Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-04 / 53. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993- március 4-, csütörtök Amit a szociális törvényről tudni kell (IH/3.) Bánkúti András: Teller Ede Hány nyelven beszélünk? Az Év fotói — A helyi képviselő-testületnek kell rendeletben szabályoznia, hogy a rendkívüli, időszakos vagy tartós létfenntartási gon­dokkal küszködőket milyen ösz- szegű átmeneti segéllyel támo­gatja. Arra is módja van az ön- kormányzatnak, hogy a súlyos válságok áthidalására kölcsön formájában segítséget adjon. A törvénykészítők ajánlása szerint azokat indokolt átmeneti segély­ben részesíteni, akik önmaguk, illetve családjuk létfenntartásá­ról nem tudnak másképp gon­doskodni, vagy az alkalmanként jelentkező többletkiadások — súlyos betegség, elemi kár miatt — szorulnak a társadalom segít­ségére. A mind drágább kegyeleti szertartások költségei is indokol­ták a temetési segély bevezetését. A helyi képviselő-testület egy­szeri pénzbeni támogatást adhat azoknak, akik az elhunyt elte­mettetéséről gondoskodtak, hol­ott erre nem lettek volna kötele­sek, vagy kötelesek voltak ugyan, de az összeg kifizetése ve­szélyezteti létfenntartásukat. Irányelvként azt is rögzíti a tör­vény, hogy nem állapítható meg temetési segély abban az eset­ben, ha a család egy főre jutó jö­vedelme eléri az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegé­nek háromszorosát. Természetben nyújtott szociá­lis ellátások A törvény lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok készpénz helyett természetbeni juttatások­kal segítsék a rászorultakat. Vá­sárolhatnak nekik élelmiszert, tankönyvet, tüzelőt, átvállalják helyettük az egyes közüzemi költségeket, a gyermekintézmé­nyek térítési díját. Természetbeni juttatás az ingyenes gyógyszer-, illetve orvosi ellátás is. A köz- gyógyellátási igazolvánnyal a társadalombiztosítás által támo­Borongós helyzetkép Menekülnénk az egyre vissza- taszítóbb, a mind reménytele­nebb valóságtól, ám valamennyi kísérletünk kudarcot szül. Már csak azért is, mert a tények szívó­sak. Ha kiűzzük őket az ajtón, be­törnek az ablakon. Régóta hűtlen lettem a Vasár­napi Újsághoz. Ez sem véletlen, hiszen az utóbbi hónapok során meglehetősen szürkévé, jellegte­lenné, szerkesztési aránytalansá­gokban bővelkedővé vált. Úgy is mondhatnám, hogy fo­kozatosan elvesztette régebben határozott profilját. Ennek számos oka van, s nem­csak a vezetőváltás magyarázza a pillanatnyi bizonytalankodást. Ettől függetlenül lehetne színes, változatos, sokrétű a kínálat. Az alapvető baj az, hogy az al­kotógárda a ló egyik oldaláról a másikra esett. Eluralkodtak például a vallási műsorok. Tévedés ne essék, ezek kelle­nek, ezekre szükség van, hiszen szépszámú réteg igényét elégítik ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy legalább másfél millió ember számára közömbösek, érdekte­lenek. Persze csak azért, mert egysíkúak, s nem áttételesen, ha­nem túl direkten nevelő jellegű­ek. Mindezt azért hangsúlyoztam, mert a pillanatnyi hullámvölgy a gondolatok és a képességek meg­felelő csoportosításával kiiktat­ható. Erre utalnak a sikeres, a szellemi izgalmat keltő blokkok. Ilyen volt például az elbocsá­tott pásztói orvos-igazgató ügyé­nek taglalása. Dicséretes, hogy minden érintettet szóra bírtak. Más kérdés az, hogy — a tárgyi­lagos riporteri szándék ellenére is — egyértelműen a lényegében gatott egyes gyógyszerek, gyó­gyászati segédeszközök váltha­tók ki ingyen, illetve nem kell fi­zetni a fogpótló, fogszabályozó eszközökért és az orvosi javaslat­ra gyógyfürdőben igénybe vett fizioterápiás kezelésekért. Közgyógyellátásra jogosult: a bentlakásos gyermek- és ifjúság- védelmi intézményben lakó, az intézeti elhelyezett, az intézeti és állami gondozott kiskorú; a rendszeres helyi vagy központi szociális segélyre szoruló; pénz­ellátásban részesülő hadigon­dozott; sorkatona, ha családi se­gélyre jogosult; rokkantságijára- dékos; akiknek a II. rokkantsági nyugellátásban baleseti nyugel­látást folyósítanak. Továbbá az, aki után szülei, eltartói maga­sabb összegű családi pótlékot kapnak; és mindazok, akik a lét- fenntartás veszélyeztetése nélkül nem tudják kiváltani a gyógysze­reket. Ingyenes orvosi ellátásra jogo­sult: akinek nincs egészségügyi biztosítási kártyája (több éve nem dolgozik, hajléktalan), és az önkormányzat jegyzője részére az egészségbiztosítási igazol­ványt kiállítja. Különösen azok jogosultak, akiknél az egy főre jutó családi jövedelem az öregsé­gi nyugdíj alatt van. Személyes gondoskodást nyújtó ellátás Függetlenül attól, hogy meny­nyi a rászoruló, minden település képviselő-testületének gondos­kodni kell a gyermekek ellátásá­ról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kötelező külön bölcsődét, óvodát, napközi otthont fenntar­tani. Kisebb létszám esetén ele­gendő magát az ellátást megszer­vezni, például valakinek a laká­sán. A napközis ellátást a követ­kező esetekben kell biztosítani: a szülők betegsége vagy más ok miatt, például mert dolgoznak, s képtelenek a kicsik ellátásáról gondoskodni; ha azt a gyerme­kek testi, szellemi fejlődése indo­igazságtalanul üldözött vezető­vel azonosultunk, s megint eluta­sítottuk az a penetráns prüdériát, azt az orrfacsaró álszentséget, amelytől a bibliai írások hajdani szerzői is megriadnának, hiszen egyikőjük sem tagadta az egész­séges, a másokra is derűt sugárzó életörömet. Sajátos színfolt az MDF-es Furmann Imre publicisztikai je­lentkezése. Ez a mind markánsabbá for­málódó személyiség pártregulái­val is szakítva keresi-kutatja a je­len mérgező légkörének orvoslá­sára szánt medicinákat. Méghoz­zá ritka toleranciával, megnyerő empátiával, s a tízparancsolat at­moszféráját sugalló humánus szigorral. Azt hiszem, így kellene párbe­szédet folytatni az egykori és a leendő választókkal. Azaz, zsebkendőnyi hazánk összes polgárával... Suta sorozatok Megint kiemelem: szerencsé­re változatlan a mennyiségi fil­mes kínálat, de továbbra is kifo­gásolható a hevenyészetten fab­rikált, műrostos művecskék túl­súlya. S ezek nemcsak külhonban születtek! íme, két eset. Közel 35 éve nem láttam még egy épkézláb magyar krimit. A torzzá formálódottak csa­patát gyarapította a 6 részesre nyújtott Privát kopó eddigi vala­mennyi eresztése. Szurdi Miklós nem először igazolta, hogy ket­tős szerepkörben — forgató­könyvíróként és rendezőként — sem jut el soha arra a jelképes Parnasszusra. Mostani meséje szintén vonta­tott, dögunalmas, figurái sablo­kolja; a szülő egyedül neveli gyermekét; ahol három vagy an­nál több gyereket nevelnek, és nem kapnak gyermekgondozási segélyt, dijat, illetve ápolási dí­jat, továbbá akinek napközis el­látásáról a szülők szociális hely­zetük miatt képtelenek gondos­kodni. Szintén az érintettek számától függetlenül kötelesek a képvise­lő-testületek gondoskodni arról, hogy a rászorulók naponta egy­szer meleg ételt kapjanak, és ott­honukban házi szociális ellátás keretében gondoskodjanak ró­luk. A többi ellátási forma köte­lező megszervezése a lakosok