Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-18 / 114. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. május 18., kedd Látószög Műsorcsere A hazai néző már reggel is láthat hírcsokrot magyar műsorban külföldi televíziósoktól, mert az új alelnök erre vonatkozóan szerződést írt alá határainkon túli kollégájával. Bizonyos summáért folyamatosan kapjuk a friss és érdekes anyagokat a világ más pontjairól, s természetesen tőlünk is vásárol majd a társaság hasonlókat. Pontosabban: valamit. Honfitársaimmal együtt örülök a látószöget tágító, az ismereteket tovább bővítő lehetőségnek, s nem kevésbé tetszik, hogy egyben az ország anyagilag is jól jár. Kevesebbe kerül egy-egy távoli tudósítás, mintha nemzeti tévénk munkatársai utazgatnának érte, ráadásul pedig csapatosan. Ami azonban a cserét illeti, már kétségeim vannak. Úgy érzem, aligha lesz belőle biznisz. Hiszen a külföldieknek mit forgathatnának a mieink nálunk? Ami téma akadna, nem biztos, hogy náluk is érdekes, vagy még mindig „politikus”. Nyugaton már semmi új a demokráciában, s az oly nagyon sóvárgott, mindmáig talán legnagyobb vívmánya, az emberi szabadság, a szólás szabadsága sem egészen úgy érvényesül, mint a külföldiek szeretnék. Túlontúl féktelenek lettünk mindenben, ami bizonyára visszatetsző. A kárpótlás, a privatizáció nem akar úgy sikeredni, hogy idegenben is jó fényt vessen ránk, lelkesítsen. Az utcára került dolgozókat, ingyenkonyháink sorban állóit — gondolom — együttérzésből sem bámulnák odakinn. A bableves, a gulyás, meg a mellé adott szeletke kenyér halvány öröme kevésbé mutatna a távoli képernyőn, a tasak tej derűje pedig valószínűleg nem is látszana. Akkor minek...?! A lepusztult, szétcincált gazdaság helyit, eredetit, sajátosat már a/íg-a/ígprodukál. Boltjaink behozottárui a külföldi számára régi ismerősök — otthonról. A fényesebb éttermekből kocsmákba szorult közönség sem parádézhatna különösebben a kétségkívül épületesebb látványhoz szokott nyugati előtt, s valahogy nem is illenék a rólunk várt képbe. Csalódást okozna a „ közös hajó ” luxusfedélzetén. Hazaiakat inkább találna a magyar kamera elegáns szállodáink, átalakított üdülőink előtt és körül, mintsem odabenn. Bármennyire is itt már a jó idő, küszöbön a nyár, az utazgatások, a pihenések annyira várt időszaka. Egyszóval attól tartok, hogy nemigen van, s lesz még jó darabig, amit operatőreink, riportereink eladhatnának Nyugaton, megvalósítván az emlegetett műsorcserét. Ilyenformán álom marad a terv, a kétségkívül dicséretes szándék. S talán jobb is így. Legalább idegenben nem teregetjük ki a szennyest. Azt tudják rólunk, amit hinni reméltek és szeretnének: ránk köszöntött a fene nagy jólét, végre fellélegzett, szabad, boldogan él a magyar. Mint a mesében — amíg meg nem hal... Csere helyett pedig marad a nyugati összeállítás a maga kis vigaszával: olcsóbb, mintha magyar tévések csinálnák. S a megtakarításból megint lehet majd venni remek krimiket, horrorfilmeket erőszakkal, vérrel, s szexiseket is persze. A másfajta izgalom kedvéért, hogy legalább addig feledhessük itthoni gondjainkat — amíg a tévé előtt vagyunk. Gyóni Gyula Claire Kenneth és a nagypéntek Pár nappal ezelőtt levelet kaptam New Yorkból, feladója a legnépszerűbb magyar írónő, Claire Kenneth de Bárdossy, aki arra az interjúra reagál, mely nemrégibenjelent meg a Hírlap hasábjain. Úgy gondolom, e néhány sort szó szerint érdemes idézni. íme! „Kedves Károly! Most jött a cikk, kitűnő. Mióta hazánk felszabadult, több mint 50 interjút adtam magyar újságíróknak, de ez egyik legjobban sikerült. Persze, akad benne tévedés, mert 1989 nyarán mentem haza először, akkor volt a 3500 „rajongóm” a Lenin körúton, dedikációra várva. Második alkalommal 1990-ben, dec. 9-én entern haza, és már első este történt balesetem, úgyhogy nem is aludtam egyszer a Fórumban, hol virágokkal tele lakosztály várt és sajtókonferencia... Hát, peches vagyok, mert most nagypénteken is összetörtem magam, és hat hétig gipszben leszek. Éppen mentem haza az Úrvacsoráról, mikor ez történt. Na de mire maguk jönnek, már épkézláb leszek — remélem! Sok sikert a viszontlátásig, és üdvözlet az olvasóknak: Claire Kenneth” (Lejegyezte: sziki) ,A sofőr rugalmasságot alkalmazhat” Rendszerváltás az Agria Volánnál A hónap elején új rendszert vezetett be Egerben a helyi járatokon az Agria Volán Rt. Ezt itt különösebben részletezni talán szükségtelen, a lényeget — jegygyei mindig elöl kell felszállni, bérlettel a helyzet ugyanez hétköznap este hat után és hét végén — valószínűleg minden egri ismeri. Atekintetben erősen megoszlanak a vélemények, hogy most ez így jó és hasznos-e, avagy sem, érveket tud sorakoztatni támogató s ellenző egyaránt; ez alkalommal nem is erről, hanem az eddigi tapasztalatokról kérdeztük Kelemen Imre személyszállítási főosztályvezetőt. — Az utasok döntő többsége egérti a helyzetet, nem is vitatja — mondta az Agria Volán illetékese—, s ezt ezúton is szeretnénk megköszönni. Vannak ugyanakkor „csakazértis kifogásolók”, akik kifejezetten akadályozzák a rendszer működését. — Az új rend bevezetésének fő indoka az volt: sok a buszokon a bliccelő. Csökkent a jegy, illetve bérlet nélkül utazók száma? — Bliccelés sajnos még mindig előfordul, de ritkábban. — Többletterheket róttak a sofőrökre is, hiszen náluk is lehet jegyet vásárolni. — Igen, de nem panaszkodnak a pluszmunka miatt. A gond inkább abból származik, amikor a felszállók nem készítik elő a pénzt, s így megnő a menetidő. Az is gyakori, hogy megveszik, kilyukasztják az emberek a jegyet, aztán megállnak az első ajtónál, a később érkezők pedig alig férnek fel. — Mit csináljanak azok az anyák, akik babakocsival kívánnának felszállni a buszra ? Csak a negyedik ajtónál tehetik fel a kocsit, tudniillik ott nincs a lépcső közepén korlát. Nincs viszont lyukasztószerkezet sem, tehát vagy előretolják a gyereket, át a A buszok, már esti pihenőben többi utason, vagy hátul hagyják, amíg előreszaladnak jegyet érvényesíttetni. Egyik megoldás sem tűnik túl kellemesnek. — Egyrészről szeretném elmondani, hogy a babakocsi elöl is felfér, bár kétségtelenül szűkösebben, mint hátul. Másrészről azt ajánlhatom, ha a negyedik ajtón szállnak fel, az anyák kéijék valakinek a segítségét a lyukasztáshoz. A sofőr egyébként rugalmasságot alkalmazhat, az ő tudtával hátul is fel lehet szállni a járműre. Ugyanígy felengedheti az utasokat minden ajtónál például szombaton és vasárnap is, amikor nagyon sokan vannak. A lényeg, mondom, hogy a buszvezető tudjon az ilyen igényről. — A nyakunkon az idegenforgalmi idény, jönnek a városba a külföldi turisták. Honnan értesülnek arról, hogy önök rendszert váltottak, a buszra feljutni jeggyel — s ők nyilván jeggyel utaznak — kizárólag elöl lehet? Idegen nyelvű szöveg erről nincsen a kocsikon. — Van viszont piktogram. Áthúzott jegy látható hátul, és nyíl mutat az első ajtó felé, minden autóbuszon és a megállókban is. (rénes) A miskolci egyetem címere Avagy: hogy kerül a csizma az asztalra Március pipién pov nrsyáons SZ€17lbCTl, hisz napilap a Miskolci Egyetemet érintő cikke kapcsán illusztrációként az egyetem címerét közölte. A címer rajza egy kinyitott könyvet ábrázol, mely fölött a „Miskolci,” alatta pedig az „Egyetem” szó kapott helyet, mely alatt a címerpajzs legalján az „1735”-ös évszám olvasható. Hosszú ideig törtem a fejemet, hogy mire utalhat ez a kora XVI- II. századi dátum, csak „valami” felrémlett, de nem is mertem komolyan arra gondolni. Végül is a legilletékesebbhez, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felsőoktatási és kutatási főosztályvezető-helyetteséhez, az Észak-magyarországi Regionális Egyetemet szervező minisztériumi főtanácsoshoz, Szörényi Zsolthoz más témában intézett levelemben felvetettem a kérdést, gyanítva, hogy talán ismeri a kialakított címer eredetét. A kapott válasz megerősítette halovány gyanúmat. A Miskolci Egyetem címerében szereplő 1735-ös