Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06-07 / 55. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. március 6-7., szombat-vasárnap Mentsük meg magunkat, önmagunknak! Az ösztönök (f)elszabadulása, avagy: ki védi meg a magyarokat? A régi rend összeomlásával viharosan köszöntött ránk a demokrácia, minden áldásával. Most aztán már mindenkinek joga van a jogához. Mindenkinek megvan a maga által kreált önálló kis jogrendszere, magánde- mokráciája. Megvannak elvárásaink a társadalomtól, s megvan a teóriánk a nálunk gyengébbek elnyomására. Volt és van most is kitol tanulnunk. Minden demokráciában van elnyomás. Bár szerintem dőreség a többség elnyomó akaratát érvényesíteni a kisebbség felett közérdekből, többségi demokráciáról papolni. Az elnyomás, — az elnyomás. Demokrácia, az szerintem azt jelenti, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, minden véleményt meghallgat állam bácsi, aztán úgy dönt, ahogy akar. Szomorúan tapasztalom, miként próbál az állam az APEH- et előretolva belenézni a tányérunkba, belenyúlni a zsebünkbe. Próbálkozik a médiák megkapa- rintásával, agymosással. Aztán majd, amikor a meggondolatlanul magánkézbe átmentett, s be- csődöltetett nagyvállalatok kiköpik magukból a megcsócsált, kisajtolt munkástömegeket, nagy szemet meresztve turkál a zsebünkbe, s tömi be az éhes szájakat a még dolgozó egyénektől kisajtolt munkanélküh-nozzájá- rulás péterfilléreivel. Zúg, kavarog körülöttünk a világ. Százezrek vesztik el az egzisztenciájukat, hitelüket a hentesnél, s hitüket az Istennél, és sodródnak menthetetlenül a perifériára. Jó, jó, én megértem: természetes kiválasztás, csúnya szóval: szelekció folyik. Csak a rátermettek maradnak a biznisz, a menedzser-szféra világában. De mi lesz akkor a munkások hangyamillióival? Mint derült égből a villámcsapás, úgy tört ránk a munkanélküliség. Lavinaszerűen csúszik ki a talaj a középrétegek lába alól, s dominóelméletszerűen, kártyavárként dől össze a közerkölcs rozoga épülete. Először nem fizetjük a közüzemi dijakat, a lakbéreket, majd a gátlástalanul ösz- szekéregetett baráti kölcsönökkel maradunk adósak. Megkezdődik a lakások kisebbre cserélgetése, majd végül elkótyavetyélése, s az utcára kerülés veszélye ólálkodik körülöttünk. S ekkor megkezdődik az ösztönök (f)el- szabadulása. Ember lesz ember farkasa. Már most hallani nap mint nap: megölte 60 forintjáért, brutálisan megkínozta, megerőszakolta a 87 eves öregasszonyt, s kirabolta a szegényes hajlékot. Kamaszok bandákba verődve rabolni járnak. A férj feldarabolta felesegét, s húsdarálón darálta le a tetemet itt a napokban, kies hazánkban. S akkor csodálkozva kapjuk fel a fejünket a hírre: Boszniában felütötte a fejét a kannibalizmus! Uraim, nálunk is ez van, csak még a szelídebb formája: Moloch falja fel szülötteit, s mohó pofájában a tőkéjétől megfosztott kisember csontjai ropognak, s Mammon szívja el az entellektüelek agyát, hogy Nyugatot gazdagítsa vele! Kérdem en, ki védi meg ezt a kis tündérországot a partjairól, a határokon és égi csatornakon rátörő szenny, mocsok, bűn, piszok és erőszak árjától? Európa országútjainak kereszteződésében nyugodtan, ölbe tett kézzel szemlélik vergődésünket