Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-26 / 121. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. május 26., szerda Ciprusi barangolások 111/2. Vakáció — a tévé előtt? A legtöbben a televízió előtt töltik a vakációt a gyerekek közül. A Magyar Gallup Intézet legutóbbi felmérése szerint a 9-13 évesek 98 százaléka néz televíziót egy átlagos héten, a 14- 17 éveseknek pedig 97 százaléka. Az átlagadatok szerint a 9-11, a 12-13 és a 14-17 évesek korcsoportjából a legtöbbet a középső, a kis tinédzser csoport tévézik. A rádióhallgatási idő növekedése egyenesen arányos az életkor növekedésével. Ez heti 3-7 óra között mozog. Az elektronikus médiákra fordított idő a 9-13 éveseknél 1145 perc, a 14-17 éveseknél 1323 perc. Ami az olvasást illeti, a kicsiknek több mint a negyede, a nagyoknak több mint a fele naponta vagy hetente olvas valamilyen napilapot. A tévézés, a rádióhallgatás és újságolvasás olyan módon függ össze, hogy az egyes médiumok egymást vonzzák, kiegészítik, a többi média fogyasztására ösztönöznek már gyermekkorban is. Aki sokat tévézik, az sokat rádiózik, akik a legtöbb lapot olvassák, azok egymásfél óraval többet tévéznek és a nagyok korcsoportjában másfél órával többet is rádióznak, mint a nem olvasók. persze csak úgy, a képzeletben —, mélyebbre nyitják a fagyott hó alatti televényt, amit az „ősz” kegyetlenül, hálátlanul kirabolt. Mert ilyen ő, a „rossz gazda”, nem törődik vele, mi esik meg a decemberi, majd a januári éjszakában, hogyan is fordul a világ, s vele az ember, ha beköszönt az ajtón az éhkopp!? Nem nehéz odaképzelnünk magunkat is a magányosan álldogáló fák alá, mellé, elé, attól nézvén, merről támad a vihar, és hova kellene elhúzódnunk. Amíg így szorgalmasan elbab- rálgatunk a költő soraival és azok aktualizálhatóságával, köz- be-közbeszól a szakmai figyelmeztetés, ezt is meg kellene jobban, tüzetesebben szemlélned, azt is, hiszen az apró részletek szemérmesen, de jól kidolgozot- tan, elegánsan előadva gazdagítják itt az összhatást. Olyan kedvesen előemelt elemekkel építkezik ez a Bak Péter, mintha az élete legjobb ötleteit, elgondolásait éppen az eltűnő vagy látó-árnyékba húzódó mellékfogalmazásokkal akarná észrevétetni. Nem is tűnik itt semmi keresettnek, noha, nekünk itt, ebben az egri, kora tavaszi kánikulában legalább három lépésről köszönnek ezek a havas felületek, mintha mentegetődznének. Mintha azt mondanák: mára nemcsak az időjárás, az évszakok vonulása miatt állítják-állíthatják rólunk, hogy nem a legutolsó divat sze- hó? De a képekről nyomban ér- rint jelenünk meg. Halljuk is, kezik a válasz: a mi gazdánk na- ahogy mondják: hol van a tavalyi gyón jól tudja, mikor, minek volA Szerelem szigetének varázsai Kocsmázó öregek — délelőtti napfényben Háromórás az út a „Szerelem szigetére” — vagy ahogyan még emlegetik: „Aphrodite földjére” — Bécsből, ahonnan jobb lehetőség htján úgyszólván a legutóbbi időkig indultak a repülők. Amióta a szombati charter-járatok már Budapestről közlekednek, valamivel rövidebb. A Cyprus Airways gépei, amikből egyébként utóbb, a larnakai légikikötőben többet is láttunk, meglehetősen újnak tűnnek, s elegánsak, kényelmesek. Fedélzetükön pedig a rendkívül figyelmes, barátságos utaskísérők már a leszállásig ízelítőt adnak a görög konyha, vendéglátás számos remekéből. S miért repül a magyar vendég éppenséggel a ma még bizony csak a tehetősebbeknek igazán megfizethető