évszám valószínűen a Felső-Magyarországon 1725- ben, Besztercebányán alapított bányászati akadémiára utal. Isten látja lelkemet, a legcsekélyebb malíciával sem viseltetem a Miskolci Egyetemmel tVCCrfic/CTi, u luööuri iujjm/i kibontakozó Észak-magyarországi Regionális Egyetemnek Miskolc is éppen úgy egy bázisa, miként Eger. De a Miskolci Egyetemnek jelenlegi felállásában a legjobb indulattal sem vélem felfedezni a hajdani híres besztercebányai akadémiának semminemű legkisebb jelét sem. Kötve hiszem, hogy helyesen jár el a címer megalkotásával a Miskolci Egyetem, amikor éppen az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolával való szoros együttműködés során kívánják létrehozni hazánk új egyetemét: az Észak-magyarországi Regionális Egyetemet. Nem hiszem, hogy az egrieknek eszébe jutott volna főiskolájuknak címert alkotni, melyben utaltak volna a Foglár György által 1740-ben életre keltett egri jogi iskolára, melyet pedig az országgyűlés 1741-ben törvénybe is iktatott. Legjobb tudásom szerint napjaink Miskolci Egyetemének semmi de semmi szellemi elődjének nem tekinthető a besztercebányai bányászati akadémia. Ezért joggal merül fel egy budapesti egyetemi barátomnak az ajkán a régi magyar szólásmondás: hogy került a csizma az asztalra? Sugár István Egy ideális partner „Az Isten megteremtette a macskát, hogy az embereknek legyen egy tigrisük, amit megsimogathatnak” — Victo Hugo a macskák iránti szenvedélyes sze- retetét nyilvánította ki e szavaival. A természettudós és kutató, Paul Leyhausen professzor, akit nemes egyszerűséggel tudományos körökben a „macskák pápájának” is neveznek, ekként állapította meg a macskák és az emberek közötti viszony jellegét: „Az ember és macska közötti társas kapcsolat jóval szorosabb, mint az két macska között bármikor is lehet.” Azzal az általános véleménynyel szemben, hogy a macskák szívesebben élnek vidéki környezetben, és az egérvadászat az egyetlen, őket érdeklő tevékenység, bizonyítást nyert, hogy igenis kedvelik a városi környezetet, és az egérvadászat sem nélkülözhetetlen foglalatosság számukra. A macskák ideális városlakók. Az egyszobás, apró garzonokban épp olyan jól érzik magukat, mint a hatalmas, többszobás villákban, hiszen őket távolról sem az otthon négyzetméterei érdeklik. Bármilyen és bármekkora legyen a lakás, a benne otthonra találó macskának az a területe, birodalma. Bár a macska önálló személyiség, mégis képes a jó viszony érdekében életmódját, szokásait bizonyos fokig az ő „emberéhez” igazítani. Például a szinte csodaszámba menő időérzékével pontosan tudja, mikor van itt az étkezések ideje, gazdája vagy úrnője mikor érkezik haza. Csodálatosan fejlett hallásával azonnal felismeri és megkülönbözteti gondozója lépteit más emberekétől. A macskák az emberhez való viszonyukban türelA kedvenc és gazdája mesek, sőt elnézőek, anélkül, hogy alárendeltségbe kerülnének velük szemben, vagy a macskajogokat elvennék. Nagyjelentőségű számukra, hogy a táplálkozás mindig azonos időben történjen, kifejezett igényük van a rendszeres gyengédségre, babus- gatásra, ám ezen időszakokon túl jobb békén hagyni őket. A macska alapvetően magánykedvelő állat, szívesen van egyedül, szüksége van arra, hogy időnként félrevonuljon biztonságos magányába. Ki tudja, hogy szunyókáló macskánk miféle földöntúli, misztikus régiókban jár, miféle mély, filozófiai eszme- futtatások járnak fejecskéjében? A macskák kitűnően elviselik az egyedüllétet a lakásban, hiszen a hazatérő gazdival azután a viszontlátás örömére jókat lehet társalogni, és élvezni a szeretge- tését. Éegyünk meggyőződve arról, hogy a cica pontosan jelezni fogja, ha már megelégelte a közösjátékot, simogatást, babusga- tást, hagyjuk tehát visszavonulni kedvenc helyére. Havonta százan Mindig csak az első pohár sok Lehet, hogy sokan megmosolyognak, ha kimondom, hogy én szent borzongással gondolok arra, hogy „ott, túl a rácson”, a mindközönségesen elmeosztálynak nevezett