nyugati szomszédaink. Újra Európa védőbástyájának szerepét szabják ki ránk. Nem akarunk új Dobó Istvánok, Zrínyi Miklósok, Szondi Györgyök lenni! Eleget vérzett mar ez a kis ország. Értékeinket rabolta a tatár, német, orosz... és rabolják most is finomabb eszközökkel. Ki véd meg az új konkvisztátoroktól bennünket? Kérdem én, ki védi meg a magyarokat? A Nyugat kétszínűén nyomul befelé az országba. Egyik kezével ad, a másikkal kétszeresen vesz. A legvadabb kapitalizmust kínálja most tálcán nekünk. Vigyázzunk, nehogy csapdába essünk. A mézesmázos ajánlatok, az ügynökök csábító siserehadától mentsd meg Isten a magyarokat! Ments meg minket a Home Shoppingoktól, a csomagküldő szolgálatoktól és önmagunktól... És megmondom kereken, kitől kell megmentenünk a magyarokat: elsősorban önmagunk zagyva eszméitől, valami Nagy- Magyarország ideától. Mentsük meg magunkat az irigységtől, az önzéstől, ne tekintgessünk a szomszédos országok rétjeire, mert azok zöldebbek, mint a mieink, s mert a mifajtánk is legel rajta, ne kívánjuk magunknak el a rétet is! Fogjunk össze! Mentsük meg iparunkat, szolgáltatásainkat! Ne engedjük beözönleni a nyugati árut, s lessük bénán, csüggedten, miként omlik össze a versenyképtelenség miatt millióknak munkát adó iparunk. Ha nem parancsolunk megálljt a beáramló szolgáltatásoknak, áru- dömpingnek, akkor vége: lehúzhatjuk a redőnyt. Menthetetlenül áldozatául esünk ennek a modern sáskajárásnak, maguk alá temetnek a sáskaként elárasztó nyugati árucikkek bennünket, és a padlóról még egyszer nehéz lesz felállni. Mentsük meg magunknak önmagunkat, míg nem késő! Ne várjuk se Keletről, se Nyugatról a világmegváltó, óvó kart, mert amikor már a mocsárba süllyedünk, akkor végső megoldásként még rátaposnak segítségkérő kezeinkre. Balogh Gyula, Bogumil Újra látogatókat fogad a windsori kastély Nyolc héttel a windsori kastélyban pusztító tűz A látogathatók között vannak az állami lakosztá- után ismét megnyitotta kapuit a látogatók előtt a lyok. A Waterloo-szobák is megtekinthetők. In- kastély. A teljes helyreállítás még sok időt igényel, nen a királynő maga is menekítette a felbecsülhe- de néhány lakosztály rekonstrukciója befejeződött, tetten értékű festményeket. (FEB-fotó) Tóth Béla: „Régi óra halkan jár...” Lucskos, szennyes járda, rajta nyúló, sárga gázláng. Sétabot koppan. Gazdája magas, enyhén ejtett tartású öregúr. Megáll a Muskétás Ház előtt, mint minden nap, minden évszakban — vagy negyven éve. Már gombolná bársonygallérú kabátját, hogy különleges méretű és korú, dupla fedelű aranyóráját elővegye — itt mindig negyed kilencet kell, hogy mutasson —, amikor frissen ragasztott plakát kéri figyelmét a kietlen fényben. Cvikkerét leveszi, közelebb hajol. HIRDETMÉNY „A polgárőrség kötelékébe felvett, s polgárőri karszalaggal ellátott polgárőröket felhívom, hogy személyazonossági okmányaikkal f. hó 5. és 6. napján, vasárnap és hétfőn 8-12 és du. 3-5 óra között a polgárőrség központi irodájában (Városháza, II. em. 18. ajtó) saját érdekükben okvetlenül jelentkezzenek. Avarvár, 1944. november 3. J. Sz. Makarov ezredes Portörő Imre városparancsnok polgármester A gázlámpa alatt aztán felkat- tintja a nehéz, vésett