szigetországba? Nos, aligha azért, hogy ott is politizáljon, mint idehaza már any- nyira megszokta; a görög-török viszonyt elemezze, rácsodálkozzék a nemzetközi megfigyelőkre, vagy a már hosszú ideje itt állomásozó, s tágítani a ciprusi függetlenség 1960-as kivívása után sem akaró brit haderők gyöngyszemein legeltesse a szemeit. Amikor az angol támaszpontodéi kát is át-átszelő utakon gurul, száguld saját vagy bérelt gépkocsijával, motorkerékpárjával, netán valamely ügves kis mikro- busszal, mint a többi turista: egészen más érdekli. A pálmafás ligetekben, a tenger es az égbolt végeláthatatlan kékjében gyönyörködik, a fájáról fogyasztható déligyümölcsöknek a nálunk megszokottal összehasonlíthatatlan ízét élvezi, meg a kifogyhatatlannak tűnő napfényt, a víz és part selymét. Cipruson még októberben is 2 7fokos a tenger vize, s a fürdést, napozást a legtöbb üdülőhelyről jó órányi utazással sízésre válthatja az ember a — legmagasabb csúcsán, 1953 méter magas — Troodos hegységben, ahol ősztől tavaszig áll a hó. S most, áprilisban még bennünket is megvárt némi sportra. Nem utolsósorban pedig évezredeket utazhat vissza, akit a múlt, a történelem is érdekel. Rég elpusztult települések köveivel találkozhat, egykor tündökölt mesés keleti királyok sírjaiba pillanthat, a tovatűnt ősi világ megannyi emlékét bámulhatja, amerre csak megfordul. Rácsodálkozhat — több más mellett — a sziklára, aminél a monda szerint Aphrodite, a szerelem szépséges istenasszonya született a görög hiedelemvilág legfiatalabb titánja, Kronosz sarlócsapásától. Pontosabban: a megsebesített Uranosz tengerbe hullott véréből. Romjaikban is megragadóak az egykori építmények, máig működő öreg kolostorok, ritka szépségű templomok késztetik önkéntelenül is megállásra az ide kívánkozót. A mában nemcsak a felkapottabb helyek csillagos szállói — a csoportunkat is fogadó larnakai Sandy, Beau Rivage vagy a limassoli Kanika — fényes éttermei, meg a választékos lakomákat külön is fűszerező színpompás folklórműsorok — amelyek egyikében a népviseletes táncosok elterjedt jellemző produkciójaként 16 pohár piramisával hajladozott előttünk a szólót lejtő ifjú —, hanem a szerényebb kalandozások is mind felejthetetlenek. Észrevenni sem utolsó élmény a kocsmák előtt iddogáló öreg görögöket, melléjük telepedni pedig, s koccintani velük valamely ciprusi borral, esetleg csak az itteni Keo sörrel emelni a poharat egészségükre: igazán páratlan. Mint ahogyan emlékezetes megbámulni például Lef- kara csipkeverőit, körülnézni Lania művésztanyáin, szőlősgazdáinak otthonaiban, s anda- logni Kakopetria sikátoraiban. Időzni leglább egy keveset a bájos két falucska valamelyikében, amelyeket ugyanúgy őriznek, mint Magyarországon védik a sajnos már egyedülálló Hollókőt. Idefenn a hegyek között már mostohább a természet, mint alant, helyenként a sziklák is beépülnek a házfalakba, s a hiányzó kerteket földdel töltött, kiürült festékes, vegyszeres dobozok, ládák pótolják a legszükségesebb konyhai növények, vagy a lakásokat díszítő virágok termesztéséhez. Ám a táj szépsége miatt még egy kevesen most is élnek errefelé, hogy az erre vetődő látogatókat szerény valóságukkal is megállítsák fényképezésre, s természetes bájukkal egy-egy pillanatra rabul ejtsék. Gyóni Gyula (Következik: Baráti társaságot szeretnének) kolostor udvarán na-lenne a divat szerint ideje; de azt is jól tudja, talán még jobban, mint akik hangoskodnak, hogy