Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

1993-04-27 / 97. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 27., kedd Dorka az Ózból Dimanopulu Afrodite Törékenyen finom jelenség volt... Napjainkban, amikor nem csekély propagandával küzd az egészségügy a dohányzás ellen, akkor lépten-nyomon óriási pla­káton hirdetik dohánygyáraink a készítményeiket, mit sem törőd­ve azzal a veszéllyel, amit a do­hányzás az emberi szervezet szá­mára jelent... Ilyen helyzet köze­pette, méltán érdeklődésre tart­hat számot, hogy a XVIII. szá­zadban a dohányosokat, akkori­ban a pipásokat megadóztatták. Érdemes felidézni e távoli múlt emlékeit, amint azokat a megsár­gult íratok átböngészése során feljegyeztem. ...1736 január 1-én Heves vár­megye az alábbi parancsolatot adta ki: „Az Nemes Vármegye sok ízben Lett Határozata mellett megtilalmaztatottt Pipázást, az melyre egyedül csak a Negédes pajkosság és az ifjúság között a társaság szoktatott reá, és nem ritkaság..., hogy hol egy helyben, hol másban történő Pipázás által való tűz esetbűi mennyi jó gazdá­kat kódulásra az rossz cseléd ejt... Hogy penig ezen nemes és üdvös- séges Végzés láb alá ne tapodt- tassanak, s azok által követke­zendő Szerencsétlenségek is üdé­jében eleibe állhassunk, Úgy az hajlandó Ifjúságunk is az ki még ekkoráig reá nem szokott, az szo­kottrossz Társaságban magát reá ne szoktassa, s azok is, akik már reá Szoktak, istállókban és Uttc- zákon ne Pipázzanak. A végett Szükségesnek találtatott lenni, hogy az Helységek Bírói és Nótá­riusai, valamint magok Becsüle- tit való szorgos és kutató össze­írását mentői nagyobb Szerény­séggel Véghez vigyék. Paran­csoljuk, hogy Pipásoknak összi- rásábul hogy sem Gazdát, sem Szolgát, sem Esküttet, sem köz­rendet ki ne hadgyanak, azt tut- tokra adgyuk...” Eger püspöki város sem ma­radhatott ki a pipások megadóz­tatásából. 1754. július 24-én Herner Ferenc főbíró urat magá­hoz rendelte a püspöki prefek­tus, s közölte véle a püspök úr prancsolatját ily képen: „Ennek utánna valaki ollyan találtatik is, légyen ámbár Kicsoda, az ki az Utczán dohányozna, azonnal is Lyukba tétessék, mely Kegyes Földesúri Parancsolat Fertály Mesterek által egész Városban Publikáltassék.” (A lukybatétel áristomba zárást jelentett!) Láthatóan nem csökkent a vármegyeszékhely pipásainak száma, mivel 1757 karácsony ha­vában újabb parancsolatot hir­Megújuló gazdasági szakemberképzés A Perfekt megyénkben is... A piacgazdaság a gazdasági szakemberképzés megújulását igényli. Az új számviteli törvény alkalmazásához igyekszik segít­séget nyújtani a Perfekt Pénzügyi Szakoktató és Kiadó Vállalat Heves megyei Kirendeltsége is. Miután a pénzügyminiszter ápri­lis 9-én rendeletileg szabályozta az iskolarendszeren kívüli szak­emberképzés kereteit, — a ké­pesítés és a minősítés rendjét — ennek szellemében igyekeznek tevékenykedni. Mint Kántor Imre kirendelt­ségvezető elmondta, megterem­tették a képzéshez szükséges technikai és szaktanári hátteret Egerben. Egy helyen tartják az előadásokat, a konzultációkat, a vizsgáztatást és a tanulmányok­hoz szükséges könyvek árusítá­sát. Az új szakképesítést nyújtó tanfolyamokat az idén szeptem­bertől indítják pénzügyi ügyinté­ző-, szakügyintéző-, tanácsadó, továbbá képesített könyvelő, számviteli szakügyintéző, mér­legképes könyvelő és okleveles könyvvizsgáló területen. A résztvevők adó, illeték, vám, biz­tosítási, értékpapírforgalmazási, költségvetési, pénzintézeti, vál­lalkozói