műremek fedelét. A Béri Balogh Ádám Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának ki tudja, hányadik nemzedéke ismeri minden cirádáját, címerét és történetét. Ciripelve peng Haydn G-dúr menüettje; ázott szőrű kutya iramodik át a golyótépte úton a ciszterciták temploma felé. De azért tényleg negyed kilenc van. Mint valami túlérett kelés, részeg ricsaj fakad fel messziről, a Csurgató köz tájáról. Rekedt férfihang üvöltve énekli, hogy: „Piros szalag a hajába’ Ruszki pulya a hasába’...” Dzsip fordul a Labancúsztató felől a Balogh Ádám fasorra. Vagy nyolcvanassal ugrál, felvillantja reflektorát, s farolva megáll. Borisz Godunov-i basszus harsan: — Szép jó estét, professzor úr! Nos, tetszik, amit olvas? Kétméteres katona pattan a járdára. Tiszteleg. — Üdvözlöm, Makarov ezredes. Mit mondjak... felfért volna már előbb is — válaszol Jobba- házy Ákos nyelvészprofesszor, kifogástalan orosz nyelven. — Mit szólna hozzá, profesz- szorom, ha azt mondanám, hogy van egy 1856-os kiadású Puskin- kötetem, meg egy üveg olyan vodkám — közelebb hajolt —, hogy... szóval ez volt a kedvence Kirill nagyhercegnek, Raszpu- tyinnak (a ciános malagán kívül), meg Bugyonnij elvtársnak... hahaha... A segédtisztem meg magával dédelget egy tizenharmadik századi pergament a Lavra Kolostorból. Bjela magyar királyról is szó van benne, meg Batu kánról, Sejbán kánról... Na, mit szól ehhez, professzorom? — Azt, ezredes, hogy miként már mondtam, vacsorára várom mindkettejüket. Pontosan, de pontosan kilenc órára. Hadd kérdezzem: a segédtisztje, Jura- jev kapitány civilben... — Tanársegéd, nyelvész az egyetemen Leningrádban. De nem beszél tizennyolc nyelven, mint ön, neki még csak hatra futotta... az oroszon kívül. De a hatból az egyik finn, a másik meg magyar. Nos... köszönjük a meghívást. A dzsip helyből ugrik. Aztán már majdnem csend van. Csak a Csurgató felől folytatódik az előbbi virágének: „Akinek a nyaka piszkos, Abbul lesz a rendőrbiztos...” majd öklendező női hang rikácsol: — Hun az a pályinka, te lator... he? Adtad ide?? Az állat- orvosnénak meg hat gyűrűje volt. Itt négy van! Hát a nyaklánc? A karkötő? Add ide, vagy megmondom a ruszkiknak, hogy nyilas vótál, te... te polgárőr...! „...Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadulás. Vajon mi jön még? De ez a Medvefi Ivánkó rendes fickó. Meg az a filosz-áb- rázatú százados is.” Balogh Ádám szobra előtt megáll egy pillanatra. Itt fényesebb lámpa világít. Erős vágású orra, ráncta- lan, barna bőre, nyírott, hófehér szakálla-bajusza egy Második Császárság korabeli Londonban vagy Bécsben akkreditált nagykövetre emlékeztető aranyevik- keres arcot formázott. „Hanem ezt a kardot még vacsora előtt leemelem a falról. Bár... ezeknek akár mesélhetek is róla. Bessenyeiről is. Végeredményben családi emlék, testőr díszkard, mint ahogy az órát is ő kapta Mária Teréziától, no hát... Most meg se nézem. Tudom, hogy pontosan három percet késtem.” — Adj Isten, Ákos... Most ne menj a Labancúsztató felé. — A tatárszemű Bujdosó Boldozsár az Érentúli Református Egyház- kerület püspöke mögött némán bólintott a fényudvarban Amadé Xavér atya, a majdnem mindig, ám most egy csöppet sem mosolygó