a csicsergő lány is megöregszik, az akrobata is botra támaszkodik egyszer, ha eljár felette az idő. A hó is a helyén van, a rend is helyén kell legyen ebben a folytonos mozgásban. Mi, a hó meg a jég, meg a csend, a magány, a hang nélküli suttogás vagy akár a bömbölő szelek is — mind-mind a helyükön vannak, volnának, lennének, ha volnának, lennének azok is, akik a természet rendje és lelke szerint élnék, élik, morzsolják az életüket. És hogy a rideg filozofálgatás ne áradjon el végleg a képek mögött és körül, húsos színekben, pompázó szirmokban elevenedik fel elibénk néhány virágcsendélet. Annak kellő illusztrálására is, hogy a szépség, a percből- pillanatból megmentett valóság hogyan tud üzenni-vallani-biz- tatni olyanokat is, akik sohasem szeretnének az alaptalan reménykedések, a gőzös álmok, a lila képzelgések zsákutcájába tévedni. Mert jóra okították őket azok, akik még jól ismerték az ember- és a természetszeretet mára kissé kopott evangéliumát. És jó, hogy így gondolkodtatott el ez a kiállítás. Farkas András Virágcsendélet (Gál Gábor reprodukciója) Az iskolák világnézeti semlegessége Maratoni hosszúságú előkészítés után az Országgyűlés megkezdte a közoktatási törvényjavaslat vitáját: az egyik neuralgikus pont az iskolák világnézeti semlegessége. Mi erről a szaktárca álláspontja? — kérdeztük Szűcs Miklóst, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium főosztályvezetőjét. — Á törvényjavaslatban olyan követelmény fogalmazódik meg, hogy az állami, helyi önkormányzati iskola pedagógiai programjában kell biztosítani az ismeretek, a vallási, illetve világnézeti információk tárgyilagos és többelvű közvetítését. A semlegesség tehát főként a tananyagra vonatkozhat: arra, hogy az iskolának a tényszerű, objektív, a dolgok logikáját alapul vevő ismeretátadásra kell törekedniük. — Ki dönt arról, hogy egy-egy településen az állami iskolák mellett vagy helyett milyen egyházi iskolák működjenek? — Az önkormányzatok dolga és felelőssége, hogy konszenzusos megegyezésre, optimális megoldásra jussanak saját területükön az iskola milyenségét illetően, hiszen a kivitelezésben többféle változat lehetséges. Elképzelhető például, hogy közös épületben, de külön igazgatással tanuljanak mondjuk a katolikus és a világi gyerekek. Általános nemzetközi gyakorlat, hogy az ilyen típusú döntések közmegegyezés alapján születnek, s megnyugtató, sőt optimális megoldásokat jelentenek. — Ezen túlmenően azonban a működtetés anyagi feltételei is fontosak. Mi a módja például az egyházi iskolák finanszírozásának? — Az oktatási intézmények működésének pénzügyi fedezetét az állami költségvetésből, lényegében tehát az állampolgárok adóbefizetéseiből biztosítjuk. A jogszabályok megadják annak lehetőségét, hogy egyházi iskolák, óvodák és kollégiumok jöhesenek létre. Ezeket részben az állam, részben — saját forrásaiból — az önkormányzat anyagilag is támogatja. A vadnyugati filmek általában egy kaptafára készülnek, indiánok tűnnek fel bennük, ivók, seriffek és seriffhelyettesek, jó fiúk, rossz fiúk, puskák, koltok, kurvák. Clint Eastwood „Oscar-dijas” filmjéből csak az indiánok hiányoznak. Azt a csapdát elkerülte ez az alkotás, hogy úgymond hősöket kreáljon, Buffalo Bilit vagy Jessie Jamest, esetleg Limonádé Joe-t (bár ez utóbbi nemigen illik a klasszikusok sorába...). Számos egyébbe viszont beleesett. Például abba, hogy túl nagyot mentett a témából, s annak bizonyos