant fel ben­nem, amikor a legutóbbi 168 óra egyik blokkját hallgattam. A va­lós történet lényege az, hogy X úr, aki precízen fizette a biztosí­tónak járó dijakat, egyszer ko­pogtatott a cégnél, bejelentve nagymérvű veszteségét. Innen indult kálváriája, ugyanis „fillé­rekkel” akarták kifizetni. Bepöc- cent, s elhatározta, hogy maga szolgáltat igazságot. Megraga­dott otthon egy nagy kalapácsot, odaballagott az iroda üvegpor­táljához, s amúgy akkurátusán szétverte az egészet. Utána szólt valakinek, hogy küldjék ki a rendőröket. Tudom, hogy nem ez a megol­dás, s az önbíráskodás bünteten­dő. Legalább az enyhe garázda­ság szintjén. Mégis megértem, hiszen a nyilvánosság figyelmét szerette volna felhívni arra, hogy ebben az országban csak akkor mehetünk ötről a hatra, ha vala­mennyien nem szöszmötölünk, nem játsszuk a fejünket, hanem maradéktalanul ellátjuk teendő­inket. S az sem árt, ha mindehhez némi empátia, esetleg humaniz­mus is társul. A kirívó példa erre figyelmez­tethetné ezeket a cézárkorcso­kat... Remeklés, csinnadratta nélkül Posványos a TV 1 és 2 műsor- kínálata. Lassan már nincs vala­mirevaló, viszonylag élvezhető esti film. Amit elénk vetnek, az még morzsának is bűzlő. Az al­kotások zöme amerikai szuper- selejt, gügye gyerekekhez mére­tezett sztoricskákkal, s azzal a tu­datszegénységgel fémjelezve, ami a korántsem művelt tenge­rentúliakat jellemzi. Az ottaniakat értem, hiszen nyúlfarknyi történelmük nem sok kincset örökített rájuk, s arra se fürgék, hogy a nagyszerű in­kák, aztékok krőzusi hagyatékát észrevegyék, nagyra becsüljék. Mi azonban Európában élünk, s itt van mire visszapillanta­ni. Ám ezzel mit se törődünk, s a korábbi szovjethajlongás után most dívik a jenkidörgölőzés. Hát nem valami karakán alapál­lás. A politikai himi-humiról ne is beszéljünk. Azt azonban joggal kifogásoljuk, hogy nyoma sincs a magvas, a rangos, a lelket moz­gató produkcióknak. Az olykori kivétel sajnos csak megerősíti ezt a katasztrofális szabályt. Hétfőn este búcsúzott A nagy­követ férje, ez a helytelenül ka­landfilmsorozatnak titulált, fran­cia cégjelzésű munka. Itt a stáb összes tagja képességei legjavát nyújtotta. Brillíroztak a forgató­könyvírók, adottságait igazolta a talpraesett, a folyvást tömörítés­re kész operatőr. A színészek — a fő- és mellékszereplők — sal­langmentes játékukkal bűvöltek el minket. Oscar-dtj ugyan nem dukál mindezért, mégis boldo­gok lennénk, ha e tenyérnyi ma­gyar honban ugrabugráló, s ál­landó pénztelenségre hivatkozó, ám meglehetősen pazarló álmű­vészeink megszokott fontosko­dásukat mellőzve odaülnének a képernyő elé, s türelmesen meg­tekintenék az egész vállalkozást. Nem túlzott kívánság, hiszen a jövő héttől ismétlik. Ha semmit érő óráik közül né­hányat rászánnának, eljuthatná­nak valamilyen szintre. Persze nem a csillagokig... Pécsi István Ciprusi barangolások 111/3. Baráti társaságot szeretnének Üdülőkért — eső után Famagusta — a legendás Ot­hello és Desdemona ismert tör­ténetének színhelye, ahol az idők során csupán templomból 365 épült, s például a Szent Mihály- katedrális a párizsi Notre Dame mintájára született — csaknem 20 esztendeje üresen sóhajt át az erőszakkal húzott határon, ma