prépost-plébános. — De... — Tedd fel azt az obi-ugor keménykalapot, mert kehes leszek. Ott bizony most csurgatói ledér nőszemélyeket kergetnek a muszka bakák... már bocsánat szavaimért, főtisztelendő prépost. — Avagy fordítva. Apage Sa- tanas... És bocsánat, főtiszteletű püspök. Ákos, benéztünk hozzád. Világít a konyha, de házad előtt az a két géppisztolyos őrszem éppenséggel nem. Fontos vendégeid lesznek... Az imént mondta az ezredes oly halkan, hogy Avarláposon is hallhatták. — Titeket is barátaim, a régi szeretettel elvárlak, és... — Azt már nem — dörmögtea bikanyakú püspök. — Először is: hivatalosan csak két csirkéből lesz paprikás. — Mi az, hogy hivatalosan? — Azért, mert Borbála el- mondá, hogy délután még azt a kettőt is elemeié három... idegen katona. Jabbaházy kihúzta magát: — Nem élünk olyan időket, Bódi, hogy... Xavér atya finoman elkapta a tanár lehulló cvikkerét: — Valóban, valóban... Ám az történt, hogy Borbála Jóska néven közismert unokája utánuk osont, és néggyel tért vissza... va- la... Bujdosó püspök nagyot nyelt. — És még képviselőfánk is lesz... De azért gondold meg: egy asztalnál a Domine Reverendis- sime, két megszálló bolsevista katonatiszt, egy finnugor nyelvész, aztán a református püspök... Még csak a Portörő Imre elmegyógyász öccse hiányozna. Meg szegény Rosenthal főrabbi, aki ha élne, alkalomhoz illően mindenki örömére előadná a... a Grál-legendát... mert a csodálatos hangjához képest Leo Slezak csak hörgött.. A prépost temploma keresztje felé nézett: — Ha éppen kedve lenne hozzá, el is énekelhetné... — Hogy... hát nem vitték el? — Az az én dolgom volt, Ákos, nagyon figyelj. Beszélj Makaroff... úrral. Tudod, hogy a Városért, a polgárságért... Az Úr áldjon... Bujdosó Boldizsár hangja most meglepően fiatalos volt. — Hazáig kergetlek, te fika! Tudod, hogy nemrég a longamé- tában is... — De mennyire, hogy tudom! Vagy negyvenöt évvel ezelőtt... No, Isten veletek! *** Még akkor is legényesen pörgette a botját, amikor eszébe se jutott, hogy megálljon francia ablakos, Schönbrunn-sárga villája előtt. Közben Képíró Borbála nem vesztegette idejét. A nyelvész szerint a legízesebb érvidéki ételek, nyíló és záruló diftongusok tőle származnak. Kívül a burját-mongol tizedes elégedetten simogatta a hasát, mellette egy ukrán gárdalövész a száját nyalogatta, és hihetetlenül mély hangon böfögött. Még hároméves bakatort is kóstoltak. A Jóska fiú pedig kettejük között ölelte a komondor nyakát, s közben szerelmetes pillantásokkal vizs- gálgatta a két katona géppisztolyának dobtárját. „Gyógyszer és fűtőanyag a kórházaknak... Az előadásokat januártól megkezdhetnénk az egyetemen. A Kollégium ablakait be kellene üvegezni, csak nincs hozzá... Ne bántsák az apácákat, diakonisszákat. Meg senki emberfia lányát, feleségét. Engedjék haza azokat a polgárokat, akiket munkára hajtottak. Jól nézzenek a polgárőrség körmére, mert sok szemét is... Haynau legyen a nevem, ha Makarov ezeket nem teljesíti. És aztán mesélek. Jó pohár bor mellett. Ma van Kázmér születésnapja. Úristen, de rég volt... 1912-ben. Másnap beköltözött a temesvári kadétiskolába...” *** ... — Te Ákos, neked meg kellene írnod ennek az órának a történetét. Ne csak mindig