szakon szerezhetnek képesítést. Mindezt a május kö­zepén megjelenő tanfolyami tá­jékoztatóban részletesen ismer­tetik az érdeklődőknek. Azt is megtudtuk, hogy az em­lített pénzügyminiszteri rendelet életbelépése előtt beindított képzéseket és az ezekkel össze­függő vizsgákat nem érinti. így az okleveles' könyvvizsgálói, az adótanácsadói, a mérlegképes könyvelői, a felsőfokú költségve­tési és a képesített könyvelői tan­folyamokon a vizsgákat legké­sőbb 1995 december 31-ig le kell tenniük az érintetteknek. Ettől eltérnek az adótanácsadói vizs­gák, amelyeknek határideje 1994 december 31. A jelenlegi és a jövőben induló tanfolyamokról és képesítésekről a Perfekt egri Grónay utca 3. szám alatt levő megyei kirendeltségén adnak bő­vebb fel világítást. detett ki a városi magisztrátus, imigyen: „Minthogy a pipázás annyira el hatalmazódott, hogy majd közel 10-12 Esztendő Gyermekek is ahoz megszokván, jövendőben rossz szokásokká válnának; ezért rendeltetett, hogy minden Pipások ennek után 12 krajcárt fizessenek, azaz egy nyári napszámot, mely a Vá­rosi Utak reparációjára forditta- ssék...” Sarud püspöki falut sem ke­rülte el a pipázás megadóztatása. A püspökföldesúrhoz fordultak tehát adójuk mérséklésére, imi­gyen: „A Pipás vagy Dohányos emberek részérül azon kérjük Excellentiádat /azaz Erdődy Gá­bort/, hogy 25 kéve Nád légyen elég egy embertűi, mivelhogy ér- tyük, más helységekben is annyit adatnak. Akik penig öreg embe­rek, vagy nyavalyások, orvosság helyett hadd élhessenek véle in­gyen”. 1761-62-es adóévből imigyen fest Eger város pipásainak a szá­ma, annak megjegyzésével, hogy egy-egy dohányos ember évente 12-12 krajcár pipaadót tartozik fizetni a város kasszájába. Az I. fertályban 9, a II. fertályban 100, a III. fertályban 111, a hatvani hóstyán 67, a Szent János hós­Az „Óz, a nagy varázsló” — Frank L. Baum amerikai dráma­író mesejátéka — a színlap sze­rint is gyermekek és felnőttek számára íródott. Talán azért is, mert ha valaki, akkor egy vérbeli drámaíró és meseszerző tudja a leginkább, hogy a mesékre a fel­nőtteknek olykor nagyobb szük­ségük van, mint a gyermekek­nek. Csak az a fura az egész do­logban, hogy a mesét a gyerekek jobban értik, mint a felnőttek. Meg merem kockáztatni, hogy a drámákat is hamarabb elfogad­ják, mint az önzésükben mit sem értő és érteni mit sem akaró fel­nőttek. Mindez teljesen mellesleg ju­tott eszembe, amikor megnéz­tem az egri Gárdonyi Géza Szín­házban az „Ózt”. Gyakorló nagypapa lévén, videóról heten­ként legalább egyszer látnom kell ezt az örökzöld mesét, azzal a tálalással, ahogyan az író nyo­mán az amerikai filmesek elkép­zelték, és amit technikai száza­dunkban hozzáadhattak egy ilyen alkotáshoz. Mert ugyebár a színház sok­sok művészeti ág közös-kölcsö­nös játékrendszere. Ezt a magyar változatot formálták-átdolgoz- ták többen, Éry-Kovács András is szerencsésen nyúlt hozzá, még azt is megtette, hogy zenét, kore­ográfiát, díszletet, jelmezt a gon­dos szakember lelkesedésével ötvözött egységgé. Már csak az hiányzott az elgondolásból, kire osszák ki a két fontos szerepet és a harmadikat: Dorkát, a kis­lányt, Totót, a kiskutyát és har­madjára a gonosz boszorkányt. Mindhárom a helyére és jó helyre került. Dorka jelmezét Dimanopulu Afrodite öltötte fel. Ez a madár- csontú fiatal színésznő, csipetnyi hanggal, de nagy-nagy fegyelem­mel, a üieséhez illően, teljes át­éléssel merült bele a szövegbe, a