Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-30 / 74. szám
Látószög Sikerágazat? A szak miniszter 3i7za\ bíztat, hogy — reményei szerint — az igazságügy is társadalmunk sikerágazata lesz. Őszinte szívvel kívánom, ne tévedjen jóslatában, csalódás nélkül örülhessünk vele, ha majd a tárca megmérettetik. Valahogy azonban attól tartok, túlságosan merész az álom. Egyelőre s már jó ideje kevésbé tapasztalom a pozitív változásokat, képtelen vagyok érzékelni a fejlődést. Néhány személyes élményem is lehangol, elveszi kedvemet a szárnyalástól. Kedves ismerősöm — akivel azóta egyébként nem találkoztam — azzal vigasztalgatta magát a minapi találkozásunk alkalmával, hogy talán most végre pontot tesznek a bíróságon a válásukat követő vagyonjogi — tulajdonmegosztási — ügyük végére. Mivel kerek nyolc esztendeje húzódik a pör. Éppen ideje, hogy lezárják. Mármint a kínos témát. Más valaki — aki különben az iméntihez képest akár szerencsésnek is tarthatná magát — három éve jár tárgyalásokra. A nyolchoz képest igazán jelentéktelen az idő. Ha az illető a korábban idézett ismerősöm panaszait hallaná, minden bizonnyal könnyebben viselné a sok idézés, meghallgatás fáradalmait. Ám sajnos, lehet, hogy ez sem vigasztalná túlságosan, hiszen voltaképpen még csak nem is sejti, hogy valójában meddig tart a tortúra. Kisebb lenne a baja, ha csupán az elnapolt, a hosszúra nyúlt tárgyalások idegesítenék. Kínosabb, hogy három esztendeje — amióta elbocsátották munkahelyéről—nincs állása. Hiába a három diplomája, még csak nem is állnak vele szóba, bárhol kopogtat. Hiszen kinek kellene olyan ember, akinek ügye van a bíróságon?! Pedig talán — bűntelen. Csupán munkahelyének olyan vissszásságaiba bátorkodott bepillantani, ahová számára a legkevésbé sem volt ez kívánatos. Csakis azokat a rendellenességeket tette, szóvá, amikről — érzései szerint egyszerűen nem hallgathatott. S ha megjegyzéseit, véleményét utóbb igazolta is az élet, mit sem változtatott a hivatali megítélésen, vezetőinek álláspontján. Kíméletlenül összeférhetetlennek, alkalmatlannak találták, nyilvánították. A legkevésbé sem méltányolták végzettségét, képzettségét, szorgalmát mindennapi munkájában, figyelmen kívül hagyták hosszabb szolgálatának kétségtelen eredményeit. Minden további nélkül, könnyű szívvel kirúgták. Majd — még a tárgyalások elején — tudomására hozták felettesei: bármi lesz is a bírósági határozat, a régi helyére vissza nem veszik. Megtehetik. S két kiskorú gyermek mellett így járja azóta a törvényházakat, megfogyva, összetörve. Előbb csak a lakóhelyén, majd — már régóta — a fővárosban. Csoda lesz, ha megéri a végzést. Alighanem ez a két példa is bizonyíthatná, hogy messze vagyunk még az ígért sikerágazattól! Akkor is, ha éppenséggel nem évtizedekig húzódnak a pörök, nem szállnak apáról fiúra ügyvédi családban, mint egykoron. A jogi dicsőségért sokkal jobban kellene jeleskedni. Nem szabadna az amúgy is görbe paragrafust még tovább csűmi-csavami, szemrebbenés, lelki- ismeretfurdalás nélkül húzni, halasztani az időt, kivárni, amíg a peres fél belegebed, belerokkan igazának keresésébe. Az embert is illenék észrevenni minden ügyfélben, amikor csak érdemes erre. S mindjárt ki-ki biztosabban hihetne abban a sikerben. Gyóni Gyula HÍRLAP, 1993. március 30-, kedd Pillanatfelvételek 1. Múlnak a napok, a hónapok és az évek. S milyen gyorsan! A kegyetlenül szaladó évekre, hónapokra és hetekre figyelmeztet az, hogy amit évkezdéskor minimális célkitűzésként dolgoztunk ki magunknak, azt egy hónap múlva, egy év múlva akár változatlanul újra beírhatjuk terveink közé. Persze csak egyesek, azok, akik csakhogynem elvesznek a sok apró-cseprő pillanatnyi feladat, a napi gondok és terhek útvesztőiben. Tudjuk: a sok pillanatnyi gondot, feladatot sem dobhatjuk félre. Olykor igen tehetséges, sokkal különb célkitűzések elvégzésére képes emberek is életük egy-egv szakaszát feláldozzák az apró ügyek „oltárán”. Kötelességből, odaadásból vagy egyszerűen csak azért, mert nem tudnak kievickélni a gyorsan múló hétköznapok sodrásából. A saját magunkkal szembeni elégedetlenség, bizony-bizony sokunkat gyötör, pedig olykor a kis dolgok is nagyok lehetnek számunkra, halandó emberek számára, hiszen — sajnos — igen kevesen mondhatjuk el magunkról azt, amelyet a nagy Horatius ódái harmadik könyvében írt le, vagyis, hogy „Ércnél maradandóbb emléket emeltem magamnak”. De sebaj! Pótlásképpen egyesek a „maradandóbb” nélkül is hallhatatlannak érezték, sőt érzik magukat. S szomorú: olykor még ki is mondják ezt. S nem csak ódába keverve, mint egykor a nagy latin költő tette. 