holmi spiránsok és explozivák... — Kázmér, számomra a fonetika nem cél, hanem eszköz. — De gondold csak meg! Klapka utolsó kitörésekor a hősi halott Jobbaházy őrnagynál megtalálja a Kaiser-jager von Jobbaházy Oberleutenant... és elküldi Avarvárra... Micsoda történet! — Na, nem is mert hazajönni soha, Grazban halt meg. Kázmér Przemyslinél fejlövést kapott. Huszonegy éves volt. „Édesanyánk még eljátssza a Rondo all’ ongarese-t. Párnám alatt ketyeg az óra, mert én csak így alszom el. Kázmér hétéves, az ágyán ugrál, a testőrkardot követeli. Mellé kell fektetni. — Imádkozzatok, és aztán alvás! — Édesanyám, csak még egy mesét a királyasszony testőréről! — Késő van. Holnap elmondom, hogyan patkolta meg a lovát a bécsi kovács, mielőtt Mária Teréziát Esterházyhoz kísérte, vendégségbe... Álmodj szépet. — Hát Bessenyei kardja milyen szépet álmodjon? — Kossuth győzelmét, Kázmér... „Aztán 1921-ben betántorog Beke István, Képíró Borbála férje, a Kázmér egykori legénye. Habarovszkon, Vlagyivosztokon, Japánon és a spanyolnáthán át. Apám magához rántja. Nincs súlya. — Nagyságos uram, jelentem, hogy megérkeztem. Ebben lennének a ... hadnagy úr iratai, kitüntetései. Meg az órája. *** Csak egyet lépett a fa mögül. Lapos arcan nem látszott indulat. Gimnasztyorkája itt-ott kidagadt. Már — gyűjtögetett. Bal karján lógó karabélyai csöppet sem harctéri mozdulattal megló- bálta. — Davaj csasz! — és megfogta a professzor gallérját. Jobbaházy ösztönösen taszított egyet rajta. A katona feje a tölgy törzsét érte. Kattant a zárdugattyú, csőre töltötte a fegyvert, és rátartotta a tanárra. — Davaj, davaj! „Egészen biztos, hogy három- , negyed kilenc van” — gondolta, majd lánccal együtt tenyerére fektette az órát, és előrenyújtot- j ta. — Nézze, barátom — szólt tisztán, halkan oroszul —, ne felejtse el minden este tíz órakor felhúzni... Annak összeszűkült a szeme. Elkapta az órát. — Kurva burzsuj! — és a csöve alatt markolva a fegyvert, hatalmas ütést mért a professzor fejére. Aztán eszeveszetten futott a tó felé. Mert négy helyről gyulladtak fel a katonai rendőrség oldalkocsis motorjainak reflektorai. Rohanó, csizmás lábak dobogása. Egy lövés. — Sztoj! Majd egy rövid sorozat. Aztán semmi. A fasor felől zihálva rohan a dzsip. ... Tulajdonképpen nem érzett fájdalmat. Gyerekkori mesék csillagporos köde oszlott; káprázatos napfényben egy La Notre sugallta, ismerős díszkert- ; ben találta magát. „De hisz ez Pompakedvelő Miklós kastélyának parkja” — mondta volna elragadtatva. Szivárványos szökőkút felől kedves arcú, hajporos férfi közeledik. Finom felkört rajzol leemelt kalapja, mert a rózsalugasok mellett egy aranysúj- tásos óriás kócsagtollas, ékköves csákója mozdul: — Joseph Haydn, Őkegyelmessége udvari karnagya.,. — Bessenyei György, Őfelsége Magyar Testőrségéből... Huszonöt évvel később egy nyelvészkongresszus ürügyén azt írta a megyei pártlap ^amolyan cukros kenyéren kaviar stílusban), hogy Jobbaházy Ákost, a haladó gondolkodású neves tudóst bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták a fasiszták. ÖNNEK IS ÜZLET EZ A HÍZ, AZ EGRI CENTRUM ARUHÁZ! r«ak R-án h"tfón■ F.avfv pvrrmrkHxseki (1 % haldts és női sznknvák 40 % encredménnvel