borzongató kísértetváros. Tisztes távolból pillanthat rá a turista. Mit sem használ az évente a fala­kig merészkedő itteni női béke­menet és a mesterséges zárakat ostromló kíváncsiság. Elérhetet­len marad az érdeklődő előtt. Az elmaradó kellemes élmé­nyért szerencsére bőségesen vi­gasztal a repülőteres Larnaka, vagy a szintén igen szép, élénk forgalmú, s erősen fejlődő, de ta­lán emennél is kedvesebb, ember- arcúbb Limassol. Meg Paphos — amelynek közelében, a tenger fölötti romtéren 100 valamikori uralkodó sírjának feltárását em­legetik, s mozaikritkaságokkal lehet találkozni. Az impozáns fürdőhelyek — közöttük még a szintén ismer­tebb Ayia Napa, s mások — mai világunkat, s kicsit talán már a jövőt is idézik az ősi szigeten. Mindenekelőtt pedig az emberi akarást, a fáradhatatlanságot. Amire mi sem jellemzőbb job­ban, mint az, hogy az inváziót követően ugyan a görög ciprió- ták fogadóhelyeik 87 százalékát elveszítették, spótlásuk 92száza­lékban többé-kevésbé ma is fo­lyamatban van — bizonyára nem kis részben az innen ügyesen szervezett izraeli, egyiptomi ha­jókirándulások hatására — nö­vekvő vendégseregnek adnak egész esztendőben szállást, iga­zán kitűnő körülmények köze­pette. Nicosia, az országhoz hason­lóan kettészelt főváros a tenger­parti divatos üdülőhelyekkel el­lentétben inkább a múltat idézi, őrzi. Itt könnyebben visszasétál­hat az ember a történelemben, akár egyetlen utca vagy háztömb váltása elég hozzá. A csillogóbb, modern üzletsorról hangulato­sabb bazárnegyedbe, izgalmas piacra fordulhat az andalgó, s a régi városfalon, vagy — Makari- os kilencméteres fekete szobra mögött — a sokkalta maibb, de mégis ide illő érseki palotán pi­hentetheti a szemeit. Külön ér­dekessége a püspöki rezidenciá­nak a — még álló, korábbi, lénye­gesen szerényebb hasonló lak­hely és a Szt. János-templom melletti — Bizánci Múzeum, amelynek két szintjén páratlan ikongyűjtemény ragadja magá­val a betérőt. Nem kevesebb, mint száz régi, értékes képben gyönyörködhet az érdeklődő, nem beszélve a bemutatót kiegé­szítő kőmunkákról... A település más helyén lévő kézműves-mú­zeum ipartörténeti érdekesség. Nemcsak kiállítják itt a népi kis­mesterségek pompázatos darab­jait, hanem ügyes emberek mindjárt a remekek születését is megmutatják, még a vásárlás előtt. Akinek pedig mindez sem elég, arrébb — további múzeum­ban — az archeológia ritka érté­keivel is megismerkedhet. Szóval, sok minden belefért a mi egyetlen hetünkbe is, az pe­dig, akinek több ideje, nagyobb módja is van Ciprusra, még in­kább „fölfedezheti” a Földközi­tenger nagyságrendben harma­dik szigetét. S mint hallottuk ni- cosiai találkozásunk alkalmával Costas Papageorgion úrtól, a Cyprus Tourism Organisation marketingosztályának vezetőjé­től: jócskán vannak, akik tőlünk többet időznek e tájon. Az átla­gosan eltöltött vendégéjszakák száma 11 az összesen egyébként már 70 ezernyi szállodai ágyon. Amivel természetesen még ko­rántsem elégedettek. Ezért épül­nek most további hotelek — álla­mi preferálással, s szinte kizáró­lag helyi magánvállalkozással— újabb 14 ezer turistának. Ugyan­ekkor persze a ciprusi állampol­gár is utazgat valamelyest a világ­ban. Évente a 760 ezer főnyi la­kosság