játékba. Vitte előre magát és az eseményt, szorgalmasan lépte a lépnivalókat, énekelt önfeled­ten, érzékeltetve a mesevilágnak azt a naív báját, amiért gyerek és felnőtt egyaránt beül a nézőtér­re. tyán 79, a cifra hóstyán 15, végül pedig a felnémeti hóstyán 30 egri tartozott Pipaadót fizetni. így te­hát az Úr 1761-62. évében Eger városában 411 pipást írtak össze akik után egy esztendőre 49 fo­rint 32 krajcár folyt be a város pénztárába, mely összeget az ut­cák, utak jókarban tartására for­dítottak... De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez csak a XVIII. század „ta­lálmánya” volt. Közel sem! 1828. április 19-én Hevesé s Kül- ső-Szolnok törvényesen egye­sült vármegyék határozatban ti­lalmazták „a nyílt utczán és egyéb veszélyes helyeken az ár­talmas dohányzást.” Az alispán úr külön levélben kérte fel az ér­seki jogakadémia igazgatóját, hogy „a Nemes Tanulóifjúságot tájékoztassa eme nagy fontossá­gú rendeletről...” Ez utóbbira azért is volt nagy szükség, mivel a mai Ifjúsági Házban tartott szín­házi előadásokat nagyszámmal látogató jogásznövendékek elő­adás közben javában pöfékeltek, fújták a füstöt, nem kis veszély­nek téve ki Spetz uram színház- termét. Ilyes dolgok hallatán szoktak a régi jó öregek felsóhaj­tani: óh idők, óh erkölcsök...! Sugár István Egykoron az antivilágban — úgy hatvan-hetven évvel ezelőtt, amikor még nagy tekintélye volt a színháznak, a színésznek, s nagy gázsikat kaptak — néme­lyik nem cserélt volna egy-egy satnyább miniszterrel sem. Vil­lákban laktak, a sajtó szellőztette művészetüket, magánéletüket. A sztárok között külön rangja le­hetett a naíváknak. Ez a jelölés a szakmában valami üdvöskefélét is hordozott magában, a legjob­bakat feltételezve a fiatal, tehet­séges, szép és kellemes, bájos és rajongásra született alakzatról. Butuska szövegeket írtak nekik, mármint a naíváknak, csak azért, hogy minél érintetlenebbeknek, minél hamvasabbaknak tűnhes­senek fel a közönség előtt. A naí- va adta-adhatta az ártatlant, a szüzet, a szerelem mennyei csil­logását, mert ezt kívánta a kor íz­lése. Jó volt ezekről a naívákról olvasni, látni a fényképüket, mert tágranyílt szemükből a gyermeki lélek pillogott vissza ránk, hogy a lélek a fontos, és hogy csak a test, a testi kívánsá­gok, a testi gyötrelmek, a bűnök testi vonzatai tehetik tönkre az il­lúziót, amiért a színház, jelesül a művészet megszületett. Ezt a régi kislány-karaktert láttam, mertem felfedezni Di­manopulu Afroditéban. Valóban törékenyen finom jelenség volt, nem olyan hajszolt, mint a Shakes- peare-darabban, a „Tévedé­sekben”, ahol törékeny orgánu­mával szinte észrevétlenné hal­ványodott a nagy forgatagban. Most, itt az „Ózban” igazán a he­lyén volt és maradt, még akkor is, amikor, a játék végére a fáradt­ságtól oldódott a fegyelme. A szöveg baja, a mese hitet érdem­lő bölcsessége elragadta őt, és bár Csonka Anikó kiskutya-ala­kítása, vagy Simon Mari vonzó­an elegáns boszorkány megteste­sítése egészen jól hatottak mel­lette is, azért a zenét is, a mozgást is értő Dorka — nagy csillogó szemeivel és vibráló törékenysé­gével úgy marad meg bennnünk, mint egy pillanat, amikor a sze­rep és a szerepet vállalaló nő egyénisége maradéktalanul fed­ték egymást. Talán nem is tudja, vagy szerep- osztáskor bizonyára nem is tudhatta, mekkora ajándékot raktak elébe a rendező meg a színház, amikor kikeresték neki ezt a lehetőséget, no meg, azt, hogy ezt ő játszhassa