intézetben milyen emberek láthatók. Felrémlik előttem „Az aranyketrec” egyikmásik epizódja, a hidegvizes zuhany, az elektromos sokkolás, a kényszerzubbonyba gyömöszölt személy, és az izmos, rettenthetetlen ápolók hada. Persze, a valóság nem ilyen ma már. Ott jártam közöttük én is. Néhány percre benéztem a kórtermekbe, majd lementünk az ambulanciára. Itt az emberek egy csoportja várt ránk: Simon Mihály né asszisztensre, Kéri Tamás református lelkészre, és a mindig kíváncsi újságíróra. Egy csoportos foglalkozásra csöppentem közéjük. A téma, amelyet igyekeztem körüljárni, így foglalható egy mondatba: az alkoholizmus mennyire teszi tönkre az ember erkölcsét? Eleinte a tiszteletes úr a Biblia ide illő passzusait idézte, de nemsokára bekapcsolódott az asztalokat körülülő tizenkét ápolt némelyike is. Kérdeztek, véleményt mondtak, vitatkoztak. — Ha a szőlő és a bor is Isten teremtménye, akkor miért kellene attól megtartóztatni magunkat? A kérdés nagyon céltudatosan hangzott, de pillanatok alatt kiderült, hogy senki sem tiltja a hegy levének az élvezetét, csak a fogyasztás mértéke lehet nemkívánatos, ha az már „elveszi az ember eszét”. — Én nem tudom, miért hozatott ide a polgármester, hiszen én nem csináltam semmit — méltatlankodott egy szökés fiatalember, aki már másodszorra veti alá magát elvonókúrának. Akikkel a foglalkozást követően beszélgettem, mind értetlenkedett: mi a rossz abban, ha ő iszik. A fizetését hazaadja, hetenként kér vissza belőle zsebpénzt, egy ezressel a zsebében megy el a haverokhoz. — Ha érzem, hogy a kelleténél többet ittam, felállók, hazamegyek, és ha nem kezdenek el szidni, lefekszem, kialszom magam, másnap reggel pedig várom, hogy jól leteremtsenek. Akkor azt mondom, jól van, igazad van, anyukám. De ha azzal fogadnak este, hogy micsoda ember vagy te, akkor egy pillanat alatt kiugrik belőlem a kisördög. Ötükkel beszélgettem különkülön. Egyikük sem egyezett bele, hogy a nevüket kiírjam. Szégyelltél«, hogy elvonókúrán vesznek részt. De borissza magatartásukat is szégyellték. — Hogy miért nem hagyom abba? Mert szeretem a jó bort, a jó konyakot, a jó pálinkát és a minőségi sört. Mindenből csak a legjobbat. Ha kimegyek, néhány hónapig megállóm, hogy józan legyek, de utána...! Megint visz- szajövök ide. Nem fogadkoztak, hogy soha többet egy kortyot sem. Nem titkolták, hogy ők pedig inni fognak ezután is. — Minek akkor ez a csoportos foglalkozás? — kérdeztem. — Megmondom őszintén — válaszolta egyikük —, nem sok haszna van. Láthatta! Hallhatta! Ennek az alkoholelvonó szak- rendelésnek a szíve-lelke Simon Mihály né asszisztens, aki egy rádióadásban figyelt fel arra, hogy a református egyház igyekszik ebben is segíteni az egészség- ügyieknek. — Amikor előállt az ötlettel Si- monné, rögtön egyetértettem. Arra gondoltam, nemcsak a tabletták segíthetnek, hanem a civilek is. Csak hadd jöjjenek, nekik egy-egy mondatuk talán többet használ valamelyik beteg esetében, mint a mi módszereink. Várjuk őket, várjuk azokat, akik tenni akarnak embertársaikért — ezt mondta dr. Béla Árpád tőorvos. Akit ide behoznak az osztályra, az mind delíriumos állapotban kerül be a kórterembe, majd napokkal később az ambulanciára. — Milyen mértékű az alkoholizmus nálunk manapság? — Nagyon magas — hallom az asszisztensnőtől. — Adatot ne kelljen mondanom, mert az riasztó szám lenne. Isznak a férfiak és a nők, a fizikai dolgozók és az értelmiségiek, a tanárok és a fegyveres erők tisztjei, de a fehérköpenyesek közül is sokan. — Magyarázat? — Sok egyéb mellett a mai társadalmi és gazdasági viszonyok késztetnek sokakat arra, hogy a pohárért nyúljanak. A szesz ugyanis, mint köztudott, bódít, megszabadít bizonyos gátlásoktól, és erre sok embernek szüksége van ma. — Csak a társadalom, a környezet marasztalható el? Hol marad az egyszemélyi felelősség? — Természetesen mindenki elsősorban önmagát hibáztathatja. Gondolja el, itt az ambulancián havonta száz ember fordul meg. G. Molnár Ferenc