mintegy harmada kél út­ra, felerészben nyilvánvalóan Görögországba, 15 százalékban Nagy-Britanniába, míg a többi Európa más részei iránt kíván­csiskodik egyre élénkebben. Számos ciprióta előtt már ép­penséggel hazánk sem ismeret­len. Mi több: figyelmük mindin­kább felénk irányul. S hogy még kölcsönösebb legyen a vendégjá­rás, azért egyik házigazdánk, a li- massoli Agathoclis Papacostas is buzgólkodik. Ciprusi-Magyar Baráti Társaság létrehozásán fá­radozik társaival, s megvallotta: kapcsolataink erősítése érdeké­ben rendkívül örülnének, ha jö­vőre a budapesti „Utazás ’94” kiállításon hazájuk lehetne a díszvendég. Gyóni Gyula Királyi sírok fölött Az összes község legfeljebb 30 százaléka Az elmaradt települések támogatása A kormány—sürgős tárgyalá­sát kérve — a Parlament elé ter­jesztette a Településfejlesztési Alap felhasználásának irányel­veiről szóló határozati javaslatot. A javaslat az elmaradott telepü­lések megsegítésének feltételeit foglalja össze, s a sürgősségek er­re az évre szólnak. Az önkor­mányzatok érthető módon sze­rették volna már az év elején megkapni ezeket a forintokat, hiszen terveikben számoltak a támogatással. Ezzel kapcsolat­ban dr. Vastagh Pál, az MSZP országgyűlési képviselője mon­dotta: — A határozattervezet olyan elemeket is tartalmaz, amelyek nem valók országgyűlési határo­zatba, mert mindenképpen tör­vényi erejű szabályozást igényel­nének... Gondolok itt többek között az 1993-95 közötti időre vonatkozó területpolitikai célok meghatározására. De ez csak a kisebbik probléma a javaslattal kapcsolatban. A kormány sür­gősséget kért, ami a házszabály értelmében azt jelenti, hogy az általános vita egy parlamenti bi­zottságban folyik majd. De me­lyikben? A területfejlesztés nem szerepel a parlamenti bizottsá­gok rendszerében — ki tudja, mi­ért? —, ezért nincs egyértelmű gazdája sem. Nehéz lesz olyan bizottságot találni, ahol e sokré­tű kérdéseket meg lehetne vitat­ni. — Feltételezhetően a képvise­lők nagy számban vesznek majd részt a vitában, hiszen mindenki a maga helyi érdekeit szeretné ér­vényesíteni. — És ez bizony veszélyeztet­heti az egész rendszer hatékony­ságát. Ezért nem valószínű, hogy az Országgyűlés támogatni fogja a sürgősségét, pedig az idő való­ban sürget... — Önnek mi a véleménye a beterjesztett dokumentumról? — Az a gondom e javaslattal, hogy meglehetősen bonyolult módszert alkalmaz a támogatás mértékének kiszámításához. Ti­zenhárom mutató alapján szeret­ne rangsorolni a Környezetvédel­mi és Területfejlesztési Miniszté­rium. A lakosság korösszetételé­től a gépkocsik számáig minden tényezőt sorra vesznek, és ezért áttekinthetetlenné válik a kép. De továbbmegyek: a javaslat ob­jektivitását egy másik fejezet kézzelfoghatóan kétségbe vonja. Eszerint ugyanis úgy kell megál­lapítani az elmaradott települé­sek számát, hogy azok mennyi­sége ne haladja meg az ország te­lepüléseinek 30 százalékát, és ne érintsen egymilliónál több la­kost. Ezek szerint nem a feltéte­lek, hanem a létszám dönti el, melyik település esik ebbe a ka­tegóriába, és melyik nem. Sze­retném tudni, ki fogja eldönteni, hogy a feltételek ellenére melyik falu legyen „létszámfeletti”? (Koós) FEB

Next

/
Oldalképek
Tartalom