számától függ: kétezernél több állandó lakos esetén a nappali gondoskodást kell megszervez­ni, például klub, napközi formá­ban. Tízezer lakónál nagyobb te­lepülésen átmenetileg az érintet­tek éjszakai elhelyezését is meg kell oldani, míg a 30 ezernél több állandó lakossal rendelkező vá­rosokban működtetni kell a gyermekek átmeneti otthonát, az idősek és fogyatékosok gondozó­házát, a hajléktalanok éjjeli me­nedékhelyét, átmeneti szállását. A szociális törvény öt év türelmi időt ad ezen ellátások teljes körű megszervezésére. Az ellátásért — a teljesen va­gyontalan, jövedelemnélkülieket kivéve — fizetni kell. Általános elvként a törvény úgy fogalmaz, hogy a napi egyszeri meleg étke­zésért fizetett összeg nem halad­hatja meg a havi jövedelem 25 százalék, házi segítségnyújtás esetében 20, míg mind a két ellá­tás együttes igénybevételekor a 30 százalékát. Ha valaki úgyne­vezett szakosított ellátásra szorul (pl. idősek otthona), akkor a sze­mélyi térítési díj nappali ellátás­nál nem haladhatja meg a havi jövedelem 30, átmeneti elhelye­zésnél 60, tartós elhelyezés ese­tén pedig a havi jövedelem 80 százalékát. (Ferenczy-Europress) nosak, innen-onnan csent ele­mekből komponáltak. Ráadásul vérbeli meglepetés­re hiába számítunk, hiszen ebben a történetfüzérben minden ki­számítható. Az különösképp bosszantó, hogy soványka leleménye foly­vást fő műsoridőben rabolja el a helyet a méltóbb vállalkozások elől. Illene már végre legalább egy csipetnyit tanulni másoktól. No nem zsenialitást, mert az isteni adomány, mindössze a szó ne­mesebb értelmében vett rutint. Már csak azért is, mert joggal várunk jóval többet, s a televízió­sok alapvető kötelessége a szol­gálat. Némi önkritikával ötvözve. A leggyengébb kategóriába tartozik az e héten zárult Gló­busz. A sztori fővárosiasan asz­faltízű, amolyan álintellektuel- „csemege”. Garantáltan só- és borstalanul. Ebből a próbálkozásból szám­űzettek az égető bajok, az elvi­selhetetlen összeütközések, itt a pitiáner csatározgatások, szerel­mi etye-petyék az elsőrangúak. Persze csak azután, hogy té­kozlóan meghintették szavatolt giccssziruppal. Tegyük hozzá, hogy ezt a ször­nyű étket is este 8 óra után szer­vírozzák nekünk. Hadd dühöngjünk, hadd ve­gyék el álmunk. Az úgy látszik, senkinek nem jut eszébe, hogy az efféle botla- dozások feleslegesen rabolják az amúgy is kevés pénzt, s így aztán az értelmesebb ötletek kivitele­zéseire — ha egyáltalán akadnak ilyenek — csak fillérkék juthat­nak. Az az érzésem, hogy nemcsak most, hanem később is... Pécsi István A Pelikán Kiadó gondozásá­ban, a Magyar Fotóriporterek Kamarájának közreműködésé­vel most, az év elején jutott a kö­zönség elé a nagyméretű album, elfogadható papíron, jó szer­kesztésben a szakma kiadványa, magyar és angol szöveggel: Az Év fotói —1992. Hetven fotográfus munkái áll­nak itt sorban, mint egy jó, anti- időkben vegyeskereskedésnek titulált szatócsnál. Keveredik itt portré és akció, obszcenitás és templomi sziluett, politikus és „bajadérok” a Blaháról — ott mindig történik valami, talán a Sajtóház miatt is? — vidék és me­ző, város és utcaszenny, Parla­ment és hatalom, nyomor, sok nyomor és pöffeszkedés, híres és hírhedtté válni szerető-akaró férfiak, nők; menekültáradat, tá­bor, kéregető, tudós és művész. Magam is alig vagyok még túl a megemészthetetlen 1992 éven, az élménymasszán, amit kinek- kinek a maga módján le kellett tudnia a sorsa szerint, fel kellene dolgoznia magában, ha azt akar­ja, hogy a ’93-as év másmilyen legyen. De