el. Farkas András Hazai kultúra Kis hazánkban nemrégiben meglehetősen nagy vitához ve­zetett egyik vallási felekezetűnk főpapjának félreérthetetlen kijelentése, miszerint voltaképpen ők teremtettek minden okosat körülöttünk. Nélkülük a ’’gatyás ” többség — így fogal­mazott valahogy — nem sokra jutott volna. Aligha véletlen, hogy szavaira felzúdult az ország, számo­sán a sajtó útján is véleményt formáltak a túlzó, sértő megnyi­latkozással kapcsolatban. Elítélték az oktalan gőgöt, a fenn­héjázó szavakat még a magas rangú egyházi személyiség hit- sorsosai közül is többen. A kérdés megítélésében visszafogot­tabb, józanabb volt mindenki, aki csak másnak, idevalósinak is érzi magát. Szándékosan kerülöm a szót, hogy: magyar. Hiszen, ha voltaképpen ősidők óta „szittya” is e föld, amelyen élünk, ahová sorsunk szerencséltetett vagy éppen kárhoztatott, rég­től megosztjuk örömünket és bánatunkat, hétköznapjainkat, ünnepeinket kisebbségben élő honfitársainkkal. Közös a munkánk, minden lényegesebb eredményünkben kinek-ki- nek ott a keze. Valamennyiünké a siker és a kudarc is, amiben részünk volt, van, vagy lesz. Egyikünket és másikunkat is köti valami ehhez, vagy ah­hoz. Pontosabban mindenhez többé-kevésbé. Ilyenformán nem csupán az ominózus minősítésnek nincs, nem lehet he­lye, hanem az a később — a napokban sugárzott — külföldi té­vériport, vagy vetített film is okkal borzolja a magyarországi ember kedélyét. Az idézett alkotás ugyanis mintha a templo­mos méltóság gondolatsorához csatlakozna. Balkáni hason­lóságokat emlegetve népünk kultúrájában, egész sor olyan emlékünkkel foglalkozik, ami állítása szerint valójában csak szerintünk magyar. Hisz — citálja — ezt is, azt is a határainkon túliak teremtették. A tévét nézve valósággal összeszorul a jámbor néző szíve, mert néhány perc alatt kiderül, hogy több, mint ezer évig alig csinált valamit itt a honi ember. Talán nem is hazája e haza, csupán befogadott, megtűrt lakója — bérlője vagy albérlője — másnak. Hiába tanulta, hitte eddig az ellenkezőjét. Fogalmam sincs, hogy mire való a szívbemarkoló, hamis eszmefuttatás az egyházfitól, meg a filmtől, s az egyik vagy a másik miért hiszi nagyobbnak magát attól — ha rálép valaki­re. Mert igazából erről van szó. Nemcsak a két esetben, ha­nem még egyebekkor is, újra meg újra. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hogy Magyarországon azért olyanok is történ­tek, születtek a lepergett századokban, amik igenis az itteniek együttes erőfeszítéseivel öregbítik hírünket a nagyvilágban napjainkig. Van hazai kultúra, voltak, lesznek nagy alakjai, kimagasló óriásai is lakosságunknak e tájon. Maradt utánuk érték jócskán, s születik még bizonyosan. S anélkül, hogy bár­ki is a mellét döngetné, harsogná, hogy magyar, ilyen vagy olyan a vallása. Aki egészségesen gondolkodik, tárgyilagosan közelít az említett témákhoz, higgadtan mérlegel, mielőtt büszkélkedik azzal, amivel lehet. Nem aprózza tovább amúgy is kis népün­ket, nem élezi, szítja az ellentéteket Európa nemzetei között. Tiszteli még az ellenségét is, amennyire megérdemli, akit pe­dig társának, barátjának, testvérének vall, annek a kezét fog­ja, a keblére szorítja. Kimondva és kimondatlanul is egynek érzi magát vele, legyen közöttük hitbéli eltérés, országhatár, különbözzék bőrük, hajuk színe. Jó lenne hinni, hogy egyszer — ha ma meg is feledkezünk erről sokszor és sokan — valahára így lesz. Vagy majdnem így, de semmiképpen sem egészen másképpen. S elfelejtjük majd idővel mindazt, ami most még néha talán akaratlanul is fáj­dalmat okoz, ha országunkat tetszésünk ellenére valahol szó­ba hozzák. Gyóni Gyu|a „Óh idők, óh erkölcsök...” Amikor a dohányosokat megadóztatták A betegséget csak orvos állapíthatja meg Míg külföldön polgárjogot nyertek a gyógyszer nélkül gy ógyítók, addig nálunk mind hevesebb kirohanások érik a természetes gyógymódok alkalmazóit. Az ellenzők és a támogatók két nagy tá­bora újabb és újabb érvekkel próbálja bizonyítani saját igazát. A „betiltok” a beteggel petróleumot itató sarlatánt, míg a támogatók sok-sok gyógyult beteg példáját emlegetik. Polgárjogot nyer-e nálunk a tő. És éppen ezt a joghézagot ki természet-gyógyászat? A soka­kat érintő kérdésre a közeljövő­ben rendelettel válaszol az illeté­kes tárca. Erről kérdeztük a Nép­jóléti Minisztérium természet- gyógyászati szakmai kollégiu­mának vezetőjét, dr. Tamasi Jó­zsefet. — Véleményünk szerint a ter­mészetgyógyászat az egészség­ügy része. Elsősorban az egész­ségmegőrzésében, a helyes élet­mód, életvitel kialakításában és kiegészítő gyógymódként a kró­nikus betegek rehabilitációjában számítunk a természetgyógyá­szokra. — Eszerint a természetgyó­gyászok nem készíthetnek diag­nózist? — Betegséget továbbra is vál­tozatlanul csak diplomás orvos diagnosztizálhat. A megfelelő kivizsgálás után az orvos hatá­rozza meg a szükséges terápiát, ő írja fel a gyógyszert is. Ha a beteg mindezt kevesnek találja, felke­resheti — de már nem a társada­lombiztosítás terhére, hanem sa­ját költségére — a természetgyó­gyászt, akivel megbeszélheti: milyen kiegészítő kezeléssel le­hetne állapotán javítani, felépü­lését gyorsítani. — Ki lehet természetgyó­gyász? Az eddigi gyakorlat tart­hatatlan... — Az önkormányzatok egyetlen dokumentum, az erköl­csi bizonyítvány birtokában kor­látlanul adnak vállalkozói iga­zolványt például a talpmassziro- zóknak, utána pedig már senki sem ellenőrzi, valóban csak refle- xológiával foglalkozik-e az ille­használva kerültek az álgyógyí­tás közelébe valójában szakkép­zetlen, hozzá nem értő, ám na­gyon ügyes emberek. Ők azok, akik kellő haszon reményében az orvostudomány által halálosnak minősített kór gyógyítására is vállalkoznak. A természet sok mindenre képes, bizonyított pél­dául, hogy megfelelő diétával és életmóddal bizonyos rákos bete­geket sikerült meggyógyítani. Elég csak a korábban oőrrákban szenvedő magyar származású Beata Bisofot említeni. Ez a ke­mény asszony nem csinált mást, „csak” változtatott addigi élet­módján: diétázott. Kitartása, hi­te mellett a szerencse is mellé szegődött. Azóta tíz esztendő telt el, most a hazai daganatos betegeknek adja át tapasztalata­it... — Milyen változásokat tartal­maz a most készülő rendelet? — A természetgyógyászok működését érettségihez és vala­milyen szintű képesítéshez — tanfolyam elvégzéséhez — kí­vánjuk kötni. Egyben pontosan meghatározzuk, hogy a gyógyí­tás melyik területével foglalkoz­hatnak, így könnyebb lesz fele­lősségre vonni azokat, akik az előírtaktól eltérően — például az orvost felülbírálva — új diagnó­zist állítanak fel, lebeszélik a be­teget a sugárkezelésről. A célunk nem a természetgyógyászat betil­tása, sokkal inkább az elvégez­hető feladatok pontos behatáro­lása. Terveink szerint változatla­nul lehet majd gyakorolni példá­ul a talpmasszázst, a különböző vízkúrákat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom