Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-01 / 76. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. 1., csütörtök Ács püspök halálára Március 26-án délután tragikus baleset következtében meghalt Ács István egri segédpüspök, a Rómától 1988 karácsonyán kinevezett menefessi címzetes püspök, a magyar alapítású pálos rend György Testvére, aki április 18-án töltötte volna be az 58. életévét. Mindössze négy esztendő adatott néki püspöki minőségben való működésre a nagy egri főegyházmegye területén, Eger székvárosában is. Ez a szomorúan rövid idő, de valószínűleg szerény, tartózkodó egyénisége is a magyarázata annak, hogy még az egri hívek, még inkább a szélesebb egri társadalom számára is kevésbé ismert papi személyiség volt. A Főegyházmegye északi részén, az egykori „kassai magyar részen” született, Rátkán, 1935. április 18-án. 1959-ben szenteltek pappá, szerzetesi fogadalmának éve 1965. Segédlelkészként működött 3 évig Sátoraljaújhelyen, 8 évig Sárospatakon, majd csaknem 20 évig plébánosként Füzéren. Ez a falucska az északi határ közvetlen közelében a legkisebb lélekszámú települések közé tartozik, a nyolcvanas évek közepétől mégis egy országosan híressé váló mozgalom központja lett. Azzal kezdődött, hogy a kis egyházközség — plébánosa vezetésével, jóreszt társadalmi munkában — a plébániaépület tetőterét lelkigyakorlatos szo- bácskákká alakította át, ahová távolabbi területeiről is fiatal házasok gyűltek össze lelki elmélyülésre. Egy nagy hatású európai mozgalom, az ún. „Marriage Encounter” (házas-hétvége) hazai meggyökereztetője lett az „egyszerű^’ falusi lelkipásztor, akinek művére azonban a társadalomkutatók is felfigyeltek, publikációkban ismertették, hiszen a magvar családok válságában általuk, a jövő magvetéseként az egyik legkomolyabb reménység jelentkezett. Ezért nem volt egeszen váratlan és meglepetés sem, amikor a magyar rendszerváltás legelső püspók- kinevezettjei között Ács István nevével is találkoztunk. Egyébként pontosítani és elmélyíteni kell azt a kezdő megállapításunkat is, hogy kevesen ismerték őt Egerben. Mert ha vannak most gyászoló vesztesei (és nemcsak „hivatalosan”) ennek a halálnak, akik sokáig fogják siratni ezt a Püspök Atyát, akkor legfőképpen azok a családok, hazasok érintettek (és elég jelentős számban), akik már az ő itteni csöndes, áldozatos, következetes munkálkodásának köszönhetik elmélyült keresztényi és családi életük boldogságát. De számtalan más dolog, egyházi kezdeményezés, új intézmény mögött is őt találjuk, aki szerényen, a háttérből, világi munkatársak tucatjain keresztül szervezte, mozgatta, lelkesítette például a keresztény Karitász, szeretetszolgálat ügyét — főegyházmegyei szinten éppúgy, mint az egri és Eger környéki szervezetek közvetlen inspirálója. Aztán az ő nevéhez fűződik itt a Nyuf atról (például a máltaiaktól) apott, szerzett segélyek intézményes elosztása, ilyen lerakatok működtetése, vagy a magányosok, öregek, betegek felderítésének és segítésének organizációja is. A püspöki karon belül pedig még további, országos ügyek gazdája és gondos intézője volt. Nem beszélve arról, hogy a „házas-hétvégék” lelki napjainak — itteni gondjai szaporodása ellenére — mindvégig a leglelkesebb vezetője, állandó előadója maradt — az egész országra kiterjedő hatékonysággal. Halála — csak a fentiek szerény értékelésében is — fájdalmas veszteség, a mostani paphiányos világban pedig sokszorosan. Ráadásul az emberi körülmények méregetésekor (áram- ütéses baleset!) ez a halai szív- szoító, borzongató „érthetetlen- ségnek” tűnik, és a kérdések, miértek sokaságát vetheti fel még a hívő ember szívében is. Arra a nagyböjti „fekete vasárnapra” halt meg, melynek evangéliumában Lázár feltámasztását idézi fel az egyház (Jn 11,1-45). Ahol az elárvult testvérek részéről még a csöndes szemrehányás, bizalma is szót kaphatott az Úrral szemben: „Ha itt lettél volna, nem halt volna mega testvérem.” (Ha itt lettél volna! Nem vagy mindig itt? Nem figyelhette! volna jobban rá, Urunk?) Szabad ezt kérdeznünk? De hiszen a Lázár-történetben még a vádló számonkérés is megszólalhatott: „Nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Pár nappal a végzetes nap előtt Kantász-munkatársaknak tartott nagyböiti elmélkedést a püspök. Beszélt a nagyböjti feladatokról, a megbocsátásról, az áldozatok vállalásáról, a szenvedésről. Ekkor tette meg azt a vallomását, amelyet illetodötten fogadtak hallgatói: a jó Isten engem eddig még megkímélt minden igazi testi fajdalomtól (a lelkiektől nem — tette hozzá)... Urunk, nem kímélhetted volna meg kedves szolgádat most is a fájdalomtól?... De biztos-e, hogy nem kímélted meg, és nem éppen így kímélted meg őt...? Gyarló, kereső, alig értő emberi dadogások ezek. Az isteni válasz pedig megadatott már kétezer évvel ezelőtt a Lázárt sirató testvéreknek és nekünk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, még ha meghal is, nem hal meg örökre, élni fog!” És bizonyosságul elhangzik utána a borzongató isteni szó — a sziklasír mozdulatlan némasága és a negyednapos holttest szagló reménytelensége fölött: „ Lázár, jöjj ki!”És„ a halott azonnal kijött”..., igaz, csak néhány hétre, hónapra, vagy talán evre. Mert ez még nem volt az igazi „nem hal meg örökre”. A tökéletes, teljes válasz húsvétkor adatik meg nékünk. Jézus életre szóló ígéreté nem néhány esztendő többletét jelenti, amit a hívő esetleg hűségének jutalmául kikönyöröghet az Élet Urától. Itt egészen másról, sokkal hatalmasabb, nem evilági dimenzióról van szó. Húsvétkor meg fogjuk tapasztalni, élni, hogy a mi Urunk sem evilági életre támadt föl, nem tért vissza ebbe a földi, történelmi létmódba (csodaszerű megjelenéseivel csak bizonyította tanítványainak, hogy él). A krisztusi élet és feltámadás lényege szerint nem egy meghosszabbított élet, bár egy mélyebb, teljesebb földi élet is, sőt egy megkezdett örök élet. A húsveti misztériumnak az élet minőségére vonatkozólag a leghitelesebb, teljes értékű szava így hangzik: örökkévalóság, az abszolút jövő. Ez adatik meg a hívőnek, és biztos reményünk szerint ez adatott meg már néki is, István püspöknek, az Isten országában. Koncz Lajos HANG-KÉP Mindig emberként Fogadkozások hona e csipetnyi ország. Március 15-e után azt hittük, mérséklődnek az indulatok, elülnek a közélet ocsmánysággal fűszerezett vitái, születőben az a tiszta hang, amelyet évek óta sóvárgunk. Megint a bizakodóak csalódtak, mert a jelképes tűzszünet yorsan véget ért. A Parlamenten majd úgy acsarkodnak, mint korábban, s rangtól, beosztástól függetlenül nyilazzák egymást, méghozzá szűnni nem akaró kitartással. Az végső soron nem baj, ha idegeiket őrlik, csak hát ez a felesleges feszültség messze sugárzik, s ha áttételesen is, de hat mindnyájunkra. A zsurnalisztika különböző frontjain a toliforgatók — tisztelet a kivételeknek — csak hirdetik a pártatlanságot, a gyakorlatban azonban folyvást vétenek ennek félreérthetetlen regulái ellen. A 168 óra nem kivan megszabadulni markánsan rózsaszín színezetétől, s ezzel összefüggő rafinált egyoldalúságától. A Vasárnapi Újság a másik véglet. A szerkesztőségekben dolgozók ugyanakkor — s ez aggasztó — nem veszik észre, hogy saját kárukra is munkálkodnak, hiszen ha lassan is, de csak elvesztik azokat, akik a higgadtságra, a tárgyilagos informálásra áhítoznak. Ebben a gyomorfacsaró zűrzavarban pihentető színfolt, ha olyan személyiség ül a mikrofon mögé, aki megmaradt ugyanannak, aki volt. Méltán dicsérem a nyugdíjas Bajor Nagy Ernőhétfő reggeli rövidke jegyzetét. Ez a szimpatikus alkat nem cserélt se hitet, se zászlót. Valaha is az igazsághoz kötődött csak. S Justitia ma sem más, mint bármikor volt, azaz megmenti szolgálóit, következetes harcosait az undorító kaméleonkodás jellemromboló kortüneteitől. Ráadásul arra a csodára is képes, hogy meg- nyeije a polgárokat. Legutóbb a szerző arról beszélt, hogy akadnak — még a boszniai fegyverzúgás közepette is — áldozatkész, nemes lelkű lények, akik nem egyéni babérok megszerzésére törekszenek, nem az elhülyülést jelző lövöldözés ütődött megszállottái, hanem azért ilyenek, hogy — lehetőségeikhez mérten — segítsenek másokon. Nincsenek százmilliónyian, de létük a garancia arra, hogy korunk kissé szennyes hullámvölgyéből kijuthatunk. Ráadásul ők az irányt is jelzik, mutatva, hogy merre haladjunk. Bízvást figyelmezhetünk rájuk... Sivárság — mindenütt Érzésem szerint felesleges mérlegelni azt, hogy miben változott a kínálat, miként színező- dött át az egyes témák megközelítése a különböző műsorokban. Céltalan, hiszen a valósághű tükröztetés egyelőre csak jámbor kívánalom. Egyébként is a nézők többségét elsősorban az foglalkoztatja, hogy akad-e választék, a program-összeállítók számítanak-e arra, hogy szeretne háborítatlanul szórakozni, kikapcsolódni, netán derülni. Nem vitatható a mennyiségi javulás. Ezt különösképp azok észlelik, akik a csatornák zömét foghatják, vagyis ha valami nem tetszik az egyes, a kettes adón, akkor átkapcsolhatnak a Duna tévére, a TV 4-re, esetleg a helyi csatornára. Egy azonban biztos. A minőségi szint katasztrofálisan zuhan. Ma még inkább, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Kétségbeejtő, hogy Nyugatról — különösképp az USA-bol — a férc-szömyelményeket vásárolják meg azok, akiknek értékítélete mar a szovjet filmdömping idején is erősen károsodott. Az HBO-n például lendületesen reklámozták a Testi kapcsolatokat, ezt a szexsztori-csokor- nak is bárgyú vállalkozást. Elviselhetetlenül unalmas, ezerszer felvillantott álerotikus képek vánszorogtak egymás után. Egészen addig — miért is szégyellném bevallani —, amíg a kényelmes fotelben megadtam magam a boldogító álomnak. Szombati álcsemege a Knight Rider, amelynek újabb „ereszté- sein” már a mindentudó csodaautó sztoricskáinak beiktatása sem segít. Még az a szerencse, hogy ismét szembesülhettünk A polippal, ezzel a szinte remekműként lebilincselő olasz bűnügyi produkcióval, amelynek valameny- nyi celluloidkockája a maffia címeres gazembereinek szorításában vergődő kisemberért érvel, s azt az illúziót kelti — legalábbis néhány percre —, hogy a nemes ügy diadalmaskodhat. Kár, hogy sem határainkon túl, sem idehaza nincs így... Pécsi István Egri bemutató: Óz, a nagy varázsló A revüsített mese Dorka és a Jó Boszorkány (Dimanopulu Afrodité és Saárossy Kinga) A legismertebb mesék közé tartozik az Óz. Egyszerűen beszél bonyolult igazságokról, s arra is lehetőséget ad, hogy ki-ki a saját fantáziája alapján továbbfűzze a történetet, és beleálmodja a saját értelmezését. A szerző, Frank L. Baum készített is egy olyan folytatást, amelyet kis olvasói ötleteiből állított össze. De feldolgozások során át is gyarapodhat, s válhat egyre gazdagabbá egy-egy ilyen alkotás. Önálló életre kelhet, s ha külföldi is a szerző, sajátos magyar ízeket is kaphat. Ki tudná hazánkban elképzelni például a Micimackót Karinthy fordítása nélkül, vagy kinek a fülében nem cseng A kis herceg olvasásakor Ruttkay Évű hangja. Az Óz is így épül, s teljesedik ki az újabb és újabb feldolgozások során. Az egri Gárdonyi Géza Színház is arra vállalkozott, hogy egyéni szemléletmód alapján állítsa színre. Schwajda György írta színpadra a meseregényt, amelyet a rendező, Éry-Kovács András dolgozott föl. De milyen is ez az egri Óz? Éppen úgy az elvágyódásról, a színtelen világ megszínesítéséről szól az előadás, mint az eddigiek. Voltaképpen a regény kiindulópontja is ez: a valóság és az álom határmezsgyéjén játszódik a történet, amelyet a filmen és a színházban elég direkt eszközökkel meg is szoktak jeleníteni. A teátrumokban általában a színpad és a színészet értelméről, lehetőségeiről is szól a darab. Ez a vonulat az egri Ózban is felbukkan, de itt a revü eszköztárát használta föl a rendező, illetve a dalszövegek és a zene alkotója: Aldobolyi Nagy György. Nem indultak el rossz úton (stílusosan szólva: megmaradtak a sárga téglákon), mert ehhez az amerikanizáló történethez, s napjaink gyermeki fantáziájához is jól illik a csillogó-villogó revü. Annál is inkább, mivel a sztoriban nagy helyet foglal el a szereplők bemutatkozása, amely — ugye — egy látványos énekszámmal és tánckarral egészen másként, szórakoztatóbban fest. A történet mindenki számára közismert, még a legkisebbek is látták az Ózt, ha máshol nem, hát a televízióban. Nem kellett hát túl sokat magyarázkodni, szinte pillanatok alatt el lehetett indulni a kansasi valóságból a smaragdvárosi csodák felé. Jó tempót diktál az előadás, így a kis közönségnek nem lankad a figyelme Dorka és társai kalandjai közben. Annál is inkább, mivel Dimanopulu Afrodité egyszerűen, s mégis nagyon kedvesen formálja meg a kislányt. A gyermekek könnyen tudnak azonosulni eszköztelen játékával. Szerény, de belső sugárzással megáldott lénye mindvégig az előadás középpontjában áll, anélkül, hogy különösebben erőlködnie kellene. A kutyája, Toto ellensúlyozza ezt az angyali jóságot. A Csonka Anikó játszotta figura már jóval esendőbb. Mesejátékról lévén szó, már a jelmezen is lehet ezt látni, mert fekete öltözetben jelenik meg. Ez a kedves, kotnyeles, esendő kis „jószág” is rokonszenvessé válik a közönség számára, mert a feneketlen rosszaság és a folttalan tisztaság ellentétét színezi megbocsátható csínytevéseivel és dicséretre méltó ötleteivel, ügyességével. Nem könnyű feladat eljátszani a már legendás alakokat, a Bádogembert, a Madárijesztőt és a Gyáva Oroszlánt. Mivel maszkos figurákról van szó, elsősorban a mozgással lehet kifejezni sajátos lényüket, s belső ellentmondásaikat. Ehhez a koreográfus, Szekeres József megfelelő muníciót szolgáltatott, amelyet a színészek kitűnően fel is használtak. Különösen a Madárijesztő (Blaskó Balázs) oldja meg hatásosan feladatát, amikor szalmával kitömött lényt jelenítve meg, állandó imbolygással hangsúlyozza annak könnyűségét, ingatagságát. De hasonlóan pontos a Bádogember merevsége Kelemen Csaba megformálásában, ahogy Vókó János is hatásosan alakítja a Gyáva Oroszlánt. Aláhúzza alakításuk értékét, hogy kulturáltan adják elő énekszámaikat. A Jó Boszorkány és Emmi néni Saárossy Kinga alakításában a segítőkész, a mindig másokért kiálló nő alakja. Már megjelenésében is sugallja azt a belső erőt, amely révén győz a képmutatáson és a rosszakaraton. Nem is annyira varázshatalmával, de a hétköznapi életen is áttetsző boszorkányos magabiztosságával, a mindennapok apró dolgaiban való eligazodás képességével. így válik Dorka igazi támaszává, Őz birodalmában is biztos pontjává. A Gonosz Boszorkány inkább cserfes, mint velejéig romlott. A gyermeki képzelőerő még képes elfogadni Simon Mari alakításában a rosszaságot, mert nem valami démonikus hatalom ez. Ráadásul folyton hoppon marad rossz szándékával, mert a jók ügyesebbek, talpraesettebbek, mint ő. Nem csoda tehát, hogy a gyermekközönség egy része éppen a Gonosz Boszorkány — egyébként fülbemászó — belépőjét dúdolja, amikor kilép a színházból. Hiszen ha az ember kicsi, s a felnőttek és az általuk felépített világ olyan zavaros és nagyképű, akkor könnyen szem- telenkedni támad kedve, még ha nem is boszorkány... Az események mozgatója, a csoda megteremtője Óz, aki ebben a feldolgozásban egy drótos tót, aki megreparálja Dorka babáját. Réti Árpád megkeseredett mutatványost alakít, akit csak varázslatos hatalma éltet, egyébként már belefáradt a felnőttek világába, s abba is, hogy folyton produkálnia kell magát. Ezzel együtt hitelesen csendül föl a varázsige a szájából, mert a gyermek kedvéért hajlandó újra és újra felragyogtatni az élet színeit. A rendező jó közeget teremt, a revü fényei, s az erőteljes színek megindítják a kicsik fantáziáját. A Székely László által tervezett díszlet egyszerű, s hangsúlyozottan nem kelt illúziót, végig tudhatja mindenki, hogy itt, kérem, színházról van szó. Igen ám, de ez a teatralitás nem zavaró, nem tolakodó: ez egy hely, amely a szivárvány színeibe öltözteti a sokszor szürke mindennapokat. Mert a körülöttünk élők is magukon hordják a mesehősök jellegzetességeit — sugallja a történet —, csak fel kell tudni fedezni az álomban, a játékban, a színházban — végül is önmagunkban —, hogy milyen gazdag is a világ. Gábor László Egy közös dal arról a másik, színesebb világról Oscar-díjas film Clint Eastwood westernje szokatlan hangvételű alkotás. Egy kiöregedett revolverhős áll a középpontban, aki földműveléssel tengeti életét, amíg nem találkozik egy fejvadásszal, aki egy majdnem lovagias ügy megoldásához kéri a hajdani villámkezű segítségét. Az alkotás elnyerte a legjobb film és a legjobb rendezés diját, vagyis Clint Eastwood két kis szobrocskát is magáénak tekinthet, Gene Hackman pedig a legjobb epizódszereplő lett a férfiak között. A filmet a hatvani Apolló mozi mutatja be. Nincs bocsánat