2. Kérem, a transzcendentális elmélkedés megmentheti a világot! Legalábbis az a bizonyos Maharishi-típusú elmélkedés. Ezt állítják „tudományos” megalapozottsággal a szóbanforgó típusú elmélkedés úttörői, itt Kelet-Közép Európában. Nagyon kérem, ne kérdezze senki se tőlem, hogy pontosan miben is áll a Maharishi-módszer lényege. Egyszerűen nem tudom. De ma- radiságom (bizonyos materialista beütések?) azt diktálják, hogy mosolyogva fogadjam az ilyen „világmegváltó* kijelentéseket. Pedig milyen csábító és sokat- ígérő a figyelmet ébresztő propaganda. Ha egy bizonyos földrajzi óvezet lakosságának csupán egy százaléka gyakorolná rendszeresen a transzcendentális elmélkedés e fajtáját, nagy mértékben csökkenne a bűnözés, a balesetek, a tűzesetek száma, vissza lehetne vele szorítani az inflációt, a munkanélküliséget, s ezzel együtt lényegesen megjavulna az életszínvonal, jobb lenne egészségünk, sőt: nagyobb lenne a munka termelékenysége, fokozódna a tudományos es művészeti alkotókészség... Mit szóljak mindehhez? Hiszen még közvetlen családtagjaim is óva intenek: nehogy az elmélkedések csodás társadalmi hatása iránti kétkedésemet papírra is vessem, merthogy nevetség tárgyává válhatok az emberiség egy része előtt, akik sokkal többet tudnak a tapasztalaton és az érzékelésen túli jelenségek és elmélkedések világot megváltó hatásáról. Hát, kérem, tekintse úgy az olvasó, hogy nem írtam le, csupán magamban morfondírozom a világot megváltó transzcendentális kerdéskomplexum körül. 3. Végre sikerült másodállást találnom — lelkendezik jó barátom. Igaz, egyelőre nem olyan jövedelmezőt — magyarázza, de... ha dohányos lennék, elmondhatnám : fedezi a napi cigarettára valót. Ami egyik-másik ismerősöm esetében nem is olyan megvetni való. Kezdődött a dolog azzal — tért rá a tárgyra —, hogy reggel munkábaindulás- kor vagy hazaérkezéskor egykét, néha több negyed- vagy fel- Iiterespálinkásüveget találtam a lépcsőházban. Eleinte bosszankodtam a hívatlan látogatók miatt, akik olykor más személyi jee leiket is „emlékül” hagyták. j abban azonban bennem is felülkerekedett az üzleti szellem. Ha már mindenki üzletel, én miért maradnék le! Hát, kérem: ha nem is csurran, de cseppen! így azután most már nem nlléreske- dem annyira mint régen: jutna egy kis dohányra is, ha szívnám. Egyetlen félszem van csupán: nehogy leleplezzék zugiparosi (vagy inkább: -kereskedői) mivoltomat, és jövedelemadót vessenek ki reám. Mert akkor, ugye, oda a virágzásnak indult és egyre többet ígérő üzletecske! Kacsint egyet az én jóbarátom, s vállára dobja az üveggel teli táskát. Megindul a visszaváltó felé, ahol már akár bérletes is lehetne. Okos György Vevők, vigyázat! — Magyarországon vagyunk... Ott élünk, vásárolunk, ahol az élelmességet számosán összetévesztik az „ügyeskedéssel”, mások szemrebbenés nélküli, kíméletlen rászedésével, becsapásával, a mielőbbi meggazdagodás reményében. Csupán egyféle „módszer” a diszkontáruda és áruház nyitása, üzemeltetése — sok esetben. Vagy éppenséggel a garázsbolt, az igénytelenülberenáezetx üzlet. A hely, ahová a vevő gyanútlanul újra meg újra belép, főként, ha legalább az első esetben azt tapasztalta, hogy jól járt. Ha nem győződött meg másutt is ugyanazon cikk áráról, gondolkodás nélkül hiszi, hogy megint nyer a pénztárnál. Többnyire azonban — ha utánaszámol, beszerzését összehasonlítja a drágábbnak vélt vagy ismert helyek hasonló tételeivel — sajnos csalódik. A raktárban, vagy a hadiízléssel „berendezett” kereskedelmi egységben inkább csak jó esetben azonosféle — de úgyszólván csak a legritkábban alacsonyabb — már az ár, néhol pedig drágább is, mint általában. Egyszóval: inkább csak szabadár van, mint üzlettípus. Roppant észnél kell lenni. S persze idő is szükséges, hogy ki-ki rászánhassa a leggazdaságosabb vételre. Aki nem ér rá — vessen magára. Segítségre ugyanis aligha számíthat a rengeteg — s mind több — botcsinálta vállalkozó világában.- így ~ Az UNESCO támogatásával Nemzetközi Könyvtárközi Konferencia Nemzetközi Könyvtárközi Kölcsönzési és Dokumentumszolgáltatási Konferencia kezdődött hétfőn az Országos Széchényi Könyvtárban. A harmadik alkalommal megrendezett fórum az OSZK, az Angol Nemzeti Könyvtár és a Könyvtáros Egyesületek és Intézmények Nemzetközi Szövetsége (IFLA) közös szervezésében, az UNESCO támogatásával jött létre. A fórumra 50 országból érkeztek könytárosok, olyan szakemberek, akik az olvasók szakirodalmi ellátásával és tájékoztatásával foglalkoznak. Az IF- LA 80-as években meghirdetett programjának célja: a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés révén a világ bármely részén megjelent könyvhöz vagy folyóirathoz minden könyvtárban hozzá lehessen férni. A könyvtárakban lévő dokumentumok adatait számítógépre vitték, így regionális, országos és nemzetközi könyvtári hálózatok jöttek létre. Középkor; freskó a vakolat alatt Műemlékvédelmi találkozó Erdélyben, egri résztvevőkkel „Bízzunk benne, hogy akövetkező század a megbékélés százada lesz, melynek eszmei alapjait napjainkban kell az egész világon megteremteni. Hiszünk szellemi, anyagi erőtartalékainkban és az összefogás erejében, amivel épített környezetünk értékeit meg tudjuk védeni.” — e szavakkal köszöntötték Erdélyben, a Hargita és a keleti Kárpátok közt elhelyezkedő Tusnádfürdőn azt a népes magyar csoportot, amely a nemzetközi műemlékvédelmi találkozóra érkezett. Az egy hétig tartó programon Egert Dely György, városunk főépítésze, továbbá Bablonkay Ildikó, Hoór Kálmán, Kiss Csaba, Kiss Csa- báné, Styaszny Sándo" és Thoma Emőke képviselte. R jtuk kívül részt vettek még az eseményen román, romániai magyar, angol, német és olasz építészek is. A konferencia előadói között szerepelt Dely György is, aki így összegezte tapasztalataikat: — Az erdélyi műemlékvédelmi feladatok aktualitásán kívül azért tartottuk hihete Jenül fontosnak ezt a talákozó? mert közös asztalhoz ülhettek román és magyar építészek. A segíteni akarás, az egymás építészeti kultúrája iránti tisztelet, az évszázados értékek megóvása vezérelt mindannyiunkat. A programokat is úgy állították össze a szervezők, hogy minél több építészeti remeket megláthassunk, a természeti, a környezeti szépségekről nem is beszélve... Különösen emlékezetes marad a székelyderzsi kirándulás. A helyi unitárius templom erődítményre emlékeztető falai az évszázadok viharaiban menedéket nyújtottak a falucska lakóinak. A mai békeidőben is itt őrzik a családok — falba vésett „kamrákban” — az egész éves terményeiket, élelmiszereiket. Otthon csupán néhány kilót tartanak, és csak a legszükségesebbekből. Az egyik toronyban az erős füstölt szag, és a felfüggesztett rudak arról árulkodtak, hogy itt egykoron a szalonnát és a kolbászt tárolták. A XIV-XV. században épült templom igazi építészeti kuriózum nemcsak a szakembernek, hanem a turistának is. — Székelydályán pedig szenzációs képzőművészeti felfedezésnek lehettünk tanúi. A helybéli templomban Pál Péter vezető restaurátor a vakolat alatt középkori freskóra bukkant, amely a Szent László ciklust és Szent György történetét örökíti meg. A munkálatok még javában folynak, de remélem, legközelebb már teljes szépségében pompázik majd az ismeretlen mester alkotása. Az egri csoportot a Csíkszeredái „Kontur Kft.” építészei látták vendégül, akikhez régi barátság fűz valamennyiünket. Velük legközelebb az egri műemlékvédelmi nyári egyetemen találkozunk újra... (szüle) Vágjunk rögtön a közepébe: a Gárdonyi Géza Színház felújításában a „Tótékat” egészen másképp láthattam, mint akár tíz évvel ezelőtt. Mert akkor még forrón élt Latinovits Zoltán emlékezetes alakítása az „Őrnagy” figurájában, másrészt a mai előadást újabb társadalmi állapotunkban vesszük tudomásul, mást akarunk, és mást is tudunk észrevenni benne. Máshol leírtam: ebben az újrarendezésben a drámának valódi erővonalai érvényesülnek. Nemcsak azért, mert nem billen félre a darab egész egyensúlya, a drámai súlya a helyen marad, a család viszi el „a balhét”, azt a lelkiismereti gyötrelmet, amiről Örkény sem mer, nem akar részletesebben szólni, hiszen a drámát éppen „a tettel” fejezi be. Amig viszont eljutunk odáig, addig sok minden másképp van, mint ahogyan eddig volt. Mára megnőtt Agika alakja. Ahogyan a „Család” is a helyere terebelyesedett vissza, bemutatva azt a kis közösséget, ahol az ilyesmik csak azért történhetnek meg, mert ott rend van, és ha a rendet valaki megbontja, akkor ott ítéletnek kell következnie. Ágika ebből a felsőbb szempontból nem számít. Ő a család harmadik személye. Nem ő cselekszik, de mindenütt ott van, ahol a dolgok megesnek. Az alkalmaz- kodas megvalósításával, a lelkesedés megmutatásával, az önzetlennek tűnő áldozat meghozatalával, hírelésével végrehajtja a család minden szándékát, de kormányozza is — az anyján keresztül — az apját is. Ahogyan leutánozza anyja testtartását, mozdulatait, utána mondja a mondatait, ahogyan szinte tolja-serken- ti anyját-apját előre-hátra a bizonytalan úton, aminek a végén ott lóg a nagy ígéret, a nagy lehetőség, hogy valami elkerülhetetlen jóság történik „a” Gyulával — az egy jellem, a hit, a belső tisztaság, a haszon és a lélek párba- játszása egy olyan pillanatban, amikor mindenki alkalmatlan arra, hogy a veszélyt, a képzelt borzalmat megfogalmazza. Ági van olyan okos, olyan önfeláldozó, a szüleit megértő és a gondjaikat maradéktalanul átvállaló, a gyenge vállaira, testére is mázsás terhet ráillesztő kis fruska, hogy csak ámulunk: hogyan juthat eszébe egy, a második világháborút rogyásig megjárt írónak ekkora hite, hogy egy ilyen lányba beleköltöztesse a borzalom ellenszerét, a bizalom ragyogását, azt a felhőtlen jószándékot és megértést, hogy a Gonosz ellen mindent vállalni kell. Csonka A nikó kapta ezt a kellemes feladatot, hogy az emberi tisztaságot, a lélek szépségét és szemérmét, az áldozatvállalásig elmenő szeretetet oda fogalmazza az apa és anya sokat mutató igyekezete mellé. Móricz darabjában — a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” kislányáról beszélek — a világot önzőén magáénak kívánó lányt pendrítette elénk Csonka Anikó bájos szemtelenségében és ugrabugraságá- val is kifejezve, hogy ő elébe akar menni a jövőnek. Itt, ez az Ágika a testét és a lelkét is a veszedelem elé akarja tolni, odaadni, mert a célt akarja elérni, a célban a tett és az áldozat felmagasztosulását is láttatja. Látja is. Es míg ezeket a sorokat from, nem vétlenül és véletlenül bicsaklik meg a gondolat bennem: ugyan hányán vannak a mai tizenévesek közül, akik így épültek, így csontosodnak eggyé a családdal, ennyire és így akarják szolgálni a kis-közösség, a négy főből álló család ügyét-érdekét? Ha van színház- politikai feladat ezúttal, és ha van hangsúlyozási kötelesség a művész számára, még tennék rá egy „lapáttal” erre a figurára, rögzíteném azokat a mondatait és gesztusait felvételen is, sokan, sokszor, hogy láthassák, hányat üt az óra néha, amikor nem lehet kitérni a veszély elől? Láttatnám ezt az Ágikát a tizenéveseknek, hogy észrevegyék az elképesztő különbséget a mai generáció üresfejű hangadói és a vihar által megcsapdosott családban a hitet megélő, az életet minden következményével vállaló gyerek-ember közöti Aki már felnőttként, teljes erővel éli át, fogadja be, tudatosítja azt, ami történik. Vele, körülötte. Miatta is. Túlírtam ezt a témát? Tessék mondani, erkölcsiekben mit lehet manapság túlméretezni? Farkas András c , O. 4! Ü UJ* hl Drkény, a moralista? Nagy író — a kislányról Ágika — Csonka Anikó A székelyderzsi erődtemplom