részleteit csupán felvillantotta, de nem dolgozta ki rendesen. Mert felbukkan egy csetlő-botló történetíró, de minek? Nem lehet eldönteni, hogy karikatúraként szerepel-e, s azt kívánja megmutatni: hogyan születtek a „nagy legendák”, vagy valami távolabbra mutató funkciója van. (Ha utóbbi, akkor azt elég ügyesen leplezték). Annak lehet örülni, hogy némely szereplők nem egyértelmű módon viselkednek. Nem is igazán van pozitív alakja a filmnek, talán csak egy: Caroline, a halott feleség, aki embert csinált az elfajzott, már-már rutinból gyilkoló bűnözőből. A seriff — Gene Hackman — eleinte az igazság bajnokának tűnik, később azonban brutálisan ösz- szever mindenkit, aki az útjába áll. A megtért bűnöző szintén kellemes emberként lép fel, csakhogy a gyilkolászásait nem feledhetjük, annál is inkább, mert újra ölni kezd. Á kurvák, akik látszólag az igazukért harcolnak (egyik társuk arcát összeszabdalta egy kuncsaft, ennek megtorlására fogadják fel a bérgyilkosokat) inkább sodródó, mint tevékeny mellékszereplők. Nincs tehát jó és rossz, s ez mindenképp erénye a filmnek. Az emberek — bár még így is sarkított jellemek — nem afféle rajzfiguraként viselkednek, akiknek akár mosolygósra, akár sírósra lehet festeni a száját. Méz nem csöpög — vér annál inkább. Enyhe naturális árnyalat siklik ezzel a filmszalagra, nem biztos, hogy jót téve magának a cselekménynek. Ellentmondásos érzelmekkel jön ki a néző a moziból. Semmi sem szabadul fel benne, nincs katarzis — sajnos —, ám nincs igazából továbbgondolásra alkalmas motívum sem — megint sajnos. Megmaradt ez is a történet elmesélése szintjén, pereg a celluloid, mozog a szemünk, olykor unjuk is, mert vontatott, mégis végignézzük, mert egyrészt egy „Oscar-dijas” filmet valamiféle belső udvariasságból nem hagy ott félúton az ember, másrészt, mert azért jó a keret, néha- néha elismerésre méltó kompozíciók is feltűnnek (dicséret az operatőrnek). Talán kell néhány hónap, míg megfelelő távlatból szemlélhetjük ezt a filmet, s reménykedjünk, hogy akkor okosabb és kreatívabb véleményünk lehet majd róla. Doros Judit Bak Péter Kecskemétről hozta el az Alföldet bemutató tájképeit, virágcsendéleteit. Családi és századelői hagyomány uralkodik ezeken a megjelenítéseken, kiadva a festőt egészen, őszintén, minden lírai zengetésével együtt. Szokatlanul sok itt a havas táj. A síkság, rajta egy-két fa, netán falusi házak együttese, ahonnan szinte várjuk, hogy egy töpörödött anyóka kicsoszogjon. A nagyobb változatosság kedvéért itt- ott vízpart is csillog. Ezek a legszebben tükröződő mutatványai ennek a szelíd világot kedvelő festőnek. A fény a vízen jól incselkedik, olyan felületet rak a nézelődő elébe, mintha bárkit meg tudna tartani, nemcsak a vízen járó Jézust és apostolát, Pétert, de szürkébb egyedeit is a kerek világnak. Nyomban vissza is kell fordulnunk innen, mielőtt az ábrándozás elszólítana minket messzire a fő témától, a téltől, a hótól, a kékesen viliódzó, riogató nappali világtól, onnan, amikor a hidegtől meg a láthatatlan szelektől fájni tud az ember szeme. A magamfajta szövegíró meg is találja az Ariadné-fonalat, ami a gyerekkorhoz is, a pusztához is, Petőfihez is elvezeti őt. Hogyan is sóhajt a költő: „Hej, mostan puszta ám igazán apuszta!”És a strófák zenélni kezdenek, apró, láthatatlan barázdákat karcolnak ezekre a látványokra — na Bak Péter a Rudnay Teremben Képek meg a Petőfi-verssorok Nincs bocsánat