szakaszolható-e egyáltalán manapság bármi, az életritmus lehetővé teszi-e, hogy kiemeljünk ebből a forró, sok mocskot is sodró folyamatból egy blokkban háromszázhatvan­öt napot, csak azért, hogy egy művészeti ág fórumot kapjon? Többféle válasz adódik és többfelé. Az első a szakmáé. Iga­zuk van azoknak, akik a lélek és test, a társadalom és az egyén mai nyomorában felháborod­nak, hogy összeesküvésszerűen kivonult a pénz a művészetek mögül, és azok a tartalmak, ami­ket eladdig itt is szenteknek tar­tottunk, közszemlére is tettünk, mára már senkit sem érdekelnek. Mert a pénz másra kell. így van ez a képzőművészeknél, a zené­szeknél, az irodalomnál, a filme­seknél — mindenütt. Miért? Mert a fórumokon olyanok ágál­nak, akik azt sugallják — mit su­gallják, ordítják a józan, vagy a politika szennyétől-ruskójától már undorodó polgár fülébe —, hogy ők az igazi próféták, ők fogták meg az Isten lábát, az ő tíz-húsz mondatnyi tudományuk hoz majd megváltást ennek a népnek, rájuk figyeljenek. Csak bele kell tekinteni azokba az ar­cokba, akiket itt, ebben a kötet­ben is el akarnak nekünk adni a fotósok. Mert hát ők a történel­met, a mindennapot igyekeznek utolérni. Ők dokumentumot gyártanak, ellesik a kor szellen- tését, pedig az ritkán látható, ta­pasztalható, bár sokszor igen­csak facsarja az orrunkat a lelki kloáka bűze. És az arcok? Kell ide népszerűségi lista? Ezért jó ez a kötet, mert a fo­tósok alapállását, nézőszögét jel­zi. A hírhiénánál a tudattalan ösztönt is engedi felszínre jutni 1992 abban a villanó pillanatban, ami­kor elsüti az ő nem is olyan félel­metes szerkezetét. Bár fel lehet­ne fedezni ezzel a kis-kis kame­rával a sokszínű világot, a tiszta szépséget is, idegenséget is lehet­ne rokonszenvessé varázsolni; de lehet torzítani, félrevezetni is. Nézem Bánkúti András soro­zatát, abban is azokat a felvétele­ket, amelyekről tudni vélem, hogy a művész nem ötletszerűen, nemcsak a múló benyomás hatá­sára nyomta meg „a ravaszt”. Két fotója visszalapozásra kész­tetett: Peter Brook rendezőé és Teller Edéé. Brook, az európai színházi kultúra nagy lázadója, most aggastyán, már nem lázad, csak int, búcsút. Teller Ede meg ágyúmatuzsálemek között kó­borol, kampósbotjára ügyelve mered a bronzöntetre, minden hadakozás jelképére. Az arcán feszültség, mintha nem a hidro­génre gondolna. Ki szól bele az egyéni sorsokba? Mi a látszat, és mi a valóság? Örömünkre szolgál, hogy eb­be a nagyon tanulságos kötetbe a Heves Megyei Hírlap fotóripor­tere — Szántó György — is bele­fért két felvételével. Az egyiken épp külügyérünk a főhős, Je­szenszky, ahogy váltófutásban kapaszkodik — vagy vált — egy csinos lányba. Ez is volt 1992- ben... (farkas) Szántó György: Jeszenszky váltófutása a Bükk-fennsíkon Kutya egy rendelet... Kálban is megkapták már a kutyatulajdonosok az értesítést, hogy nemsokára oltásra kell vinni a ház­őrzőket. Mint tudjuk, az állatok veszettség elleni oltása közegészségügyi szükséglet diktálta kötele­zettség, de azt nem gondoltuk volna, hogy már III. Béla királyunk is behatóan foglalkozott a kérdéssel. A körlevélben ugyanis egy „1192/11. HO. számú rendeletre” hivatkoznak, akkoriban pedig Árpád­házi királyunk hozta a törvényeket. Bízunk benne, hogy ez egyszerű elírás, különben előfordulhat, hogy a kötelességszegőket nem az öt­ezer forintos pénzbírsággal, hanem mondjuk felné- gyeléssel, kerékbe töréssel, karóba húzással bünte­tik — 1192 szelleméhez igazodva... HANG-KÉP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom